Grégoire Delacourt: Vágyaim listája



A nők megérzik az ilyesmit, állapítja meg az alcímben az alcímben a férfi szerző. Az a férfi szerző, aki jól beszél a nők hangján, sőt: az átlagos merítésből az okosabbnak tűnő nők hangján szólal meg az egyes szám első személyben megírt Vágyaim listájában.

Legfőképpen azért voltam kíváncsi erre a könyvre, mert nem tetszett a hazai visszhangja. A szakma A-tól Z-ig kis kézlegyintéssel, lesajnálással reagált a kötetre, mint butácska, tartalmatlan lektűrre, mely kiadásának egyetlen célja az, hogy talán némi bevételhez lehet általa jutni, egyéb haszna semmi. A harmadik ilyen vélemény után  kezdtem el olvasni, csakazértis'. Írjam le azonnal, hogy a szakma tévedésben van, vagy tartogassam az értékítéletet a végére? Bár azt hiszem, fölösleges húzni az időt: ez a könyv jó - és nem azért az, mert "könnyen olvasható".

Nem a szerelemről szó, bár arról is esik benne szó, sokkal inkább a boldogság kereséséről, arról, hogy mi tesz, mi tehet valóban boldoggá akkor, ha már sok éve házas vagy, tulajdonképpen megvan mindened, de túl sok célt már nem találsz a világban. 

A főszereplő, Jocelyne, középkorú asszony, enyhe súlyfölösleggel, két fiatal felnőtt gyerekkel, egy átlagos férjjel, kis rövidáru-boltocskával és egy bloggal, ami a kézimunkáról szól. Élete tökéletes képe a jelenkornak: a házasságából régen elveszett már a tűz, de azért kellemesen megvannak, a férje valaha ivott, melyről igazán soha nem szokott le, ami abból is látszik, hogy alkoholmentes söröket iszik minden áldott este és a tévé előtt alszik el, a fia cél és felelősségtudat nélkül lézeng a világban, a lánya, elutasítva a tökéletes kispolgári, hazugságokkal terhelt létet, egy másik országban készít filmeket. Mégpedig olyan dokumentumfilmeket, melyekben ki tudja mondani az igazságot, a kíméletlen, fájdalmas, kendőzetlen valóságot, amit a saját családjában tagadással és hallgatással próbálnak meg kezelni.

Az asszony, a kényelmes-unalmaska életében, szórakozásképpen blogol a kézimunkáról, azoknak az asszonyoknak, akik Csipkerózsika-létben szenderegnek maguk is, várva valamire. A szerelemre, a csodára, arra, hogy valaki végre meglássa őket is, arra, hogy talán egyszer jobbra fordul majd az ő életük is. Megannyi Bovaryné, láthatatlan szálakon kötődve egymáshoz. 

Amikor pedig a főhős nyer a lottón, mégpedig több, mint 18 millió eurót, akkor derül ki igazán, hogy mennyire hazug a kellemes élet máza, amivel magát is áltatja hosszú évek óta. Nem meri elmondani ugyanis a nyereményt senkinek. Fél, retteg a pénz okozta változástól, attól, hogy mi lenne az életével, a házasságával, a megszokott pocsolyával, amiben tocsog... Nem tesz mást, mint egyre csak listákat ír (Vágyaim listája), hogy mit tenne, ha merne, ha merné használni azt a pénzt.  Addig a napig, míg a nyereményt tartalmazó csekk el nem tűnik gondosan kiválasztott rejtekhelyéről: a férjével együtt. 

Sokkal többről beszél ez a könyv, mint a szerelemről. Szinte lakonikus néhol, balladai másutt, de értő füllel kell hallgatni a szavát, mert egyfelől kórképet fest a jelenkor élethazugságairól, másfelől pedig megkísérli megmutatni a valóban értékes dolgokat, azt, ami igazán számít. Harmadrészt nem szájba rág, hanem gondolatokat indít el az olvasóban, értékrendről, saját életről, hazugságok hálójáról félelemről, bántalmazó kapcsolatokról. Önmagunkról. 

Első mondat:
"Mindig hazudunk magunknak." 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések