Kukorelly Endre: Országházi divatok



Namármost, van az úgy, hogy hogy kerül a csizma az asztalra. Ami tulajdonképpen nem is új asztal, de a csizma azért az. Voltak páran már korábban is, akik íróként az Országgyűlésben, az Országgyűlésből, sőt, az Országgyűlésről. Ez a sor folytatódik most Kukorelly Endrével. Közérdek, közügy, közíró, ugyebár. Másfelől ezt a ziccert lehetetlen kihagyni.

Nos,  ott a kormányos, aki a legénység tagja, de igyekszik azért kívül állni is kicsit. Pártonkívüli író, LMP-s támogatású képviselő. Lehet-e belülről, de kívülről szemlélődni? Valószínűleg teljes mértékben lehetetlen, de talán nem ez volt a cél, vagy nem csak ez. Inkább megmutatni, hogy milyen az a szelet, amit nem látunk és azt is, hogy miért nem látjuk. Nem nézünk föl, nem szokásunk felemelni a fejünket, nem szokásuk számon kérni a mindenkori hatalmat, a Nagyméltóságú Képviselőt főleg nem. Eszünkbe sem jutna nekiszegezni a kérdést: hé, ember, mit csinálsz te ott tulajdonképpen a pénzünkből? Mármint eltekintve attól, hogy néha laposakat pislogva, félrenézve nyomod az igeneket a pártfőnökség utasítására, miközben érzed te is, hogy ez mennyire kínos? Ki felel kinek, ki felel mivel? Ki kinek a főnöke? Létezhet, hogy ez az egész ennyire piti és posványos egyszerre?

Kukorelly, aki igyekezett a kultúrát képviselni, amíg bent volt a Házban, talán mindenkinél jobban látta és láttatja, hogy ez mennyire lehetetlen. Pont annyira, mint a normális civil kontroll. Annyira el vagyunk foglalva az arcunk mazsolába torzításával, a kétségbeesett kapálózással és a másik -mindig a másik- utálásával és okolásával, hogy eszünkbe nem jutna ilyen kisstílű dolgokkal foglalkozni, mint a kultúra. Nem jut rá kapacitás, meg egyébként is, mi mindig is Óceániával álltunk háborúban, testvér. Kiút nincs, megoldás sem akad, hiszen "a béke háború, a háború béke".  Nekünk most már talán örökre.

Túlzottan fekete és fehér, jó és rossz, barát és ellenség, ők és mi uralja a gondolkodásunkat, az árnyalatok annyira jelentőségüket vesztették, hogy talán soha nem is léteztek itt, a bánatos medencében. 

A szöveg egyébként végtelenül szellemes, az asszociációk meg az utalások olyan simogatóak, hogy dedikáltatni fogom a szerzővel. Ritkán késztet erre könyv, de ezt alá fogom íratni a szerzővel, gratulálni fogok neki ahhoz, hogy ezt így írta meg. Tulajdonképpen én kezdem megkedvelni Kukorellyt- többet kellene olvasnom tőle.  

Ez szintén egy olyan könyv, amit kevesebben fognak elolvasni, mint kellene, de annál többen teszik majd ki az asztalra, ha vendégek jönnek, mintegy mellékesen megemlítve: 'oh, csak véletlenül kint maradt, mostanában ezt olvasom. Te még neeem?'

Első mondat:
"A patkó közepétől balra, tőlem úgy harminclépésnyire feláll egy idősebb nő, és elindul a kijárat felé."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések