William J. Dobson: Diktatúra 2.0



Ez a 21. századi zsarnokok természetrajza alcímmel ellátott könyv az utóbbi idők legnagyobb revelációját hozta a számomra. Kiderült belőle ugyanis, hogy nem csak a gondolkodásom hibádzik bizonyos témákban, de mind engem, mind a közbeszédet annyira gúzsba kötnek a korábban megszokottak, a tanultak és a történelem, hogy nem tudunk elvonatkoztatni.

Ez pedig a modern kori diktátorok kezére játszik. Az eddigi ismereteink szerint egy diktátor annyira távol áll a demokráciától, hogy nagy valószínűséggel nem demokratikus eszközökkel jutott hatalomra, de semmiképpen nem demokratikus (rész)módozatokkal gyakorolta a hatalmát. Mintha mindannyian elfelejtettük volna ismereteinket Caius Julius Caesarról, vagy egy közelebbi példával élve: mi a helyzet Adolf Hitlerrel? Az autokrata háborús bűnös zsarnokkal, aki a demokrácia szabályait kihasználva, a "mindent szabad, amit kifejezetten nem tilos"-elvet követve ragadta meg a hatalmat, hogy aztán ne eressze el, csak egy porig égetett fél világ és saját  szánalmas öngyilkossága árán. Régen elmúltak azok a szép idők, amikor egy diktátort ilyen könnyen fel lehetett ismerni. Körülbelül akkoriban, amikor az egymással háborúban álló felek szépen megegyeztek a csata helyében és idejében, ahová és amikor elvonulva szépen lejátszották az ügyeiket. 

Egy mai autoriter zsarnok ennél furfangosabb. Ő soha nem nevezné magát egyszemélyi vezetőnek, biztosan tagadja, hogy elmúlt volna a demokrácia az országában, sőt: előszeretettel hivatkozik azokra a demokratikus részjelenségekre, melyek léteznek az ő országában is, hasonlóan X és Y államokhoz. Hiszen az Egyesült Államok elektori rendszere önmagában a demokratikus választójog megsértése, akkor neki papolnak, aki engedélyezi, sőt, fenn is tartja az egyenlő választójogot? Miért lenne gond a választókerületek átrajzolása, hiszen a szomszédos államok egyikében is ezen az elven húzzák meg a határokat? A választási szabályok módosításával elég, ha a voksok 50%-át szerzi meg, s máris övé a képviselői mandátumok 85%-a? Ugyan, kérem! Hiszen vannak szabad választások, nem igaz? A sajtó javarészt neki dolgozik és az ellenzéki vagy tárgyilagos médiumok a szakadék szélén táncolnak, hiszen minden létező módon ellehetetleníti őket a regnáló rezsim? Micsoda feltételezés! Van sajtószabadság az ő országában. Mert egy modern kori diktátor soha nem vérezteti ki teljesen a sajtót, mindig hagy egy kis, halk ellenzéki hangot hivatkozásul arra, hogy na ugye! Nála sajtó szabadság van.

Zaklatják a civil szféra képviselőit? Ugyan már, természetesen soha nem tenne ilyet az ő demokratikus rendőrsége! Arról igazán nem tehet, hogy adójogi és elszámolási szabályokat sértenek meg. Diktátorunk ártatlanul a kamerába pislog, majd egy töredékmásodperccel később, mint ahogy az természetesnek hathatna felrántja szemöldökét az őszinte megdöbbenéstől méltatlan feltételezés és a Hatalmas Csalás felett érzett megrökönyödésétől, majd fölényes félmosoly jelenik meg idegesen rángó szája sarkában, vizenyős tekintet kíséretében. Rend van nálunk, kérem. Igény is van rá. 

Apropó, rend! Hát nem érdekes, hogy mindig van egy ellenség, ami ellen szervezkednünk kell? A belső és a külső ellenség a nagy múltú hazánkra tör! Éberség, elvtársak! 

".... a tömeg ütemes kiáltozással örök hűséget esküdött, és nagybetűs táblák hirdették, Isten óvja a Fényességest, ki harmadnapon halottaiból feltámada; egyszóval vég nélkül folyt az ünneplés, s még csak nem is kellett titkos cselekkel ébren tartania a lelkesedést, mint sokszor azelőtt, mert az államügyek most maguktól elintéződtek, a haza haladt, ő egymaga volt a kormány, és senki sem zavarta akaratának szabad folyását sem szóban, sem tettel, mert olyan egyedül volt a dicsőségben, hogy már ellenségei sem maradtak." (G.G. Marquez: A Pátriárka alkonya)


Mire ez a pont elérkezik, addigra általában túl késő. Túl késő diktátort kiáltani, a rezsim annyira beágyazódott, hogy szinte megdönthetetlennek látszik, a vezető és sleppje annyit lopott az emberek adójából, hogy több generációra bebiztosítva érzi magát és becses proli famíliáját. Amíg egy apró szikrától, a legváratlanabb pillanatban lángba nem borul az egész rendszer, aminek árát ugyanazok fizetik meg, mint magát a rezsimét: a polgárok. Mindezt azért, mert elfelejtettük átírni a közéleti diskurzus szabályait. Azért, mert az állandóan változó világunkban elfelejtettük újradefiniálni a rabló zsarnokot és rendszerét. 



Elég, ha csak szétnézünk a világban, Ázsiától Dél-Amerikáig. Valóban az a legfajsúlyosabb kérdés, hogy minek nevezzük a diktátort, vagy talán azzal kellene végre foglalkozni, hogy mit tesz?

Első mondat:
"Peter Ackerman irodájában ülünk, a Pennsylvania sugárúton."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések