Jodi Picoult: Találj rám!



Picoultról sokan, sok helyütt leírták már -többek között magam is-, hogy sikerének titka a nehezen emészthető vagy komplex témák boncolgatásában rejlik. Biztos kézzel választ a társadalmi tudatban a tabu határán lévő jelenségeket, könnyed köntösbe csomagolja azokat, majd világszerte emberek millióinak tárja fel annak bonyolultságát, mintegy észrevétlenül. 

Ő az a szerző, aki valamit mindig el akar mondani, aki minden könyvével fel akarja hívni a figyelmet valamire. A bestseller-szerzők között reflektorszerepet tölt be: szinte nem is a regény a fontos (dehogynem!), hanem a téma, amit meg akar világítani. Ennél többet nem vállal, de ezt maradéktalanul teljesíti is. Tesz mindezt úgy, hogy az Egyszeri Olvasó, ennek az észrevétlen merényletnek az áldozataként, kiválóan szórakozik, sőt (a végtelenségig szőve a képzavart), quasi Stockholm-szindrómásként, újabb és újabb dózist vár el tőle. 

Könnyed kikapcsolódásként szívesen olvassa Booklány is a regényeit, jó vitaindítók társaságban, kellemes olvasmányok egy ködös csütörtökön, egy fárasztó nap után. Az általa festett világokba könnyű elmerülni, a karakterei pedig olykor valóságosabbnak tűnnek, mint a furcsa hajú nő a szomszédból, akinek sokszor a nevét sem lehet tudni.

A 'Találj rám!' nagyobb vállalásnak tűnik Jodi Picoult szokásos könyveinél, ugyanis nem egyszerűen egy témát jár körül és világít meg több oldalról. Többszörösen megnehezítve a saját dolgát is, egyszerre ír a zoológiáról és az elefántkutatásról, a médiumokról és a szellemvilágról, a nyomozati munkáról, és arról, milyen feldolgozhatatlan, ha egy három éves kislány elveszíti a szüleit. Nem árvul meg -hogy még bonyolultabb legyen a helyzet-, hanem anyja egy napon eltűnik, az apja elméje pedig meghasad. Jenna kamaszlány, aki annyit tud, hogy az elefántrezervátumot működtető édesanyja és édesapja végzete mögött valami titok, egy szörnyű haláleset lappang, de semmi egyebet. Anyja talán él valahol, talán már tíz éve halott, apja pedig már őt sem ismeri fel. Ezért megkeresi a tragédia kijelölt rendőrnyomozóját, aki azóta magándetektívvé (és alkoholistává) avanzsált, valamit egy levitézlett médiumot, hogy segítsenek neki bizonyosságot nyerni, s megtalálni az édesanyját.

Miközben a történet a nyomozás és a szellemvilág  között bonyolódik, több szálon fut: közbevetett fejezetekben, Alice, a talán halott, talán eltűnt anya elmesélésében az olvasó egyre többet tud meg az elefántok viselkedéséről, lelkükről, az őket fenyegető veszélyekről és sokszor tarthatatlan helyzetükről. Mintha a nyomozás csak alibi lenne ahhoz, hogy az írónő ezt, a számára nagyon fontos témát és egyben csodálatos állatfajt közelebb hozza az olvasóihoz. Hiszen amit megismerünk, arra jobban vigyázunk, főleg, ha egy ilyen gonosz világban, ahol ezeket az állatokat halomra öltük, és a pusztulás szélére sodortuk pusztán az agyarukért. Csak azért, hogy cuki, de annál drágább játékokat készítsünk belőle a nagyon gazdagoknak, vagy, ami még rosszabb: különféle haduraknak fizessünk az agyarakért annyi pénzt, amiből bőven kiállíthatnak egy droggal ölésre kényszerített gyermekhadsereget.

Egy szó, mint száz, ez a kötet sokkal több, mint a többi , egyszerű Picoult-regény. Ez egy fontos szórakoztató olvasmány, ami egy izgalmas történetbe csomagolva, a feszültséget és a kérdéseket végig fenntartva mutatja meg az olvasójának, mi az, amire oda kell figyelnie ezen a bolygón élő,  társas lényként.

Végül pedig álljon itt egy gondolat a fordítóról is: Babits Péter remek munkát végzett, élvezet volt olvasni a mondatait. 

Első mondat:
"Azelőtt sokan hittek abban, hogy létezik egy elefánttemető - egy hely, ahová a beteg és öreg elefántok elvonulnak meghalni." 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések