Blake Crouch: Wayward Pines



Az én türelmemnek is van határa. Komolyan. Ha olyan könyvet kezdek el olvasni, ami több, mint ígéretes, s azért nem tudok belefeledkezni, mert a fordító kifejezetten slendrián munkát végzett, az csak egy dolog. De ha már kényszert érzek arra, hogy kijegyzeteljem a gyöngyszemeit, akkor baj van. Messze nem elég, sőt, édeskevés egy fordításhoz az, ha valaki beszél egy idegen nyelven, s talán még szereti is a fordításra kapott könyv műfaját. Kérdem azonban én: miért kell folyamatosan felszisszennem a rosszul használt szinonimák, a tükörfordított anglicizmusok/amerikanizmusok, a helytelenül használt kifejezések és az értelmetlen katyvaszt alkotó stílus miatt? 

Miért kell tönkretenni az olvasmányélményemet azzal, hogy ilyeneket kényszerülők olvasni, miszerint: "bajba estem", fénykéve", "nincs mitől aggódnia", "legáttörőbb felfedezés", vagy a kedvencemet, jelesül: "ha nem ötvenen özönlötték el a tisztást, akkor egyen se"?! Éjjel pediglen nincs vacsoraidő, az este van, de akkor sem "Matthew! Ebédidő!"-kiáltással szólítja az anya asztalhoz az egész családját. Az olyan finomságokról nem is szólva, hogy a magyarban ritkán rohamozunk meg valakit közelharcban, általában rárontunk... de ez már valóban szőrszálhasogatás a részemről, kezdem belátni. Ebben a munkában valami nagyon nem jött össze.

Hogy hasonlóan ékes stílust kövessek, leakadt az ékszíjam. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy felejtettem el rettegni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne vágjam a sarokba az egészet mindezek miatt. Kár lett volna érte, mert a modernkori amerikai kisváros meséje, amiben semmi sem az, aminek látszik, tényleg tartogatott meglepetéseket. Nem akkorákat, amekkorákat az utószóban leírt a szerző, számomra nem is idézte meg az általa említett kultsorozatot, de határozottan nem volt rossz. A következő olvasmányom a második kötet lesz, mindennek ellenére mégis elolvasom, mert tartogathat még meglepetéseket.

Maga a könyv nem egy magas irodalmi alkotás, nem is dolga olyan élményeket adni. Dolga viszont szórakoztatni, azon a bizonyos rettegő, az ujjak között kandikálva odanéző módon, s azt megteszi. Nem a műfajom, de világosan látszik, hogy miért forgatott belőle sorozatot a Fox, többek között M. Night Shyamalan rendezésében. Ez a név többet elárul a könyv műfajáról és hangulatáról, mint ezer mondat. Persze, ne feledkezzünk meg a mi Antal Nimródunkról sem, aki szintén jegyez egyes epizódokat.

A történetről nem fogok sokat elárulni, fölösleges lenne. Adott egy különleges ügynök, Ethan Burke, aki a Wayward Pines nevű kisvárosba érkezik eltűnt kollégái után nyomozni. Autóbalesetet szenved, kórházba kerül, ahol eltűnnek a személyes tárgyai, a papírjai, és a külvilággal nem tudja felvenni érdemben a kapcsolatot, s a negédességig kedves kisvárosban valahogy minden gyanús. 

Tovább is van, nem mondom. Szerintem olvasd el, Olvasó! Akkor is, ha lehúztam a fordítói munkát, akkor is, ha nem érzem a könyvet magát sem elég kidolgozottnak, néhol túl kevés az utalás ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a szálak. Mindennek ellenére egy jó estét megér. Igazából én sajnálom a legjobban, hogy végül ezt kellett írnom róla. 

Első mondat:
"Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt."


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések