Blake Crouch: A pokol kapujában



Az amerikaikat valahogy mindig is foglalkoztatták a tökéletes, idilli kisvárosok titkai. Pontosabban: számtalan könyvben és filmben találunk akárcsak egy apró utalást arra, hogy semmi sem lehet valódi, ami tökéletesnek látszik. Szükségképpen kell, hogy mögötte lappangjon egy vészterhes titok. Nem bírja az amerikai néplélek a tökélyt: talán fenyegetőnek is érzi, aztán innen már csak egy lépés a félelemkeltés. Ebből születnek az olyan sorozatok, mint a Twin Peaks, a Született feleségek vagy a Wayward Pines.

A Wayward Pines-trilógia második részét olvasva éledt fel bennem a remény aziránt, hogy nem csak egy rémalakokkal teletűzdelt, horror/thriller/sci-fi sorozatot lehet forgatni ebből az alapanyagból. Más kérdés, hogy mennyire lehet fontos egyáltalán (semennyire) egy könyv megítélésben az, hogy ráharap-e Holivúd, eredeti ötlet híján valmire ismét. 

Ez a Crouch tényleg tud írni, az most már egyértelmű számomra. Pontosan adagolva hozza a para-trilógiák második részébe kívánkozó szálak bonyolítását, események elmélyítését, a karakterek motivációinak kibontását, a történtek árnyalt aláfestését. Megkapjuk a válaszokat a miértekre, pontosabban, csak azokra a miértekre, melyek nem fednek fel mindent, hiszen kell valamit lebegtetni a harmadik kötetig.

Tehát, Wayward Pinesban vagyunk, immár Ethan Burke átkerült arra az oldalra, ahová soha nem akart tartozni: sem ideológiai, sem fizikai értelemben. Birtokában van egy olyan információnak, amit soha nem akart tudni, és közösségben élve magányosabb mindettől, mint valaha képzelte volna. A lakóhelye pedig látszólag maga az Éden, valójában azonban  a földi Pokolban van. 

Apokaliptikus disztópia ez a javából, még ha első ránézésre nem is annak látszik, s ezzel túlmutat a sci-fi és a thriller műfaj keretein. Persze, borzongani meg rettegni kell, sőt, előbb-utóbb elönti majd a lapokat a horror is, ha most nem is, akkor a harmadik kötetben szükségképpen. Így - s ez sejtésem szerint így is marad- ez a kötet a kedvencem a háromból. Ebben tudjuk visszafejteni a szálakat, ez gondolkodtat el a jövőről, a saját szabadságunk fontosságáról, illetve arról is, hogy mennyit lennénk hajlandóak, mennyit éri meg feláldoznunk a jogainkból a viszonylagos nyugalomból és a kényelemből? Hol van az egyén önrendelkezésének a határa, s ebből mennyi adható fel még nagyobb sérelem nélkül a közösség érdekében? Az önjelölt, küldetéstudatos vezérek valóban tudhatják, mi a jó az embereknek? És a legkézenfekvőbb kérdés: tényleg "áldott" az áldott tudatlanság?

A fordítóról szóltam az előző kötet kapcsán is, most sem mondhatok mást. Hibák, néhol ordasak, magyartalanság és a bárminemű egységes stílus hiánya eléggé megnehezítette az olvasást: elég nehéz a fordítás ellenére olvasni, úgy, hogy az ember az elképzelt eredetire próbál koncentrálni. Én még megteszem, de az egyszeri, kikapcsolódni vágyó olvasó nem fogja, és igaza lesz. Kár érte.

Végszóra pedig megérkezett a harmadik kötet. Nekikezdek. 

Első mondat:
"Mustin egy jó órája leste a Schmidt&Bender céltávcsövén át a lényt."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések