Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén



Follett nagy sikerű Évszázad-trilógiájának befejező része is megérkezett, így nyugodtan felkerülhet a karácsonyi ajándéklistákra mindhárom rész. A hidegháborút a szovjet rezsim összeomlásáig követi a  regényfolyam utolsó része, úgy, ahogyan azt csak Follett tudja elmesélni. 

A szerző sikerének titkát azóta keresik, amióta letette az asztalra az azóta kultikussá vált az 'A katedrálist'. A magas irodalom hívei kissé fenntartással kezelik, főképp, ha társaságban esik róla szó, de a négy fal magányában ők is olvassák. A fajsúlyos történelmi regények szerelmesei is szeretik a könyveit, sőt, az olvasói spektrum másik széle valahol a ponyva- és lektűrmániásoknál van. Így vagy úgy, a sikere évtizedek óta töretlen. 

Ken Follett pontosan tudja, hogyan kell a szálakat csak épp annyira bonyolítani, hogy azok széles tömegek számára legyenek izgalmasak, hogyan kell a szereplőit -éljenek bár akármelyik történelmi korban-, élővé, hús-vér alakká változtatni. Booklány pontosan ebben látja a sikerének titkát: bár karakterei nem túl bonyolultak (de nem is bosszantóan egyszerűek), a sorsok alakulása sem okoz feltétlenül meglepetést, azonban ízig-vérig valódiak. Értő kézzel operál az író a "girl next door"-jelenséggel. Az átlagosnál egyébként is jobb mesélő hajlammal van megáldva, és korán felismerte azt az egyszerű tényt is, hogy az emberek bizony egyformák, akkor is, ha pár száz éve éltek: a lényegük nem változott. Ettől lesznek a karakterei ennyire élőek, a dialógusok ennyire valódiak, a történetek pedig ennyire ismerős csengésűek, legyen szó a második világháborút átélőkről vagy egy tizenkettedik századi katedrális építőiről.

Az ember lényege mit sem változott a századok során, a mozgatórugói is ugyanazok: hatalomvágy, irigység, szerelem, pénz, bosszú, s néha egy kis mártíromság. Az olvasó pedig jólesően nyugtázza, hogy érti, miért dühös a kőfaragó, vagy hogyan dőlhet be a gazdájának a cselédlány. Hiszen mi mind ilyenek vagyunk. Kicsit mindenki magára ismer, de a szomszédjára biztosan.

Ezt hívom én ponyvairodalomnak, ezt hívta annak Rejtő Jenő is, s erre volt -méltán- büszke. A jó ponyva valódi remekmű, némi értéket is közvetít, ráadásul nem szűnik meg egyetlen pillanatra sem érdekes, izgalmas lenni. Nagyon könnyű ráismerni: ha éjfél felé már harmadszor ígérjük meg magunknak, hogy még egy fejezet, és utána alvás, akkor megtaláltuk. Ken Follett pedig ritkán szokott a kalandregény műfajában mellélőni: ezért szeretjük. A megszokottan biztos kezéért. 

Végül eddig, elmaradhatatlan, hogy megemlítsem a könyv fordítóit: Sóvágó Katalin és Bihari György kiváló munkát végzett, ahogyan az tőlük már megszokott. 

Természetesen: a fa alá vele! Mindenkinek. 

Első mondat:
"A titkosrendőrség 1961 egyik esős hétfőjén rendelte be Rebecca Hoffmannt."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések