Natalie David-Weil: A zsidó anyák soha nem halnak meg



Esélyes a hónap könyvre címre az A zsidó anyák soha nem halnak meg című kötet. Ennyire árnyalt, már-már színházi élményt nagyon régen nem nyújtott számomra könyv. Hogy hogyan is gondolom ezt konkrétan?

Nos, már maga a történet rém ötletes. Rebecca, aki nem mellesleg maga is zsidó anya,  Nathan édesanyja, hirtelen meghal és egy furcsa helyre kerül, a zsidó anyák paradicsomába. Itt gyűltek össze haláluk után az olyan hírességek szülőanyái, mint Proust, Freud, Einstein, Gary, vagy akár  a témában természetesen elmaradhatatlan Woody Allen. Együtt vannak itt, szüntelen beszélgetnek s gyakorlatilag folytatják mindazt, amit életükben megszokhattunk tőlük: istenítik fiaikat, a saját művükként kezelve őket, az ő életüket élve s maguknak vindikálva a sikereiket. 

Sajátos anya a zsidó anya. 'A jiddise máme' nem véletlenül válhatott mítosszá, ahogy ez a könyv egy igen kiváló pontján is megjelenik:

"-Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki zsidó anya legyen... Még csak anyának sem. Még a férjem is igazi zsidó anya volt, mint ön, mint mi mindannyian. Ez egy jelző, tudja. A szerető, önfeláldozó, hősies, uralkodó, nagy követelményeket támasztó, orrát mindenbe beleüt, a táplálkozást és a biztonságérzetet mindenek fölébe helyező, üldözési mániás, gyötrődő, nyomasztó, állandóan a gyermekei fölött aggodalmaskodó szülő szinonimája.
-De önök mindannyian zsidók?
-Igen, de nem tehetünk róla."

Hát ilyen a zsidó anya.  Csoda, hogy a gyerekeik olyanokká váltak, amilyenek? Óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: lehetett volna-e vajon ilyen sikereket elérni fiaiknak az anyjuk töretlen hite és támogatása, már-már hegyeket megmozgató meggyőződése nélkül? Olyan erősen szuggerálták a győzelmet, hogy a történelemnek is be kellett előttük hódolnia, nem is kérdés. S természetesen, hitük szerint ezzel több hasznot hoztak, mint amennyi kárt okoztak. Ki tudja? Nem lehet az érzéseket a történésekkel szemben mérlegre tenni. Holott érdekes gondolatkísérlet volna.

Olvasás közben legjobban azonban az utalásokat és az idézeteket élveztem. Üdítő úgy olvasni, hogy ismerősen csengenek a mondatok, nem kell a lábjegyzetek között keresgélni és értem a szövegkörnyezetet, visszacseng a hangulat. Egy gimnáziumi tanárom szavaival élve: súgni is csak annak lehet, aki tud valamit. Proust, Gary hangulatai visszhangra találtak a lelkemben, Woody Allent értettem, mint mindig, a többiek munkássága tett utalások közben is csak bólogatni tudtam. Remek, összetett könyv ez, sokkal többet ad, mint amennyit ígér. Egyszerre vígjáték és kultúrtörténet, irodalom és pszichológia, antropológia és történelem, érzések és gondolatok gazdag tárháza.

A kötet felépítése szinte színpadi dramaturgiát követ, egyértelműen színházba kívánkozik. A pergő párbeszédek, a remek vizuális megjelenítések és karakterrajzok szomjazzák, hogy színdarabbá váljanak. Nem beszélve arról, hogy az érzések milyen széles skáláján vezetik át a könyvbéli csevegések az olvasót. Az egyik pillanatban egyetértően bólogat, majd felnevet s a torka is összeszorul a végén... 

Fantasztikus siker lenne színdarabként, meggyőződésem szerint nem csak szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban. Szívesen átültetném a könyvet magam is. Lehetne? Légyszíves! :)

Első mondat:
"Sír. Legalábbis úgy látom."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések