S.D. Crockett: Ha elolvad a hó



A globális felmelegedés és következményeinek témakörét ezer oldalról körüljárták már azok, akiket érdekel, és akik tovább látnak az orruknál, akik pedig nem, azokat erőltetni nem lehet. Amíg nem értik meg az emberek, hogy a globális felmelegedés egyenes következménye lehet egy villámgyorsan, akár pár év alatt bekövetkező jégkorszak, addig szélmalomharcnak tűnik minden ismeretterjesztés e tárgyban. Pedig nem lenne nehéz belátni, ahogy azt sem, hogy hiába tudunk a talajon távolságot mérni egyenes vonalzóval, attól még a bolygó bizony gömbölyű.

A 'Ha elolvad a hó' eredője és magva ez a gondolat, ami táptalajra lelt a lapokon, megalkotva az utóbbi idők legerősebb és legplasztikusabban megrajzolt disztópiáját. Egy olyan könyvet, ami nem teketóriázik: vasmarokkal elkapja az olvasóját, hogy azután el se eressze, messze túl a befejezésen. Nem szívbe markol, nem él ilyen unalmas eszközökkel, sokkal mélyebbre hatol. Minden teketória nélkül megragadja az ember gyomrát, hogy addig szorítsa, míg levegőt sem kap. 

Egy furcsa világban játszódik a könyv, mégpedig Az után. Már régen bekövetkezett a klímakutatók legrosszabb rémálma (és egyben egyik legvalószínűbb forgatókönyve), azaz tönkre tettük a Golf-áramlatot. Nem volt nehéz, csak haladt az emberiség a jelenlegi útján, addig melegítve a Föld hőmérsékletét, amíg ki nem olvasztotta egy-két nagyobb sziget jégbe zárt édesvízkészletét. Ez leállította az áramlást, és havazni kezdett. Pár év alatt beköszöntött a jégkorszak Európában ismét: az ember állattá aljasult, majd erre be is rendezkedett, a katonai diktatúrák meg virágoztak. Ahogy az már csak lenni szokott vészhelyzetben. A regény indulásakor ezen már bőven túl vagyunk. Mindez már normális, legalábbis a fiatal főhős szemével, aki már ebbe született bele. A jégbe fagyott nyomorba, kegyetlenségbe, szenvedésbe és elnyomásba, az abszurd emberi és természeti szabályok világába. Wales hegyei között él, törvényen kívüliként, egész családjával, amíg egy napon el nem visznek mindenkit, s ő ott nem marad, teljesen egyedül, a fagyott semmi közepén. Indításnak erős, a folytatás nem különben az, ám most sem mesélek a történetről többet, Olvasó...

Nem tudom, S. D. Crockett hol bujkált ezidáig. Azt sem tudom, honnan vannak komoly lélektani ismeretei, amivel megrajzolja ennek a balladának is beillő kötetnek a főhősét. Tökéletesen láttatja ennek a kamaszfiúnak a gondolatai, motivációit, érzéseit. Elnagyoltan rajzol, jellemet, történetet, tájat, hátteret, mégis, minden árnyalat éles és konkrét. Érzékeny, értő ecsettel fest meg rettegést, kilátástalanságot, szeretetet, egymásra utaltságot, nem létező reményt. 

Kötelező olvasmánnyá kellene tenni, minden kiskamaszhoz el kellene juttatni ezt a könyvet. Mondanivalója abszolút feljogosítja erre, a témája mai, friss és aktuális, nyelvezete irodalmi, ereje, lendülete sodró. Egy valódi tartalommal, igazi mondanivalóval felruházott könyvet kapnának a kezükbe a diákok, amit ráadásul sikk lenne olvasni, megbeszélni, átgondolni. Ritkán találni ilyen egyensúlyt a mondanivaló, a stílus és a pozicionálás között. A Crockett által használt eszközökkel azonban kiválóan lehet értékes tartalmat közvetíteni a tartalmatlan vámpírokon szocializálódott Z generáció kamaszai felé. Tartalomhoz a forma-tökéletes. 

Első mondat:
"Itt ülök a helyemen a hegyen, a ház mögött."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések