Lakatos István: Óraverzum



A Dobozváros óta tudjuk, hogy úgy kellett Lakatos István a magyar kiskorúaknak szóló irodalomnak, mint egy falat kenyér. Kellett, hogy végre valaki a jelen problémáira reflektáljon, és ne akarjon valami élettől elrugaszkodott, értelmezhetetlenül idejétmúlt, esetleg az ostobaságig butított történetecskét letolni a srácok torkán. Megkockáztatom, hogy Lakatos István az prózában, mint Varró Dániel a versekben. És ez jó. Nagyon.

A kiüresedett világ, az elidegenedett társadalom parafrázisa ismét ez a könyv: variációk egy témára, s milyen jó, hogy ez így van! Olyan érzés kelti hatalmába az olvasót, mintha a téma változatlan maradt volna, mint a legutóbbi könyvben, a korosztály azonban ugrott egyet s ezúttal a kiskamaszokhoz szól a szerző. Teszi ezt végtelenül melankolikus módon. Nincs olyan karakter, nincs olyan mozzanat az Óraverzumban, aminek a mélyén ne bújna meg  egy kis szívfacsaró szomorúság. Hiába viccel, sőt, csibészkedik Mirkó gyakran, ha egyszer az édesanyja belehalt a szülésbe, ő pedig ott maradt egy furcsa, félelmetes, felnőtt világban szinte teljesen egyedül a gondolataival, érzéseivel. A tréfák sokkal inkább tűnnek segélykiáltásnak a felnőtt világ felé: (vegyetek már végre észre!), semmint a humor kifejeződésének. Ez a szomorú felütés pedig aláhúzza az egész történetet, s a kötet végére sem tűnik el. Magánymese-sci fibe oltva.

Apropó, sci-fi! A műfaj leginkább az, hiszen elképzelt világban járunk, furcsán gépesítve, bár nekem néhol fantasybe hajlott a dolog, ám az korántsem baj. Tolkien szellemét megidézni mindig dicsőség. Szerettem ezt a különleges világot, az Óraverzumot, a gépezetet, azt, hogy az egész univerzum tulajdonképpen egy bonyolult, fogaskerekekkel összeszerkesztett létsík, egymás fölé szerelt bolygókkal, melyet mechanikusan tartanak karban, mégpedig emberek. Ettől pont annyira precíz, s egyben sérülékeny is minden, mint egy érzékeny svájci óraszerkezet. Esetleg az a bolygó, ahol most élünk. Gyönyörű allegória. Egyfajta dickensi ízt is kapott a mese, de ezt talán csak az iparosodás Angliájának fémszaga adta, s talán ez is csak számomra volt észrevehető. Viktoriánus félhomállyal megtámogatva itt-ott.

A karakterek tekintetében brillírozott a szerző: biztos kézzel, okos névválasztásokkal, kimeríthetetlen fantáziával helyezte el őket a könyvben. Fejlődni is képes szereplőkről van szó, ami általában ritkábban fordul elő egy ifjúsági könyvben, mint illenék. Nagyon okosan megrajzolt Szaffi néni figurája, aki egyfelől nő, másfelől panelen kívüli szereplő. Nem egy eltúlzott nemi jellegekkel felfestett férfias amazon, hanem nőként él, nőként gondolkodik és nőként okos. Tetszetős. 

Az Óraverzum világa nem egy steril mesevilág: valódi ízek, fények, szagok keverednek a mítoszok világával. Azonban a kis Mirkó gyakran gusztustalanságig menő viccein  a jó eszű olvasó nem botránkozik meg egy percre sem, ugyanis a legmesszebbmenőkig mellőzik az öncélúságot. Minden hangnak és szagnak ott a helye, ahol éppen megjelenik a sztoriban. Másfelől árnyalják a képet, hogy ne egy steril, kétdimenziós, ostobácska könyvecske legyen ez is, mint oly sok más. Kiskamaszként imádtam volna, faltam volna ezt az Igazi Könyvet. Mert nem néz ostobának, mert nem akar az olvasó helyett gondolkodni, mert nem akar erőszakkal burokba zárni, vagy megfoghatatlan, archaizáló konfliktusokat lenyomni az olvasó torkán. Felnőttnek nézi a növendék emberfőt. Végre valaki! 

Első mondat:
"Azt mondják, réges-régen, amikor még új volt a világ, az éjszakák is fényesen ragyogtak."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések