Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?



Mielőtt újabb gyereknevelésről szóló kézikönyvként gondolnánk a Feldmár-sorozat legújabb darabjára, érdemes kicsit megállni, és a cím mögé nézni. Hiszen az egyfelől jelenti, valóban, a gyereknevelés buktatóhoz adott iránymutatást, másfelől azonban, legalább ennyire szól a felnőttekről is. 

Egészen pontosan arról, hogy mi különböztet meg egy valódi felnőttet attól a nagykorú gyermektől, aminek a típusából százezrek, sőt, milliók élnek körülöttünk. Ők azok, akik úgy ugrálnak, ahogy más fütyül, akik a létezés helyes módjának a megfelelést tartják, akiket gyermeksorban tartanak, gyermeksorra neveltek a szüleik. Nem élnek szabad életet, mert vezérlőelvük az, hogy meg kell felelni X vagy Y rokon elvárásainak, ezzel érzik legitimálva a létüket. Ismerős kép? Látod magad előtt a nemrég elmúlt karácsonyt, amikor a feszültségtől mazsolába torzult arcú, családos emberek előre ki voltak készülve a "kötelességektől"? Értsd: harminc-negyven évesen, akár több gyerek szülőjeként, nem tölthették úgy a családi ünnepet, ahogy az nekik megfelelő, mert Lujzi néni megsértődik, anyuka meg hisztizni fog. Igen, ezek az emberek mind felnőttnek hiszik magukat...

Aztán ott vannak a gyerekek, akiket kis hazánkban különös kegyetlenséggel (módszeresen, élvezettel) treníroznak az elnyomásra, már az intézményesítés előtt, a saját szüleik. Hamar megtanulják, hogy privát szférájukat, egyéni véleményüket, személyiségük csíráit csak úgy tudják megóvni a csakateérdekedbenteszem'-terrorjától, ha megtanulnak hazudni. Nyílt tekintettel, ártatlanul csengő hangon, ipari mértékben, a saját szüleiknek, akik szerint amígazénkenyeremeteszed'. Ezzel a retorikával egy életre nyomorítják meg a kapcsolatukat a gyerekeikkel, tönkretéve az anya(apa)-gyermek ősbizalmat, ami megalapozza majd minden kapcsolatukat a későbbiekben. 

Az iskola csak ráerősít erre, hatalmi szóval torol meg mindent, akár a veszélytelen elhajlásokat is, hogy utána  a szülő is rátehessen még egy lapáttal, retorzióként. Hiszen a gyereket be kell törni, büntetni kell, meg kell törni, ez az élet. Ahelyett, hogy erőssé, kiegyensúlyozottá és boldoggá tennénk, korlátozzuk, elnyomjuk és büntetjük a saját gyerekeinket, aztán meg csodálkozunk, hogy hazudnak nekünk, pedig mi annyi mindent megtettünk értük. Kivéve azt, amit kellett volna: megbecsülni az egyéniségüket, ezzel megőrizvén az egészséges lelküket. Egy egészséges lelkű, - énképű, - és önbizalmú ember bármit elérhet az életben, egy megtört személyiség viszont kiváló marionettje lesz majd a felnőtt gyerekeit dróton rángatni akaró szülőszörnyeknek. 

"Vannak, akik gyorsítórakétaként működnek a csemetéik mellett. Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik ról, és elég a légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell. Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, majd kapcsolódjon le róluk. Ám nagyon kevesen jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben tartják őket."  

Elképzelted már valaha, Olvasó, hogy milyen lennél, hol tartanál az életben, ha a szüleid egyszer sem aláztak vagy szégyenítettek volna meg? Ha mindig megvédtek volna, ha ezt más, akár egy tanárod is tette volna? Ha mertél volna nekik szólni minderről, mert tudtad volna, hogy természetes módon állnak ki melletted? Ha minden körülmények között jogod lett volna az érzéseidhez? Gondolj csak bele! És olvass Feldmárt!

Első mondat: 
"Szerintem a gyerekek nem teljesen tudatosan érzékelnek."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések