Bruckner Éva-Csepeli György-Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye



Meggyőződésem szerint, azért szeretik ilyen sokan az életrajzi könyveket, mert ugyanazt a kíváncsiságot, a bekukkantás vágyát élhetik ki olvasásuk közben, mint a szappanoperák nézői vagy a pletykalapok olvasói. Azonban a minőségi különbséget zongorázni lehet a két műfaj között. Enyhén szólva nem ugyanazt a célközönséget szólítják meg az életrajzi regények szerzői, mint a Napiértéktelen válási rovatának "szerzői".

E sorok írója nagy rajongója az efféle irodalomnak. Van abban valami izgalmas, ha egy ember, vagy akár egy család betekintést nyújt a belső kör életébe, feltárja az elveket, ami mentén szervezik életüket, a szerepet, amit a világban megkísérelnek betölteni. Egy ilyen kötet, mint az 'A tengerszemű hölgy rejtélye', különösen alkalmasnak látszik erre, hiszen egy nemesi család élete egyfelől nagyon különleges, másfelől viszont érdekes perspektívába helyezi az egész ország sorsát, ha az ő életükön keresztül szemléljük azt. A megmutatkozó kevés hasonlóság, és annál több különbség, feltárja az egyedi felől az általánost, a bevett logikai elv szerint.

A Zámory család ezen a néven már nem létezik. Huszonöt évvel ezelőtt elhunyt a család utolsó, ezen a néven született sarja, Mária, ám a vervonal nem szakadt meg. A könyv szerzői is őrzik, ha nem is a nevükben, hanem a génjeikben, ezt az 1613-ban kezdődött  históriát. Olyan érdekességekkel, mint az a bizonyos tengerszemű hölgy, aki a könyv címében is szerepel. A veszedelmes szépségű asszony, aki megelőzte korát, s nem átallott kilépni a mindig tűrni kényszerülő, kötényével mindent eltakaró áldozat és mártír szerepéből, meg is lett a következménye: egész életével fizetett meg azért, mert a sarkára mert állni. Ráadásul a közvélemény is örökre tönkretette, jól sikerült karaktergyilkosság áldozata lett. 

A könyv valódi kincsei a régi fotók és korabeli levelek, amivel a szerzők megidézik családtagjaikat, a régebbi korokat, múltjukat, emlékeiket. A csodás zsinórírással papírra vetett szerelmes- és egyéb levelek teljesen másfajta életről, ritmusról, prioritásokról mesélnek; a határozott előreszegezett férfias, vagy épp ellenkezőleg, lágy pillantások a fotókon a múltunkat idézik, nem csak a szerzőkét, mindannyiunkét. Negyvennyolcat és az első világháborút,Tisza Kálmánt és Jókai Mórt, irodalmi szalont és a Parlamentet.

A könyv végén megjelenő tíz gyerek, húsz szempár tükrözi tovább ezt a múltat, ami kicsit mindannyiunké, de elsősorban az övék, az ő múltjuk. A szerzők nehezen titkolható szándékának az tetszik, hogy számukra adjanak megfelelően erős gyökereket és útmutatást a jövőhöz. Hiszen, mint tudjuk, két dolgot kell adnunk az utódainknak: gyökereket és szárnyakat. A szerzők az előbbi már biztosan kipipálhatják. Mindenki másnak pedig javaslom a fa alá, amennyiben szeretik a magyar történelmet. 

Első mondat:
"A történet, melynek szereplőivel e könyv lapjain megismerkedhet az olvasó, 1613-ban kezdődött."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések