kedd, április 07, 2015

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban



Philip K. Dickről csak jót, vagy semmit, így a közvélekedés, s hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel, elvégre tisztelet is van a világon. Ő az a szerző, akinek a műveit évtizedek óta zabálják a milliók, számtalan díjat besöpört, az Álomgyár pedig, nem is tudom pontosan, hány könyvéből készített adaptációt. Fantáziája kimeríthetetlen, gondolatmenete sajátságos.

Valamint ő az a szerző, akit mindig nehezen olvasok. Nem azért, mert érdektelen lenne a számomra bármely története is, mert nem az, sőt! Egészen kivételes ötletei vannak, mindig érdeklődéssel kezdek bele egy-egy könyvébe, hogy aztán ... hogy aztán a felénél már ne találjam a kezdeti lelkesedésem sehol. Nem azért, mert nem jók a könyvei, mert azok, nem azért, mert nem ír jó stílusban, mert mindig úgy írt, egyszerűen ki kell jelentenünk, hogy Philip K. Dick és Booklány  nem kompatibilis egymással formailag. Nem megy ez nekünk együtt, mit lehet tenni, pedig még komoly igyekezet is van mögötte, mégsem lelem a hangjában a vonzót. Rám nem hat, holott tudom, hogy milliókra -méltán- igen.

Egy szó mint száz, az ötleteit sokkal inkább szeretem. Mint pl. ezt a mostanit is, melyben a történelem egy fordulópontja teljesen más irányba indul el, mint a valóságban. A második világháborút megnyerték a nácik. Az USA területén osztoznak Japánnal, a rabszolgatartás létezik, az afrikai holokauszt már a múlt része, a jelenben pedig negyvenöt perc alatt lehet Berlinből New Yorkba repülni, rakétával, miközben már zajlik a környező bolygók gyarmatosításának előkészítése is. Tombol a náci rezsim mindent felemésztő, gyűlöletre alapozott vihara, miközben egyre fogynak az ellenségek. A zsidók már a csak a történelem részei, az egyik kontinens kiirtva, a szláv népek sem állnak a helyzet magaslatán, a könyv fő kérdése pedig az, hogy vajon, ha megszűnik létezni minden ellenség, akkor kit fog elpusztítani a végtelen hatalommal felruházott gyűlölet tüze? Szükségképpen önmaga ellen kell fordulnia majd?

A több szálon vezetett cselekményben a szereplőkben egy közös van: a Ji King, a a konfucionisták szent könyve, melyek mindenki életvezetési tanácsadóként használ, s jövendöléseit kikéri a fontos döntések előtt. A tárgy pedig, ami összekapcsolja a szereplőket, az a német területen betiltott regény, ami egy alternatív valóságról mesél. Egy világról, ahol mégsem győzedelmeskedtek a tengelyhatalmak. Abban a világban legyőzték a nácikat a szövetségesek, és minden gyökeresen másképpen alakult, mint az "Az ember a fellegvárban" valóságában. S hogy ki az a bizonyos ember, a fellegvárban? A betiltott könyv szerzője, akinek önvédelemből kell elzárkóznia a külvilágtól, nehogy a nácik meggyilkolhassák.

Egészen érdekesen keveri a tudományos fantasztikum egyes vonásait az alternatív történelemmel. Persze, a Hugo-díjat nem osztogatják kevésbé eredeti ötletekért. Dacára a több szálnak, s rakétákon való röpködésnek, és a világűr meghódításának, egészen levegőtlen világa van. Zárt, túlzottan zárt a rezsim, mintha még az oxigén is korlátozott lenne ebben az alternatív rémálomban. 

Nem maradt más, semmint most is, mint oly sokszor, éljek a gyanúperrel, hogy akadt azért egy-két trip írás közben ...  Ami végül is nem baj, de nekem elég sok dolgot megmagyarázna. Olvassátok! Jó ez. 

Első mondat:
"Mr. R. Childran egy hétig szorongva leste a postát, de az értékes szállítmány a Sziklás-hegységi Államokból csak nem akart megérkezni."

szerda, április 01, 2015

Jennifer Clement: Elveszett lányok országa



Hogy hol is van ez az ország? Az elveszett lányok országa? Dél-Amerikában található, nem más ez a hely, mint Mexikó. Egy ország, ahol százezres nagyságrendben tűnnek el nők, évről évre. Egy ország, ahol a lányok iránt a drognál is nagyobb a kereslet, hiszen egy lányt többször is el lehet adni, míg egy zacskó heroint csak egyszer. 

Jennifer Clement több, mint tíz éven át élt Mexikóvárosban, s hallgatta az elveszett lányok családtagjainak történeteit. A legkülönfélébb történeteket arról, hogy hogyan tűnik el egy fiatal, szép, szegény lány egyik pillanatról a másikra az utcáról, iskolába menet, vagy akár a saját otthonából. Több, mint tíz évet töltött egy világban, ahol megszokott, hogy egy nő reggel elindul valahová, és soha többé nem tér haza. 

Ebben a világban a rendőrség semmit nem tesz ezek ellen az eltűnések ellen. Abban a gyönyörű országban nők, lányok százezrei bujkálnak földbe vájt üregekben, ha meghallják a drogkereskedők luxusterepjáróinak zaját. Anyák átkozzák a napot, amikor lányt szültek, s tesznek meg mindent az elcsúfításukért, mert akkor, talán akkor nem lesz belőlük áldozat. Talán nem viszik el azok, akiket mindenki ismer, s akik ellen még a rendőrség sem tesz semmit. 

Ebben az országban a lánynak születni, s főleg szegény lánynak születni, egyes vidékeken felér egy ítélettel: árucikk vagy, használati tárgy, bűnözők kapcája. 

Ezeken a vidékeken az állam a hatalmaskodó drogbárók ellen komoly támadásokat intéz: gyomirtóval permetezteti be a virágzó mákföldjeiket. Azt azonban már senki nem tudja ellenőrizni, hogy a korrumpált rendőrség hol engedi ki valójában a mérget: egy védett erdő vagy egy iskola fölött.

Ezen a vidéken egy nő hamar megtanulja, hogy az életben senkire sem számíthat. Két útja lehet csupán: üregi nyúlként bujkál, akár a föld alatt is, minden gyanús zajra, éveken át vagy használati tárgy lesz belőle. Nem védi meg az apja, hiszen nem golyóálló ő sem, ha egyáltalán még velük él, mert erről a vidékről rengetegen szöknek át az Egyesült Államokba, egy élhetőbb élet reményében, hogy aztán küldjenek valami kis pénzt az otthon maradottaknak, egy darabig, talán.

"Anyám gyermekkorom óta folyton figyelmeztetett, mondjak imát valamiért. Mindig imát mondtunk. Imádkoztam felhőkért és pizsamákért. Imádkoztam villanykörtékért és méhekért. 
Sose imádkozz szerelemért vagy egészségért, mondta Anya. Se pénzért. Ha az Isten meghallja, mi az, amit igazán akarsz, nem adja meg. Garantált. 
Mikor apám elment, anyám azt mondta, Térdelj le, és imádkozz kanalakért."

Ezen az elátkozott helyen játszódik Ladydi Garcia Martínez története is. A kis, hegyvidéki faluban, ahol él, nincsenek lányok. Csupa fiúnak öltöztetett, minden zajra föld alá bújó gyerekek próbálnak meg túlélni, anyáik felügyelete alatt. Az apáik már régen elmentek, emlékül ki a feszítő dühöt, ki a HIV vírust hagyta hátra a feleségének. A környéken drogkereskedők luxusterepjárói vadásznak a fiatal lányokra, rendőrségi helikopterek mérgezik a mákföldek helyett az őserdőt, s olykor a falut is. Hogy milyen esélye van itt a kitörésre egy lánynak? Szinte semmilyen. A kérdés inkább az, hogy túlélheti-e az ifjúságát úgy, hogy nem esik áldozatul rablásnak, bűncselekményeknek, drogcsempészetnek, futárkodásnak, egyszóval: a bűnöző férfivilágnak, ami engedelmességet kódolt belé is, mint a sorstársaiba? Esélytelen álom.

Ez nem egy igaz történet. Ez egy sok száz történetből összegyúrt, tönkretett anyák és lányok által elmesélt szilánkokból kirakott mozaik inkább, a kilátástalanságról,a kegyetlenségről, a tönkretett milliókról. Ólomsúllyal koppanó, fájóan gyönyörű mondatokkal megfestett történet arról, hogy mit jelenthet nőnek lenni egy elveszett országban. Az elveszett lányok országában ...

A kötet fordítója Mesterházi Mónika, aki csodálatos munkát végzett. Tökéletesen megbirkózott a könyv nyelvezetének sajátosságaival, egyszerre koppantak súlyosan, és gördültek olajozottan a szavai. Hiba nélkül. A borító pedig perfekt metaforája az egyszerűségükben, önmagukban, természetességükben szép, és egyben nagyon sérülékeny fiatal lányoknak, akik éppen úgy mennek tönkremennek visszavonhatatlanul, mint a pipacsok a nyári mezőn. Kötelező olvasmány ez, amely kívül-belül hibátlanra sikerült. 

Első mondat:
"Most elcsúfítunk, mondta anyám."

kedd, március 31, 2015

Blake Crouch: Az utolsó város



Mióta a sorozat harmadik részét is elolvastam, már pontosan tudom, miért emlegette mindenki a trilógiát horrorként. Persze, a műfaj szerelmesei most megmosolyognak, a hétpróbások pedig egyenesen legyintenek rám, de nézzük el ezt a jellemhibámat: nem szeretem én a horrort. A gyomorforgató válfajának semmi értelme, mert nem izgat az undor, a félelmetest pedig egy ponton túl nem értem: ki akar rettegni a saját házában? Igaz, be kell ismernem, hogy ez utóbbi, ha profin van összerakva, le tud nyűgözni, míg az előbbi csak taszít.

Elég nehéz úgy írnom erről a kötetről is, hogy ne legyen benne spoiler, de nem lesz, ezúttal sem. Ethan Burke története bonyolódik tovább az idillinek tetsző városban, ahonnan nincs kiút, s ahol senki sem az, akinek látszik. Az előző két kötet feszültsége után törvényszerűen robbannak a bombák és ömlik ki minden, hogy a végén elrendeződjön minden, vagy legalábbis megszülessen ez egyetlen, lehetséges megoldás. Tetszett, kifejezetten jó volt, ahogy kibontotta a szálakat Crouch, elvezetve azokat az egyetlen, logikailag igazolható megoldás felé. Az odáig vezető út azonban nem, pontosabban nem teljesen. Túl magas az undor-faktor ebben a részben, értelmetlen, öncélú túlkapásokkal néhol. Valahogyan kicsinyesnek tűntek ezek a részletek. Nem, indoklás nincs, ez az én véleményem, te pedig olvass, hogy legyen neked sajátod, Nyájas Olvasó!

Pozitívum viszont az író azon újítása a korábbiakhoz képest, miszerint több szálon futtatja az eseményeket, hogy több szereplő nézőpontjából láttatja a történéseket. Ezzel feloldja az előző rész bezártságát, szoros vonalvezetését, a főszereplő magányát, az egyfókuszúságot, így az olvasónak valóban az az érzése, hogy az események elszabadulnak, s minden korábbi félelem egyszerre ömlik a szereplők -és az ő- fejére is. Irányíthatatlan, áttekinthetetlen káosszal való sodródássá válik a történet, amiben a szereplők is fuldoklóként próbálnak meg felszínen maradni. Jó eszközt választott ennek érzékeltetéséhez. Ez az előző két kötetben gondosan felépített, apokaliptikus rémálom kiteljesedik, és teljes erejével addig tombol, amíg semmit nem hagy maga után. Csak a kérdést: vajon Ethan megmenti az emberiséget?

Aki szereti a műfajt, az ezt is szeretni fogja szerintem. Én továbbra sem fogok megvadulni érte. Inkább tőle. Ízlések, pofonok, ésatöbbi'.

A fordítással kapcsolatosan mindent tartok, amit a korábbi kettőnél leírtam. Ez van. 

Első mondat:
"Kinyitja a szemét."

csütörtök, március 26, 2015

Blake Crouch: A pokol kapujában



Az amerikaikat valahogy mindig is foglalkoztatták a tökéletes, idilli kisvárosok titkai. Pontosabban: számtalan könyvben és filmben találunk akárcsak egy apró utalást arra, hogy semmi sem lehet valódi, ami tökéletesnek látszik. Szükségképpen kell, hogy mögötte lappangjon egy vészterhes titok. Nem bírja az amerikai néplélek a tökélyt: talán fenyegetőnek is érzi, aztán innen már csak egy lépés a félelemkeltés. Ebből születnek az olyan sorozatok, mint a Twin Peaks, a Született feleségek vagy a Wayward Pines.

A Wayward Pines-trilógia második részét olvasva éledt fel bennem a remény aziránt, hogy nem csak egy rémalakokkal teletűzdelt, horror/thriller/sci-fi sorozatot lehet forgatni ebből az alapanyagból. Más kérdés, hogy mennyire lehet fontos egyáltalán (semennyire) egy könyv megítélésben az, hogy ráharap-e Holivúd, eredeti ötlet híján valmire ismét. 

Ez a Crouch tényleg tud írni, az most már egyértelmű számomra. Pontosan adagolva hozza a para-trilógiák második részébe kívánkozó szálak bonyolítását, események elmélyítését, a karakterek motivációinak kibontását, a történtek árnyalt aláfestését. Megkapjuk a válaszokat a miértekre, pontosabban, csak azokra a miértekre, melyek nem fednek fel mindent, hiszen kell valamit lebegtetni a harmadik kötetig.

Tehát, Wayward Pinesban vagyunk, immár Ethan Burke átkerült arra az oldalra, ahová soha nem akart tartozni: sem ideológiai, sem fizikai értelemben. Birtokában van egy olyan információnak, amit soha nem akart tudni, és közösségben élve magányosabb mindettől, mint valaha képzelte volna. A lakóhelye pedig látszólag maga az Éden, valójában azonban  a földi Pokolban van. 

Apokaliptikus disztópia ez a javából, még ha első ránézésre nem is annak látszik, s ezzel túlmutat a sci-fi és a thriller műfaj keretein. Persze, borzongani meg rettegni kell, sőt, előbb-utóbb elönti majd a lapokat a horror is, ha most nem is, akkor a harmadik kötetben szükségképpen. Így - s ez sejtésem szerint így is marad- ez a kötet a kedvencem a háromból. Ebben tudjuk visszafejteni a szálakat, ez gondolkodtat el a jövőről, a saját szabadságunk fontosságáról, illetve arról is, hogy mennyit lennénk hajlandóak, mennyit éri meg feláldoznunk a jogainkból a viszonylagos nyugalomból és a kényelemből? Hol van az egyén önrendelkezésének a határa, s ebből mennyi adható fel még nagyobb sérelem nélkül a közösség érdekében? Az önjelölt, küldetéstudatos vezérek valóban tudhatják, mi a jó az embereknek? És a legkézenfekvőbb kérdés: tényleg "áldott" az áldott tudatlanság?

A fordítóról szóltam az előző kötet kapcsán is, most sem mondhatok mást. Hibák, néhol ordasak, magyartalanság és a bárminemű egységes stílus hiánya eléggé megnehezítette az olvasást: elég nehéz a fordítás ellenére olvasni, úgy, hogy az ember az elképzelt eredetire próbál koncentrálni. Én még megteszem, de az egyszeri, kikapcsolódni vágyó olvasó nem fogja, és igaza lesz. Kár érte.

Végszóra pedig megérkezett a harmadik kötet. Nekikezdek. 

Első mondat:
"Mustin egy jó órája leste a Schmidt&Bender céltávcsövén át a lényt."

péntek, március 20, 2015

Blake Crouch: Wayward Pines



Az én türelmemnek is van határa. Komolyan. Ha olyan könyvet kezdek el olvasni, ami több, mint ígéretes, s azért nem tudok belefeledkezni, mert a fordító kifejezetten slendrián munkát végzett, az csak egy dolog. De ha már kényszert érzek arra, hogy kijegyzeteljem a gyöngyszemeit, akkor baj van. Messze nem elég, sőt, édeskevés egy fordításhoz az, ha valaki beszél egy idegen nyelven, s talán még szereti is a fordításra kapott könyv műfaját. Kérdem azonban én: miért kell folyamatosan felszisszennem a rosszul használt szinonimák, a tükörfordított anglicizmusok/amerikanizmusok, a helytelenül használt kifejezések és az értelmetlen katyvaszt alkotó stílus miatt? 

Miért kell tönkretenni az olvasmányélményemet azzal, hogy ilyeneket kényszerülők olvasni, miszerint: "bajba estem", fénykéve", "nincs mitől aggódnia", "legáttörőbb felfedezés", vagy a kedvencemet, jelesül: "ha nem ötvenen özönlötték el a tisztást, akkor egyen se"?! Éjjel pediglen nincs vacsoraidő, az este van, de akkor sem "Matthew! Ebédidő!"-kiáltással szólítja az anya asztalhoz az egész családját. Az olyan finomságokról nem is szólva, hogy a magyarban ritkán rohamozunk meg valakit közelharcban, általában rárontunk... de ez már valóban szőrszálhasogatás a részemről, kezdem belátni. Ebben a munkában valami nagyon nem jött össze.

Hogy hasonlóan ékes stílust kövessek, leakadt az ékszíjam. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy felejtettem el rettegni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne vágjam a sarokba az egészet mindezek miatt. Kár lett volna érte, mert a modernkori amerikai kisváros meséje, amiben semmi sem az, aminek látszik, tényleg tartogatott meglepetéseket. Nem akkorákat, amekkorákat az utószóban leírt a szerző, számomra nem is idézte meg az általa említett kultsorozatot, de határozottan nem volt rossz. A következő olvasmányom a második kötet lesz, mindennek ellenére mégis elolvasom, mert tartogathat még meglepetéseket.

Maga a könyv nem egy magas irodalmi alkotás, nem is dolga olyan élményeket adni. Dolga viszont szórakoztatni, azon a bizonyos rettegő, az ujjak között kandikálva odanéző módon, s azt megteszi. Nem a műfajom, de világosan látszik, hogy miért forgatott belőle sorozatot a Fox, többek között M. Night Shyamalan rendezésében. Ez a név többet elárul a könyv műfajáról és hangulatáról, mint ezer mondat. Persze, ne feledkezzünk meg a mi Antal Nimródunkról sem, aki szintén jegyez egyes epizódokat.

A történetről nem fogok sokat elárulni, fölösleges lenne. Adott egy különleges ügynök, Ethan Burke, aki a Wayward Pines nevű kisvárosba érkezik eltűnt kollégái után nyomozni. Autóbalesetet szenved, kórházba kerül, ahol eltűnnek a személyes tárgyai, a papírjai, és a külvilággal nem tudja felvenni érdemben a kapcsolatot, s a negédességig kedves kisvárosban valahogy minden gyanús. 

Tovább is van, nem mondom. Szerintem olvasd el, Olvasó! Akkor is, ha lehúztam a fordítói munkát, akkor is, ha nem érzem a könyvet magát sem elég kidolgozottnak, néhol túl kevés az utalás ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a szálak. Mindennek ellenére egy jó estét megér. Igazából én sajnálom a legjobban, hogy végül ezt kellett írnom róla. 

Első mondat:
"Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt."


szerda, március 18, 2015

Makk Károly: Szeretni kell



Mindannyian szeretjük a jó meséket. Azokat, amik a régi, letűnt korokról szólnak, és azokat, amiket egy kedvesen anekdotázó, idősb' úr mesél el, azokat pediglen pláne, melyek olyanokról szólnak, akiket évtizedek óta csodálunk, színházból, de legfőképpen: a filmről.

Hiszen az egy különleges világ. Ott mindenki tökéletes (vagy éppen nem, de úgy is az), ott teremnek a sztárok, akik plakátokon szerepelnek, nagy autókkal járnak, de minimum szebb felsált kapnak a hentesnél. A kiválasztott kevesek világa ez, ahová bekerülni alig lehet, de ott lenni olyan jó (gondoljuk ezt kívülről)! 

Makk Károly életrajzi könyve egy letűnt kor tanúja, egy olyan olyan ember tollából, aki egy másik letűnt kor gyermeke. Amiben felnőtt, nevelkedett, szocializálódott -a háború előtti úri világban-, azt egycsapásra elsodorta a háború, s neki már egy új, egy kommunista (proli?) érában kellett megvetnie a lábát választott hivatásában. Az nem is kifejezés, hogy sikerült neki: őt aztán nem kell bemutatni senkinek. 

Önéletrajzi könyve sokkal inkább mesecsokor, gondolatbuborékok halmaza, csattanós történetek tárháza, múltra való emlékezés ürügyén elmélkedés a jövőről, mintsem egy strict "született-alkotott-eltelt az élet"- sorrendet követő idővonal. Filmszerűen láttat (van tehetsége hozzá, ugyebár) színészeket és műszakosokat, potentátokat és csatolt részeket, városokat és nagy díjátadókat. Saját szűrőjén át, a maga logikáját követve, határozottan irányítva az olvasót, de nem erőszakosan, szelíd, szolid eréllyel. Ez az, amiért milliók szerették, és szeretik ma is. 

A mai eszünkkel, jelenkori világlátásunkkal nehéz megérteni, milyen lehetett kreatív embernek, alkotónak, filmesnek lenni a Kádár-korszakban. Hiszen az alkotó ember oxigénje a szabadság, amiben az Aczél "elvtárs" által irányított berendezkedés enyhén szólva sem bővelkedett. El sem tudjuk képzelni, milyen lehetett egy elegáns úri fiúnak integrálódni a Rákosi-, majd Kádár-rendszerbe, milyen az, amikor a belső valóságunk és a külvilág ennyire nem felelgetnek egymásra. Nem tudhatjuk, nem érthetjük azt sem, hogy az egyenlőséget dicsőítő, a feltűnést, a kitűnni vágyást nem támogató évtizedekben milyen érzés lehet kitűnni a tehetséggel, s olyan hivatást választani, ami önmagában is más, mint a széles tömegek élete. 

Elképzelni nem tudjuk, sem ezt, sem a korabeli művészvilágot, de olvashatunk róla. Érzékenyen megformált könyvet, aminek hatalmas erénye, hogy szem előtt tartja Flaubert örökbecsű mondatát, jelesül:  nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás. Itt trónfosztás nem történik, a piedesztálról senki le nem kerül, csak egy lépéssel közelebb lépve észrevehetünk egy-két apró szarkalábat a művésznő szoborszerű arcán. Az pedig nem baj. Az éppen az, ami nemesít. 

Első mondat:
"-Túl nagy! Harsány!- így én."

szombat, március 14, 2015

Samuel Bjork: Magányos utazó



A hideg futkos a hátamon. Az imént fejeztem be a "Magányos utazót", késő este van, egyedül ülök itt a hegyen, és azon gondolkodom, hogy miért kellett nekem ebbe a könyvbe belekezdeni egyáltalán? Ha az volt a célom, hogy ne merjek kinézni az ablakon a sötét erdőre, akkor gratulálhatok magamnak, ezt sikerült elérnem! Ahogy az egyetemen mondtuk: kész vagyok, mint a házi feladat ...

Le a kalappal a szerző előtt. Sikerült összehoznia egy életszagú, komoly érzelmi amplitúdót felmutató, valódi, vérfagyasztó krimit, ahol az Egyszeri Olvasónak egészen a könyv végéig fogalma sincs semmiről. Sikerült megteremtenie olyan hősöket, akik túlzottan kidolgozottak ahhoz, hogy csak erre az egy kötetre szóljanak. Holger Munch nyomozó iskolapéldája a szimpatikus antihősnek, akire egy komolyabb ciklust lehet(ne) alapozni: dohányzik még manapság is, amikor az már Európában nem sok helyen komilfó, túl sokat látott ahhoz, hogy ne legyen karcos, s nem csak ő, hanem a családja is megsínylette a hivatását. Aztán ott van Mia Krüger nyomozó, aki szintén túl sokat áldozott már a társadalom oltárán, elveszített mindenkit, aki fontos volt számára, s ma már csak halni vágyik-végre. Egy rejtélyes ügy miatt (természetesen utoljára) hívják vissza a rendőrséghez, amikor egy bizarr külsőségekkel felruházott kislány holttestére akadnak, s nem jutnak egyről a kettőre az ügyben. A szálak pedig egy múltbéli, felderítetlen csecsemőrablás felé mutatnak, de az is lehet, hogy egy félőrültek által vezetett szekta is van az ügyben. S bármennyire is tűnik ez elcsépelt alaphelyzetnek, most valami extra keveredik ki belőle, egy olyan történet, amitől még most is futkos a hideg a hátamon, mint említettem fent.

Talán a karakterábrázolás teszi, hogy ennyire borzongató a történet. Az író olyan okosan-ügyesen láttat, olyannyira a velejüknél ragadja meg a szereplőket, hogy az utolsó arcrezdülésüket is látja maga előtt az a bizonyos Egyszeri Olvasó. Mi több, érzi a szagokat, hallja a hangokat is.  Kicsit érzékletesebbre sikerültek a dolgok a kelleténél, amire Booklány borsódzó háta a bizonyíték. Külön kedvenc volt továbbá a mellékalakok életszerűsége, alapos kidolgozása, plusz a biztos kéz, amivel úgy vezet az író ötszáz oldalon át, hogy szemernyi kétségünk sem lehet afelől: jó kezekben vagyunk.

A sztori csattanós, a szereplők éppen olyanok, mint te vagy én, a csavar pedig ül a történetben. A nálamnál hétpróbásabb skandináv krimiőrültek szerint is. Az pedig már jelenthet valamit. 

A végére pedig essen szó a fordítóról is: Domsa Zsófia minőségi munkát végzett. Élvezet volt olvasni a sorait. 

Első mondat:
"2006. augusztus 28-án a honefossi Ringerike Kórház szülészeti osztályán egy kislány látta meg a napvilágot."

kedd, március 03, 2015

Anthony Bourdain: A konyhafőnök vallomásai



Mi zajlik a kulisszák mögött?- így az alcím, amiből egyértelműen kiderül, hogy a szabálytalan tévés szakács könyve körülbelül miről szól. Hát, kérem, pontosan erről. Arról, hogy egy középosztálybeli, elkényeztetett hülyegyerek hogyan küzdi fel magát alkoholista, semmirekellő drogosból - alkoholista, drogozó, közepesen híres  tévés szakáccsá.

Nagyjából ennyi. Akit érdekel, hogy milyen mélységben káromkodnak a drogosok főzés közben, az olvassa el. Akit szórakoztat az öncélú, végtelen trágárság, az olvassa el. Aki szerint tisztességes ételt csak részegeskedésekkel tarkítva lehet főzni, az is olvassa el. Akit szórakoztat ez a pasi a tévében, az is, csak bátran, olvassa el! Valószínűleg ezt is élvezni fogja.

A magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha visszakapom az élettől ezt a pár órát, amit ezzel a könyvvel töltöttem. Nem tartom menőnek a műszakok között kábítószer-használat, trágársághalmaz és a piamaratonok felsorolását, sokkal inkább érdekelt volna egy valódi, elhivatott profi hozzáállása a szakmájához. Sokkal többre lehet munkával, mint munka ürügyén való ivással vinni, ugyebár, igaz, ezt a szerző is elismeri. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, neki is bejött az élet: forgattak vele néhány sorozatot, kiadott pár könyvet is, így anyagi gondjai biztosan nem lesznek az életben. Ám igazán elismert soha nem lesz a bisztrókajáival ("francia melóskaja") a hivatásában, az is biztos. 

E sorok írója eddig is tudta, hogy szakácsnak lenni kemény fizikai munka, úgyhogy túl sok újdonság nem volt ebben a könyvben. Azon gondolkodom leginkább, hogy van-e bármilyen gondolatom róla egyáltalán? Igazság szerint: nincs. A recenzió -és így a céltalan provokáció, aminek ez a könyv, s kb. Bourdain egész tévés pályája szánva lett- belefulladt a méla unalomba.

Első mondat:
"Ne értsenek félre: imádom a vendéglátóipart."

szombat, február 28, 2015

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?



Van az úgy, hogy összecsapnak a hullámok az ember feje fölött. Van az úgy, hogy egy fenékkel ülne meg -legalább- három lovat, és azt nem lehet. Egyszerűen nem lehet több, teljes embert igénylő feladatkört ellátni egy embernek, egy életben, egy időben.  Nem lehet kár nélkül megúszni azt, amit anyák milliói csinálnak világszerte a háztartással, a gyerekekkel és a teljes munkaidejükkel, miközben a férjük -esetleg- úgymond besegít. Tehát nem kiveszi a saját részét a közösből, nem a saját feladatait látja el, hanem kegyeskedik a feleség helyett néha tenni ezt-azt. Igen, ennek baj lesz a vége, ha más nem, egy újabb lestrapált, tönkrement nő. Eggyel több, vagy kevesebb, kinek tűnik az fel? 

Senkinek...

Az azonban feltűnik, ha egy kislányt elrabolnak. Egy lányt, akire ennek a bizonyos lestrapált anyának kellene vigyáznia. Felelős volt a barátja gyermekéért, s a kislány az ő felügyelete alatt tűnt el. Az a kisvárosban bombaként robban, hogy a kislányt elrabolták, a bűntudat az egeket ostromolja, a nyomozás pedig újabb bűneseteket tár fel: pedofil erőszaktevő szedi az áldozatait. S hősünk egyre csak magát okolja. Lehet-e ennél rosszabb? Lehet-e rosszabb érzés annál a tehetetlen kétségbeesésnél, amit Lisa érez, mikor kiderül: a legjobb barátnője kislánya az ő hibájából valószínűleg egy pedofil szörny karmai közé került?

Daly igen sűrű világot tár elénk: egymást érik a súlyos meglepetések, senki sem olyan, amilyennek látszik, és valóban nem lehet előre tudni, hogy mi lesz a csattanó. Sodró, olvasmányos, szórakoztató munka, influenza esetén kifejezetten javasolt, amikor a nehezebb irodalom túl soknak tűnik (tapasztalat). Booklányt egészen kikapcsolta.

Amit azonban kevésbé élveztem, az a címben is elhangzó kérdésre adott válasz sugallata, jelesül: lehet annyira fáradt egy anya, amikor bocsánatos bűn, hogy miatta éri tragédia a gyerekét? Ez a felmentés nem tetszik. Nem tetszik még az árnyéka sem annak, hogy egy felelős, felnőtt ember képes legyen hagyni addig fajulni a dolgokat, hogy annak egy ártatlan kis emberi lény igya meg a levét. Állítólag áldozat az a dolgozó amerikai anya is, aki annyira túlhajszolt életet élt, hogy benne felejtette kislányát az autóban, kánikulában, nyolc egész órán keresztül. S még ekkor sem neki jutott eszébe, hogy mi lehet a gyerekkel, hanem szóltak neki, hogy ott a gyerek a kocsiban. Aki hőgutát kapott és kínok között halt meg, egyedül. Vannak tettek, amikre nincs felmentés, sem enyhítő körülmény. Ha egy szülő hagyja eddig fajulni az életét, akkor is felelős. Csak ő, és senki más. 

Másfelől nem tetszett, ahogy a szintén háromgyermekes, dolgozó szerző a könyvben kétféle családot láttat: a beképzelt, pénzes, látszatnak élő, és/vagy pszichopátiás sznobokat, ill. Átlagosékat, akik túlhajszoltak, kicsit csórók, rendetlenek, és a férfiak szükségképpen sörszagúak, de legalább őszintén szeretik egymást, ugyebár. Nos, hogyne. A pénz pedig nem boldogít. Csak szeretet legyen. Az Úr meg majd ad legelőt is hozzá. Estébé, etébé, estébé. 

Könyvnek izgalmas, szórakoztató, értékítéletnek és odamondásnak emiatt számomra nevetséges a "Milyen anya az ilyen?". Ha ez utóbbit nem éreztem volna benne nagyon hangsúlyosnak, akkor csak ajánlani tudnám. Így azonban kritizálom is. 

Első mondat:
"Korán érkezik."

csütörtök, február 19, 2015

Lakatos István: Óraverzum



A Dobozváros óta tudjuk, hogy úgy kellett Lakatos István a magyar kiskorúaknak szóló irodalomnak, mint egy falat kenyér. Kellett, hogy végre valaki a jelen problémáira reflektáljon, és ne akarjon valami élettől elrugaszkodott, értelmezhetetlenül idejétmúlt, esetleg az ostobaságig butított történetecskét letolni a srácok torkán. Megkockáztatom, hogy Lakatos István az prózában, mint Varró Dániel a versekben. És ez jó. Nagyon.

A kiüresedett világ, az elidegenedett társadalom parafrázisa ismét ez a könyv: variációk egy témára, s milyen jó, hogy ez így van! Olyan érzés kelti hatalmába az olvasót, mintha a téma változatlan maradt volna, mint a legutóbbi könyvben, a korosztály azonban ugrott egyet s ezúttal a kiskamaszokhoz szól a szerző. Teszi ezt végtelenül melankolikus módon. Nincs olyan karakter, nincs olyan mozzanat az Óraverzumban, aminek a mélyén ne bújna meg  egy kis szívfacsaró szomorúság. Hiába viccel, sőt, csibészkedik Mirkó gyakran, ha egyszer az édesanyja belehalt a szülésbe, ő pedig ott maradt egy furcsa, félelmetes, felnőtt világban szinte teljesen egyedül a gondolataival, érzéseivel. A tréfák sokkal inkább tűnnek segélykiáltásnak a felnőtt világ felé: (vegyetek már végre észre!), semmint a humor kifejeződésének. Ez a szomorú felütés pedig aláhúzza az egész történetet, s a kötet végére sem tűnik el. Magánymese-sci fibe oltva.

Apropó, sci-fi! A műfaj leginkább az, hiszen elképzelt világban járunk, furcsán gépesítve, bár nekem néhol fantasybe hajlott a dolog, ám az korántsem baj. Tolkien szellemét megidézni mindig dicsőség. Szerettem ezt a különleges világot, az Óraverzumot, a gépezetet, azt, hogy az egész univerzum tulajdonképpen egy bonyolult, fogaskerekekkel összeszerkesztett létsík, egymás fölé szerelt bolygókkal, melyet mechanikusan tartanak karban, mégpedig emberek. Ettől pont annyira precíz, s egyben sérülékeny is minden, mint egy érzékeny svájci óraszerkezet. Esetleg az a bolygó, ahol most élünk. Gyönyörű allegória. Egyfajta dickensi ízt is kapott a mese, de ezt talán csak az iparosodás Angliájának fémszaga adta, s talán ez is csak számomra volt észrevehető. Viktoriánus félhomállyal megtámogatva itt-ott.

A karakterek tekintetében brillírozott a szerző: biztos kézzel, okos névválasztásokkal, kimeríthetetlen fantáziával helyezte el őket a könyvben. Fejlődni is képes szereplőkről van szó, ami általában ritkábban fordul elő egy ifjúsági könyvben, mint illenék. Nagyon okosan megrajzolt Szaffi néni figurája, aki egyfelől nő, másfelől panelen kívüli szereplő. Nem egy eltúlzott nemi jellegekkel felfestett férfias amazon, hanem nőként él, nőként gondolkodik és nőként okos. Tetszetős. 

Az Óraverzum világa nem egy steril mesevilág: valódi ízek, fények, szagok keverednek a mítoszok világával. Azonban a kis Mirkó gyakran gusztustalanságig menő viccein  a jó eszű olvasó nem botránkozik meg egy percre sem, ugyanis a legmesszebbmenőkig mellőzik az öncélúságot. Minden hangnak és szagnak ott a helye, ahol éppen megjelenik a sztoriban. Másfelől árnyalják a képet, hogy ne egy steril, kétdimenziós, ostobácska könyvecske legyen ez is, mint oly sok más. Kiskamaszként imádtam volna, faltam volna ezt az Igazi Könyvet. Mert nem néz ostobának, mert nem akar az olvasó helyett gondolkodni, mert nem akar erőszakkal burokba zárni, vagy megfoghatatlan, archaizáló konfliktusokat lenyomni az olvasó torkán. Felnőttnek nézi a növendék emberfőt. Végre valaki! 

Első mondat:
"Azt mondják, réges-régen, amikor még új volt a világ, az éjszakák is fényesen ragyogtak."

csütörtök, február 12, 2015

William J. Dobson: Diktatúra 2.0



Ez a 21. századi zsarnokok természetrajza alcímmel ellátott könyv az utóbbi idők legnagyobb revelációját hozta a számomra. Kiderült belőle ugyanis, hogy nem csak a gondolkodásom hibádzik bizonyos témákban, de mind engem, mind a közbeszédet annyira gúzsba kötnek a korábban megszokottak, a tanultak és a történelem, hogy nem tudunk elvonatkoztatni.

Ez pedig a modern kori diktátorok kezére játszik. Az eddigi ismereteink szerint egy diktátor annyira távol áll a demokráciától, hogy nagy valószínűséggel nem demokratikus eszközökkel jutott hatalomra, de semmiképpen nem demokratikus (rész)módozatokkal gyakorolta a hatalmát. Mintha mindannyian elfelejtettük volna ismereteinket Caius Julius Caesarról, vagy egy közelebbi példával élve: mi a helyzet Adolf Hitlerrel? Az autokrata háborús bűnös zsarnokkal, aki a demokrácia szabályait kihasználva, a "mindent szabad, amit kifejezetten nem tilos"-elvet követve ragadta meg a hatalmat, hogy aztán ne eressze el, csak egy porig égetett fél világ és saját  szánalmas öngyilkossága árán. Régen elmúltak azok a szép idők, amikor egy diktátort ilyen könnyen fel lehetett ismerni. Körülbelül akkoriban, amikor az egymással háborúban álló felek szépen megegyeztek a csata helyében és idejében, ahová és amikor elvonulva szépen lejátszották az ügyeiket. 

Egy mai autoriter zsarnok ennél furfangosabb. Ő soha nem nevezné magát egyszemélyi vezetőnek, biztosan tagadja, hogy elmúlt volna a demokrácia az országában, sőt: előszeretettel hivatkozik azokra a demokratikus részjelenségekre, melyek léteznek az ő országában is, hasonlóan X és Y államokhoz. Hiszen az Egyesült Államok elektori rendszere önmagában a demokratikus választójog megsértése, akkor neki papolnak, aki engedélyezi, sőt, fenn is tartja az egyenlő választójogot? Miért lenne gond a választókerületek átrajzolása, hiszen a szomszédos államok egyikében is ezen az elven húzzák meg a határokat? A választási szabályok módosításával elég, ha a voksok 50%-át szerzi meg, s máris övé a képviselői mandátumok 85%-a? Ugyan, kérem! Hiszen vannak szabad választások, nem igaz? A sajtó javarészt neki dolgozik és az ellenzéki vagy tárgyilagos médiumok a szakadék szélén táncolnak, hiszen minden létező módon ellehetetleníti őket a regnáló rezsim? Micsoda feltételezés! Van sajtószabadság az ő országában. Mert egy modern kori diktátor soha nem vérezteti ki teljesen a sajtót, mindig hagy egy kis, halk ellenzéki hangot hivatkozásul arra, hogy na ugye! Nála sajtó szabadság van.

Zaklatják a civil szféra képviselőit? Ugyan már, természetesen soha nem tenne ilyet az ő demokratikus rendőrsége! Arról igazán nem tehet, hogy adójogi és elszámolási szabályokat sértenek meg. Diktátorunk ártatlanul a kamerába pislog, majd egy töredékmásodperccel később, mint ahogy az természetesnek hathatna felrántja szemöldökét az őszinte megdöbbenéstől méltatlan feltételezés és a Hatalmas Csalás felett érzett megrökönyödésétől, majd fölényes félmosoly jelenik meg idegesen rángó szája sarkában, vizenyős tekintet kíséretében. Rend van nálunk, kérem. Igény is van rá. 

Apropó, rend! Hát nem érdekes, hogy mindig van egy ellenség, ami ellen szervezkednünk kell? A belső és a külső ellenség a nagy múltú hazánkra tör! Éberség, elvtársak! 

".... a tömeg ütemes kiáltozással örök hűséget esküdött, és nagybetűs táblák hirdették, Isten óvja a Fényességest, ki harmadnapon halottaiból feltámada; egyszóval vég nélkül folyt az ünneplés, s még csak nem is kellett titkos cselekkel ébren tartania a lelkesedést, mint sokszor azelőtt, mert az államügyek most maguktól elintéződtek, a haza haladt, ő egymaga volt a kormány, és senki sem zavarta akaratának szabad folyását sem szóban, sem tettel, mert olyan egyedül volt a dicsőségben, hogy már ellenségei sem maradtak." (G.G. Marquez: A Pátriárka alkonya)


Mire ez a pont elérkezik, addigra általában túl késő. Túl késő diktátort kiáltani, a rezsim annyira beágyazódott, hogy szinte megdönthetetlennek látszik, a vezető és sleppje annyit lopott az emberek adójából, hogy több generációra bebiztosítva érzi magát és becses proli famíliáját. Amíg egy apró szikrától, a legváratlanabb pillanatban lángba nem borul az egész rendszer, aminek árát ugyanazok fizetik meg, mint magát a rezsimét: a polgárok. Mindezt azért, mert elfelejtettük átírni a közéleti diskurzus szabályait. Azért, mert az állandóan változó világunkban elfelejtettük újradefiniálni a rabló zsarnokot és rendszerét. 



Elég, ha csak szétnézünk a világban, Ázsiától Dél-Amerikáig. Valóban az a legfajsúlyosabb kérdés, hogy minek nevezzük a diktátort, vagy talán azzal kellene végre foglalkozni, hogy mit tesz?

Első mondat:
"Peter Ackerman irodájában ülünk, a Pennsylvania sugárúton."

szerda, január 28, 2015

Fábián Janka: Koszorúfonat



Nem fogom századszor is leírni, hogy felbukkanásával Fábián Janka nősorsaival, leányregényeivel mekkora űrt töltött be a magyar irodalom palettáján: nagyot (na, tessék, csak leírtam!). Ami önmagában elég lenne az üdvösséghez, hiszen egy kis békebeli porcukorillatra, kedves romantikára, kis történelmi kitekintésre minden (kis)lány kapható időnként, főleg, ha elidegenedett a valóság. 

Ami ennél azonban többre visz, az az, ha az író maga képes megújulni, úgy fejlődni, hogy közben nem veszíti el olvasótábora nagyobb részét, ami pedig különösen fontos egy olyan írónőtől, akit tulajdonképpen az olvasók fedeztek fel. Volt ugyan kisebb felbolydulás a langyos, cukorszirupos állóvízben, amikor az előző könyvében, az 'Adél és Alizban' valódi jellemtulajdonságokkal ruházta fel az egyik szereplőt, aki nem átallott -főszereplő létére- romlott lenni, ám pont ezzel a gesztussal léptette ki karaktereit a két dimenzió keretei közül. A műfajhoz, persze, hozzátartoznak az egyszerűen kódolható karakterek, de azért ott is lehet tágítani a határokat picit. Már akkor reményeimnek adtam hangot, hogy Janka nem felejt el kicsit -csak picit- más lenni, életszagúvá válni, ugyanis széles a spektrum a cukrozott langyos szirup és a már történelmi leányregény között, a szerző pedig lassan kezdett elcsúszni Szirupország felé. 

Amit visszahozott akkor, azt nem engedte el most sem: a történetszövéssel adott valóságszagot, életszerű apró bukét a Koszorúfonatnak. Nem vállalkozott az első magyar orvosnő történetének megírására, de főszereplőjévé léptette elő a második orvosnő küzdelmeit, az élet minden területén. A Lotti örökségének különálló folytatásában a csúnyábbik, de okosabb lánytestvér áll a középpontban, s küzd meg a kiegyezés utáni monarchia minden előítéletével azért, hogy orvosként végezhessen Svájcban,  hogy utána mégis nővérként praktizáljon a nőelnyomó, patriarchális társadalmi berendezkedés okán. Magánéletében pedig meg kell küzdeni azzal, hogy nem elég szép, s ha ez nem lenne elég egy fiatal lánynak, megkapja a sorstól a nagy kontrasztot: az álomi gyönyörű testvért. 

A kötet legnagyobb erőssége azonban, feltétlenül a nyelvezet. Az írónő rengeteget csiszolódott mostanra, az esetleges, kisebb vadhajtásai mind letörtek, nem döccen meg a történet egy-egy oda nem illő, túlfinomkodott félmondattól egyszer sem. Kifejezetten jólesett elengedni ezeket az apró hibákat, végre tudtam úgy olvasni Fábián Jankától, hogy elengedhettem magam, s csak hagynom kellett, hogy elandalítson, mégpedig úgy, hogy egyszer sem rándultam össze a döccenésektől. Egyszerűen csak élvezettel kapcsolódtam ki. Éppen ezért bízom benne, hogy követi a mostanában megkezdett utat, mind történetiségben, mind stilárisan. Ez áll neki a legjobban, ráadásul úgy tippelem, ezt élvezi ő is írás közben a legjobban. 

Első mondat:
"A kislány egy fa törzséhez simulva, egy bokor mögül kukucskált az öreg udvarház bejárata felé."

péntek, január 23, 2015

Hegyi Barbara: Alkalomadtán



Színészek nevével szakácskönyveket adnak ki időről-időre: ez bizony nem újdonság. Ha azonban ugyanannak a színésznek a neve alatt már a második gasztro-kiadvány jelenik meg, amellett nem mehetünk el szó nélkül, különösen, ha az igen sikeresnek mondható eladásokkal is tisztában vagyunk. 

Hogy mi a titka Hegyi Barbara szakácskönyveinek? Talán az, olyan igaziak. Élet van bennük, valódiság, szagok és illatok. Ráadásul, nem kíván más lenni, mint ami: egy főzni-enni szerető (színész)nő (szakács)könyve. Nem tör séfbabérokra, nem oktat, nem képzeli magát a szakmai titkok tudójának, egyszerűen csak bepillantást enged egy sokak által kedvelt, népszerű színésznő (konyhai) pillanataiba. 

Az összeállított menüsorok közt sűrűn elhelyezett történetek nem csak a főzés szeretetéről, hanem a családról, a barátokról, az életről is mesélnek: mindarról, ami fontos. Maga a könyv fekteti le az alapvetést, miszerint aki szeret: etet. Így válik egy ilyen, egyébként is intim foglalatosság még bensőségesebbé: a magánéleti, kedves pillanatok felvonultatásával.

A  kötet maga okosan épül fel: menüsorok, és nem egyszerű ételreceptek sorjáznak benne, ajánlással, hogy kinek-kiknek érdemes megfőzni az ételsorok valamelyikét, esetleg milyen alkalomra. Ami egyébként jópofa merítése az utóbbi, talán tíz év divatos ételeinek, minden hétpróbás gasztrotudornak van egy, ehhez hasonló válogatása ilyesféle, rutinnal könnyen elkészíthető, de sem  unalmasan elcsépelt, sem túl különleges ételekből, amikkel jó eséllyel sikert lehet aratni egy-egy vendéglátás alkalmával. Ezt jelenti az a bizonyos élet, ami benne van, sőt, egy kicsit Hegyi Barbara lelke is, mert megismerni a szakácsot kedvelt ételeiről. Kísérletezőkedvét, minőségre való igényét, a változatosság és a kihívások szeretetét, a nyitottságát és az étel-élet szeretetét is. Így hát nem csak a főzésről, önmagáról is mesél az értelemszerűen kollégák, azaz neves színésztársak ajánlásával ellátott, gyönyörű kiállítású kötet. Ami egyébiránt még arra  praktikumra is figyel és beépített könyvjelzője is van. Aki látott már konyhát valaha közelről, ahol itinert is használt, az pontosan tudja, mennyire praktikus dolog ez. Aki pedig még nem látott, az talán most, ezzel a  könyvvel, legalábbis egyes receptjeivel is elkezdheti. A végeredmény szinte biztosan siker lesz, nem is szólva arról, hogy ezzel két legyet üt egy csapásra. Kap egy tál finom ételt vacsorára, s valóra váltja a szerző azon, az ajánlásban megfogalmazott vágyát, hogy a könyve ne csak ücsörögjön egy polcon, hanem életre keljen egy konyhában, s legyen kissé levesszagú, pecsétes és foltos. Egy szakácskönyvet csak ezért van értelme megírni. 

Első mondat:
"Azt mondják, az vagy, amit megeszel."

szerda, január 21, 2015

Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?



Mielőtt újabb gyereknevelésről szóló kézikönyvként gondolnánk a Feldmár-sorozat legújabb darabjára, érdemes kicsit megállni, és a cím mögé nézni. Hiszen az egyfelől jelenti, valóban, a gyereknevelés buktatóhoz adott iránymutatást, másfelől azonban, legalább ennyire szól a felnőttekről is. 

Egészen pontosan arról, hogy mi különböztet meg egy valódi felnőttet attól a nagykorú gyermektől, aminek a típusából százezrek, sőt, milliók élnek körülöttünk. Ők azok, akik úgy ugrálnak, ahogy más fütyül, akik a létezés helyes módjának a megfelelést tartják, akiket gyermeksorban tartanak, gyermeksorra neveltek a szüleik. Nem élnek szabad életet, mert vezérlőelvük az, hogy meg kell felelni X vagy Y rokon elvárásainak, ezzel érzik legitimálva a létüket. Ismerős kép? Látod magad előtt a nemrég elmúlt karácsonyt, amikor a feszültségtől mazsolába torzult arcú, családos emberek előre ki voltak készülve a "kötelességektől"? Értsd: harminc-negyven évesen, akár több gyerek szülőjeként, nem tölthették úgy a családi ünnepet, ahogy az nekik megfelelő, mert Lujzi néni megsértődik, anyuka meg hisztizni fog. Igen, ezek az emberek mind felnőttnek hiszik magukat...

Aztán ott vannak a gyerekek, akiket kis hazánkban különös kegyetlenséggel (módszeresen, élvezettel) treníroznak az elnyomásra, már az intézményesítés előtt, a saját szüleik. Hamar megtanulják, hogy privát szférájukat, egyéni véleményüket, személyiségük csíráit csak úgy tudják megóvni a csakateérdekedbenteszem'-terrorjától, ha megtanulnak hazudni. Nyílt tekintettel, ártatlanul csengő hangon, ipari mértékben, a saját szüleiknek, akik szerint amígazénkenyeremeteszed'. Ezzel a retorikával egy életre nyomorítják meg a kapcsolatukat a gyerekeikkel, tönkretéve az anya(apa)-gyermek ősbizalmat, ami megalapozza majd minden kapcsolatukat a későbbiekben. 

Az iskola csak ráerősít erre, hatalmi szóval torol meg mindent, akár a veszélytelen elhajlásokat is, hogy utána  a szülő is rátehessen még egy lapáttal, retorzióként. Hiszen a gyereket be kell törni, büntetni kell, meg kell törni, ez az élet. Ahelyett, hogy erőssé, kiegyensúlyozottá és boldoggá tennénk, korlátozzuk, elnyomjuk és büntetjük a saját gyerekeinket, aztán meg csodálkozunk, hogy hazudnak nekünk, pedig mi annyi mindent megtettünk értük. Kivéve azt, amit kellett volna: megbecsülni az egyéniségüket, ezzel megőrizvén az egészséges lelküket. Egy egészséges lelkű, - énképű, - és önbizalmú ember bármit elérhet az életben, egy megtört személyiség viszont kiváló marionettje lesz majd a felnőtt gyerekeit dróton rángatni akaró szülőszörnyeknek. 

"Vannak, akik gyorsítórakétaként működnek a csemetéik mellett. Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik ról, és elég a légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell. Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, majd kapcsolódjon le róluk. Ám nagyon kevesen jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben tartják őket."  

Elképzelted már valaha, Olvasó, hogy milyen lennél, hol tartanál az életben, ha a szüleid egyszer sem aláztak vagy szégyenítettek volna meg? Ha mindig megvédtek volna, ha ezt más, akár egy tanárod is tette volna? Ha mertél volna nekik szólni minderről, mert tudtad volna, hogy természetes módon állnak ki melletted? Ha minden körülmények között jogod lett volna az érzéseidhez? Gondolj csak bele! És olvass Feldmárt!

Első mondat: 
"Szerintem a gyerekek nem teljesen tudatosan érzékelnek."

hétfő, január 19, 2015

Debreczeni József: Ne bántsd a cigányt!



Van az a könyv, ami nem szórakoztat: a könyv, ami nem kikapcsol, ami nem nyújt irodalmi élményt, s tulajdonképpen még csak nem is egy szép darab. Hogy az ilyet miért olvasd el mégis? Azért, hogy jó értelmiségihez híven, szélesedjék a látóköröd, árnyalhasd a világképed és átléphess az árnyékodon, messzire elhagyva a mumusaidat. A valódi polgárnak nem a lakása polgári, hanem az értékrendje. 

Debreczeni József politikai vitairata, a "Ne bántsd a cigányt!" Zrínyi örökbecsű sorainak parafrázisaként hívja fel a figyelmet arra már a kezdetekkor, amit ebben az országban nem hajlandóak beemelni széles tömegek a gondolati spiráljukba, jelesül: ők bizony mi vagyunk. Nem azért, mert ez egy divatos szólam, azért sem, mert ez annyira pc lenne, egyszerűen csak azért, mert a huszonnegyedik órába léptünk Magyarország életében. Ha azt szeretnénk, hogy az itt-ott már nagyon is eszkalálódott problémák ne váljanak országos méretűvé, hogy ne legyen ez a kis ország a reménytelenül lecsúszott tömegektől szögesdrótokkal védett kevesek hazája, akkor lépnünk kell. Végre meg kel tanulnunk a problémát a helyén kezelni és valódi megoldásokat találni a társadalom leszakadt, széles rétegeinek integrálására. Ami, valljuk be, nehezen fog menni úgy, hogy egyfelől nem tudjuk, mekkora (számszakilag) a probléma, másfelől ki sem mondhatjuk a hivatalos diskurzusban, hogy ez probléma lenne egyáltalán. Így nyilvánvalóan semmi nem fog történni, mármint azon kívül, hogy a cigánygyűlölet a tetőfokára hág, a leszakadó százezrek lassan milliókká válnak, s elveszik az esély minden szépre, jóra, a százezrek közül kikerülő szép életekre. Ennek pedig két eredménye lesz: a jóízű cigányozás elég lesz egy szerencsehuszár pártocskának, hogy ne csupán túlfizetett parlamenti képviselőként ontsák a sötét tekintetű agyhalált a mi adónkból, hanem akár kormányzó erővé is válhassanak, ugyanakkor életek milliói mennek majd tönkre, kié ezért, kié azért. Nem csak ők, mi is veszélyben vagyunk. Nem tőlük, félreértés ne essék, hanem ettől a közösen előállított, végtelen tudatlan, ostoba és kegyetlenül gonosz élethelyzettől, amiből senki és semmi nem jöhet ki jól: sem egy ember, sem egy ország.

Ez a könyv egyedülálló a maga nemében: miközben összefoglalni igyekszik, gondolatokat ébreszt és vitára ösztönöz, egy olyan témában, amiről jelen állás szerint beszélni sem tudunk igazán. Ha tehetném, receptre írnám fel mindenkinek, hogy végre lássunk tisztán, hogy végre elkezdődjön a valódi gondolkodás és az érdemi munka ebben a súlyos kérdésben is. Sokaknak nem lenne kifizetődő azok közül, akik legyenek romák vagy nem romák, de a cigánykérdés farvizén evezve, alibi-kutatgatásokkal, tisztségvállalással, farizeus képmutatással vagy álpolitizálással élnek túl jól a társadalom egy részének nyomorából, másik részének pénzéből, s mindannyiunk tudatlanságából.

Jelen  állás szerint kevés ennél hasznosabb, időszerűbb és gondolatébresztőbb könyvet tudok elképzelni. Olvasd el, Olvasó! Fontos, hogy ne csak a lakásod legyen polgári.

szerda, január 14, 2015

Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése


Hosszú listát lehetne szerkeszteni arról, hogy miért jó Kondor-könyvet olvasni. Talán  meg is tettem itt-ott, korábbi recenzióimban (ha nem hiszed, járj utána!), de most, ha magamra is vonom az önismétlés ódiumát, akkor is leírom: feleim, olvassatok Kondor Vilmost!

Nincs túl sok olyan alkalom a kortárs magyar irodalom tanulmányozása során, amikor efféle jóérzés önti el az embert, ebben a nagyon nehéz, de könnyűnek (könnyednek?) titulált műfajban pláne nem. Ha találunk is kötetet mástól, az vagy túl könnyed, és amikor ezt mondom, még finom voltam: leginkább arról van szó, hogy a szerző annyira imádja a saját szavait, hogy mázsára, s nem minőségre méri; bár tagadhatatlan, hogy Bíró Szabolcs Non nobis, Domine című könyve mutat jobb napjain hasonló vonásokat Kondorral. 

A Gordon Zsigmond-sorozat vége felé azt hittem, hogy nem tud annál jobbat, az első Wertheimer-történetnél pedig azt, hogy nem lehet felülmúlni azt a sodró lendületet, a fanyar humort, a mindvégig megőrzött, tökéletesen korhű nyelvezetet, és a magabiztos vonalvezetést, ami az alapos háttérmunkából, és kiváló stílusérzékből fakad. Kérem, tévedtem, beismerem. Az 'A koronaőr második tévedése' a legjobb könyv a szerzőtől, amit valaha olvastam, pedig, ha valaki hát Booklány elolvasta mind. Lenyűgöző precizitással, mi több, a szakmai alázat olyan magas fokával találkozik az olvasó, amit a legnagyobbak sem képesek mindig megvalósítani. A színvonal egyenletes, egyetlen megingás, egy apró bekezdés sem utal arra, hogy Kondor ne szakadt volna kissé bele a munkamániájába, és ez így van jól. Érezhetően képes újra- és újraírni mindent, amíg el nem éri a magától elvárt olyan magas színvonalat, melyben e sorok írója sem tud hibát találni, legyen bármilyen szőrös szívű, hétpróbás kritikus is. Csak annyit mondhatok, hogy az Úr egy  boldog pillanatában adott tollat Kondor Vilmos kezébe.

Az egységes stíluson, és a zökkenőmentesen korhű nyelvezeten túlmenően, még a történet is szórakoztató. Ezúttal -az előző kötethez képest- egy generációval korábbra vezet minket a szerző: Wertheimer Miklós ugyan a főszereplő, de az idősebbik. Katonaviselt ember, egyenes jellem, az első világháború veteránja, aki két fiúgyermek édesapja és szerető férj. Nem kisebb dologba keveredik a rossz emlékű Tanácskormány idején tizenkilencben, mint a Szent Korona megmentésébe, ugyanis abban a rossz történelmi helyzetben, egy hajszállal Trianon előtt, ahol az sem volt tudható, hogy egyáltalán megmarad-e Magyarország, és ha igen, akkor miképpen, ekkor, mintegy ráadás gyanánt Kun Béláék külföldön akarják pénzzé tenni a Koronát, elvéve mindent az országtól, ami az egyre homályosabbnak tűnő egységét szimbolizálta. Egy konspirációval, izgalommal, férfi ruhába bújtatott nővel és hidroplánon való illegális határátrepüléssel tarkított hajsza veszi kezdetét, ami nem nélkülöz sem bátor kiállást a főbb szereplőktől, nem humort a mellékfiguráktól.

Ezen a ponton hívnám fel a figyelmet a regény egyik erősségére: a jó kézzel megrajzolt mellék-karakterekre, akik éppen ott jelennek meg, ahol ellenpontot kell képezzenek a történet feszített tempójában és szigorúságában, ráadásul pont annyira viccesek, amennyire az szükséges a strict eseményfolyam oldásához. Zádor Marcell alakja például külön kedvencem lett. Nem azért, mert teszem azt, Wertheimer Lajos ne lenne hasonlóan jó érzékkel felfestett figura, hanem azért, mert nagyon nehéz egy, csak pár oldalon felbukkanó alakot emlékezetessé tenni úgy, hogy az egy pillanatra se legyen sem erőltetett, sem görcsösen humorosnak tűnő, izzadtságszagú vagy közönséges. Marcell egyszerre vagány, vicces, talpraesett, bárdolatlan és csibész: íze van, szaga van, hangja van és arca van neki! 

Az apró részletek, a jól elhelyezett, korhű fotók, a gyönyörű, zsinórírással teleírt lapok mind-mind a hitelesség szolgálatában állnak, nem tengenek túl mennyiségükben azok sem: a szerző arányérzéke ismételten elismerésre ad okot.

Mit mondhatnék még, Olvasó? Ha ezek után nem veszed kezedbe a könyvet, akkor tényleg javíthatatlan vagy. 

Első mondat:
"-Meg kell ígérnie, hogy erről soha nem beszél senkinek, Wertheimer."

vasárnap, december 28, 2014

Jodi Picoult: Elrabolt az apám


Jodi Picoult, és az aktuális pihenőidőszakra  kiadott könyve van most soron. Szeretjük a nőt, mert azokat a témákat viszi el a tömegekhez, amiről eszükbe sem jutna gondolkodni. Tabukat döntöget, fájdalmakat boncolgat, csavar egyet a sorsokon, hogy bebizonyítsa: az élet  a legjobb forgatókönyvíró. Mindig az aktualitások, az új botrányok között keresi témáit, legyen szó iskolai lövöldözést elkövetők szüleinek sorsáról, vagy, mint most, az egyik szülővel együtt eltűnt gyerekről.

A válás soha nem egyszerű műfaj, ha kisgyerek is van a képben, akkor pedig végtelenre nő az ütközőpontok száma, sokszorozódik a kényes helyzetek kialakulásának lehetősége. A helyzet fájdalmas, feszültséggel és sértettséggel teli, sokszor pattanásig feszült, s elég egy szikra ahhoz, hogy minden felrobbanjon, és az elmúlt életszakasz mocskos törmelékével borítson be mindenkit, de főleg az áldozatokat. Igen, 'áldozat' alatt a gyerekeket értem. Azokat a kicsiket, akik nem kérték, hogy megszülessenek, akiket felelőtlen felnőttek teremtettek erre a világra, hogy utána -hirtelen észrevéve a kapcsolatuknak a gyerek születése előtt is létező hibáit- örökre megfosszák őket a teljes családtól (jó esetben), vagy a normális élettől (rosszabb esetben). Nem, nem elég, ha be van fűtve és kapnak valamit enni. Nem, nem lehet a lelki sérüléseiken átlépni egy legyintéssel. Nem, ne áltassuk magunkat, valaki mondja ki végre: a mindezt elszenvedő gyerek sérül (ki tudja, mekkora mértékben),  és ezt te okoztad! Te, aki életre hívtad, aztán statisztának kezdted el használni a szánalmas játékaidhoz, sérelmeid megtorlásához, hirtelen kirobbanó önmegvalósításodhoz, kompenzálásaidhoz. Önzőséged és a gondjaidra bízott, önmagáért felelősséget vállalni még képtelen emberi lény tárgynak nézése okozott mindent, nem más. Békélj meg vele! Ha tudsz. 

Persze, kivétel is akad. Olyan egymillióból egy. 

Apropó, egymillió. A közel egymillió alkoholista országában érdekes olvasni ezt a könyvet, ami az alkoholista anya közeléből elmenekített gyerekről szól. Pontosabban arról, hogy létezik olyan állapot, s az alkoholizmus is ilyen, aminek nem szabad kitenni gyerekeket. Soha. Nem kell ahhoz agresszívnak lenni, elég, ha csak csöndesen álomba issza magát az illető, aki egyébként olyan jó ember. Jó ember, de a piája fontosabb, mint a gyerekére úgy vigyázni, ahogyan azt megérdemli és igényli, így bármikor beüthet a baj. Ám a piást ez nem érdekli, neki legyen meg a betevő mennyiségű alkohol, aztán utána  a vízözön. Nem bántja ő (tettel) a gyerekét, hiszen arra sem veszteget energiát, nem veszi el a részegeskedéstől. Csak hagy megtörténni bizonyos dolgokat azzal, hogy a sörösüveget dédelgeti lassuló reflexekkel a gyereke helyett, hogy a pálinkáspalackra vigyáz, amikor az ovisra kellene.

Ebben a könyvben pont erről van szó: egy apa olyan helyzetbe kerül, amikor nincs más választása, semmint kimenekíteni a gyerekét a válófélben lévő, alkoholista felesége közeléből. A családi állás megváltoztatása azonban bűncselekmény, ha egy apa elrabolja a saját gyerekét, vele ismeretlen helyre távozik, s álnéven élnek tovább, az szembeszegülés a törvényekkel. Akkor is, ha mindez huszonnyolc évvel ezelőtt történt, akkor is, ha mintaapa volt a későbbiekben, és akkor is, ha ezzel megóvta a lányát a kimondhatatlantól. Nem is szólva arról a rengeteg kérdésről, ami felmerül: vajon jobb-e anya nélkül, mint egy rossz anya mellett? Hiányozhat-e egy alkoholistának évtizedeken át a lánya? Bűnt követett-e el az apa azzal, hogy elrabolta a kislányát? Létezhet-e olyan helyzet, ami megbocsáthatóvá teszi, ha egy gyereket elmenekítünk a saját szülőanyjától? És hol van az emberi emlékezet határa? Mennyire véd minket a saját agyunk a múltunktól? 

Ha érdekel, olvassátok el! A téma rendkívül jó, a megvalósítás most kissé papírízű lett. Karakterek kétdimenziósak, pillanatok alatt átlépnek olyan dolgokon, amiket az életben pártíz év terápiával dolgozhatnának csak föl. A közepén pedig van olyan százhúsz terjengős oldal, ami fölösleges, hosszadalmas és unalmas. Nem a legjobb könyve ez a szerzőnek, ám nem kétséges, hogy fog még írni jobbat is. Őt ismerve évente. 

Első mondat:
"Hatéves voltam, amikor először eltűntem."

csütörtök, december 18, 2014

Vicki Howie: Csendes éj



Karácsony előtt itt az ideje, hogy foglalkozzam egy kicsit a szezonra megjelenő gyerekkönyvekkel is. Ezúttal nem egy divatos, filmhez vagy Disney-produkcióhoz kötődő kiadványra esett a választásom, sokkal inkább szerettem volna megmutatni valami egyszerűbbet, egy barátságosabb hangulatú mesekönyvet. Olyasmit, ami nem irányítja a gyerekek fantáziáját, sokkal inkább tág teret hagy a szárnyalásra.

A Harmat Kiadó karácsonyi mesekönyve tulajdonképpen a legkisebbeknek szól. A rövid, könnyen emészthető történet a Csendes éj című karácsonyi dal születését meséli el a kicsiknek, egy egércsalád csínytevéseivel körítve. A vallásos mondanivaló talán csak egy picivel több benne, mint magában a karácsonyban, így bátran ajándékozható szinte mindenkinek, a család vallásos kötődésétől, vagy felekezetétől függetlenül. Ez pedig nagy erénye a kiadványnak, főleg, ha alapul vesszük azt, hogy egy keresztény kiadóról van szó. Ez esetben megőrizték az arányérzéküket, amikor ezt a történetet választották a karácsonyi szezonra. Nem erőszakosan, nem tukmálva jelenik meg benne az ünnep eredeti jelentése, a betlehemi jászol, a templom. Ízlésesen.

A történet középpontjában az egércsalád áll, akik annyira rettegnek az orgona robusztus hangjától, hogy karácsony előtt kénytelenek azt tönkretenni, mert félnek tőle, és nem akarják a mennydörgésszerű hangját hallgatni az esti misén. A baj ezzel csak az, hogy a gyermekkórus így nem tudja előadni a sokat gyakorolt műsorát karácsony estéjén a Szent Miklós templomban. Így születik meg Franz Gruber dallamával, gitárkísérettel, Josef Mohr atya szövegére az azóta világkarriert befutott dal: a Csendes éj. Bűbájos történet, ami elolvasása után akár magát a dalt is el lehet énekelni a karácsonyfa alatt, ahogyan a könyvbéli kórus kis tagjai tették azt szenteste. Olyan hangsúlyos helyet foglalnak el a mesében az énekelni vágyó gyerekek, hogy akár rejtett kampányként is értelmezhető ez a kóruséneklés mellett. Soha rosszabb hobbit a gyerekeknek!

A rajzok Kállai Nagy Krisztina keze munkáját dicsérik. Felhő -vagy sokkal inkább stílszerűen- habcsókszerűek a rajzok, éppen annyira levegősek és lebegők, hogy a beindítsák a kicsik fantáziáját. Tündéri világot fest az olvasó elé: roppanó hóval, süteményillattal, gyertyafénnyel és áldott, nyugodt csönddel a végén.  Booklány nagyon szerette ezt a világot.

Első mondat:
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Oberndorf nevű kis falu egy zúgó folyó partján, a hazánkkal szomszédos Ausztriában."