Makk Károly: Szeretni kell



Mindannyian szeretjük a jó meséket. Azokat, amik a régi, letűnt korokról szólnak, és azokat, amiket egy kedvesen anekdotázó, idősb' úr mesél el, azokat pediglen pláne, melyek olyanokról szólnak, akiket évtizedek óta csodálunk, színházból, de legfőképpen: a filmről.

Hiszen az egy különleges világ. Ott mindenki tökéletes (vagy éppen nem, de úgy is az), ott teremnek a sztárok, akik plakátokon szerepelnek, nagy autókkal járnak, de minimum szebb felsált kapnak a hentesnél. A kiválasztott kevesek világa ez, ahová bekerülni alig lehet, de ott lenni olyan jó (gondoljuk ezt kívülről)! 

Makk Károly életrajzi könyve egy letűnt kor tanúja, egy olyan olyan ember tollából, aki egy másik letűnt kor gyermeke. Amiben felnőtt, nevelkedett, szocializálódott -a háború előtti úri világban-, azt egycsapásra elsodorta a háború, s neki már egy új, egy kommunista (proli?) érában kellett megvetnie a lábát választott hivatásában. Az nem is kifejezés, hogy sikerült neki: őt aztán nem kell bemutatni senkinek. 

Önéletrajzi könyve sokkal inkább mesecsokor, gondolatbuborékok halmaza, csattanós történetek tárháza, múltra való emlékezés ürügyén elmélkedés a jövőről, mintsem egy strict "született-alkotott-eltelt az élet"- sorrendet követő idővonal. Filmszerűen láttat (van tehetsége hozzá, ugyebár) színészeket és műszakosokat, potentátokat és csatolt részeket, városokat és nagy díjátadókat. Saját szűrőjén át, a maga logikáját követve, határozottan irányítva az olvasót, de nem erőszakosan, szelíd, szolid eréllyel. Ez az, amiért milliók szerették, és szeretik ma is. 

A mai eszünkkel, jelenkori világlátásunkkal nehéz megérteni, milyen lehetett kreatív embernek, alkotónak, filmesnek lenni a Kádár-korszakban. Hiszen az alkotó ember oxigénje a szabadság, amiben az Aczél "elvtárs" által irányított berendezkedés enyhén szólva sem bővelkedett. El sem tudjuk képzelni, milyen lehetett egy elegáns úri fiúnak integrálódni a Rákosi-, majd Kádár-rendszerbe, milyen az, amikor a belső valóságunk és a külvilág ennyire nem felelgetnek egymásra. Nem tudhatjuk, nem érthetjük azt sem, hogy az egyenlőséget dicsőítő, a feltűnést, a kitűnni vágyást nem támogató évtizedekben milyen érzés lehet kitűnni a tehetséggel, s olyan hivatást választani, ami önmagában is más, mint a széles tömegek élete. 

Elképzelni nem tudjuk, sem ezt, sem a korabeli művészvilágot, de olvashatunk róla. Érzékenyen megformált könyvet, aminek hatalmas erénye, hogy szem előtt tartja Flaubert örökbecsű mondatát, jelesül:  nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás. Itt trónfosztás nem történik, a piedesztálról senki le nem kerül, csak egy lépéssel közelebb lépve észrevehetünk egy-két apró szarkalábat a művésznő szoborszerű arcán. Az pedig nem baj. Az éppen az, ami nemesít. 

Első mondat:
"-Túl nagy! Harsány!- így én."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések