László Ágnes: Erről még nem beszéltem senkinek



Aki követi a Booklány szereti... blogot, az tudja, hogy mindig, kivétel nélkül premierkönyvekről szoktam írni, azonban most az egyszer kivételt teszek. Teszem ezt azért, mert feltétlenül össze szeretném foglalni a gondolataimat, magamnak és mindazoknak, akik olvassák, valamint azért is, mert ezt a könyvet olyasvalakitől kaptam, akinek a munkásságát feltétel nélkül tisztelem. Köszönöm, Ágnes!

Ha két szóban szeretném összefoglalni a benyomásaimat, akkor az 'iskolapélda' és a 'mestermunka' kifejezéseket használnám. Akkor is, ha tudom, hogy a szerző elolvassa ezt, sőt,  annak ellenére is. :) Nem tudom, hány -természetesen eltitkolt- sóhaj fakadt a riportkötet olvasása közben, de nem lehettek azok kevesen, akik a "jajj, ha én is így tudnék kérdezni...!"-félmondattal fejezték be az olvasást. Igen kérem, (bár hölgyek korára soha nem utalunk, ezért kéretik kizárólag szakmai értelemben érteni), ez még a régi iskola. Ekkor még nem számít újságírónak minden, kezébe mikrofont, maga elé klaviatúrát kapó wannabe-szócső (de szép magyar kifejezés!), ekkor még súlya volt a szónak. Az újságírásnak. Egy újságírótól kissé utópisztikusan ugyan, de elvárható, hogy az íráskészsége mellett legyen tárgyi tudása, műveltsége, intelligenciája, nem kevésbé: kíváncsisága az élet dolgai iránt. Ne szűnjön meg érdeklődni a világ felől, amiben élünk, akarjon, merjen és tudjon (!) kérdezni. Legyenek gondolatai. Hovatovább, saját gondolatai, melyek mentén egyedi ízű sorok, másra nem jellemző beszélgetések kerekednek ki. Ez ritka kincs a palettán, s olyan jó meglelni!

Azonban nem ezért szerettem igazán. Leginkább azért, mert azt a két évtizedet foglalta össze  ez a beszélgetéssorozat, ami számomra is annyira meghatározó volt, mint az ország számára. Emlékszem még arra a kislányra, aki ellógta a hittanórát, hogy az első választásokat figyelemmel követhesse a televízióban. Booklány akkor hazudott először a szüleinek, a lelkiismeret-furdalás ódiumát is magára véve. Ráadásul azt, hogy elmarad a hittanóra-pedig csak feléledt az a kíváncsiság ez iránt az akkor még teljességgel érthetetlen dolog iránt, ami azóta sem szűnt meg lankadni. A közéleti kíváncsiságom, a megértés vágya azóta is hajt, a tájékozottság a fétisem, ha úgy tetszik, s remélem, azóta már sokkal többet értek belőle. 

Olyan emberekkel készült beszélgetéseket olvastam (s nem egyet újraolvastam), akik emblematikus alakjai a kor Magyarországának, múltjuk, tevékenységük, családjuk okán. Nélkülük elképzelhetetlen helyes képet alkotni az elmúlt húsz  évünkről. Húsz évet írok, pedig valójában legalább ötvenet kellene, talán többet is. A múlt század lenyomata, a közös pontok jelennek meg ebben a névsorban. Azok nevei, akikkel kapcsolatosan legalább abban egyetérthetünk, hogy nem értünk egyet, de mindenképpen tényezői voltak az akkori közéletnek. Érdekes látni, hogy hová, mivé lettek azóta, s azt is, hogyan rajzolódik ki az egyes emberek szemüvegén keresztül a kor, az ország, az akkori világ.

Kivételes egyéniségek, akkor is, ha a háttérben tették a dolgukat. Nélkülük más lenne talán, holott mindannyian egyszerűen csak megpróbálták tenni a dolgokat s közben önmaguk maradni. Talán ez a legnehezebb. Azonban nekik is és az írónak is sikerült. Kellhet ennél több...?


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések