Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok


Az autistákról nem tudunk semmit. Az Esőember című filmet nagyjából mindenki látta, s legalább ennyien hiszik azt is, hogy minden autista egy ijesztő, néha hangosan őrjöngő zseni, aki vagy kiabálva hadonászik, vagy elképesztő fejszámolásokat végez. Itt merül ki az átlagember tudása mindarról, amit autisztikus spektrumnak nevezünk. 

Nehéz ügy egy ilyen változatos képet mutató állapot mögé látni. Legfőképpen azért, mert (többek között) éppen a kommunikáció az, ami sérült. Nem tudják elmondani, mit éreznek, mire a furcsa mozgások, a szertartások, a hangok, mi végre minden? Ezért ennyire különleges ez a könyv, ami tulajdonképpen egy kiskáté, autistákhoz. Egy autista kisfiú konkrét válaszai, konkrét kérdésekre az érzéseivel, a gondolataival, a viselkedésével kapcsolatban. Betűtáblája segítségével, kitartóan adott válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Arra, hogy tényleg szeretnek-e egyedül lenni az autisták, hogy miért kiabálnak időnként vagy arra, hogy mi az oka a furcsa szertartásaiknak, és miért szeretik annyira a számokat? 

A könyv lapjain egy érző lélek bontakozik ki, egy empátiával nagyon is megáldott gyermek képe, aki néha jobban szenved az állapotától, és s attól, amit ezzel a környezetének, a szeretteinek okoz, mint magától a gondoktól. Sőt, hajlamot mutat a humorérzékre is. Nagyon is számít neki, minden ellentétes híreszteléssel ellentétben az is, hogy elszomoríthatja a szeretteit. Pontosan tudja, hogy állapota mekkora terhet ró nem csak rá, hanem a környezetére is. Érzi, látja, amikor a környezet türelmetlen vele, amikor az ismeretlenek nem tudnak mit kezdeni a tüneteivel, de azt is elmondja, hogy sokszor ő maga sem tud.

Olvasva a sorait, olybá tűnik, mintha az, amit az autizmus lényegének hittünk eddig, nem lenne más, mint okozat, következmény, amitől szenvednek ők is, és szenved a környezetük is. Raboknak tűnnek, a saját, gyakran irányíthatatlan vagy túlérzékeny testükben, egy világban, ami sokkal hangosabb és zavarosabb, semmint számukra komfortos lehetne. Egy világban, ami nap, nap után ellenük dolgozik a rengeteg újdonsággal és ingerrel, ami rájuk ömlik. Csak ritkán lelnek békét, a különös szertartásaik révén, ám ekkor a környezetük rosszallásával kell szembenézniük. Ami egy újabb fájdalomforrás, hiszen, mint olvasható, egyáltalán nincsenek beleérzőkészség híján, sőt. 

Fel nem foghatom, milyen nehéz lehet nekik megbirkózni a külső és a belső zűrzavarral, fájdalommal, értetlenséggel, dühhel és minden egyébbel, ami rájuk zúdul egy átlagos napon. Naoki szavai nyomán próbálom megérteni, de valószínűleg nem lehet. Ám a nézőpontomat megváltoztatta, és ez az, ami miatt el kellene olvasni mindenkinek. Hogy többé ne nézzenek ijedt, türelmetlen vagy dühös pillantással azokra, akiknek éppen elég a maguk baja, ne okozzunk nekik még több fájdalmat. 

Első mondat:
"E könyv tizenhárom esztendő szerzője arra biztatja olvasóit, hogy képzeljék el mindennapi életüket úgy, hogy egyáltalán nem tudnak beszélni."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések