Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak



Az egészen hosszú,vaskos kötetek, sagák sajátos olvasótáborral bírnak. A vérbeli, hétpróbás profi olvasók alig várják, hogy valami ilyesféléhez juthassanak, elmerülhessenek a részletesen megrajzolt világukban,  az új világ törvényeiben és szokásaiban, azonosulhassak a karakterekkel. Van abban valami varázsos, amikor -ahogy a mondás tartja- új életet élhet meg az olvasó, hosszan, komótosan pergetve annak napjait.  

Carsten Jensen a 'Mi, vízbefúltak' szerzője újságíró, többszörösen kitüntetett író. Ugyanakkor végtelen türelemmel rendelkező valaki, hiszen aki képes egy hétszáz-valahány oldalas történelmi kalandregényt letenni az asztalra -ami ráadásul csak a jól megválasztott könyvformátum miatt nem lett hosszabb-, az nem lehet más, mint a türelem bajnoka. Türelmesnek és elhivatottnak kell lenni ahhoz, hogy ez ilyen minőségben születhessen meg. 

A kötet történelmi regény, saga a dán kikötőváros, Marstal történetéről, melyhez a szerzőt szoros szálak kötik, hiszen a szülővárosáról van szó. Ezen a szemüvegen át, a marstali hajósemberek történetein keresztül mutatja be a tulajdonképpeni modern Dánia megszületését, ezt a fájdalommal teli, nehéz születést. 

Nem könnyed olvasmány, még a nagy történetek szerelmesei számára sem: az efféle történetekről mondják, hogy nem adja könnyen magát. Aki egyszerű, könnyed szórakozást keres a lapokon, az valószínűleg csalódni fog. Sokkal súlyosabb, merészebb ez a vállalkozás: a klasszikus irodalmi alakok archetípusai öltenek testet egy-egy tengerész karakterében, vagy a mellettük élő asszonyaik figuráiban. Mintha megelevenednének a klasszikus homéroszi szereplők, mind, a kalandozó hajósok és mind, az általuk, miattuk, értük szenvedő női sorsok. Sőt, a nagy, kultúránkba ezer oldalról beleoltott ördög (kísértő) figurák, lelkiismeretlen nyerészkedők, kísértésbe vitt és lelküket eladó emberek, Faustok és Mephistók is beleszövettek a történetbe. 

A szerzőt -maradván a görög képnél- már-már a moirak egyikeként kell elképzelnünk: a Végzet uraként fonja, gombolyítja és vágja el, kérlelhetetlenül a szereplők életfonalát, hogy a szőttes, ami kirajzolódik végül, ne legyen más, mint maga az élet, a történelem. Ebben az is benne foglaltatik, hogy egyetlen pillanatra sem inog meg a keze, amikor az általa legnehezebb sorsfeladata elé állított hős hatalmas lelki szenvedést él át, de akkor sem, ha meghal. A Végzet nem törődik olyan kisszerű dolgokkal, mint a púderezés vagy a jóérzés: az élet kíméletlen, csakúgy, mint az ógörög eposzokban.

Van ebben a könyvben valami nehéz, súlyos gyönyörűség. A terhek és tehertételek mélysége, a lélek szenvedései a nagy orosz realisták erejét és eszköztárát idézi meg a lapokon. A lassan csorgó történet egy percre sem keresi az olvasó kegyeit, de nem is engedi el a kezét. Nem marad magára egyetlen pillanatra sem, teszi ezt úgy, hogy egy másik dimenzióba helyezi át ennek az egyébként ízig-vérig történelmi regénynek az olvasóját: olyan vidékre, ahol az élet majdnem kegyetlenségig kíméletlen, mert a fennmaradásért vívott harc lehántott már róla minden lényegtelen mázat, oda, ahol az idő lassan csordogál, de minden percnek tartalma és súlya van. 

A legnagyobbakhoz kell mérnünk a 'Mi, vízbefúltakat',  mert, bizony, méltó hozzájuk.  

Első mondat:
"Laurids Madsen már a mennyben volt, ám csizmájának köszönhetően visszatért a földre."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések