vasárnap, augusztus 02, 2015

Szél Dávid: Apapara



Úgy vagyok ezekkel a könyvekkel, mint egy átlag magyar vasárnapi ebéddel: jó, jó persze, de kiugró élményt azért ne várjunk tőle, hiszen valahol az ötödik és a nyolcadik perc között alszom el az unalomtól. Ugyanis az ilyen könyvek (és ételek) általában triviálisak, középszerűek,  ötlettelenek és nehézkesen avittasak. Persze, adják a megszokott, langyos, kihívások nélküli ismerős terep unalmas "kényelmét", de nem többet, így sikeres is lehet közepes mértékben, az ezt kedvelők körében.

Innen szép nyerni, mondja a barátom, aki okos. Innen nem lehet nyerni, mondom én, aki ismerem magam. Holott, mint olvasás közben kiderült, ez  a könyv tökéletesen rendben van, sőt. Egyesíti mindazt, amit eredményezhet egy olyan szerencsés konstelláció, melyben a kisgyerekes apa nemcsak pszichológus, de gondolkodó és nyitott ember is egyben. Liberális értelmiségi, mondhatnám, ha nem társulna ehhez az egyszerű lelkekben mindenféle, ráaggatott maszlag, amivel dekódolni nehezebb, de agyműködés és értelmezés nélkül túlélni a világot sokkal könnyebb. 

A szerzőnek tehát az a szerencséje, hogy elméleti tudását ötvözni tudja a mindennapok tapasztalatával, úgy, hogy a rendíthetetlen szakember és az esendő ember egyszerre van jelen a sorok között. Hiába a biztos tudás erről vagy arról, ha valaki egyszerűen csak kisgyermekes apa, akinek a fia akkor sem hajlandó elaludni/cipőt húzni/ebédelni, ha a feje tetejére áll is. Hiába a pszichológia, ha a kétségek között vergődő, kialvatlan, tevékenységét és döntéseit folyamatosan megkérdőjelező szülő kerekedik felül a mindennapokban. Hiába az elmélet, ha pontosan tudjuk, hogy a gyakorlatban a legritkább esetekben képes egy szülő kívülről szemlélni azt a helyzetet, amit belülről képtelen megoldani.

Jót tesz ez a kettősség, ez az eseményeket összegző, a gyermek fejlődési fázisait feldolgozó szándék a könyvnek. Ettől lesz nem csak egy kisfiú növekedésének, hanem egy apa jellemfejlődésének története is egyben. Tele gondolatokkal, önreflexióval, kérdésekkel, nyitottsággal és szeretettel. Ettől lesz liberális, ettől lesz okos, ettől lesz használható. Emiatt nem dogmatikus, nem ostoba, nem szájbarágós, nem kioktatós, nem használhatatlan. 

Szél Dávid -hajlandó vagyok eltekinteni az ostobán jópofácskának szánt címtől- hasznos, olvasmányos, humoros és érzékeny könyvet tett le az asztalra, olyat, amit emelt fővel vállalhat fel, mint pszichológus, s még inkább, mint apa. A kétségeivel, a fájdalmaival, a küzdelmeivel, az esendőségével együtt. Gratulálok!

Első mondat:
"Nem tudom, hogyan kell szülőnek lenni." 

szombat, augusztus 01, 2015

Dragomán György: A fehér király



Ó, Istenem, ó, istenem, ó, istenem! Van az az érzés, ami a gyomrodból tör elő, hirtelen, hogy aztán egy váratlan, jól irányzott ütéssel összerántson, majd el se engedjen, soha, soha, soha ... de legalábbis addig nem, míg túl nem csordul a pohár. Bőgni kellene, de nem tudsz. Kiabálni kellene. Üvölteni, világgá üvölteni a reménytelenséget, a dühöt, az elfogyó erőt, az akaratot, a tehetetlenséget. 

Nem gyakori, hogy így elragadhasson egy könyv, még akkor sem, ha beleélős vagyok. Dragomán György regénye annyira valóságos, mint amennyire fikció is lehetne: pont ettől lesz eredeti. Az irodalmi értékét, és szépségeit is nálamnál sokkal okosabbak-szebbek-jobbak elemezték ki sorra, én csak az enyémet tehetem hozzá. Elmesélhetem a szám szélén játszadozó mosolyt, miközben a szabálytalanul szépséges, gyermekien hosszú mondatokat olvastam, tele egy kiskamasz fiú valódi lendületével és tematikáival. Mesélhetek az erőről, ami a lapok mellé ragasztott olvasás közben (igen, képzavar). Elmondhatom azt is, hogy egyszerre vágytam gyorsan és lassan olvasni ezt a könyvet: gyorsan, hogy hamar túl legyek a végén, mert sejtettem, hogy nemleszennekjó' ...,  és lassan is, egyes bekezdéseket újra és újra megízlelve, mert ami szép, az bizony az. 

Nehéz volt a történet, ahogy nehéz volt a szívem is olvasás közben. Szerettem volna, ha ez a fiú, akinek elvitték az apját kényszermunkára, viszontláthatja őt, de persze, sejtettem, hogy ez egy diktatúrában nem olyan egyszerű. Egy ostoba, hideg, gonosz rezsimben semmi nem egyszerű, amikor már zsigerivé válnak az elhallgatások és az öncenzúra, amikor belső kényszerré válik a megfelelés: akkor már generációk lelke ment tönkre. Nem múlik el nyomtalanul. Mészáros Márta-hangulatom (nem szeretem) is lett: az ő filmjeinek színeit éreztem felsejleni, meg az 'A tölgy' című, román film epekeserűségét. Mindezt úgy, hogy ellenpontként ott el a főhős, ez a kissrác, aki gyerek, akiknek a világ egyszerű dolgai is jelentőséggel bírnak, mint afféle gyerek számára, de közben egy végtelenül komoly és felnőtt helyzetbe csöppen az apja elhurcolásával. Gyerek marad, gyerek maradna, persze, de az ártatlanságán talán már csorba esik. Már nem lesz többé felhőtlen a szórakozás, ha eltűnik az egyik támasz: az egyik szülő, az apa.  Furcsa kontraszt, pattanásig feszülő ellentétpár vonul végig ezen a lazán fűzött elbeszéléscsokron. 

Olvassátok, feleim! Mindenkor javallott Dragománt olvasni. Nem kaptok tőle könnyű lelket, nem oldoz fel és nem old meg semmit a végén, de mint minden semmi, ez a vég is magában hordozza a lehetőséget mindenre. Például arra a nyomásra, ott, gyomortájékon...

Első mondat:
"Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését, és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, én már készen voltam, annyira készültem a meglepetésre."

péntek, július 03, 2015

Kimberly McCreight: Amelia-egy élet cserepei



Van az úgy, hogy az ember jobbat kap, mint amire számít: az az igazi meglepetés. Valahogy úgy vagyok a "New York Times bestsellerként" beharangozott könyvekkel, mint a tömegdemokráciával: biztos, hogy a nyertes valóban a legjobb ...? (Nem, nem kérek válaszokat, köszönettel.)

Ilyen hátrányból indul nálam minden bestsellerként beharangozott könyv, nem is szólva arról, hogy a futtatott könyvajánlókat -országtól függetlenül- olyasféle újságírók írják, mint én. Így pontosan tudom, hogy ez mennyire szubjektív műfaj. De gustibus non est disputandum ... Nem vitázom én, csak nem feltétlenül passzol az a bizonyos gusztus. 

Kivéve azokat a ritka kegyelmi pillanatokat, amikor kincsre lelek. Olyan kincsre, mint az Amelia. Egy könyvre, ami thrillerként borzongató, történetszövésében izgalmas és meglepetésekkel teli, stílusában kiforrott, az egyre mélyülő jelentésrétegeket pedig a végtelenségig lehet benne feltárni, csak elég mélyre kell hozzá ásni. Elgondolkodtat, hogy utána az olvasás végeztével is az olvasóval maradjon. Hát, ilyen könyv ez.

A történet egyszerűnek látszik: egy felső-középosztálybeli középiskolás lány leugrik a magániskola tetejéről, ahová járt, és meghal. Édesanyja egyedül nevelte, egy szem gyermek volt. Az anya élete egy csapásra összetörik. nem érti, hogy miért ölte meg magát a lánya, nincsenek magyarázatok, nincsenek okok. Kivételesen jó kapcsolat volt ugyanis közöttük, a lány éltanuló, jó sportoló, kedves, szolid jelenség volt, semmi kézenfekvő magyarázat nem mutatkozik. Egészen addig a pillanatig, amíg nem érkezik egy sms: "Amelia nem lett öngyilkos". Innen veszi kezdetét igazán a történet, s kerülnek napvilágra -az izgalomfaktor fenntartásához kellően lassan adagolva- olyan részletek, amik a teljesen felülírnak mindent, amit az asszony valaha is gondolt vagy elképzelt a lánya életéről. 

Felmerülnek a kérdések, hogy ismerjük-e eléggé a gyerekünket? A jó viszony, amiben vagyunk, vajon elég jó-e? Ott tudunk-e lenni, nem  csak elégszer, hanem pont akkor, amikor szükség van ránk? Mennyire mérgező lehet a középiskolások zárt világa? Ideje megismerkednie a bully fogalmával minden szülőnek. Ideje beemelni, hogy nem ismerhetjük eléggé a másik embert. Ideje tudomásul venni, hogy a súlytalannak tűnő kamaszproblémák csak harmincon túl tűnnek múló, felejthető viharnak egy pohár vízben, ám a belülről, tizenéves fejjel ezek a világot jelentik. Mindannyian hittük már el, hogy annyit érünk, amennyire mások taksálnak minket. Nem lehet elégszer elmondani, milyen veszélyeket rejt a virtuális világ, soha nem lehet tudni, hogy ki van az eszköz másik oldalán. ostobaság lenn legyinteni minderre annyival, hogy "ugyan már, ez Amerika!". Biztosan az?

Egyfelől film lesz ebből, akárki meglássa. Másfelől tökéletes nyári olvasmány ez a könyv, azoknak, akik izgalomra vágynak, de a habcsóknál fajsúlyosabban szórakoznának, valamint minden szülőnek. Hidd el nekem, hogy nem ismered eléggé a gyereked életének cserepeit!

Első mondat:
"Hello, banyák!"


hétfő, június 22, 2015

Sára Júlia: Grafit Márta és a kaktuszok



Sára Júlia furcsán érdekes, keserédes, vidáman szomorú és szívmelengetően melankolikus új könyve utazás a lélek legmélyebb bugyraiba. Egyszerre szól mindenkiről és senkiről: egyszerre nagyon is egyedi történet, miközben végtelenül általánosan mesél rólunk. Rólunk, mindannyiunkról: az életünkről, ez elhallgatásinkról, a kiüresedett kapcsolatainkról, a mindennapok taposómalmának mindent felemésztő mételyéről. A házasságok elromlásáról, pontosabban arról az állapotról, amikor elfelejtünk vágyakozni az után, ami a miénk. 

Amikor a rutin és az úgynevezett élet kiszipolyoz az emberekből mindent, amitől boldog, érdekes vagy egyedi lehet az a pár év, amíg itt vagyunk a Földön. Az idő hamar elrohan felettünk, hogy aztán ráébredjünk: nem is éltünk igazán. Csak lélektelenül tapostuk a mindennapokat, egyik feladatot a másik után, egyik rutint a következő után. Ebben a feladatokat  verkliként ismétlő, mindennapi szürkeségben észre sem vesszük, hogy elveszítettük a lelkünket, ahogyan a könyv főhőse is. Grafit Márta, a cukrász, aki hosszú ideje házasságban él, akár boldog is lehetne. Az élete akár édes is lehetne, hiszen tele van porcukorral. Ám semmi nincs, ami megédesítse, sem a cukrászdában, sem otthon. Monotónia, unalom, egy férj, akivel maximum többen vannak odahaza, de nem boldogabban, és a hibák egyszerre óriásivá nőnek; kitörés helyett unalom, lángolás helyett langymeleg, lélek nélkül üres porhüvely. 

Grafit Márta egy nap kaktuszokat kap a születésnapjára, majd nem sokkal ez után elveszíti a színeket a világban. Minden szürkévé válik, nincs többé cukorrózsaszín és púderkék, csak a szürke ötvennél is több árnyalata (olcsó képzavar, én kérek elnézést, Olvasó!). Mintha a valóság leképezné mindazt, amit gondol az életéről, mintha csak azt látná ezentúl, amit az érzelmei közvetítenek: az unott, langyos, semmilyen érzelmei. Ahhoz, hogy visszaszerezze a színeket a világában, s magyarázatot leljen furcsa álmaira, vissza kell szereznie a lelkét, ami egyszer csak fogta magát és elkalandozott, valahová a világba, s most nem talál haza. 

Különös utazás ez, ami egyszerre vezet befelé és kifelé: önmagunkba, ugyanakkor a távoli országokba is. Önreflexióra készteti az olvasót, arra, hogy számot vessen az életével, a kapcsolataival, no meg azzal, hogy vajon jól gazdálkodik-e a neki kiszabott idővel. 

Apropó, idő. Ez a második olyan könyv, viszonylag rövid időn belül (Az első Benyák Z.: Az idő bolondjai c. könyve volt) , ami ilyen leplezetlenül tárja fel az írójának az idő múlása felett érzett méltatlankodását, és rettegését is talán. Komoly félelmek kezelésére pedig csodás eszköz a Sára Júlia által is használt szürreál', amivel nem csak ezt, hanem a huszonegyedik század el- és lebutított online és tévés világát is megjeleníti. 

Rövidsége ellenére is fajsúlyos könyv a Grafit Márta és a kaktuszok. Az utóbbi idők legjobb első fejezete tagadhatatlanul az övé. Ereje van a jók megérlelt, dédelgetett, nagyon mélyről jövő mondatoknak, az olvasó szeretné újra- és újra elolvasni, ízlelgetni azokat, s ha így cselekszik, nagyon jól teszi: minden olvasatra újabb jelentések bújnak elő, újabb bugyrok tárulnak fel. A lélek bugyrai.

Első mondat:
"A kaktuszokat maga mellé tette az ablakba, miután leült."



kedd, május 26, 2015

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban, 2.rész



Feleim, vessetek a mókusok elé, de nekem ez a könyv tetszett. Pontosabban ez is tetszett. Az utolsó reggel Párizsban második része azt hozta, amit elvártam tőle, és egy kis pluszt is. Annyi épp elég.

Nem vártam súlyos szépirodalmi élményt a valóságos regénytől, nem is kell annak lennie. Sokkal inkább egy korrekt íráskészséggel megáldott talentum munkája, aki ebbe is igyekezett beletenni azt, amit minden munkájába: tudása, életről vallott filozófiája legjavát. A Nagy Náray ebbe a kötetbe beleírta a teljes hitvallását az életről, a munkáról, a megbocsátásról és a családról, pontosabban mindazt, amit ezekről szerinte gondolni érdemes. Erős korrelációt mutatnak az életfelfogását boncolgató (pardon: a főszereplő életfelfogását kifejtő) részek a Náray-interjúkkal. Ami jó. Jó, hogy valaki ennyire önazonos, és tiszteletre méltó, hogy a nyilvánvalóan a tömegek nemtetszését kiváltó gondolatait is felvállalja, méghozzá emelt fővel. Teheti, hiszen soha nem mások ellen érvel, hanem mindig valami mellett, az általa fontosnak tartott értékek mellett. Arról igazán nem tehet, hogy a széles tömegek megúszásra játssszák az életet, így akár személyes sértésnek is vehetik a szavait. Butaság lenne, de minden bizonnyal megtették. Nem számít.

Booklányt kikapcsolta a történet, jó volt az író fejébe látni. Azt sem gondolom, hogy egy nemzetközi hírű divattervezőnek Nobel-díjas könyvet kellene letennie az asztalra, sőt: ha őszinte akarok lenni, a közösségi médiában agyonhájpolt szerzőcskék, és innen-onnan "kinőtt" ... mondjuk úgy, írással foglalkozó emberek sokkal unalmasabb, üresebb és értéktelenebb irományokat hoznak össze. Azoktól persze azt kapja mindenki, amit elvár, s nem olyan bonyolultak, hogy bárki gondolatmenetét összezavarják, így könnyebb azokat szeretni. Igen, Náray nem író, hanem divattervező: lássuk csak, ki is lepődik meg ezen? 

Ezzel a könyvvel Náray Tamás sok mindent el akart mondani, és még annál is többet el akart mesélni. Gondolatokat, az élet sarokköveit, hitvallást, fájdalmakat, azt, hogy erőt mi mindenből meríthetünk. Azt, hogy mennyire nehéz és küzdelmekkel teli élet áll a csillogás mögött. Azt, hogyan töltik fel az okos emberek akkumulátoraikat a rosszindulatú, lusta emberek ténykedéseiből, hogy aztán még jobban idegesítse őket a siker. Ami, mint tudjuk, a fáradságos munka másik neve. 

Booklány pedig már csak attól fél, hogy vét egy triviális helyesírási hibát a recenziójában, ami roppant kínos lenne éppen a tökéletesség megszállottjának könyvéről szólva ... Egy szó, mint száz: hat ez a könyv, néha úgy is, ahogyan nem is számítana rá az ember.

Első mondat:
"Christophe beosztása jelentőségének tudatában álldogált a főbejárat előtti bourbon-kék szőnyegen." 

péntek, május 22, 2015

Radhika Sanghani: Virgin



Minden híreszteléssel ellentétben szeretném leszögezni, hogy hiába olvasható a borítón, nem, nem "Ellie az új Bridget Jones!". Több okból sem. Egyfelől, amikor Helen Fielding megírta Bridget történetét, az egy revelációval ért fel a női nem, és -legfőképpen- a közbeszéd számára. Nem csak az derült ki belőle, hogy mindannyian ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, ugyanaz frusztrál minket s ugyanúgy nem vagyunk tökéletesek, mint Bridget, hanem az is, hogy a közbeszédbe ideje bevezetni a "szerencsés, mert elveszik" és a "szerencsétlen, mert nem veszik el" kategóriák mellé az árnyalatokat. Arról szólt, hogy egy nő nem hibás áru, ha nem házas x éves korára, az nem egy érdem, amit fel illik mutatni, mint az értékes áru értékmérőjét, s nem is kell vágyni rá igazán, azonnal, feltétlenül. A választás szabadságát kínálta a nőknek, miközben sokat tett azért, hogy lemossa az értékcsökkent-címkét mindazokról, akik nem álltak be a sorba  a "megfelelő" időben. Az első lépés volt a modern nő szexualitásának felszabadítása felé, leszámolva mindazzal, amivel még a szabadnak tűnő, ám valójában nagyon is álszent kilencvenes években is sújtották az emberiség felét, azaz minket, nőket. Ebből nőhetett ki aztán a Szex és New York kultúrája, ami végre, valóban felszabadította a közbeszédet, áttörte a tabukat, és megfosztotta a férfiakat a szabad szexualitás és az önállóság kiváltságától, dühös perceket okozva mindazoknak, akik képtelenek egy önálló nőhöz felnőni, és a feladattal megbirkózni. 

Mindezek a könyvek és filmek valóban, kimutathatóan mérföldkövek voltak a női szexus felszabadítása útján, bevezették a szingli fogalmat, kategóriát és annak boldog és boldogtalan árnyalatait, mindazt, amit ma már társadalmi tényként ismerünk és fogadunk el. 

A Virgin ehhez képest próbál meg ellenpontként szolgálni: hiszen nem írtak még könyvet, amiben a szüzessége miatt szorongana egy 21 éves felnőtt nő. Igen, az ötlet nem rossz, egyetlen baj van vele csupán: ennek nincs társadalmi vetülete. Nincsenek olyan széles társadalmi rétegek, akiket ez úgy érintene, hogy közben tabuként nehezedne rájuk, s ne tudnák ezt kommunikálni. 

A humora pedig... számomra súlytalan. Nem szókimondó, hanem öncélúan durva és naturális, közönségességbe is elhajlik egyes pontokon. A stílusa olyan, amilyen. Nem jó, nem rossz. A történet pedig, a 21 éves lányról, aki szűz és ettől retteg, közben pedig hasonlóképpen gondjai vannak az intimgyantával, eléggé kevéskének tűnik egy ilyen vaskos kötethez. Nem mondom, hogy rossz. Inkább csak ... semmilyen. Hiányzik belőle Helen Fielding társadalmi érzékenysége és humora, és Candace Bushnell időzítési képessége, dramaturgiai vénája, valamint, valljuk be: ők jókor írták meg a magukét. Ezt meg csak megírták. Nem nekem. 

 Első mondat:
"Borzadva meredtem dr. E. Bowers képernyőjére."

csütörtök, május 21, 2015

Sarah Cohen-Scali: Max



Régen volt a kezemben ennyire erős szöveg. Az is igaz, hogy régen lepett meg ennyire egy young adult kategóriába sorolandó regény a történetszövésével, a nyilvánvaló értékeivel, azzal, hogy legalább annyira szól felnőtteknek, mint kamaszoknak.

Sarah Cohen-Scali képes volt egy új szemszöget találni ebben az unalomig ismert, csontig lerágott náci-zsidó tematikában, ráadásul olyan ütőset, hogy letehetetlen könyv lett belőle. A főhős, Max a Lebensborn-program keretein belül fogan és születik meg, egy igazi, árja, fajnemesítő otthonban, a Führer dicsőségére. Már magzati korban igazi náci, valódi, elhivatott polgára a Birodalomnak, és büszke arra, hogy erőből fogant. A szerző nem átall olyan erős mondatokat adni a még világra sem jött hőse szájába (gondolatbuborékjába), ami az olvasó gyomráig lenyúl, hogy megragadja őt és el sem eressze, az utolsó lapig és még azon is túl.

"Én vagyok a jövő gyermeke. A gyermek, aki szerelem nélkül fogant. Aki Isten nélkül fogant. Aki törvény nélkül fogant. Aki puszta erőből és haragból fogant. Heil Hitler!"

Ennek az otthonban magára hagyott gyermeknek a sorsát követhetjük végig, az ő sajátos szemszögéből, a Harmadik Birodalom diadalmenetétől, a dicsőség napjain át egészen az összeomlásig. A kisfiú is hasonló átalakuláson megy keresztül, mint a hazája: büszke, hideg, erős gondolatokkal kezdi, hogy aztán beférkőzzön a kétely, a magány, a szomorúság. Meghasonlása egy országé, küzdelme egy kontinensé. Az Adolf Hitler születésnapján a világra jött gyermek, akit maga a Führer keresztel meg, végigéli a fegyverkezés és a háború dicső, majd tragikus napjait. Lesz elittanuló egy Napolában, részt vesz lengyel és ukrán gyermekek elrablásában és árjásításában, megtapasztalja, hogy milyen család nélkül élni, szeretet nélkül élni, úgy, hogy "az én anyám Németország, az én apám pedig a Führer".  

A szerző érzékletesen láttatja, hogy milyen rombolást visz végbe az emberi elmében, ha az emberi természetet sárba tiporva próbál meg az ember élni: a szív kiiktatásával, a család kiiktatásával, az érzelmek elsöprésével, tisztán agyból és vaslogikából, ami kemény, mint a Krupp-acél. A logika pedig olyan jószág, hogy ha egy pici hiba kerül a gépezetbe, elég egy kis buktató, és végzetes következtetésekre juthatunk. A pszichopátiás személyiségek és a szociopaták érvrendszere pedig hiába válik követendő példává, hosszú távon fenntarthatatlan a rendszer.

A rendszer, ami szükségképpen vezetett el az összeomláshoz, tudjuk ezt a történelemkönyvekből. A dicsőséget felváltotta az értetlenség, a tagadás, a düh, majd a szenvedés kora a németek számára is a háború vége felé.

"Azt hiszem, hogy a nemi erőszak a nők háborúja. Most ők harcolnak a fronton."

Erős, túl erős szöveg ez gyerekeknek, mégis azt gondolom, hogy receptre kellene felírni, de legalábbis a kötelező olvasmányok listájára, a gimnázium utolsó évére. Nem minden ponton tökéletes dokumentumregény, mégis többet tudhat meg belőle egy kamasz a második világháború nem hadi eseményeiről, a háttérországban történtekről, és az elvakult-elvakított, majd feleszmélő tömegek meghasonlásáról, mint bármilyen tananyagból. Ráadásul irodalmi értéknek sem utolsó, erről gondoskodott Tótfalusi Ágnes fordító, azzal az alapossággal és remek stílussal, ami tőle megszokott. Így ez a munka is hiba nélkül került a nyomdába. 

Lenyűgöző könyv, nagyszerű ötlet, lebilincselő stílus, fordulatos és egy percig sem giccsbe hajló történet, ami gyomorszájon vág és sokáig, nagyon sokáig nem ereszt. Köszönöm a szerzőnek, hogy megírta! Tökéletes regény, agyfelszántás a javából, szinte kafkai értelemben. 

Első mondat:
"Egyelőre nem tudom, mi lesz a nevem." 

hétfő, május 11, 2015

Jessie Burton: A babaház úrnője



Az év egyik legkülönlegesebb könyve Jessie Burton nagy nemzetközi sikert magáénak tudó kötete, az "A babaház úrnője". Nem csupán nyelvezetében szép és finom, témájában egyedi, fordítói munkában alapos (Farkas Krisztina), hanem a kiállítása is jó ízléssel készült. Kellhet ennél több? Persze, hogy nem kell.

A XVII. századi Hollandiában, Amszterdamban járunk, a kálvinista morál és munkaerkölcs fellegvárában, ahol a gazdag kereskedők soha nem látott vagyonokra tesznek szert és elképzelhetetlen világrészekkel üzletelnek, ahol a mindennapi élet talán nagyobb küzdelem mégis, mint Európa bármely másik pontján akkoriban. Talán ez az egyetlen ország, amit a lakói mindennapos, állhatatos küzdelme tart csupán a tengerszint felett, s Damoklész kardjaként lebeg a fejek felett: "egyszer átszakadnak a gátak". Ez a napi harc az elemekkel adta  a társadalom szerveződés sajátosságait, a szoros egymásra figyelést, a közösségbe beolvadás és beolvasztás vágyát, a szikárságot, a puritanizmust vagy legalábbis a puritán élet láttatását.  

Ez a világ az is, ahol rengeteg jogtalan ember keveredik egymással: a kereskedelem révén bevándorlók, a feketék, a más vallásúak, és a nők. A feketék, akik külsejük miatt voltak megvetettek és elnyomottak, bár akkoriban rabszolgaság Hollandiában nem létezett. Csak a gyarmataikon... A különféle vallásúak, akikkel szintén nem keveredtek szívesen, mert aki más, az gyanús. A nők, akik a kor kétkeresős családmodellje ellenére (mert bizony, a kiválasztott kevesek kivételével ez volt szokásban) szinte teljesen jogfosztottak voltak ebben a  képmutató városban is. Nem lehetett beleszólásuk sorsuk alakulásába, nem lehetett vagyonuk, kereső foglalkozásuk, nem is látszódtak igazán, kivéve, ha férjhez mentek. Egy férjezett nő már elismert státuszban volt a társadalomban, vagyonra azonban csak özvegysége révén tehetett szert.  Csak akkor dolgozhatott céhtagként, azaz legálisan. Csak így rendelkezhetett a testéről, az életéről.

Erről a szikár világról szól a regény, pontosabban a benne feszülő ellentétpárokról: a társadalom hivatalos és valódi arca közötti különbségről,  hihetetlen gazdagság és a fennen hirdetett döbbenetes vagyonok közötti különbségekről, a nők és a férfiak lehetőségei közötti ellentétekről, a nők jogfosztottsága és a sorsuk alakítása iránti vágy ellentéteiről, a mi és a ti, minden elképzelhető módon kihangsúlyozott eltéréseiről egy ízig-vérig hipokrita társadalom szemszögéből mutatva meg mindezt.

Abban a korban, ha egy jó házból való, de szerény körülmények között élő, vidéki úrilányt elvett egy amszterdami vagyonos kereskedő, mindenki úgy hitte -maga a lány is-, hogy megcsinálta élete szerencséjét. Megtette az egyetlen dolgot, amit megtehetett: férjez ment. Azonban mi történik akkor, ha az álomi férj olyan, mintha nem is létezne? Mi történik akkor, ha elképzelhetetlen titkot rejteget? 

Petronella egy gyönyörű babházat kap a férjétől ajándékul, ami egyfelől sértés a fiatal feleség számára, hiszen neki akkor és ott, 18 évesen, felnőttként kellene helyt állnia, nem pedig gyermekként játszadoznia a miniatűr világában. Azonban ez a miniatűr világ életre kel és összekeverednek az apró és a valós méretű dolgok. Sorra hullanak le a leplek és az álarcok a város egyes, köztiszteletben álló tagjairól, az ellentétek pattanásig feszülnek, s ahogyan az várható, el is pattannak, mert el kell pattanniuk. 

Különösen szerencsésnek érezheti magát az olvasó, amiért egy ilyen kettős (a miniatűr és  a valódi) világ közvetítésével élheti át a történetet. Így válik teljesen világossá az üzenet a társadalmi berendezkedés és az egyes emberek hibáiról, a másság és a másik meg nem értéséről, az emberi gonoszságról, és mindarról, amivé válhat egy csoportnyi ember, ha felüti a fejét a vallással megtámogatott képmutatás. Emlékezzünk csak: ez a fajta őrület rávette minden idők egyik legnagyobb művészét, Sandro Botticellit, hogy saját kezűleg vesse tűzre a nem eléggé vallási témájú műveit, Savonarola prédikációinak hatására!

Kivételesen szép, igényes, alapos munka az "A babaház úrnője", melynek témaválasztása is rendhagyó, az írónő felhasznált eszközei pedig a legjobbak közül valók.

Első mondat:
"Mindenki arra számít, hogy a temetés csendesen zajlik majd, hiszen az elhunytnak nem voltak barátai."

szerda, április 29, 2015

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt



Van az úgy, hogy befeketítjük a noirt még egy kicsit jobban, hogy aztán abból egy Edgar-díj süljön ki. Így tett Winters is, amikor megírta a 'Gyilkosság világvége előtt' című könyvét. Ez a krimi furcsa alternatíva a nyomozós műfajra: mélyebb kérdésekre keresi a választ, mint hogy mennyit ér egy ember élete, még ha nem is mindig találja meg azt.

A gyilkosság egy apokalipszis előterében zajlik: egy aszteroida megállíthatatlanul el fogja pusztítani a bolygót, minden ennek megfelelő mértékben áll a feje tetején, s egy -sokadik- öngyilkosság történik a városban. Mivel ilyen különleges élethelyzetben ez nem ritka, egy nyomozón kívül senki nem kételkedik az önkezűségben. Hank Palace azonban megszimatol valamit, és a feltételezett gyilkos nyomába ered. Közben, persze, telnek a napok, s közeledik a katasztrófa napja: a Becsapódás Napja, a Világvége Ideje.

Azt vártam ettől a könyvtől, hogy teljes, okos, feltáró jelleggel bemutassa azt, miként borul fel a civilizáció a tudott pusztulásunk előtt pár hónappal, hogyan alakulnak át a normák, mi történik a gazdasággal, a családi kapcsolatokkal, az emberek elméjével, miegyébbel. Azt vártam volna, hogy a katasztrófa, melynek homlokterében áll a nyomozás, részleteiben ki legyen bontva. Azt, hogy felvázoljon egy alternatív valóságot, egy emberiséget az összeomlás szélén. Ehhez képest csak utalások vannak a könyvben minderre. Létezik még magántulajdon is, közlekedési szabályok is, amiket nem is kell katonai erővel megvédeni, igaz, sok az öngyilkos, az apatikus meg a fanatikus hívő a rendszerben. 

Hiányérzetem van. Ez a fantasztikus ötlet megérdemelt volna egy komolyabb munkát is, mert így nem lett más, mint egy átlagos krimi. Kár az elvesztegetett ötletért, aprópénzre váltotta a szerző. Persze, trilógia első része, javulhat is a dolog. Nem ártana.

Az író egyébként jól, olvasmányosan ír, a fordító Falvay Dóra nagyon jó munkát végzett. Gördülékeny, szép szöveget adott ki a kezéből, ordító hibák nélkül. Csak a könyv ne nyújtott volna számomra fájóan keveset! Sokkal többet ki lehetett volna hozni a témából, még akkor is, ha ez így sem kevés, csak -számomra- nem elég. Az emberiség feje felett Damoklész kardjaként lebegő pusztulás több kérdést és több választ kellene, hogy fölvessen. 

Első mondat:
"Nézem a biztosítási ügynököt, ő pedig visszabámul rám."

szerda, április 22, 2015

Kolozsi László: A farkas gyomrában



Ezt az egészen fontos, és párját ritkító témájú könyvet nagy lelkesedéssel vettem kézbe. Az utóbbi évek legrejtélyesebb, s talán a legtöbb kérdést felvető gyilkosságsorozatának apropóján született krimi a cigánygyilkosságokról mesél. Arról a mély sebről, amit ez mart a nemzet lelkén, ám legfőképpen talán azzal tüntet, hogy milyen kicsit szólt, ahhoz képest, amekkorát szólhatott volna. 

Beszél, szinte kiáltványként a minket körülvevő rasszizmusról, arról, hogy az utóbbi évtizedek hamvába holt megoldásai, és mindkét oldalon elkövetett hibái hogyan teszik tönkre a többségi társadalmat, amely így még mélyebbre taszítja az áldozatokat, azt a kisebbséget, ami így óhatatlanul magával rántja a többséget, s a kör bezárul. Vitát, párbeszédet akar generálni -ez egyértelműen érezhető szándék-, fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy a ház ég, lassan a tetőszerkezet is lángol már. A krimi középpontjában a szélsőjobboldal előretörése is fontos szál, ezzel összefüggésben emblematikus figurák jelennek meg a militáns csoportok összejövetelein, akik kísértetiesen emlékeztetnek bizonyos valódi alakokra. Egyáltalán, az egész könyv a valóság és a fikció határán egyensúlyoz. Szól leánykereskedelemről és prostitúcióra kényszerítésről,  a kommunista örökségünkről és az áldozathibáztatásról, magyarokról és cigányokról, széles e hazában. Egész sor, elképesztően fontos témához nyúl, ami az évad egyik legfontosabb könyvéve tehetné.

Azonban van egy kis probléma: a könyv hemzseg a hibáktól. Itt nem pusztán helyesírási hibákról beszélek, bár azok is nagy arányban fordulnak elő. Például, ha valaki jó estét tölt el, annak nem volt jó "estélye", ugyebár, de a "Mamut Bevásárlóközpont" sem létezik. Aztán ott vannak a teljesen követhetetlen módon alkalmazott írásjelek, vagy az érthetetlen központozás. Esetleg a főhős, akinek a keresztneve sem állandó ... Egy tisztességes szerkesztői munka, vagy egyáltalán: szinte bármilyen szerkesztői munka fájóan hiányzik a kötetből, olyan érzése van az olvasónak, mintha a nyers változat ment volna, egy szörnyű tévedés folytán, a nyomdába. 

A szerző nagyon el akart ezzel a regénnyel mondani valamit, nem átall a szereplői szájába alapos meg (néhol túl-írt) szociológiai, filozófiai, politológiai vagy egyéb összefüggéseket, akkor is, ha azt semmi nem teszi indokolttá. Ezekben a részekben túl erősen, vasmarokkal próbálja az olvasót szinte odarángatni az általa jónak tartott logikai vonal mellé, miközben az egyéb részekben nemcsak magára hagyja, hanem egyenesen szélnek is ereszti. 

Az évad legfontosabb könyve lehetett volna ez a krimi. Lehetett volna egy rendes, vaskosan társadalomkritikus regény. Csattanhatott volna nagyot, ha pontos a szöveg, ha kiegyensúlyozottabb a történet szövése, ha lehetne a megbicsaklások nélkül, s így állandó rossz szájíz nélkül olvasni. Így azonban, egészen egyszerűen csak kár érte. Kár, hogy a forma nemcsak leuralta, de képes volt szinte teljesen súlytalanná tenni a tartalmat, ami így nem lett jó krimi, nem lett Fontos Könyv,  hanem egyszerűen csak egy könyv lett, s az Elszalasztott Lehetőség. Említettem már, hogy mennyire kár érte?

Első mondat:
"Lackó sosem ment ki éjjel a budiig, a vályogfalat vizelte le, abban bízva, nem fogják tetten érni."


hétfő, április 20, 2015

Denise Kiernan: Az atomváros lányai



A második világháborút ezer és egy aspektusból kivesézték már. Hallhattunk -rengeteget- a nácikról, építészeti lázálmaikról és kegyetlenkedéseikről, az őrült terveikről és megszállottságukról. Számba vették a harci cselekményeket, az egyes országok hadba lépését, a civil lakosság szenvedéseit és a katonák mindennapjait. Foglalkoztak a hősökkel, akik megnyerték a háborút, de sokkal kevesebbet az asszonyokkal, akik életben tartották mindazokat, akik nem mentek el harcolni. Méltatlanul kevés szó esett azokról a nőkről, akik -miközben rettegve várták haza a szeretteiket és a férfiak véres világuralmi játékának a végét- működtették az országokat, a kontinenseket, etették a családtagokat, ellátták a férfi és a női feladatokat is, és, ha szerencséjük volt, talán meg sem erőszakolták őket. Mindezt egyetlen szó köszönet, megbecsültség nélkül. 

Mindannyian hallottuk, tanultuk a történetet az atombomba kifejlesztéséről és ledobásáról, mindent tudunk tudósokról, akik a titkos kísérleteken dolgoztak, filmeket forgattak még a történelmi atomcsapásról is, ami végső soron térdre kényszerített Japánt, egészen a bombaszállító repülőt irányító pilóta anyja nevéig. Azonban szinte semmit sem tudunk az Atomváros lányairól. Azokról a nőkről, akik egy titkos városban éltek, egy titkos üzemkomplexumban dolgoztak, s olyan titkos feladatokat láttak el, melyekről még egymás között sem beszélhettek. Ők azok, akiknek a megfeszített munkája nélkül az USA nem nyerhette volna meg a háborút. 

Ezek a fiatal nők különféle okokból csatlakoztak a szupertitkos élethez, nem alkottak egy arctalan, hősies masszát: ezerarcúak, százféle személyiségűek voltak, s ahányan, annyi helyről származtak. Sokan közülük ma is élnek: nyolcvan-kilencven éves nagymamák, akik nosztalgiával emlékeznek vissza az Oak Ridge-i ifjúságukra: hiszen abban a titkos városban voltak fiatalok, csinosak, hasznosak és boldogok. Ott dolgoztak és szórakoztak, és a háború ellenére, az őket körülvevő titkok ellenére ott nevettek az égre, azzal a gondtalansággal, ahogyan arra csak a fiatalok képesek.

Denise Kiernan dokumentumkönyve sokkal inkább dokumentum, mint könyv. Nem egy laza, gördülékeny olvasmány, sokkal inkább egy tényfeltáró interjú-és adathalmaz. A téma, véleményem szerint, megérdemelt volna egy olvasmányosabb tálalást, olyan formát, ami a tartalmat jó eséllyel juttatja el szélesebb tömegekhez, hogy aztán milliók emlékezete őrizze ezeket a nőket, akik helyt álltak a legnehezebb időkben is, a legfurcsább körülmények közepette is. 

Első mondat:
"Az Appalache-hegység agyagpalával és szénnel borított déli lejtői, a Cumberland-fennsík ősi dombjai és a keleti partvidékig hullámzó Smoky-hegység által közrezárt terület mindig is sok, mélyen eltemetett titkot őrzött." 

kedd, április 07, 2015

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban



Philip K. Dickről csak jót, vagy semmit, így a közvélekedés, s hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel, elvégre tisztelet is van a világon. Ő az a szerző, akinek a műveit évtizedek óta zabálják a milliók, számtalan díjat besöpört, az Álomgyár pedig, nem is tudom pontosan, hány könyvéből készített adaptációt. Fantáziája kimeríthetetlen, gondolatmenete sajátságos.

Valamint ő az a szerző, akit mindig nehezen olvasok. Nem azért, mert érdektelen lenne a számomra bármely története is, mert nem az, sőt! Egészen kivételes ötletei vannak, mindig érdeklődéssel kezdek bele egy-egy könyvébe, hogy aztán ... hogy aztán a felénél már ne találjam a kezdeti lelkesedésem sehol. Nem azért, mert nem jók a könyvei, mert azok, nem azért, mert nem ír jó stílusban, mert mindig úgy írt, egyszerűen ki kell jelentenünk, hogy Philip K. Dick és Booklány  nem kompatibilis egymással formailag. Nem megy ez nekünk együtt, mit lehet tenni, pedig még komoly igyekezet is van mögötte, mégsem lelem a hangjában a vonzót. Rám nem hat, holott tudom, hogy milliókra -méltán- igen.

Egy szó mint száz, az ötleteit sokkal inkább szeretem. Mint pl. ezt a mostanit is, melyben a történelem egy fordulópontja teljesen más irányba indul el, mint a valóságban. A második világháborút megnyerték a nácik. Az USA területén osztoznak Japánnal, a rabszolgatartás létezik, az afrikai holokauszt már a múlt része, a jelenben pedig negyvenöt perc alatt lehet Berlinből New Yorkba repülni, rakétával, miközben már zajlik a környező bolygók gyarmatosításának előkészítése is. Tombol a náci rezsim mindent felemésztő, gyűlöletre alapozott vihara, miközben egyre fogynak az ellenségek. A zsidók már a csak a történelem részei, az egyik kontinens kiirtva, a szláv népek sem állnak a helyzet magaslatán, a könyv fő kérdése pedig az, hogy vajon, ha megszűnik létezni minden ellenség, akkor kit fog elpusztítani a végtelen hatalommal felruházott gyűlölet tüze? Szükségképpen önmaga ellen kell fordulnia majd?

A több szálon vezetett cselekményben a szereplőkben egy közös van: a Ji King, a a konfucionisták szent könyve, melyek mindenki életvezetési tanácsadóként használ, s jövendöléseit kikéri a fontos döntések előtt. A tárgy pedig, ami összekapcsolja a szereplőket, az a német területen betiltott regény, ami egy alternatív valóságról mesél. Egy világról, ahol mégsem győzedelmeskedtek a tengelyhatalmak. Abban a világban legyőzték a nácikat a szövetségesek, és minden gyökeresen másképpen alakult, mint az "Az ember a fellegvárban" valóságában. S hogy ki az a bizonyos ember, a fellegvárban? A betiltott könyv szerzője, akinek önvédelemből kell elzárkóznia a külvilágtól, nehogy a nácik meggyilkolhassák.

Egészen érdekesen keveri a tudományos fantasztikum egyes vonásait az alternatív történelemmel. Persze, a Hugo-díjat nem osztogatják kevésbé eredeti ötletekért. Dacára a több szálnak, s rakétákon való röpködésnek, és a világűr meghódításának, egészen levegőtlen világa van. Zárt, túlzottan zárt a rezsim, mintha még az oxigén is korlátozott lenne ebben az alternatív rémálomban. 

Nem maradt más, semmint most is, mint oly sokszor, éljek a gyanúperrel, hogy akadt azért egy-két trip írás közben ...  Ami végül is nem baj, de nekem elég sok dolgot megmagyarázna. Olvassátok! Jó ez. 

Első mondat:
"Mr. R. Childran egy hétig szorongva leste a postát, de az értékes szállítmány a Sziklás-hegységi Államokból csak nem akart megérkezni."

szerda, április 01, 2015

Jennifer Clement: Elveszett lányok országa



Hogy hol is van ez az ország? Az elveszett lányok országa? Dél-Amerikában található, nem más ez a hely, mint Mexikó. Egy ország, ahol százezres nagyságrendben tűnnek el nők, évről évre. Egy ország, ahol a lányok iránt a drognál is nagyobb a kereslet, hiszen egy lányt többször is el lehet adni, míg egy zacskó heroint csak egyszer. 

Jennifer Clement több, mint tíz éven át élt Mexikóvárosban, s hallgatta az elveszett lányok családtagjainak történeteit. A legkülönfélébb történeteket arról, hogy hogyan tűnik el egy fiatal, szép, szegény lány egyik pillanatról a másikra az utcáról, iskolába menet, vagy akár a saját otthonából. Több, mint tíz évet töltött egy világban, ahol megszokott, hogy egy nő reggel elindul valahová, és soha többé nem tér haza. 

Ebben a világban a rendőrség semmit nem tesz ezek ellen az eltűnések ellen. Abban a gyönyörű országban nők, lányok százezrei bujkálnak földbe vájt üregekben, ha meghallják a drogkereskedők luxusterepjáróinak zaját. Anyák átkozzák a napot, amikor lányt szültek, s tesznek meg mindent az elcsúfításukért, mert akkor, talán akkor nem lesz belőlük áldozat. Talán nem viszik el azok, akiket mindenki ismer, s akik ellen még a rendőrség sem tesz semmit. 

Ebben az országban a lánynak születni, s főleg szegény lánynak születni, egyes vidékeken felér egy ítélettel: árucikk vagy, használati tárgy, bűnözők kapcája. 

Ezeken a vidékeken az állam a hatalmaskodó drogbárók ellen komoly támadásokat intéz: gyomirtóval permetezteti be a virágzó mákföldjeiket. Azt azonban már senki nem tudja ellenőrizni, hogy a korrumpált rendőrség hol engedi ki valójában a mérget: egy védett erdő vagy egy iskola fölött.

Ezen a vidéken egy nő hamar megtanulja, hogy az életben senkire sem számíthat. Két útja lehet csupán: üregi nyúlként bujkál, akár a föld alatt is, minden gyanús zajra, éveken át vagy használati tárgy lesz belőle. Nem védi meg az apja, hiszen nem golyóálló ő sem, ha egyáltalán még velük él, mert erről a vidékről rengetegen szöknek át az Egyesült Államokba, egy élhetőbb élet reményében, hogy aztán küldjenek valami kis pénzt az otthon maradottaknak, egy darabig, talán.

"Anyám gyermekkorom óta folyton figyelmeztetett, mondjak imát valamiért. Mindig imát mondtunk. Imádkoztam felhőkért és pizsamákért. Imádkoztam villanykörtékért és méhekért. 
Sose imádkozz szerelemért vagy egészségért, mondta Anya. Se pénzért. Ha az Isten meghallja, mi az, amit igazán akarsz, nem adja meg. Garantált. 
Mikor apám elment, anyám azt mondta, Térdelj le, és imádkozz kanalakért."

Ezen az elátkozott helyen játszódik Ladydi Garcia Martínez története is. A kis, hegyvidéki faluban, ahol él, nincsenek lányok. Csupa fiúnak öltöztetett, minden zajra föld alá bújó gyerekek próbálnak meg túlélni, anyáik felügyelete alatt. Az apáik már régen elmentek, emlékül ki a feszítő dühöt, ki a HIV vírust hagyta hátra a feleségének. A környéken drogkereskedők luxusterepjárói vadásznak a fiatal lányokra, rendőrségi helikopterek mérgezik a mákföldek helyett az őserdőt, s olykor a falut is. Hogy milyen esélye van itt a kitörésre egy lánynak? Szinte semmilyen. A kérdés inkább az, hogy túlélheti-e az ifjúságát úgy, hogy nem esik áldozatul rablásnak, bűncselekményeknek, drogcsempészetnek, futárkodásnak, egyszóval: a bűnöző férfivilágnak, ami engedelmességet kódolt belé is, mint a sorstársaiba? Esélytelen álom.

Ez nem egy igaz történet. Ez egy sok száz történetből összegyúrt, tönkretett anyák és lányok által elmesélt szilánkokból kirakott mozaik inkább, a kilátástalanságról,a kegyetlenségről, a tönkretett milliókról. Ólomsúllyal koppanó, fájóan gyönyörű mondatokkal megfestett történet arról, hogy mit jelenthet nőnek lenni egy elveszett országban. Az elveszett lányok országában ...

A kötet fordítója Mesterházi Mónika, aki csodálatos munkát végzett. Tökéletesen megbirkózott a könyv nyelvezetének sajátosságaival, egyszerre koppantak súlyosan, és gördültek olajozottan a szavai. Hiba nélkül. A borító pedig perfekt metaforája az egyszerűségükben, önmagukban, természetességükben szép, és egyben nagyon sérülékeny fiatal lányoknak, akik éppen úgy mennek tönkremennek visszavonhatatlanul, mint a pipacsok a nyári mezőn. Kötelező olvasmány ez, amely kívül-belül hibátlanra sikerült. 

Első mondat:
"Most elcsúfítunk, mondta anyám."

kedd, március 31, 2015

Blake Crouch: Az utolsó város



Mióta a sorozat harmadik részét is elolvastam, már pontosan tudom, miért emlegette mindenki a trilógiát horrorként. Persze, a műfaj szerelmesei most megmosolyognak, a hétpróbások pedig egyenesen legyintenek rám, de nézzük el ezt a jellemhibámat: nem szeretem én a horrort. A gyomorforgató válfajának semmi értelme, mert nem izgat az undor, a félelmetest pedig egy ponton túl nem értem: ki akar rettegni a saját házában? Igaz, be kell ismernem, hogy ez utóbbi, ha profin van összerakva, le tud nyűgözni, míg az előbbi csak taszít.

Elég nehéz úgy írnom erről a kötetről is, hogy ne legyen benne spoiler, de nem lesz, ezúttal sem. Ethan Burke története bonyolódik tovább az idillinek tetsző városban, ahonnan nincs kiút, s ahol senki sem az, akinek látszik. Az előző két kötet feszültsége után törvényszerűen robbannak a bombák és ömlik ki minden, hogy a végén elrendeződjön minden, vagy legalábbis megszülessen ez egyetlen, lehetséges megoldás. Tetszett, kifejezetten jó volt, ahogy kibontotta a szálakat Crouch, elvezetve azokat az egyetlen, logikailag igazolható megoldás felé. Az odáig vezető út azonban nem, pontosabban nem teljesen. Túl magas az undor-faktor ebben a részben, értelmetlen, öncélú túlkapásokkal néhol. Valahogyan kicsinyesnek tűntek ezek a részletek. Nem, indoklás nincs, ez az én véleményem, te pedig olvass, hogy legyen neked sajátod, Nyájas Olvasó!

Pozitívum viszont az író azon újítása a korábbiakhoz képest, miszerint több szálon futtatja az eseményeket, hogy több szereplő nézőpontjából láttatja a történéseket. Ezzel feloldja az előző rész bezártságát, szoros vonalvezetését, a főszereplő magányát, az egyfókuszúságot, így az olvasónak valóban az az érzése, hogy az események elszabadulnak, s minden korábbi félelem egyszerre ömlik a szereplők -és az ő- fejére is. Irányíthatatlan, áttekinthetetlen káosszal való sodródássá válik a történet, amiben a szereplők is fuldoklóként próbálnak meg felszínen maradni. Jó eszközt választott ennek érzékeltetéséhez. Ez az előző két kötetben gondosan felépített, apokaliptikus rémálom kiteljesedik, és teljes erejével addig tombol, amíg semmit nem hagy maga után. Csak a kérdést: vajon Ethan megmenti az emberiséget?

Aki szereti a műfajt, az ezt is szeretni fogja szerintem. Én továbbra sem fogok megvadulni érte. Inkább tőle. Ízlések, pofonok, ésatöbbi'.

A fordítással kapcsolatosan mindent tartok, amit a korábbi kettőnél leírtam. Ez van. 

Első mondat:
"Kinyitja a szemét."

csütörtök, március 26, 2015

Blake Crouch: A pokol kapujában



Az amerikaikat valahogy mindig is foglalkoztatták a tökéletes, idilli kisvárosok titkai. Pontosabban: számtalan könyvben és filmben találunk akárcsak egy apró utalást arra, hogy semmi sem lehet valódi, ami tökéletesnek látszik. Szükségképpen kell, hogy mögötte lappangjon egy vészterhes titok. Nem bírja az amerikai néplélek a tökélyt: talán fenyegetőnek is érzi, aztán innen már csak egy lépés a félelemkeltés. Ebből születnek az olyan sorozatok, mint a Twin Peaks, a Született feleségek vagy a Wayward Pines.

A Wayward Pines-trilógia második részét olvasva éledt fel bennem a remény aziránt, hogy nem csak egy rémalakokkal teletűzdelt, horror/thriller/sci-fi sorozatot lehet forgatni ebből az alapanyagból. Más kérdés, hogy mennyire lehet fontos egyáltalán (semennyire) egy könyv megítélésben az, hogy ráharap-e Holivúd, eredeti ötlet híján valmire ismét. 

Ez a Crouch tényleg tud írni, az most már egyértelmű számomra. Pontosan adagolva hozza a para-trilógiák második részébe kívánkozó szálak bonyolítását, események elmélyítését, a karakterek motivációinak kibontását, a történtek árnyalt aláfestését. Megkapjuk a válaszokat a miértekre, pontosabban, csak azokra a miértekre, melyek nem fednek fel mindent, hiszen kell valamit lebegtetni a harmadik kötetig.

Tehát, Wayward Pinesban vagyunk, immár Ethan Burke átkerült arra az oldalra, ahová soha nem akart tartozni: sem ideológiai, sem fizikai értelemben. Birtokában van egy olyan információnak, amit soha nem akart tudni, és közösségben élve magányosabb mindettől, mint valaha képzelte volna. A lakóhelye pedig látszólag maga az Éden, valójában azonban  a földi Pokolban van. 

Apokaliptikus disztópia ez a javából, még ha első ránézésre nem is annak látszik, s ezzel túlmutat a sci-fi és a thriller műfaj keretein. Persze, borzongani meg rettegni kell, sőt, előbb-utóbb elönti majd a lapokat a horror is, ha most nem is, akkor a harmadik kötetben szükségképpen. Így - s ez sejtésem szerint így is marad- ez a kötet a kedvencem a háromból. Ebben tudjuk visszafejteni a szálakat, ez gondolkodtat el a jövőről, a saját szabadságunk fontosságáról, illetve arról is, hogy mennyit lennénk hajlandóak, mennyit éri meg feláldoznunk a jogainkból a viszonylagos nyugalomból és a kényelemből? Hol van az egyén önrendelkezésének a határa, s ebből mennyi adható fel még nagyobb sérelem nélkül a közösség érdekében? Az önjelölt, küldetéstudatos vezérek valóban tudhatják, mi a jó az embereknek? És a legkézenfekvőbb kérdés: tényleg "áldott" az áldott tudatlanság?

A fordítóról szóltam az előző kötet kapcsán is, most sem mondhatok mást. Hibák, néhol ordasak, magyartalanság és a bárminemű egységes stílus hiánya eléggé megnehezítette az olvasást: elég nehéz a fordítás ellenére olvasni, úgy, hogy az ember az elképzelt eredetire próbál koncentrálni. Én még megteszem, de az egyszeri, kikapcsolódni vágyó olvasó nem fogja, és igaza lesz. Kár érte.

Végszóra pedig megérkezett a harmadik kötet. Nekikezdek. 

Első mondat:
"Mustin egy jó órája leste a Schmidt&Bender céltávcsövén át a lényt."

péntek, március 20, 2015

Blake Crouch: Wayward Pines



Az én türelmemnek is van határa. Komolyan. Ha olyan könyvet kezdek el olvasni, ami több, mint ígéretes, s azért nem tudok belefeledkezni, mert a fordító kifejezetten slendrián munkát végzett, az csak egy dolog. De ha már kényszert érzek arra, hogy kijegyzeteljem a gyöngyszemeit, akkor baj van. Messze nem elég, sőt, édeskevés egy fordításhoz az, ha valaki beszél egy idegen nyelven, s talán még szereti is a fordításra kapott könyv műfaját. Kérdem azonban én: miért kell folyamatosan felszisszennem a rosszul használt szinonimák, a tükörfordított anglicizmusok/amerikanizmusok, a helytelenül használt kifejezések és az értelmetlen katyvaszt alkotó stílus miatt? 

Miért kell tönkretenni az olvasmányélményemet azzal, hogy ilyeneket kényszerülők olvasni, miszerint: "bajba estem", fénykéve", "nincs mitől aggódnia", "legáttörőbb felfedezés", vagy a kedvencemet, jelesül: "ha nem ötvenen özönlötték el a tisztást, akkor egyen se"?! Éjjel pediglen nincs vacsoraidő, az este van, de akkor sem "Matthew! Ebédidő!"-kiáltással szólítja az anya asztalhoz az egész családját. Az olyan finomságokról nem is szólva, hogy a magyarban ritkán rohamozunk meg valakit közelharcban, általában rárontunk... de ez már valóban szőrszálhasogatás a részemről, kezdem belátni. Ebben a munkában valami nagyon nem jött össze.

Hogy hasonlóan ékes stílust kövessek, leakadt az ékszíjam. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy felejtettem el rettegni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne vágjam a sarokba az egészet mindezek miatt. Kár lett volna érte, mert a modernkori amerikai kisváros meséje, amiben semmi sem az, aminek látszik, tényleg tartogatott meglepetéseket. Nem akkorákat, amekkorákat az utószóban leírt a szerző, számomra nem is idézte meg az általa említett kultsorozatot, de határozottan nem volt rossz. A következő olvasmányom a második kötet lesz, mindennek ellenére mégis elolvasom, mert tartogathat még meglepetéseket.

Maga a könyv nem egy magas irodalmi alkotás, nem is dolga olyan élményeket adni. Dolga viszont szórakoztatni, azon a bizonyos rettegő, az ujjak között kandikálva odanéző módon, s azt megteszi. Nem a műfajom, de világosan látszik, hogy miért forgatott belőle sorozatot a Fox, többek között M. Night Shyamalan rendezésében. Ez a név többet elárul a könyv műfajáról és hangulatáról, mint ezer mondat. Persze, ne feledkezzünk meg a mi Antal Nimródunkról sem, aki szintén jegyez egyes epizódokat.

A történetről nem fogok sokat elárulni, fölösleges lenne. Adott egy különleges ügynök, Ethan Burke, aki a Wayward Pines nevű kisvárosba érkezik eltűnt kollégái után nyomozni. Autóbalesetet szenved, kórházba kerül, ahol eltűnnek a személyes tárgyai, a papírjai, és a külvilággal nem tudja felvenni érdemben a kapcsolatot, s a negédességig kedves kisvárosban valahogy minden gyanús. 

Tovább is van, nem mondom. Szerintem olvasd el, Olvasó! Akkor is, ha lehúztam a fordítói munkát, akkor is, ha nem érzem a könyvet magát sem elég kidolgozottnak, néhol túl kevés az utalás ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a szálak. Mindennek ellenére egy jó estét megér. Igazából én sajnálom a legjobban, hogy végül ezt kellett írnom róla. 

Első mondat:
"Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt."


szerda, március 18, 2015

Makk Károly: Szeretni kell



Mindannyian szeretjük a jó meséket. Azokat, amik a régi, letűnt korokról szólnak, és azokat, amiket egy kedvesen anekdotázó, idősb' úr mesél el, azokat pediglen pláne, melyek olyanokról szólnak, akiket évtizedek óta csodálunk, színházból, de legfőképpen: a filmről.

Hiszen az egy különleges világ. Ott mindenki tökéletes (vagy éppen nem, de úgy is az), ott teremnek a sztárok, akik plakátokon szerepelnek, nagy autókkal járnak, de minimum szebb felsált kapnak a hentesnél. A kiválasztott kevesek világa ez, ahová bekerülni alig lehet, de ott lenni olyan jó (gondoljuk ezt kívülről)! 

Makk Károly életrajzi könyve egy letűnt kor tanúja, egy olyan olyan ember tollából, aki egy másik letűnt kor gyermeke. Amiben felnőtt, nevelkedett, szocializálódott -a háború előtti úri világban-, azt egycsapásra elsodorta a háború, s neki már egy új, egy kommunista (proli?) érában kellett megvetnie a lábát választott hivatásában. Az nem is kifejezés, hogy sikerült neki: őt aztán nem kell bemutatni senkinek. 

Önéletrajzi könyve sokkal inkább mesecsokor, gondolatbuborékok halmaza, csattanós történetek tárháza, múltra való emlékezés ürügyén elmélkedés a jövőről, mintsem egy strict "született-alkotott-eltelt az élet"- sorrendet követő idővonal. Filmszerűen láttat (van tehetsége hozzá, ugyebár) színészeket és műszakosokat, potentátokat és csatolt részeket, városokat és nagy díjátadókat. Saját szűrőjén át, a maga logikáját követve, határozottan irányítva az olvasót, de nem erőszakosan, szelíd, szolid eréllyel. Ez az, amiért milliók szerették, és szeretik ma is. 

A mai eszünkkel, jelenkori világlátásunkkal nehéz megérteni, milyen lehetett kreatív embernek, alkotónak, filmesnek lenni a Kádár-korszakban. Hiszen az alkotó ember oxigénje a szabadság, amiben az Aczél "elvtárs" által irányított berendezkedés enyhén szólva sem bővelkedett. El sem tudjuk képzelni, milyen lehetett egy elegáns úri fiúnak integrálódni a Rákosi-, majd Kádár-rendszerbe, milyen az, amikor a belső valóságunk és a külvilág ennyire nem felelgetnek egymásra. Nem tudhatjuk, nem érthetjük azt sem, hogy az egyenlőséget dicsőítő, a feltűnést, a kitűnni vágyást nem támogató évtizedekben milyen érzés lehet kitűnni a tehetséggel, s olyan hivatást választani, ami önmagában is más, mint a széles tömegek élete. 

Elképzelni nem tudjuk, sem ezt, sem a korabeli művészvilágot, de olvashatunk róla. Érzékenyen megformált könyvet, aminek hatalmas erénye, hogy szem előtt tartja Flaubert örökbecsű mondatát, jelesül:  nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás. Itt trónfosztás nem történik, a piedesztálról senki le nem kerül, csak egy lépéssel közelebb lépve észrevehetünk egy-két apró szarkalábat a művésznő szoborszerű arcán. Az pedig nem baj. Az éppen az, ami nemesít. 

Első mondat:
"-Túl nagy! Harsány!- így én."

szombat, március 14, 2015

Samuel Bjork: Magányos utazó



A hideg futkos a hátamon. Az imént fejeztem be a "Magányos utazót", késő este van, egyedül ülök itt a hegyen, és azon gondolkodom, hogy miért kellett nekem ebbe a könyvbe belekezdeni egyáltalán? Ha az volt a célom, hogy ne merjek kinézni az ablakon a sötét erdőre, akkor gratulálhatok magamnak, ezt sikerült elérnem! Ahogy az egyetemen mondtuk: kész vagyok, mint a házi feladat ...

Le a kalappal a szerző előtt. Sikerült összehoznia egy életszagú, komoly érzelmi amplitúdót felmutató, valódi, vérfagyasztó krimit, ahol az Egyszeri Olvasónak egészen a könyv végéig fogalma sincs semmiről. Sikerült megteremtenie olyan hősöket, akik túlzottan kidolgozottak ahhoz, hogy csak erre az egy kötetre szóljanak. Holger Munch nyomozó iskolapéldája a szimpatikus antihősnek, akire egy komolyabb ciklust lehet(ne) alapozni: dohányzik még manapság is, amikor az már Európában nem sok helyen komilfó, túl sokat látott ahhoz, hogy ne legyen karcos, s nem csak ő, hanem a családja is megsínylette a hivatását. Aztán ott van Mia Krüger nyomozó, aki szintén túl sokat áldozott már a társadalom oltárán, elveszített mindenkit, aki fontos volt számára, s ma már csak halni vágyik-végre. Egy rejtélyes ügy miatt (természetesen utoljára) hívják vissza a rendőrséghez, amikor egy bizarr külsőségekkel felruházott kislány holttestére akadnak, s nem jutnak egyről a kettőre az ügyben. A szálak pedig egy múltbéli, felderítetlen csecsemőrablás felé mutatnak, de az is lehet, hogy egy félőrültek által vezetett szekta is van az ügyben. S bármennyire is tűnik ez elcsépelt alaphelyzetnek, most valami extra keveredik ki belőle, egy olyan történet, amitől még most is futkos a hideg a hátamon, mint említettem fent.

Talán a karakterábrázolás teszi, hogy ennyire borzongató a történet. Az író olyan okosan-ügyesen láttat, olyannyira a velejüknél ragadja meg a szereplőket, hogy az utolsó arcrezdülésüket is látja maga előtt az a bizonyos Egyszeri Olvasó. Mi több, érzi a szagokat, hallja a hangokat is.  Kicsit érzékletesebbre sikerültek a dolgok a kelleténél, amire Booklány borsódzó háta a bizonyíték. Külön kedvenc volt továbbá a mellékalakok életszerűsége, alapos kidolgozása, plusz a biztos kéz, amivel úgy vezet az író ötszáz oldalon át, hogy szemernyi kétségünk sem lehet afelől: jó kezekben vagyunk.

A sztori csattanós, a szereplők éppen olyanok, mint te vagy én, a csavar pedig ül a történetben. A nálamnál hétpróbásabb skandináv krimiőrültek szerint is. Az pedig már jelenthet valamit. 

A végére pedig essen szó a fordítóról is: Domsa Zsófia minőségi munkát végzett. Élvezet volt olvasni a sorait. 

Első mondat:
"2006. augusztus 28-án a honefossi Ringerike Kórház szülészeti osztályán egy kislány látta meg a napvilágot."

kedd, március 03, 2015

Anthony Bourdain: A konyhafőnök vallomásai



Mi zajlik a kulisszák mögött?- így az alcím, amiből egyértelműen kiderül, hogy a szabálytalan tévés szakács könyve körülbelül miről szól. Hát, kérem, pontosan erről. Arról, hogy egy középosztálybeli, elkényeztetett hülyegyerek hogyan küzdi fel magát alkoholista, semmirekellő drogosból - alkoholista, drogozó, közepesen híres  tévés szakáccsá.

Nagyjából ennyi. Akit érdekel, hogy milyen mélységben káromkodnak a drogosok főzés közben, az olvassa el. Akit szórakoztat az öncélú, végtelen trágárság, az olvassa el. Aki szerint tisztességes ételt csak részegeskedésekkel tarkítva lehet főzni, az is olvassa el. Akit szórakoztat ez a pasi a tévében, az is, csak bátran, olvassa el! Valószínűleg ezt is élvezni fogja.

A magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha visszakapom az élettől ezt a pár órát, amit ezzel a könyvvel töltöttem. Nem tartom menőnek a műszakok között kábítószer-használat, trágársághalmaz és a piamaratonok felsorolását, sokkal inkább érdekelt volna egy valódi, elhivatott profi hozzáállása a szakmájához. Sokkal többre lehet munkával, mint munka ürügyén való ivással vinni, ugyebár, igaz, ezt a szerző is elismeri. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, neki is bejött az élet: forgattak vele néhány sorozatot, kiadott pár könyvet is, így anyagi gondjai biztosan nem lesznek az életben. Ám igazán elismert soha nem lesz a bisztrókajáival ("francia melóskaja") a hivatásában, az is biztos. 

E sorok írója eddig is tudta, hogy szakácsnak lenni kemény fizikai munka, úgyhogy túl sok újdonság nem volt ebben a könyvben. Azon gondolkodom leginkább, hogy van-e bármilyen gondolatom róla egyáltalán? Igazság szerint: nincs. A recenzió -és így a céltalan provokáció, aminek ez a könyv, s kb. Bourdain egész tévés pályája szánva lett- belefulladt a méla unalomba.

Első mondat:
"Ne értsenek félre: imádom a vendéglátóipart."