Gundel szakácskönyv


Egyes ritka alkalmakkor az életben, a minőség találkozik a hagyományokkal és a stílussal, a találkozásból pedig olyan produktum születik, ami a világon bárhol megállja a helyét. Ilyen lett a Gundel Szakácskönyv is, ami  a magyar gasztronómia olyan szeletét tárja olvasói elé, amire méltán lehetünk büszkék. Nem is gasztronómia ez, hanem a kultúránk része, egy valódi fogalom. 

Vannak azok a szakácsok és cukrászok-nem sokan, de ezért akadnak-, akik neve fogalommá vált az idők során, és ha bárhol meghallják azt szerte Európában, vagy akár távolabb is, ugyanaz a jelentés kapcsolódik hozzá. A Gundel névhez a klasszikus elegancia társul, valamiféle időtlen, békebeli minőség, klasszikus, franciás alapokon. No, és persze, a Gundel-palacsinta, amit -ha mást nem is- mindenki ismer. 

Egy gasztronómiában a közepesnél jobban jártas olvasó számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a gyönyörűen megkomponált lapokon valódi, működőképes, évtizedek alatt kiforrott receptek vannak. Semmi szemfényvesztés, átverés: ez, kérem, a magasiskola. Nélkülöz minden avittas gesztust, még véletlenül sem operál a magyar konyhát még ma is sok helyütt sáros bakancslábbal tipró retekrózsákkal, "vegyes köret, hasábburg, házi savanyúsággal". Igazából egy napon nem lehet említeni a panírmegszállott, sertésfétises nyolcvanas évek átkos hagyományait még mindig gondosan, minimális szakmaisággal ápoló -mondjuk így- vendéglőivel, azzal a szocializmusbeli hiánygazdálkodásból kinőtt szégyenfolttal, melyet nem átallanak magyar konyhának csúfolni. 

Egy élmény kézbe venni a Gundel Károly születésének 130. évfordulójára megjelent szakácskönyvet, ami egy egyszerű szakácskönyvnél sokkal többet nyújt. Az ízléses kiállítás, az elegáns lapok nem csak a recepteket őrzik, hanem egyúttal tisztelegnek is minden előtt, amit a hagyomány jelent, Gundel-felfogásban. A receptek sora követi a klasszikus menüsor lépéseit: hideg előétel, leves, meleg előétel ... szinte vidul a szív. Egyetlen bakit fedeztem fel a könyvet forgatva: az egyik receptben kétoldalt megpirított, kemény polenta szerepel a leírásban, míg a fotón bizony egy igencsak lágy, krémes köret szerepel. Talán nem lehet valami száz százalékig tökéletes. 

Csipetnyi történelem, magas szintű szaktudás, elkötelezettséggel párosítva, ami már szinte filozófia. Azonban egy pillanatra sem tűnik ez poros mementónak, amit túlhaladott az idő, hiába vannak a könyvben az 1934-es budapesti vacsoraversenyről származó receptek is, sőt. Nagyon is előre tekint, pontosan tudva is mutatva, hogy a múlt kiválóságát megőrizni nem szolgai másolással, hanem a szellemiség őrzésével és folyamatos, magas szintű munkával lehet. Legyen szó ételről, vagy akár magáról az életről. 

Az egészen különlegesen szép, finom kötethez maga Dr. Habsburg György írt ajánlót, ami jelen esetben egy csöppet sem hivalkodó, ez pedig ritka dolog. A magam részéről e könyv hatására döntöttem el végelegesen, hogy felkeresem az éttermet, sőt, a karácsonyi vacsorát ebből a kötetből készítem el. Egészen biztos vagyok benne, hogy méltó lesz az alkalomhoz.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések