Adrian Barnes: Álmatlanok



Amikor egy újabb világvége-történet és apokalipszis-forgatókönyv érkezik meg hozzám, az az a pillanat, melyben masszív unalom kezd kergetőzni a tiltakozás közepesen élénk hullámaival a fejemben. Nem értem, miért kell megint írni egy ilyet, nem értem, miért érdekelhetne ez engem? A válasz persze, legalábbis az első kérdésre kézenfekvő: a filmjogok eladásának lehetőségért, vagy legalább egy unott kultpróféta státuszért. Az is adhat némi piedesztált, meg viszonyítási pontot az öndefinícióhoz.

Így aztán képzelheted, Olvasó, mennyire lelkesen kezdtem az 'Álmatlanok' olvasásába. Tartott is ez a méla undor a harmadik bekezdésig. Igaz, sejthettem volna, hogy ez valami más lesz, amikor kiderült, hogy az első mondat jó. Azt annyira nehéz összehozni, Barnesnak mégis sikerült.

Summa summarum, kiderült, hogy ennek a vékonyka könyvnek a szerzője nagyon tud írni, ráadásul kifejezetten művelt. Kiválóan használt görög mitológiai utalások, csattanós kifejezések, remek nyelvezet és valódi (!) gondolatokkal teli lapok jellemzik a könyvet. Itt kell megemlítenem Farkas Veronika fordító nevét: majdnem tökéletes munkát végzett. Egyetlen egy "csak" 90%-os mondat jött ki a tolla alól, ahogyan a perzsa szőnyegszövők is mindig ejtenek egy aprócska hibát a mintában, azzal az alázatos gesztussal is jelezve, hogy csak Isten lehet tökéletes. 

A történet viszonylag egyszerű: az emberiség gyakorlatilag megint ki fog halni, ezúttal nem ufóinvázió vagy a Föld forgásának lelassulás miatt, sem egy újabb, megállíthatatlan halálos vírus nem tör elő az dzsungel mélyéről, hanem valami történik az alvással. A képlet egyszerű: minimális kivételtől eltekintve a bolygó teljes lakossága képtelen elaludni. Ez egy-két napon át maximum bosszantó és fárasztó lehet, de gondoljunk csak bele: egy régi, kínai kínzási mód volt az alvás megvonása! Néhány nap után mindenki megtörik, minden fogoly vall. Egy hét után már a személyiség is bomlásnak indul, mert az embert nem úgy tervezték, hogy életben maradjon huzamosabb inszomnia után. 

A kezdeti pánikot a történet szerint is felváltja a társadalom szövetének teljes felbomlása, a bekövetkező anarchiában pedig új ellenségkép körvonalazódik: az Alvóké. Ők lesznek a célpontok, főleg az aludni tudó gyerekek, mert primitív lények vagyunk, s mint ilyenek, azonnal hinni kezdjük, hogy aki iszik egy alvó gyermek véréből, az meggyógyul. Megjelennek az önjelölt próféták is, "családi kiszerelésben";  a birkákat valakinek vezetni kell. Ismét. 

Ez volt az a pont, ameddig kifejezetten szerettem ezt a könyvet. Szerettem, hogy ilyeneket olvashattam:
"Időnként mindenki elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a megvetés a barátai és a szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben azt gyanítjuk -szerintem jogosan-, hogy sekély sírhant borítja csak, hogy ott kapkod levegő után a jó modor és az önuralom nyirkos mulcsa alatt." 

Majd elkezdtem nem érteni. Nem érteni, hogy miért változott át ez az elgondolkodtató, okos gondolatoktól, valódi gondolatoktól hemzsegő könyv egy hálivúdi akciófilm második ötven percévé, ahol a látvány leírása mindent visz és nem marad idő a tartalomra. Miért lesz viszolyogtató giccsé az addig befektetett munka? Persze, az azóta eladott filmjogok miatt, gondolom én. Pedig annyira kár érte. Szerintem a szerző is érezhette, hogy itt picit félrecsúszott valami, mert a könyv végére ismét visszatért az eredetihez, a könyv első száz oldalának stílusához és gondolatiságához, a befejezés nemkülönben ügyes húzás, mint az első mondat. Jó lett volna ennek az Alvónak a fiktív naplóját ebben a stílusban, ebben a mederben továbbvinni.

Első mondat:
"Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a halottaktól."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések