Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban



Sietek leszögezni, hogy igen, arról a Náray Tamásról van szó. Róla, akinek a szalonja előtt nem lehet elmenni csak úgy, egy kis szívfájdalom nélkül, akinek ízlése és maximalizmusa, munkabírása és elvárási mind-mind legendásak, s akinek egy darabját egyszer úgyis megveszem, de ez most nem tartozik ide. Az azonban igen, hogy  egy pillanatra sem tud kibújni a bőréből, amikor a karakterei ruházatát írja le, az ember csak bólogatni tud: persze, előbújt a tervező! 

Ez a bizonyos Náray Tamás most írt egy könyvet, ami tulajdonképpen a kontrasztokról szól, arról, hogy milyen élesen tud elválni az ocsú a búzától. A létező szocializmusban játszódó könyvben, melyben "természetesen" minden hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, él egy fiú, egy olyan családban, ahonnan elindulni minden korban előnyt jelenthetne. Úri család, némi nemesi vérrel, szigorú neveltetés, szorgalom, precizitás, tartás, kifinomultság, műveltség: ezek mind-mind erények, melyek követendő példaként szolgálhatnak bármely korban, bárkinek. Kivéve, ha a Kádár-korszak Magyarországán járunk, ahol a sikk az egyforma, a harsány, a minőségen aluli, proli cifra nyomorúság. A korban, melyben könnyebb volt a dolgok kevesebb munkával járó végét megfogni, ahol a finomság vagy a nyelvismeret "procc" volt és lenézendő, ott nagyon nehéz innen indulva nyerni. Igaz, nem is lehetetlen, dacára a kilakoltatásoknak, az ezerszeres elvárásoknak, a vagyonelkobzásnak és a társadalom széles rétegeinek hangos, majd végül ostoba pletykákká halkuló megvetésének. Egy korban, ami lefelé húz, felfelé kitűnni nem egy fáklyásmenet. 

Dávidnak, a könyv főhősének mégis sikerül, külső- és belső nehézségek árán ugyan, de megtalálja álmát és neki is lát megvalósításának. E sorok írója azonban nem tud szabadulni a gondolattól, olvasván-hallgatván sok, a szerzővel korábban folytatott beszélgetést, hogy ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint egyfelől a saját és családjának élete, másfelől kiáltvány az ócskaság ellen. Mintha a szerző -megfelelő változtatásokkal, persze-, de a saját családja életét írta volna meg, memoárnak tűnik ez a javából. Ami miatt Náray Tamást megkísérlik megkövezni majd kis hazánkban, mégpedig mindenki, akinek betalál soraival. A szerző nem átallja kimondani sokak titkos gondolatait a lusta, a rosszindulatú, az igénytelen vagy proli népekről, akik tort ültek (s ülnek?) a szépség és az igényesség felett oly sokáig. S bár elhangzik a könyvben, hogy nem az a baj, ha valaki szegény vagy másmilyen, a baj az, ha ez által feljogosítva érzi magát lenézni azt, aki nem kér az ő életmódjából vagy sikeresen elkerülte azt, tartok tőle, hogy (találat okán) a szegények lenézését fogják a fejére olvasni, tévesen, s ezzel a könyvet is lehúzzák majd.

Holott ez a könyv ezt nem érdemli. Booklány mindig is nagy érdeklődéssel hallgatta Náray Tamás szavait, mint olyan valakiét, aki sikeres, elismert és önazonos self-made man, aki nem alkudott meg, nem adta fel a számára fontos dolgokat, s tanulással, szorgalommal, tehetséggel és alázattal küzdötte fel magát oda, ahová kevesen juthatnak csak el. Életének vezérlő elvei összegződnek a regényében, ami persze, nem egy író könyve. Egy, az átlagosnál jobb íráskészségű ember vetette papírra a sorokat, amiket, bevallom: élvezet volt olvasni, kifejezetten kikapcsolt. Nem azért, mert a Náray-ruhák levettek volna a lábamról, ami egyébként javarészt igaz is. Hanem a hitelesség miatt, s azért, mert -számtalan egyéb, mondjuk úgy: ismert ember könyvével ellentétben- ennek mondanivalója is van. Ezt a regényt a szerző emelt fővel vállalhatja fel, Booklány pedig élvezettel olvasta, s fogja majd a folytatást is. Nem mellesleg: sok mindenben egyetértünk, kedves Tamás. Én jól szórakoztam. 

Első mondat:
"A luxusszálloda különtermében már tapintható volt a feszültség."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések