Horváth László Imre: Lett este és lett reggel



Bármi mellett tudok érvelni, és ugyanaz ellen is. Ha az ember kellőképpen beássa magát egy témába, akkor akárkivel szemben meg tudja védeni az álláspontját, tiszta logikával, csiszolt szavakkal. Ez az elme nyelve, ami független a szív szavától, az empátia vagy az azonosulás hangjaitól.

Namármost, Horváth László Imrének nem kevés ilyesfajta beásásba kerülhetett megírni ezt a könyvet. Kicsit alámerült a mocsokban, s biztos vagyok benne, hogy magán érezte a bűzt jóval az után is, hogy befejezte az írást. Azt a penetráns szagot, amit az olvasó is érez, amitől felfordul a gyomra, ami beeszi magát a pórusaiba.  Furcsa könyv ez a 'Lett este és lett reggel'. Egyfelől antiutópia, másfelől teológia, harmadrészről az ember nem-mindenhatóságába vetett hitvallás. 

A főhős naplót ír. Vannak ezzel egy páran így, ám ez a meggyőződéses grafomán nem más, mint Klaus Arme, a Harmadik Birodalom befolyásos tisztviselője, az új horogkeresztes arisztokrácia legfényesebb csillaga, a nem elveszített második világháborút vívó Németországban. Minekutána nem támadták meg Moszkvát, s nem veszítették el a második világháborút, szépen, módszeresen hódítják meg a nácik az egész világot. A naplójegyzetek a kiépülő új világnak, és az árja szürke eminenciás fejlődésének lenyomatát tartalmazzák. A háborútól csaknem napjainkig tartó bejegyzések abban a különleges állapotban születnek, ami a "lett este és lett reggel"-fordulattal foghatók meg leginkább. A világ teremtéséből, a Genezis bibliai történetéből származó szavak a teremtés hét napja közötti éjszakákat jelölik. Azt a létállapotot, amikor az Isten megpihent a munka után, nem volt jelen, mielőtt a világmindenség a fejlődés egy magasabb fokára lépett volna. Az Úr távol van, nem figyel, bármi megtörténhet, s amikor megvirrad, magasabb rendű világra süt majd a nap. A fejlődés hogyanját pedig nem firtatja senki. 

Ebben a hideg, elhagyatott őrületben vívja a harcát az árja faj a világmindenség meghódításáért, s egyben a lelkek uralmáért: a katolicizmus átírásával az emberi lélek leigázására is törekszik. Két igen hangsúlyos teológiai eszmefuttatás, ha úgy tetszik, vita jelenik meg a lapokon: Auschwitzban az öreggel, utána magával Karol Wojtylával, akinek más sorsot szán a szerző, nem a pápák útját.  Különösen az első esetben éreztem azt, hogy az író a saját hatása alá került, elveszett a saját mondanivalója szépségében, túl dagályossá vált a vonatkozó naplószakasz, mintha nem akarta volna egyetlen saját szavát sem kihúzni. Ezzel viszont elengedte az olvasót, pedig az olvasó az, akit le kell nyűgözzön az eszmefuttatás, nem a szerzőt. A tizenhárom naplóbejegyzés közül egyben nem fogta a kezem. 

Az alapvetés ötletes és hatásos, a megvalósítás néhol terjengősre sikeredett, a végkifejlet pedig... ? Nos, a végkifejletről annyit mondhatok, hogy nem tetszett. Nem azért, mert rosszul lenne megírva, hanem azért, mert számomra egy pont ellentétes befejezés illett volna a történethez. Akkor lett volna annyira hatásos a könyv, hogy velem maradjon napokon, heteken át az a bizonyos szag: ha nem lett volna menekvés. Így viszont -persze, értve, tisztán értve, hogy mit akart ezzel a befejezéssel tulajdonképpen a szerző- inkább értem, mintsem szeretem ezt a véget. Tudván tudom, hogy minden totalitárius rendszer saját dugájába kell, hogy dőljön végső soron, így mégis pont lett a könyv végén. Az utolsó gondolatfoszlány nélkül viszont felkiáltójel maradt volna, ami talán tovább rezegne. 

Apokaliptikus munka ez a javából. Egy valódi nácigiccs-bemutató. Túl kidolgozott és túl erős ahhoz, hogy a vége, az utolsó pár sor hiteles lehessen. Elképzelhető, hogy abban is a hideg elmére kellett volna hallgatni. Akkor hatásosabb lenne, igaz, így valószínűleg többet mond el arról, amit a szerző tulajdonképpen el akart mesélni.

Első mondat:
"Gyászban a nemzet."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések