Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat -



Ezúttal a huszadik század közepén vagyunk, ebben az Egyszerű történetben. Egy kitelepített család története rajzolódik ki, ahogy haladunk a századik mondat felé, egy még nem beszélő kissrác narrációjában. Arisztokraták, valószínűleg Budapestről, egy Isten háta mögötti kulák családhoz kerülnek, kényszerből, persze. Papa, mama, gyerekek, két fiú, meg persze a nagymama és egyéb csatolmányok: távolságtartó másik nagymama, elhurcolt első férj, második feleség, a Jóisten, Mári...

A Márk-változat ugyanazt meséli el, mint annyian már korábban, kicsit ugyanúgy, kicsit másképpen, mint azt az evangélisták tették annak idején. Magányról beszél, kiszolgáltatottságról, a Nagy Magyar Abszurdról, arról, ami mindannyiunk velünk élő tragédiája, ami nélkül nem lennénk ugyanazok, de amit mindannyian legszívesebben eltörölnénk. Elhurcolás, kisajátítás, padlássöprés, téesz, kitelepítés, diktatórikus önkény, rendőri túlkapás, újabb diktatúra, alkoholizmus, a mások nyomora, a mi nyomorunk...  A kegyetlen-embertelen huszadik század története.

A történelmi kényszer által egymásra utalt két család: a kulákok és a kitelepítettek sorsa kényszerből megy egy darabig egy vágányon, semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a rezsim még nem döntötte el, hogy melyiküket hibáztatja gyűlöli jobban. A társadalomból kivetettek, a népellenségek sorsa persze nem egyedi: tele (volt) az ország elhallgatott, elhurcolt első férjekkel, meggyötört, szerelmükkel-gyerekükkel magukra hagyott nőkkel, akik később racionális döntéseket hoztak és újraházasodtak. Aztán ott vannak az ezerszer meggyötört kulákok, az alkoholista apák, a deklasszálódni látszó, meggyötört úrinők, és mindennek a katyvasznak a közepében nyiladozó értelmű gyerekek - csoda hát, hogy kis elbeszélünk nem is beszél? Apropó: a kis elbeszélő korántsem olyan kedves és ártatlanul gyermeki, inkább tükörképe a századon elhatalmasodó gonosznak.

Isten keresése fut végig a könyvön, pontosabban Isten helye a bűnös huszadik században, illetve az után, enyhén szórva kérdésessé vált. Létező-e még egyáltalán az állandó kegyetlenségben? És ha nem, akkor az kinek a csődje: az övé vagy az emberé? Ezt Kertész Imre óta nem tudjuk, de ez rosszabb végső soron, mintha Nietzsche szavai váltak volna valóra. 

Az E.P. iránt érzett, tulajdonképpen differenciálatlan rajongásomról már többször beszéltem itt is, próbálva meggyőzni mindenkit, hogy ismerkedjen vele, még ha nehezen is adja magát. Kevés, nagyon kevés olyan szerzőnk van, akinek koppannak a szavai, köteteket mesélnek el a mondatai, akinek minden írásjele feladvány: vajon miért pont azt, úgy és oda tette? Ugyanaz a könyve minden évben újraolvasva mást mesél (vagy legalább másképpen zenél), ahogyan az olvasó érik, nő föl az egyre nemesedő könyvekhez. Mint a jó bor. Vagy talán annál is több.

Első mondat:
"Ez a kezdés."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések