Bitó László:Boldogabb élet-jó halál



Különös aktualitása van mostanság Bitó László könyvének. Néhány nappal ezelőtt Britanny Maynard, egy mindösszesen 29 éves fiatal nő döntött úgy, hogy orvosi felügyelet mellett véget vet életének, nem várva meg azt, amíg elhatalmasodik rajta a kór. Agytumort diagnosztizáltak nála, s a diagnózissal együtt összesen maximum fél évet kapott a haláláig. Számára azonban fontosabb volt a méltósága; az elkerülhetetlen véget hozta előre a pirulák bevételével. Özvegye pedig azt nyilatkozta, hogy fontosabb az élet minősége, mint a mennyisége. Miközben e sorokat írom, fel sem tudom fogni, mekkora fájdalom lehet most a hátrahagyott családtagok szívében, sem azt, milyen szenvedést élt át a néhai Britanny Maynard, a diagnózistól a halált hozó tabletták bevételéig. Azt azonban tudom, hogy mérhetetlenül erős asszony volt. Nem akart egyszerűen öngyilkos lenni: orvosi felügyelettel, legálisan akarta befejezni az életét, mielőtt a rák eltörli még az emlékét is annak, aki ő volt valójában. Elhatározása olyan erős volt, hogy emiatt másik államba is költözött, az egyik olyanba az öt közül (Oregon), ahol ez az eljárás engedélyezett.

Bitó László valami hasonlóról értekezik könyvében, s minden fórumon, ahol szót kap a témában. Valódi párbeszédre törekszik, arra, hogy gondolatokat ébresszen végre az emberekben a jó vég (eutélia) kapcsán. A hasonló eutanázia szót már mindenki hallotta: ez lehetőség arra, hogy a halálos beteg visszautasítsa az orvosi kezelést, mely a szenvedése meghosszabbításával járna (ez a passzív eutanázia), vagy mód arra, hogy szabadon kérhesse az illető a halálos dózisú gyógyszer beadását, ez utóbbi az aktív forma. Milyen különös a magyar nyelv: gyógyszert írok, holott itt szó sincs a hippokratészi eskü szerinti gyógyításról! Írhatnék orvosságot is, az sem lenne itt megfelelő. 

Az orvosi közreműködésre még megfelel szavunk sincs talán,  a szerző is valami ilyesmiről beszél, amikor segítő, halálba kísérő intézményekről beszél, ahol a szintén kísérő személyzet tagjai egyáltalán nem orvosok. Nem köti őket az eskü, mely gyógyításra szól, feloldva így az eutanázia esetében is meglévő ellentmondást. Nem is szólva arról, hogy nem egy eljárás passzív vagy szenvedő alanyaként tekint az életet befejezni kívánókra, hanem tartásukat megőrző, az életet tiszta fejjel befejezni kívánó, aktív szereplőként. Valakikre, akik beveszik adott esetben a kívánságuk szerinti pirulákat, nem beadják nekik. Nüansznyinak tűnő, ám hatalmas különbség! 

Miben különbözik mindez az öngyilkosságtól? Abban, hogy ez az eljárás a gyógyíthatatlan betegek számára lenne elérhető, illetve azok számára, akik már túl sokáig éltek. Az önrendelkezés és a méltóság a két legfontosabb kifejezés, amivel érvel a szerző. Egy halállal, a túlvilággal kibékült embernek legyen joga a maga módján, szépen, szertartásosan elmenni, ha úgy érzi, számára eljött az idő. Ne kelljen erőnek erejével életben maradnia, ha számára az már nem megfelelő életminőség, nem járható út. 

Ezer és egy, lelki, filozófiai, vallási, kulturális és törvényi akadálya van a jó vég intézményei kiépülésének, törvénybe -közgondolkodásba- beépülésének. Miközben ezeket fejtegeti a szerző, már így, a lapokon keresztül is beszélget az olvasóval, egy mondata nyomán száz kérdés, gondolat, érv és ellenérv fogalmazódik meg a fejekben. Kissé olyan, mintha az az ember, aki egy szemészeti eljárás feltalálásával sok millió glaukómás beteg csőlátását tárta szélesre, most folytatván ebbéli harcát, spirituálisan is szélesíteni szeretné az emberek látókörét. Komoly életfeladat, nehéz kenyér, szép (választott) hivatás. 

Első mondat:
"Nem tudjuk, hány ember született erre a földre Ádám és Éva metaforikus történetének írásba foglalása óta, de egyben biztosak lehetünk: az évezredek mérhetetlenül hosszú során át nem létezett két azonos élettörténet."




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések