Demcsák Zsuzsa: A másik életem



Fájó aktualitása van ennek a könyvnek most, amikor rendőrségi videók kavarnak felháborodást éppen, s abban reménykedünk sokan: az online és offline tiltakozások és petíciók elsöprik a magyar társadalomban dívó, végtelenül fallokrata és áldozathibáztató attitűd legújabb, szégyenteljes megnyilvánulását. Persze, tudható: nem fogják. 

Ebben a társadalomban egy nőnek -szocializációs közegtől függően- nincsenek vagy alig lehetnek legitim igényei a gyerekszülésen vagy a háztartási robotságon kívül. A "jó nő" vagy "jó feleség" attitűd természetes része az alárendelődés, a megadás, az elfogadás, a tűrés akkor is, ha az önfeladást követel, ha az értelmetlen,  ha az megalázó... Kezdve attól, hogy egy kislány vigyázzon a szép ruhájára, ne hangoskodjon, ne nyilvánítson véleményt, mert az "nem nőies", folytatván ott, hogy az az óvodás fiú, aki erőszakkal megpuszilja kis társát, annak tiltakozása ellenére, az a szülők szerint büszkeségre ad okot, mert "olyan kis vagány, igazi férfi", eljutva egészen odáig, hogy felnőtt nők generációba kódoljuk bele zsigerből: nem vagy elég jó önmagadban. Sem egyedül nem vagy elég, mert férfi kell, gyerek kell, akkor is, ha nem akarod, korábban, mint magadtól akarnád. Sem nem vagy elég jó létezésedtől fogva, míg egy férfi önmagában elég, őket senki nem neveli emberfeletti teljesítményre, félreértelmezett "gondoskodásra", háztartási-magánéleti robottá, alávetetté.

Amikor pedig a végletekig kompenzáló, önbizalomhiányos és teljesítménykényszeres nő találkozik a nemtörődöm igazi férfival, máris potenciálisan megszületik a halálos kombináció. Nem kérdés, hogy a férfira "felnézünk" (miért?), a férfinak "igaza van", a férfi a "családfő", a férfi "nem tud főzni, de nem is kell neki", a férfi "jobban ért a pénzügyekhez", övé a döntés, a hatalom, alá rendelődik minden, és mindenki az ő vélt, vagy valós igényeinek. Mert neki lehetnek. Neki igen. Ráadásul jól viselkednie soha nem kellett annyira, mint egy lánynak: "mégiscsak fiú." Ez persze egy nagyon széles skála, egyik végén a téves attitűd ellenére is élhető, korrekt kapcsolat, míg a másik végén a bántalmazás áll, a mozgástér pedig igen nagy a kettő között. 

Erre, s arra, hogy milyen könnyű belecsúszni ebbe, keresi a választ Demcsák Zsuzsa az 'A másik életemben'. Saját és mások példáján keresztül próbálja felhívni a figyelmet arra, amiből ő már kikeveredni látszik. Arra, hogy soha nincs indok a szóbeli, a lelki, a fizikai vagy a pénzügyi bántalmazásra, és elnyomásra. Soha. Annyira nem lehet senki fáradt vagy ingerült, esetleg stresszes, hogy pofon vágjon valakit, nem, akkor sem, ha az áldozat csak ötvenöt kiló vagy nyolcvan centi magas. Nagyon egyszerű: az IKEÁS pénztárost sem ütjük le, ha szerintünk túl lassan dolgozik, így a családtagokat sem kellene. 

Másfelől a dolgoknak két oldala van, persze, nem abban a divatos erőszakhívő értelemben, mely vallja, hogy ki lehet provokálni egy pofont. Hanem abban az értelemben, hogy az agresszorok mindig megérzik az áldozat szagát. Az ő partnereik az anyáik és apáik által áldozattá, megfelelési kényszeressé, szolgálóvá nevelt nők, akikben a társadalmi nyomás, a közbeszéd csak megerősíti ezt az attitűdöt. Lehetnek ők akár vezető beosztásúak, fővárosiak és önellátóak, nem számít: sokukat a magánéletükben cselédségre szocializált a szűkebb és tágabb környezetük, születésüktől fogva. Még párkapcsolati minta sem kell hozzá otthonról, elég a süket szöveg, miszerint "egy kislány így nem viselkedik", "ha így folytatod, senki nem akar majd elvenni", "egy valódi nő gondoskodik" stb. Ismerős? Kedves szülők: önökön múlik, hogy ne neveljék áldozattá a gyereklányaikat, és agresszorrá a fiaikat! Ott kezdődhet a valódi változás, a családban: az őszinteséggel.

Ehhez, persze, sok mindennek meg kell változnia, mindezzel párhuzamosan, s a média szóhasználata is rengeteget tehet a közbeszéd megváltozásáért, ahogyan erre a könyv is kitér, különböző szempontokból, szakértők segítségével megvilágítva a témát. 

Talán az is segíthet sokaknak, az áldozatoknak is, hogy látják: nemcsak nincsenek egyedül, de reflektorfényben élő sorstársuk is van. Valaki, akit nap, nap után csillogva, sminkben és szép ruhában látnak a képernyőn, szintén áldozattá válhat. Hiába iskolázott, nagyviláginak tetsző, csinosnak mondott nő, az ő élete sem álom, sokkal inkább rémálom lehet. Fontos az ilyen kiállás.  

Azonban, ez egy könyv is, mely a témájától függetlenül némi kritikára szorul. Szerintem rövidke: több áldozat-interjú kellett volna bele, bár érzésem szerint a tipikus történeteket igyekezett a szerző megszólaltatni benne. Illetve: elnézést kérek, de ez a borító büntet. Tűnjek bármilyen kicsinyesnek is azért, mert felvetem, de fel kell vetnem. Szerintem kontraproduktív egy ilyen témában megjelenő kötetre feltenni a szerző három, nagy, gondosan megkomponált, kellően kipózolt képét. Minek? Semmit nem tesz hozzá sem a -nagyon fontos- témához, sem pedig az esztétikumhoz.

Apropó, a szerző. Olvasva a történetét, azon gondolkodtam, hogy vajon hány ezer hasonló élet lehet az országban? Hány olyan nő van, aki azt hiszi, hogy 3-4 hónapos együttjárás után, egy kapcsolat, ami nem is működik igazából, automatikusan családdá nemesül pusztán amiatt, mert ő teherbe esett? Hányan járnak még ekkora szemellenzővel a szemükön, hogy aztán szívfájdalom vagy pofonok árán rájöjjenek: az önáltatás soha nem vezet sehová?! Főleg akkor nem, ha ellenük dolgozik minden: sokszor a család, a társadalom, a törvények, a rendőrség, a közbeszéd és önmaguk is. 

Fontos, nagyon fontos témát boncolgató könyv, olvassátok! Minél többen. És figyeljetek a gyerekeitekre! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mi történik azonban akkor, ha ez a szándék is hiányzik?

Első mondat:
"Nem akarom bántani a volt férjemet!"

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések