Joshua Fields Millburn-Ryan Nicodemus: Minimalisták- minden, ami igazán fontos

 
 
Ahogy egyre közeledünk az év vége felé, elözönlik a piacot a megmondókönyvek, melyek könnyen vagy nehezebben járható utat kínálnak az olvasóiknak, a Jobb Élet Felé Vezető Úton. Ha van rájuk időm, még foglalkozom is velük, mert soha nem lehet tudni: talán van bennük valami, ami hozzátesz az életszemléletemhez. A Minimalisták kapcsán kifejezetten lelkesedtem. Nem tudom, mit vártam.
 
Egy eléggé látogatott honlap két szerkesztőjét tisztelhetjük a szerzőpárosban, akik a huszas éveik végére elértek mindent, ami az Amerikai Álom szerint érték: brutálisan nagy házak és lakások, rengeteg drága és értelmetlen tárgy, túlhajszolt élet, folyamatos munka és nyomás. Mindezek finanszírozására -jó konzumidióta szokás szerint-, eladósodtak körülbelül negyven életre előre, s ahogy az lenni szokott: az életmódjuk fokozatosan felzabálta őket, a kapcsolataikat, az  idejüket, a nyugalmukat. Valószínűleg az egészségük következett volna, ha nem parancsolnak megállást a folyamatnak: szépen, fokozatosan minimalistákká váltak.
 
Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy alapvetően megváltoztatták az életüket, mégpedig az Harcosok Klubjából vett alapvetés nyomán, miszerint "amit birtokolsz, az birtokba vesz". Azaz, ha veszel hitelre egy hatalmas házat, akkor annak fenntartására, és berendezésére tucatgyártott hülyeségekkel rendezed be az egész életed. Azért fogsz dolgozni, hogy megtartsd a megszerzett tárgyakat és ingatlanokat, sőt, hogy bővítsd azok körét. A szerzés vágya felzabál, és eladósodott, elpuhult, tohonya, passzív szórakozásokkal (net, tv) teli életet stresszelsz végig magányosan, vagy kvázimagányosan, majd feldobod a bakancsot. Szép kilátások, nem igaz? Nagyjából le is fedik a többség vágyait az életről. Ezek a srácok, a felismerés nyomán kiszálltak a mókuskerékből: eladták a tárgyaikat, kikéve azokat, melyekre leginkább szükségük van, kisebb ingatlanokba költöztek a sokszorosított dizájnervackokkal telezsúfolt hodályokból, és elkezdtek azzal foglalkozni, ami valóban érdekli őket, ami örömet okoz számukra. Meg is tehették, hiszen drasztikusan kisebbre szabták a megélhetésük költségeit, jókora stressztől szabadítva így meg magukat. Erről szól ez a kis könyvecske.
 
Namármost, vagy eleve Booklánnyal van a baj, vagy a srácok mégsem találták fel a lyukat az emmentáliban. Az általuk papírra vetett sorok azért a reveláció erejével nem hatottak olvasás közben. Viszont el tudom képzelni, hogy körülbelül milyen léptékű konzumidiótának kell ahhoz lenni, hogy alapjaiban rendüljön meg valaki életképe attól az Óriási Felismeréstől, hogy kisebb lakásban (értsd: egy személyre nem 184 nm, két nappalival) kevesebb a  rezsi, hogy az otthonod nem attól válik azzá, mert veszel bele sok, drága, ciki reprót, hanem ha számodra értékes, és jelentéssel bíró dolgokkal rendezed azt be. Azt is el tudom képzeli (kb.), hogy vannak emberek, akik számára Hatalmas Döbbenetet okoz az, hogy lehet élni nonstop Facebook és Twitter nélkül, mert akkor (kapaszkodj meg, Olvasó!) offline töltesz, értelmes időt, esetleg egy másik emberi lénnyel.
 
Egy szó, mint száz: nem találtam a Harcosok Klubja filozófiáján túl egyéb gondolatat a könyvben. Cinikus félmosolyra húzott szájjal olvastam, hogy mekkora "megdöbbenést" (sic!) váltott ki az egyik srác barátaiból, hogy kísérletképpen, egy időre, megszabadult a tévéjétől. Elképesztő, nem? Te sem találsz szavakat?
 
A könyv egyébként nem íródott érdekes stílusban. Sőt, sok helyütt untam, dacára annak, hogy az, aki legfőképpen írta, körülbelül ezerszer vetette papírra, hogy ő író, szépirodalommal akar foglalkozni és még az írói hangját ismegtalálta. Sem stílusában, sem mondanivalójában nem adott maradandó élményt, vagy újdonságot nekem. Két eset lehetséges: vagy nem vagyok konzumidióta (de akkor legalább a stílust élvezhettem volna), vagy ebben a könyvben nem volt semmi különös. De talán van, aki számára igen. Asszem'...
 
Első mondat:
"Ez a könyv egy dokumentumregény."
 
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések