Fábián Janka: Koszorúfonat



Nem fogom századszor is leírni, hogy felbukkanásával Fábián Janka nősorsaival, leányregényeivel mekkora űrt töltött be a magyar irodalom palettáján: nagyot (na, tessék, csak leírtam!). Ami önmagában elég lenne az üdvösséghez, hiszen egy kis békebeli porcukorillatra, kedves romantikára, kis történelmi kitekintésre minden (kis)lány kapható időnként, főleg, ha elidegenedett a valóság. 

Ami ennél azonban többre visz, az az, ha az író maga képes megújulni, úgy fejlődni, hogy közben nem veszíti el olvasótábora nagyobb részét, ami pedig különösen fontos egy olyan írónőtől, akit tulajdonképpen az olvasók fedeztek fel. Volt ugyan kisebb felbolydulás a langyos, cukorszirupos állóvízben, amikor az előző könyvében, az 'Adél és Alizban' valódi jellemtulajdonságokkal ruházta fel az egyik szereplőt, aki nem átallott -főszereplő létére- romlott lenni, ám pont ezzel a gesztussal léptette ki karaktereit a két dimenzió keretei közül. A műfajhoz, persze, hozzátartoznak az egyszerűen kódolható karakterek, de azért ott is lehet tágítani a határokat picit. Már akkor reményeimnek adtam hangot, hogy Janka nem felejt el kicsit -csak picit- más lenni, életszagúvá válni, ugyanis széles a spektrum a cukrozott langyos szirup és a már történelmi leányregény között, a szerző pedig lassan kezdett elcsúszni Szirupország felé. 

Amit visszahozott akkor, azt nem engedte el most sem: a történetszövéssel adott valóságszagot, életszerű apró bukét a Koszorúfonatnak. Nem vállalkozott az első magyar orvosnő történetének megírására, de főszereplőjévé léptette elő a második orvosnő küzdelmeit, az élet minden területén. A Lotti örökségének különálló folytatásában a csúnyábbik, de okosabb lánytestvér áll a középpontban, s küzd meg a kiegyezés utáni monarchia minden előítéletével azért, hogy orvosként végezhessen Svájcban,  hogy utána mégis nővérként praktizáljon a nőelnyomó, patriarchális társadalmi berendezkedés okán. Magánéletében pedig meg kell küzdeni azzal, hogy nem elég szép, s ha ez nem lenne elég egy fiatal lánynak, megkapja a sorstól a nagy kontrasztot: az álomi gyönyörű testvért. 

A kötet legnagyobb erőssége azonban, feltétlenül a nyelvezet. Az írónő rengeteget csiszolódott mostanra, az esetleges, kisebb vadhajtásai mind letörtek, nem döccen meg a történet egy-egy oda nem illő, túlfinomkodott félmondattól egyszer sem. Kifejezetten jólesett elengedni ezeket az apró hibákat, végre tudtam úgy olvasni Fábián Jankától, hogy elengedhettem magam, s csak hagynom kellett, hogy elandalítson, mégpedig úgy, hogy egyszer sem rándultam össze a döccenésektől. Egyszerűen csak élvezettel kapcsolódtam ki. Éppen ezért bízom benne, hogy követi a mostanában megkezdett utat, mind történetiségben, mind stilárisan. Ez áll neki a legjobban, ráadásul úgy tippelem, ezt élvezi ő is írás közben a legjobban. 

Első mondat:
"A kislány egy fa törzséhez simulva, egy bokor mögül kukucskált az öreg udvarház bejárata felé."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések