kedd, február 02, 2016

Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben



A Magvető Tények és Tanúk sorozatának második része sem kevésbé érdekes választás, mint az első, a Réz Pál visszaemlékezéseit, Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetését tartalmazó kötet. Zimándi Pius István naplója, mely a második világháború alatt született, nagyon különös látlelet. Kezdődik aznap, amikor a németek megszállták az országot, s véget ér egy év múlva. 

Soha nem olvastam még olyan naplót, ami ilyen távolságtartó lett volna a hazája eseményeivel, az őt, saját magát is érintő eseményekkel kapcsolatosan. A premontrei szerzetes naplója egészen kényszeresnek tűnik a tekintetben, hogy mindent, szinte mániákusan rögzíteni akar, mindennek utána akar járni, aminek tud, mindent a saját szemével akar látni. Nem tudom, hogy ez a korszak divatja szerinti naplóírás szokását követi, vagy belső, grafomániás kényszer-e tőle, vagy egyszerűen szerzetesként nem tudta kivel megbeszélni az átélt eseményeket, s így, társ híján, megbeszélés híján, egyszerűen csak rögzítette az eseményeket. És valóban rögzítette, mintha át sem élte volna azokat. Az egyházi rend tagjaként, a világtól elkülönülten élő személyként, nem is lehet rajta számon kérni azt, hogy magára nem mint a társadalom tagja tekint. Sokkal inkább egy kívülálló, aki különleges helyzetéből tekint kifelé, a világra, a szenvedésekre, a háborúra, az emberekre. Talán nehéz ezt megérteni, de ezt a szemszöget nem róhatjuk fel neki, tudja ezt mindenki, aki került már valódi, akár családi kapcsolatba az egyházi rend tagjaival. Ehhez az elkülönülést hangsúlyozó iskolákhoz, a szemináriumhoz képzeljük hozzá a korabeli gondolkodásmódot, s már meg is van az alapállás: a Rend egy sziget, a világ viharában, benne, de mégis elkülönülten. 

Az érzelmi elkülönülés oka, úgy hiszem, ebben keresendő, meg persze Zimándi személyiségében. Talán ő volt érzelmileg, mondjuk úgy, sajátságos, ezt már soha nem tudjuk meg. Ami viszont tény, hogy a korabeli keresztény középosztályból szemlélni a tömegeket nem egy azonosulást segítő szemszög. Még akkor sem tudom felróni neki amit leírt, ha gyakran a legkevésbé sem volt szimpatikus a látásmódja, véleménye, ítélete. 

Mindenesetre ez egy páratlan kordokumentum, nem is annyira a korabeli Magyarország történelméről, mert azt elég jól ismerjük, hanem a korabeli emberek gondolkodásmódjáról. Arról, hogy mi segítette a túlélést, hogy hogyan próbálnak az emberek túlélni ép ésszel ilyen szörnyű körülmények között:  jobbára leszegett fejjel vagy önigazoló hazugságokkal. Esetleg félrekapott tekintettel, hiszen a totális zűrzavar és a tomboló világháború közepén talán nem kerül bajba az, aki nem hívja fel magára a figyelmet. Az vesse rájuk az első követ, aki maga is bűntelen. Pontosabban fogalmazva: e sorok írója nem akarja megtudni, hogy hogyan viselkedne hasonló helyzetben, hiszen ahhoz hasonlókat kellene átélnie ...

Mint ahogy azt sem tudom, magam mit és hogyan jegyeztem volna fel akkoriban, s tudtam volna annyira egyértelmű lenni, hogy azt ne lehetne megmagyarázni így vagy úgy. Magam is kiválóan tudok érvelni pro és kontra, ugyanazon dologról, bármikor. Nem akartam értékítéletet látni ebben az írásban, csak a napló írójához közelebb vagy távolabb eső események leírását, így nem is láttam benne azt. Nem akartam jónak vagy rossznak minősíteni az embert, aki lejegyezte ezeket a sorokat, így nem is tettem meg olvasás közben. Akartam benne viszont kordokumentumot látni, egy sajátos szemszöget, egy ritka szempontrendszer, a történelmi tanulmányok kiegészítését, így azt kaptam.

Nem gondolom, hogy ítéletet kellene hozni egy napló valahai szerzője felett, aki egy olyan korban, amikor az egész világ kifordult a négy sarkából, írt egy naplót, a rend viszonylagos biztonságából és izolált szemszögéből, úgy, hogy nem magyarázhatja el, mit, miért, hogyan tartott fontosnak, vagy ítélt kevésbé fontosnak. Írt arról, ami körülötte volt, annyiszor, ahányszor az orra alá dörgölte azt az élet. 

Amit azonban, minden prekoncepciót mellőzve, kétségtelenül kiéreztem a sorokból, az az egyensúlyozás volt, a távolságtartás és az együttérzés között. Hol egyik, hol másik erősödött föl, néhol egyszerre volt jelen mindkettő. Vívódott, talán nem is tudatosan, de vívódott Zimándi Pius azokban az időkben. De ki nem vívódott a második világháború hatodik évében?

Első mondat:
"Este hétkor bejön hozzám Frici, Berci, és Gligor, hogy nagy újság van: a németek megszálltak bennünket."

szombat, január 30, 2016

John Williams: Stoner



Isten ne adja, hogy ebből a könyvből filmet forgassanak! Ha van igazság ezen a bolygón, a Stonert nem teszi tönkre Hollywood azzal, hogy valami patetikus, giccszenéjű hömpölygésre, és egy kora ötvenesre plasztikázott öregemberről készített, közeli felvételekre változtatja át ezt a könyvet. Disznók elé gyöngyöt ... mindenképpen ez lenne belőle. Vannak könyvek, amikből nem csak egyszerűen bűn filmet forgatni, de nem is lehet, mert nem a történések a hangsúlyosak benne, nem a dialógok hordozzák a legfontosabb jelentéstartalmakat, hanem az egyszerűen szépséges elbeszélő részek. 

John Williams könyve olyan méltóságteljes, finom és tartózkodó, amennyire csak egy félszázados regény lehet. Egy regény, ami egyszerre előkerült a múltból, hogy világítótoronyként álljon a sötét éjszakában, hogy oázis legyen  a sivatagban. Annyira erős a kontraszt a mindennapok káosza, a digitális világ őrült tempója, félszavai és emotikonjai, a felületesen üres mindennapok, valamint e között a szöveg között, hogy ez szinte tükörré teszi. Tükörré, ami nem mutat túl szép képet. 

Másfelől, megdöbbentő, hogy mennyire szomjazunk erre az oázisra (nem véletlenül most lett bestseller a Stoner), hogy kiszállhassunk ebből az őrületből, amit manapság életnek hazudunk, és elmerüljünk valamiben, ami szép, lassú folyású és valódi. Olyannyira az, hogy az olvasó óhatatlanul önreflexióra kényszerül általa, szembesül az élete döntéseivel, azok valódi súlyával, és igen, sajnos azzal is, hogy nem leszünk mindannyian hősök. Nem hagyunk mind nyomot, bár mindannyian azt hisszük, így lesz. A legtöbb ember élete úgy múlik el, mintha nem is létezett volna: nem hajt végre nagy tetteket, nem alkot maradandót, nem boldog különösebben,  és sajnos, a sérelmei miatt sem vehet elégtételt. Az élet, a Sors, az Isten sem segít neki ebben. A valóságban a rosszak is járhatnak jól, a jók is rosszul,  és nem mindig áll helyre az egyensúly.

A távolság, ami a mai kor sztárkultusza, és e könyv mindennapi főszereplője között feszül, még erősebbé teszi a mondanivalót. Ma, amikor mindenki híres lehet 15 percre, mindenki egyre hangosabb, különcebb és más akar lenni, miközben William Stoner csak egy a sok közül. Nem él érdekes életet, nem akar kitűnni, nem hoz mindig jó döntéseket, sőt, néha döntéseket sem hoz, egyszerűen csak leél egy életet. Cseppben a tenger az ő sorsa, kicsit mindannyian benne vagyunk.

Williams egy olyan életutat vetett papírra, amit nem szokás: az átlagos ember átlagos életét, aki csak főszereplője, de semmiképpen nem főhőse a saját életének, vagy a róla szóló könyvnek. Ez a főhős nélküli könyv olyan mély, tiszta és erős szöveg, amiben a legnagyobb orosz realisták ereje bújik meg, azok drámaisága nélkül. Következetesen szomorú, mindennemű giccset vagy pátoszt nélkülözve.

Olyan regény, amit Booklány nem tudott letenni, és ez nem csak egy üres szólam.  A legritkább esetekben, évente talán egyszer fordul elő, hogy olyan szöveg akad a kezembe, ami ébren tart. Stoner élete nem hagyott nyugodni. Talán a remény az, ami nem eresztett, hogy jobbra fordul a sorsa, talán a hit, hogy tud helyes döntést hozni, talán a néma párbeszéd az íróval, hogy ne hozza a karakterét ilyen helyzetbe, vagy legalább ne hagyja benne ...

Az elejétől a végéig a melankólia és a tiszta szomorúság határmezsgyéjén egyensúlyozva nem tett mást a szerző, semmint megírta az irodalom, és a tanítás egyik legszebb himnuszát. Egy olyan sors szemüvegén át, ami csak abban lehetett teljes, akkor is, ha nem volt kiemelkedő, mert végig menedéket nyújtott, és egyedül ez segített túlélni az életet.

 Stonernek tulajdonképpen jó élete volt. Éppen ettől ilyen szomorú ez az egész.

Első mondat:
"1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt."

szerda, január 27, 2016

Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára



Pontosan így akarok Szerb Antalra emlékezni. Így akarom megmutatni másoknak a kivételes humorát, stílusérzékét, intelligenciáját, íráskészségét. Ezzel a könyvvel akarom megmutatni mindenkinek, aki még nem olvasott tőle semmit, hogy az egyik legkiválóbb magyar szerzőt olvasni jó, sőt, kell is. 

A Budapesti kalauz Marslakók számára egyszerre korrajz és várostérkép, abból az időből, amikor még kalapban jártak az emberek, amikor még rendszeresen sétáltak a Dunakorzón, és fizetni kellett padokért. Még megvolt valami a valahai dicsőségből, és kétszáz pengő fixszel a boldogságunk is kész volt. Budapest tudott magázódni, és csak a prolik tegezték egymást, akik Újpesten laktak. De a Tabánban, a Margitszigeten, a Lánchídon, a Belvárosban szinte párizsi volt a hangulat és az elegancia. Minden más volt még, a gazdasági világválság már messze járt, a világháború pedig még messze volt. Karádyt játszottak a mozik. Ebben a korban Szerb Antal  egyszerre idegenvezetőjéül szegődött egy Marslakónak, aki a Bristolban vett ki szobát, és körbevezette Budapesten. Fontos, hogy nem külföldiről, hanem másik bolygó szülöttjéről van szó itt, mert így egy teljesen idegennek mutathatja be a legfontosabb helyeket. A Dunát, aminek két partja van, mint a folyóknak általában, a Lánchidat, ami annyira hosszú, hogy óhatatlanul szerelmes lesz a sétapartnerébe az ember, amíg elér egyik végéből a másikig, a Halászbástyát, ami giccs, de gyönyörű, a Józsefvárost, ami egy az egyben albérletbe kiadó, a Tabánt, ami úgy van, hogy tulajdonképpen nincs is, és még annyi minden, a szerzőnek fontos részletet!

Van valami békebeli, valami keserédes szépség ebben a rövidke, humoros kötetben. Annyi minden leveszett azóta abból a korból, annyi minden fontos szokás, hangulat, viszonyrendszer és szabály lett az enyészeté azóta! A huszadik század második felének diktatúrája módszeresen pusztította el az akkor még létező finomságnak szinte az írmagját is. 

Kiváló ötlet volt korabeli fotókkal illusztrálni ezt a rövidke írást, amivel tulajdonképpen a kiváló Szerb Antal tisztelgett szeretett városa előtt. A nagy magyar író és a nagy magyar fotóarchívum, a Fortepan frigyéből tökéletes gyermek született.  Teljes képet ad a korabeli viszonyokról, és elmerenghetünk azon, hogy mennyi minden változott azóta, és mennyit veszítettünk mindezek elpusztításával. Nemkülönben tiszteleghetünk Szerb Antal előtt magunk is, de nem csak a mai napon. 

Amire emlékezünk, az még nem veszett el örökre. Receptre írnám fel mindenkinek, ha tehetném, tél végére, keserűség és leszegett fej ellen. 

Első mondat:
"A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát, és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost."

hétfő, január 25, 2016

Réz Pál: Bokáig pezsgőben



Nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás, ezt régóta tudjuk, mi, akik írunk, akik művészek között élünk. Sokkal jobb megőrizni egy kis távolságtartást, egy kis pátoszt a művészemberek körül, mert ha kiderül, hogy X operaénekes egy műveletlen tuskó, Y színésznek testszaga van, és Z író privátim a legunalmasabb figura, akivel valaha találkoztunk, akkor oda a műélvezet. Többé nem tudunk olyan élvezettel elmerülni az előadásban vagy az olvasásban, többé nem tudjuk majd a személyes tapasztalatokat leválasztani a műélvezetről. Ahhoz pedig kevesen vagyunk eléggé nemes lelkek, hogy őszintén tudjuk csodálni W gyerekverő művészt a (teszem azt) zenei tehetségéért. 

Ám van az a szint, amikor félre kell tenni az efféle skrupulusokat, egy magasabb cél érdekében. Ilyen a Réz Pál és Parti Nagy Lajos nevével fémjelzett Bokáig pezsgőben című hangos memoárkötet is. Egy sokat megélt ember, nagy idők és nagy szerzők tanúja, valamint egy kiváló kérdező könyve ez, ahol a kérdező is sokkal inkább beszélgetőpartner, egyenrangú társ, semmint egyszerű riporterféleség. 

Ez a könyv egyszerre sajtótörténeti és irodalomtörténeti jelentőségű. Évtizedeken ível át, miközben mesél a magyar irodalom huszadik századi történelméről, alakjairól, s mindannak a második feléről. Nem csupán anekdotacsokor ez, bár annak sem lenne utolsó. Sokkal több annál. Bemutatja  a múlt század második felének kiadói viszonyait, írók, költők, újságírók boldogulásán, döntésein, sorsán keresztül. Nem dogmatikus, nem is tudna az lenni. Szubjektív beszámoló ezekről az évtizedekről, Réz Pál szemüvegén át szűrve. Nem csupán nagy idők tanúja, hanem a nagy idők alakítója is volt ő.

Az újraindított Tények és Tanúk sorozathoz keresve sem találhatott volna jobb indítókötetet a Magvető Kiadó. Mindamellett, hogy remekül kiegészíti a korszak történelméről, irodalmáról és újságírásáról már meglévő ismereteinket, egészen jó szórakoztató könyv is egyben. Remek stílusban ül és mesél. Biztosan furcsállod majd, olvasó, ha azt mondom, hogy
letehetetlen könyv ez, pedig így van. Egyszerre komoly és szórakoztató, tényszerű és szubjektív, komor és esendő, melankolikus és csattanós, emberi vonásokat társít az irodalmi tablóképek, meg a nagyívű, jelentőségteljes kijelentések mellé. Esendő emberként mutatja be azokat az esendő embereket, akik történetesen nem átallottak írni ezt-azt életük során. 

Ez egy Fontos Könyv. Olvassák, olvassátok, minél többen! A címhez pedig gratulálnom kell annak, akit illet. Nem csupán az elmúlt év egyik legjobb húzása volt ezt választani, de a könyv elolvasása után egyszerre ezer színnel, érzéssel és élettel telik meg ez a két szó. Zseniális. 

Első mondat:
"1992. november 13-án, pénteken Réz Pál lakásában ülünk a Jászai Mari téren, Budapesten."

csütörtök, január 21, 2016

Csiffáry Gabriella: Szétrajzás



A híres magyar emigránsok kézikönyve egy igazán szép kötet. Szép küllemében, a beszédes és finom, Csöllei Balázs által tervezett borító, és  az elegáns tördelés miatt. Nemkülönben szép tartalmában, mert olyan emberek életútját köti csokorba, akik maradandót alkottak a saját területükön.

Tudósok, színészek, filmesek portréit kötötte össze, egy csokorba Csiffáry Gabriella,  nem kis kutatómunkával. Írhatnám, hogy arcképcsarnoka ez azoknak, akikre büszkék vagyunk, de ez nem lenne igaz. Minden farizeusságot nélkülözve ez a kötet csokorba fogja mindazokat, akiknek javarészt el kellett menniük ahhoz, hogy maradandót alkossanak, vagy kiteljesíthessék a munkásságukat. Azokról az emberekről mesél, akik a saját bőrükön tapasztalhatták meg az évszázados magyar átkot: el kell menned innen, hogy nagy lehess. Vagy halj meg és nagy leszel, mondja Hobo. Igaza van, ez a másik út, de ez sem mindig kecsegtet sikerrel ... 

Az igazán nagyoknak (minimális kivétellel) el kellett távolodniuk, nem is annyira az országtól, mint inkább a magyarok tömegeitől. A hátuk mögött kellet hagyniuk mindazt, ami kerékkötő volt (és van) ebben az országban: gondolati, intézményi vagy emberi szinten. Ki kell mondanunk: ha a körülöttük lévő magyarok létszáma elért volna egy bizonyos, kritikus tömeget, nem lehettek volna sikeresek. Túl provinciális, túl röghöz kötött, túl nehézkes, túl negatív, túlzottan ártó volt számukra ez az ország, hiszen sokan nem kalandvágyból indultak neki, ám kalandvágyból szinte egyikük sem tért vissza. Nem véletlenül. 

Olyanok ezek az életrajzok, mint megannyi világító bélyeg a történelmünk testén, és nem lehetünk arra büszkék, hogy sok esetben nem hagytuk őket itt naggyá lenni. Senki sem lehet próféta a saját hazájában, de hogy sikeres se lehessen ilyen sok, kiváló tehetség, az fundamentális problémákról mesél. Ahelyett, hogy belemerevednénk az ellenkezésbe, a nemekbe, az csakazértsemekebe meg a lustaságba, hogy mindezek ellen küzdjünk, talán el kellene gondolkodnunk. Sajnálom (nem), turbómagyarok, de így van. Gondolkodnunk kellene mindazon, hogy mi az, ami miatt nem itt találta (találja?)  meg számítását ez a sok, kiváló elme, tehetséges ember. Tanulnunk kellene azoktól az országoktól, ahová ők áramlanak, hogy aztán azt a nemzetet tegyék naggyá, holott ezt is tehetnék. Jó ez nekünk? Biztos, hogy nem. Tudunk rajta változtatni? Félek, hogy már nem.

Ezt a nagyon elgondolkodtató arcképcsarnokot, mely szinte enciklopédikus igényű és szerkesztettségű, minden gondolkodó embernek ajánlom. Nem csak azért, hogy beleshessen a Nobel-díjas tudósok vagy a színészek iskolai bizonyítványaiba, bár az is tagadhatatlanul érdekes szórakozás. Leginkább az önéletrajzi részletek, a visszaemlékezések miatt élvezetes olvasmány a könyv, persze, mint ebben a kötetben is látszik, Ignotust ebben a műfajban kevesen tudják felülmúlni. 

Booklány szerette. Nehéz szívvel, keserédes mosollyal, viszont nagyon. 

szerda, január 20, 2016

Lana Millan: Átkozott Hannah Brown



Új könyv a habkönnyű, vicces-romantikus, lazulós, nem gondolkodós palettán, Lana Millan tollából. Róla nem tudjuk kicsoda, annyit tudunk, hogy magyar, hiszen a kötet, dacára az angliai helyszínnek és a szerzői (ál)névnek, nem tartalmaz utalást sem a fordító személyére.

Igazából még a karácsonyi szezonra jelentette meg a kiadó, de a karácsonyi időszak egyben az is, amikor Booklány képtelen két hónap alatt 140 darab könyvet elolvasni. Írni még csak-csak tudnék róluk ennyi idő alatt (évek, meg a rutin), de egyedül ebben a blogban nem folyamodom ilyesféle kegyes hazugságokhoz. Hagyjuk azt meg az élet kötelező részeinek, valamint  a hanyatló nyugat ópiumának ...

Ez egy nagyon vicces könyv, némi Helen Fielding-hatással, sőt, a humora kifejezetten Bridget Jones-utánérzés. Humorérzéke, az van neki. Könnyed, nem izzadtságszagú, laza: abból a fajtából, amin már nem érződik, hogy ezzel birkózott meg a legnehezebben a szerző. Könnyedén viccesnek lenni az egyik legnehezebb feladat, pláne írásban. Előnyére válik, hogy -néhány helytől eltekintve- nincs sem túlírva, sem túlfogalmazva. Ellenben benne van minden, amit a mirőlálmodikalány'-tematika hordoz: szinglisors, vicces barátnők, erősen jelen lévő családi hagyaték, randik, csetlés-botlás, álompasi, sőt, jósnő is, mintegy bónuszként. Amíg nem kezdtem el a fordító neve után kutatni, addig észre sem vettem, hogy magyar a szerző, ami ebben a műfajban erős dicséretnek van szánva, kéretik úgy is venni, kedves Sötétben Lappangó Szerző. 

A szexjeleneteket azonban nem értettem. Ebben a mélységben fölöslegesek és szájbarágósak, olyan kifejezésekkel tarkítva, mint "maradéktalanul kielégíteni". A könnyed kikapcsolódáshoz némi finom erotika illik, nem ez a fajta részletesség. Öncélú részlet és ki is lóg a könyvből.  Ezen eléggé csodálkoztam, mert az író láthatólag jól kitanulta a műfajt, pontosan tudja, mit kell papírra vetnie a sikerhez, és milyen arányban kell vegyíteni az eltérő  karaktereket, jeleneteket. Meg a misztikumot a karácsonyvárással. Tökéletes pozicionálása a regénynek, jó időzítés a téli szezon elejére. Kigondolt munka. 

Kedves darab, ami -tévedés ne essék-, nem a kedvenc műfajomból való. Van annyira jó, hogy kapjon esélyt a következőkre a szerző, de nem annyira jó, hogy maradandó élményt nyújtson. Kikapcsolni kíván és nem elgondolkodtatni. Igazából az, ami: szórakoztató irodalom. Annak pedig nem is rossz. 

Első mondat:
"Hajnali három óra."



csütörtök, január 14, 2016

Kati Hiekkapelto: Kolibri



Annyira, de annyira szeretem az északi irodalmat! Komolyan, Olvasó. Szeretem a színeiket, a hangulataikat, a történeteiket, a lelkületüket, sőt, még az ízeiket is. Éppen ezért nem tetszik, már nekem sem, amit most olvasni fogsz, amit kénytelen vagyok leírni. Csak őszintén, "harag és elfogultság nélkül". Mint mindig.

Adott ez a finn krimi, amiben nem is egy, hanem két, igen bonyolult esettel kell már az elején megbirkóznia a nyomozóknak. Egy, a futópályán közvetlen közelről fejbe lőtt fiatal nő gyilkosát keresik, s ezzel párhuzamosan, rejtélyes segélykérés is befut hozzájuk. A telefonáló egy kurd kamaszlány, egy bevándorló, aki arról beszél, hogy a saját családja akarja meggyilkolni. Az már az első perctől érezhető, hogy a két történetnek köze van egymáshoz,  sőt, a harmadik, később bekövetkező, brutális gyilkosságnak is. 

A nyomozócsoport legfiatalabb tagja, egy bizonyos Anna Fekete áll a történet középpontjában, aki bevándorló balkániként, szerbiai magyarként kell helyt álljon, természetesen idegengyűlölő társa oldalán. Különös aktualitása van a könyv ezen rétegének, talán nem venné jól ki magát, ha elkezdenék a társadalmunk legalább felére mutogatni, így nem is teszem (csak gondolom, hogy egyszer visszanyal a fagyi, gyerekek). Mindenesetre érdekes látni, hogy európaiként is simán lehet valaki idegen, sötét bőrű, koszos, más kultúrájú, csökkent értelmű stb. egy rasszista szemében. Trianoni utalások, a magyar huszadik századi történelem ismerete külföldi szerzőnél olyan ritka mint a fehér holló. Valahogy nem találják elég érdekesnek, azt hiszem. 

Minden adott tehát ahhoz, hogy ez a különösen aktuális regény magával ragadjon és el se eresszen. Csak sajnos, ez nem történik meg. Egyrészt azért nem, mert az író túlzásokba esett az időjárással. Értem én, hogy érzékeltetnie kell a finn időjárási viszonyokat, mint alaphangulatot, de ez, a könyvben használt mérték túllő a célon. Mint egy mezőgazdasági szemle, olyan a folyamatos beszámoló arról, hogy éppen hány fok van s esik-e vagy sem. 

Másfelől a fordítás. Nagyon nem tetszett. Nem volt egységes stílusa, nyelvezete, sokszor magyartalan kifejezéseket használt, slendrián volt, tévesztett, oda nem illő vagy a jelentést a legkisebb mértékben fedő szinonimával dolgozott a fordító. Egyes pontokon pedig kifejezetten tükörfordítás íze volt a dolognak. 

Ha a szerző ír még krimit, azt mindezzel együtt el fogom olvasni, mert megérdemel még egy esélyt. Az alapvetései kifejezetten jók, a történet izgalmas, mondanivalója is van, azonban Booklány szerint még nem eléggé kiforrott. Nem tudok mindent szeretni.

Első mondat:
"Aznap éjjel Álommanó a Gestapo bérencének állt."

szombat, január 09, 2016

Jonas Jonasson: Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)



Úgy döntöttem, nem árulok zsákbamacskát, Olvasó: már most, az elején meg kell tudnod az igazat. Igen, Jonas Jonasson még mindig kétségkívül a legviccesebb kortárs író. Nem fogyott el a harmadik könyvre sem a lendülete, ami csak egyet jelenthet: egy valódi tálentummal gazdagodott az irodalom akkor, amikor megjelent az azóta filmre is vitt 'A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt'.

Szeretnék skandináv lenni, különösen akkor, amikor Jonassont olvasok! Van valami végtelenül megnyugtató abban a nyugodt, derűs, gáncs nélküli humorban, amire csak ők képesek. Azon nemzetek lakói, akik soha nem vették magukat túl komolyan, ezért bármikor hajlandóak egy jót nevetni, akár önmagukon is. Megnyugtató az a kiegyensúlyozottság, aminek a birtokában bármikor, akár önmagukon is képesek nevetni anélkül, hogy félnének a következményektől. Hiszen jól tudják: nincsenek következmények. Nincs gáncs, nem értékelődnek ettől le (sőt, inkább fel), nem kell azonnal védekezésbe vagy agresszióba fordulniuk, és igen, sokkal kevésbé lesznek tele keserű ránccal, meg életmódbetegséggel, mint a magyarok. Van valami szívmelengető abban, ahogy a szerző, miközben édesapjának dedikálja a regényt, elejt egy utalást benne a saját, eléggé fantáziátlan nevére, amit ugye, a szüleitől kapott. 

Ebben a könyvben három nagyon fontos szereplő van: Gyilkos Anders, a csekély értelmű gyilkos, Johanna Kjellander, az újszerű utakra kalandozó lelkésznő, valamint Per Persson, a recepciós. Bár mindannyian nincsenek minden részlettel tökéletesen tisztában, mégis közös vállalkozásba kezdenek: egyházat alapítanak, a könnyű élet, a rengeteg pénz és némi adakozás, no meg egy kis úrvacsora reményében. Ebbe keveredik bele a morcos templomi gondnok, a gróf és a grófnő, meg a fél svéd alvilág, s ebből kerekedik egy olyan történet, amin annyira és annyit nevettem, az éjszaka közepén, hangosan, mint annak idején a Rejtő-könyvek olvasása közben. Rejtő Jenő életműve pedig az abszolút, felhőtlen, tökéletesen eltalált és időzített humor ideája, mint tudjuk. 

Egy szó, mint száz: Jonas Jonasson a svéd Rejtő Jenő, és Booklány nagyon reméli, hogy hosszú éveken át írja még a könyveit, azon a bizonyos szigeten, kisfia és csirkéi társaságában. 

A legjobb azonban az, hogy ez a könyv okos. Nem átall kipellengérezni olyan jelenségeket, melyek tabunak számítanak, főleg a kevésbé nyitott társadalmakban: a karizmatikus egyházakat, azok dogmáit, igéit és funkcionáriusait, az állami hivatalok működését és az ügyintézési nehézségeket. Teszi mindezt üdítően könnyedén, ironikusan, a szarkazmus eszközét is gyakran felhasználva, de egy percig sem cinikusan vagy keserűen. Arányérzékből és intelligenciából jelest érdemel.

Kúnos László fordító pedig remekelt, mint azt tőle megszokhattuk. Egyetlen kifejezéssel nem értettem csak egyet a kötetben: jobb szeretem a közösségi média, mint a szociális média kifejezést használni, de ez kizárólag ízlés dolga,  és semmiképpen nem hiba.

Első mondat:
"A férfi, akinek életében hamarosan megjelenik a halál és az erőszak, és akinek életét tolvajok és banditák népesítik be, ábrándozva álldogált Svédország egyik legsivárabb szállodájának recepciós pultja mögött."

kedd, január 05, 2016

Márkus András: Paraszttartók kézikönyve



Vannak azok a  könyvek -szép számmal-, amik előre bocsátanak valamit, hogy megteremtsék a megfelelő hangulatot vagy jó irányba terelgessék az Egyszeri Olvasó gondolatait, megalapozzák a hangulatát. Namármost', ezeket a könyveket Booklány nem szokta szeretni, mert majd ő maga eldönti, hogy mit, mikor, hogyan és egyáltalán ... 

Innen nyerni nálam nehéz, de az esély adott: egyszerűen eleve magasabb lécet kell átugrani az Egyszeri Szerzőnek. Az Egyszeri Szerző jelen esetben Márkus András, akit felületesen ismertem korábbról, de semmi különös viszonyulásom nem volt hozzá. Leginkább csak az érdekelt, hogy vajon mire föl a védekezés, már az első lapon? Miért kell előrebocsátani, hogy  a szerző semmiképpen nem a jelen s a közelmúlt közéletére reflektál? Mi a félelem oka?

Aztán olvasás közben rájöttem a titokra. Ez a könyv a jelen és a közelmúlt közéletére reflektál. Szól a semmiből jött, jól helyezkedő senkikről, akik vagyonokat nyal ... azaz kaparnak ki maguknak, az oligarcháinkról, a maffiavezéreinkről és a sleppjükről, a politikusok publikus (de főleg a kicsit még takargatott) gazdagodásáról, mindarról, amit az intézményesített lopás szült ide hirtelen: a ne kérdezze senki, honnan lenne ennek a prolinak ennyi pénze hirtelen-nemzedékéről. De ami sokkal fontosabb: egy jelenségről szól,  egy jelenségre reflektál. Az egyre hierarchizálódó közéletünkről mesél, a sarkpontokról, amik egyre osztják és egyben egymás fölé is emelik a társadalom egyes csoportjait: a szegények fölé a gazdagokat, a nők fölé a férfiakat, a gyerekek fölé a hivatalokat, az ép eszűek fölé az urámbátyám-világ bokacsattogtatóit, az bármit is érők fölé a bajuszokat és a szalonnáci muncikat és képviselő barátaikat. 

A megosztottságról és a megosztottság filozófiájáról beszél a könyv, az egyetlen épkézláb eszközzel, ahogyan lehet (és ahogyan mindig is kellene) beszélni róla: a humor eszközeivel. Mindig mondom, hogy egyes -mondjuk úgy-, valaha volt és jelenkori vezetőket úgy kellene kezelni, ahogy azt érdemlik: nemes egyszerűséggel ki kellene (kellett volna) őket röhögni. Teli szájjal, gúnyosan, ahogyan az egy hagymázas álmokat kergető, önjelölt, munkakerülő, váteszfétises ugribugri senkinek az kijár, s mehet minden rögtön normálisan tovább. nem komolyan venni az ilyet soha, nem beállni a sorba, felvenni a szóhasználatot, hagyni, hogy irányítsa a gondolatokat, a közbeszédet vagy a dolgok menetét. Ugyanis, minden ellenkező látszat vagy híresztelés ellenére, aki előtt mikrofon s aki mögött slepp van, az még nem Valaki, Akinek Joga Van Irányítani a Tömegeket. Ahhoz azért több kell, elvtársak. És ez az, amiben jó ez a könyv: egyes pontokon úgy röhögsz (nem, semmiképpen nem nevetsz) a huszadik, huszonegyedik századon, hogy a könnyed is kicsordul, Olvasó. Röhögsz a magad és a szüleid teremtette világon, kínodban, nyüszítve, hangosan. Legalább reagálsz valamit ahelyett, hogy a tévét bámulod, behúzott nyakkal. Ez az első lépés a gondolkodó emberi lét felé.

Ami azonban egyáltalán nem tetszett, az az egyes pontokon megjelenő naturalitás. Persze, ez egy írói eszköz, de túllőtt a célon a szerző itt-ott, kontraproduktívvá  vált, emiatt nem esett jól olvasni egyes részeket. De legalább hatott, ami több, mint a nyomtatott ipar nagyobb része elmondhat magáról. A vadhajtások pedig (jó esetben), előbb-utóbb eltűnnek. Vagy nem. 

A borítót pediglen nem értem. 


Első mondat:
"Ágyam hatalmas, Indiából hozatott drága selyem borítja."

csütörtök, december 17, 2015

Tari Annamária: Generációk online



Lassan szokás szerint az jelzi Booklány számára az advent közepét, hogy Tari Annamária legújabb könyvét olvassa, az Információs Kor ránk gyakorolt hatásairól, és arról, hogy hogyan változtatja meg a technikai fejlődés, a külső világunk után, a belső világunkat is.

Vannak ezek a csodás technikai eszközök, amikre az idősebb generációk legyintenek, a kevésbé idősek, a középkorúak és a fiatalok használják azokat, míg a legfiatalabbak, a nem digitális bevándorlók bennük, és általuk élik az életüket. Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy létezett világ Facebook, Twitter vagy Instagram nélkül, akik számára fontosabb a párkapcsolat létezésének tényénél az, hogy közzétegyék a közösségi oldalakon. Ezeknek a nagyon fiataloknak egy dolog számít: ami online létezik. Nem tudják és nem is akarják függetleníteni magukat a virtuális valóságtól. Csak az létezik, csak az történt meg, aminek nyoma van online. Ők már nem tudják átélni az élményeket, ők posztolják az élményeket. Ők azok, akik úgy fotóznak le és osztanak meg bármilyen eseményt az életükből, hogy eszükben sem jut nem a telefonon keresztül, hanem a sajét szemükkel megnézni és átélni azt. A valóság megszűnt létezni. Az IRL halott.

Több ez, mint a fiatalság egy újabb, múlékony hóbortja. Ezek az emberek már nem képesek koncentrálni egy dologra olyan hosszan sem, mint egy aranyhal (nem költői túlzás: egy másodperccel le vagyunk maradva az aranyhal koncentrációs készsége mögött). Folyton unatkoznak, sőt, unatkozunk, mi is, harmincasok, s már a többiek is. Unottan lézengő, nyilvánvalóan hamis és hazug kirakatéleteket tolunk kéretlenül az "ismerőseink" orra alá, elfeledkezve olyan apróságokról örökre, mint ún. magánélet, intimitás, szemérem. Az van, aminek online van nyoma. Mindig, minden, azonnal közös ügy,  és a legújabban kiposztolt elmés hülyeség után 8 percenként csekkoljuk türelmetlenül, hogy lájkolta-e valaki azt, és hányan tették. Felnőtt, sőt, gyakran középkorú emberek kapnak hisztéria-közeli rohamot pusztán azért, mert az aktuális partnerük nem válaszolt az egy órával ezelőtt elküldött szívecskéjükre. Hát indok az, hogy dolgozik?! Itt, és most kezdjünk el elgondolkodni azon, hogy vajon a távoli, homályba vesző múltban, mondjuk 2003-ban mennyire volt gyakori az, hogy valaki berontott a partnere munkahelyére, beszaladt az értekezletre, odakiáltotta, hogy "puszimuszi cukinyuszi", majd kirohant onnan?

Ott tartunk, hogy idegpályák sorvadnak el a digitális generációk tagjainak fejében, mérhetően és tényszerűen. Nem élünk, csak átklikkelgetünk, átszörfölünk az életünkön. Nézzük mások hazug moziját, és gyártjuk a saját külső mozinkat, pedig alapvetés: amíg a külső mozi megy, addig a belső leáll. Ha nincs belső mozi, nincs élményátélés, nincs emlék, élmény, tapasztalat: meg sem történt igazán az agyunk, a személyiségünk számára. Igaz, a neten van nyoma. A semminek. A flitteres, felfújt, ostoba, üres kamufilmnek. 

Mindeközben persze, szorongunk. Minél fiatalabbak vagyunk, annál jobban. Mindenki élete csupa csillogás, mindenki mindenható, csak magunk vagyunk átlagosak. A két legfiatalabb generáció odáig jut félelmében, hogy ki sem költözik a mamahotelből, mert akkor felnőtté kell válnia, és szembesülnie azzal, hogy a valóságban nem jár neki sztárfizetés pályakezdőként, nem szereti és nem pátyolgatja mindenki, sőt: időről időre 160 karakternél hosszabban kell írnia vagy beszélnie. Az pedig rémisztő, hovatovább: bonyolult.

A meg nem élt élet pedig át nem élt, így fel nem dolgozott érzelmekhez vezet, melyeket -minta és tapasztalat híján- kezelni sem tudnak. Az létezik, ami a neten elérhető. A csókolózás vagy a behatolás nélküli érintkezés egy mosdóban nem szexualitás, az semmi. A fiatalok milliói nem tudnak védekezni a nemi kapcsolataik során, pusztán azért, mert az óvszerhasználat nem a pornófilmek része. Mindeközben a szüleik valóságsókat meg tehetségkutatókat bámulnak a tévében, és azt hiszik, hogy az ő gyerekük nem olyan. És egyébként is, a szobájában van, nem? Mi baja lehet egy kis netezéstől? 

Be sem tudják emelni a helyzet másságát, súlyosságát a gondolkodásukba, nem értik, hogyan lehet a netes zaklatástól kiborulni, hogy mennyit árthat a mobbing, mert ők nem tudják az alapvetést: ami a neten van, az létezik. Semmi más nem számít. 

Ez a mindent, de azonnal kora. A semmi nem érdekel kora. Az untat az élet kora. A hazug fészbúkéletek kora. Az aranyhalmemória kora. A hisztéria, a követelőzés és a nekem jár kora. A multitasking kora. A kor, amelyről azt hisszük, elmúlik. A generációké, akikről azt hisszük, nem mi vagyunk. Pedig dehogynem. Isten hozott a romlás kezdetén, ahol a tempó szédítő, az állandóság a múlté, te pedig csak kapkodod a fejed és próbálsz túlélni, miközben áltatod magad: te nem váltál ilyenné. 

Dehogynem. 

Első mondat:
"Pszichoterápiás rendelőt látunk,ahol egy húszas évei végén járó fiú ül."

kedd, december 15, 2015

Sallay Fanni: Álom sütikivitelben



Az év végéhez (és főképp a karácsonyi szezonhoz közeledvén) a kiadók rendre gasztro-könyvekkel erősítenek. Szinte mindenki ad vagy kap szakácskönyvet az évnek ebben a szakában, hogy aztán ezek nagyobb része januárban az antikváriumok polcain kössön ki, nem kis örömet szerezve ezzel a másodkézből vásárlóknak. Van azonban egy könyv, ami valószínűleg hiánycikk lesz hamarosan, amit nem fognak tudni antikváriumban beszerezni a vágyakozók.

Sallay Cakeshop Fanni könyve olyan nemes ötvözete a szépségnek, az elhivatottságnak, a profizmusnak és az önazonosságnak, ami szinte azonnal csodálatot ébreszt. Nagyon félő volt, hogy valahol elcsúsznak az arányok ebben a púderrózsaszín, pasztell csodában, ami az 1 év Sallay Fannival alcímet viseli. Ha csak egy picit több lett volna a szövegben a jelző, ha csak egy árnyalattal lett volna rózsaszínesebb a borító,  ha csak egy csöppet is kibillent volna  a mérleg nyelve bármilyen irányba, összeomlott volna az egész. Giccs lett volna, tartalom nélküli forma, üres, ragacsos máz, sok-sok cukorral, émelygősen. Így viszont lett egy tündérbűbáj könyv, ami nem csak a küllemével varázsolja el az olvasót. 

Ugyanis komoly tartalmat rejt a púderszín borító: egyfelől nagyon is használhatóan leírt recepteket, kedves képekkel körítve, másfelől pedig az embert, aki nélkül ez az egész nem lenne ugyanolyan. A kötetet forgatva sokkal jobban elmerülhet az ember Fanni lelkében, szemléletmódjában, csupa szív - csupa munka - csupa lélek világában, mintsem azt  az első pillanatban gondolná, a kísérő szövegek rövidségét látva. Meg kell vallani: van ebben a világban valami megkapó. Amikor egy komoly üzletasszony (hiszen a közgazdászból lett csodacukrász élete nem csak játék és mese) vall élete apró, játékos momentumairól, arról, hogy lehet (és kell is) néha királylánynak lenni egy picit kedd délelőttönként, vagy hogy miről is szól az ő értelmezésében az advent, nem tudjuk nem szívünkbe zárni ezt a kötetet. Jó, hogy vagyunk még Kedd Reggeli Királylányok a nagyvárosban! Jó látni, hogyan alkot nagyon is komplex egységet a szerző életének számos szelete: a szenvedélye, a családja, az anyasága, a nőisége, és a kislányos lelkülete. Kéretik nem elfelejteni: egy gyermek egyszerre megalkuvást nem ismerő és nyitott a világra, a felfedezni valókra.

Öröm látni, ha a komoly munka meghozza a gyümölcsét, ha valaki értéket hoz létre, sokat és elhivatottan dolgozik azért, hogy megalkossa, és a maga képére formálja a cukrászat amerikai-francia nyelvét itt, Magyarországon. Úttörő volt ebben is, ahogy talán úttörő lehet a szenvedéllyel és önazonosan élt életével is. Azzal, hogy nem kell a dolgokba belecsontosodni. Nem kell belemerevedni az ezer éves, hamis-profi gesztusokba, a rossz textúrákba, a kellemetlen alapanyagokba, a félminőségbe, a vendég hülyének nézésébe, az unalomba, az elavultba, a laposba, a semmilyenbe. Meg lehet (és meg is kell) maradni hajlékonynak, játékosnak, szeretetteljesnek, lelkesnek, kreatívnak, szívósnak és újítónak. 

Ezt a hozzáállást tükrözi minden egyes recept a könyvben, melyekkel egy csipet kétséged ne legyen: sikert fogsz aratani, Olvasó! Itt nincsenek rossz mértékegységek, értelmetlen leírások, ez az első pillanatban látszik. De ami még ennél is fontosabb: végre egy szakács(cukrász)könyv, ami nem brit/amerikai tükörfordításból, a netről összeválogatott amatörizmus, nem kíván meglovagolni valamilyen divathullámot, nem csupán a pénzkereset a célja, ebben a tévés szakácsokkal/cukrászokkal és középgyenge gasztrobloggerekkel terhelt világban. Egyszerűen ízléses és profi, csillogó szemmel kísérve. 

Persze, nem lehet minden tökéletes: szőrszálhasogatási céllal közlöm, hogy az egyik képnek a világon semmi értelme nincs, s nem is értem mit keres a könyvben az a két oldalas, medencés fotó középtájon. Csak a Jóisten lehet hibátlan, ezért is ejtenek a perzsaszőnyeget szövő asszonyok is apró hibát minden szőnyeg szövésekor, hogy ne essenek az önhittség bűnébe, nehogy azt képzeljék, ők is képesek tökéleteset alkotni. Booklány sem képes. Ez a recenzió akkor lenne teljes, ha azzal zárhatnám, hogy elsétáltam a Cake Shopba, és ott sütizve írom ezeket a sorokat, de sajnos nem tettem. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem tettem? Fanni, te tudod?

csütörtök, december 10, 2015

Ernest Cline: Armada



Az előző könyvével (Ready Player One) zajos sikert arató szerzőt is utolérte az üstökösként berobbanó írók végzete. Aki képes megalkotni valami ennyire kompakt dolgot, mint az a regény, óhatatlanul elvárásokba ütközik a későbbiekben. Keveseknek sikerül minden egyes könyvvel egyre magasabbra helyezni a mércét, ami, Cline esetében, egyszerre dobogtatta meg a hardcore sci-fi rajongók, a gamerek, Hollywood, és a műfajért általában nem lelkesedő széplelkek szívét is.

Tulajdonképpen várható volt, hogy kísértetiesen hasonlító az eszköztárral nem lehet ismét a csillagok között landolni, nem is sikerült. Az Armada egész jó könyv lett a maga műfajában, de egyértelműen nyomába sem ér a másik regénynek. 

Miközben ez a könyv minden kamaszfiú és Pán Péter-szindrómás kései huszonéves monitorfejű álma: a céltalannak tűnő, a társadalom által haszontalannak tekintett lövöldözős játék tulajdonképpen a világ megmentésének az eszközévé válik, egy idegen invázió esetén. Nem fogok spoilerezni most sem, ne aggódj, Olvasó! 

Ami a legnagyobb problémám volt ezzel a könyvvel, az az, hogy a szerzőt elragadta a filmipar. Tulajdonképpen forgatókönyv lett az Armada, és nem könyv. Annyira erős, néhol erőltetett volt a a külső mozi, azaz az író által lefestett kép, hogy már nem jutott hely az én belső mozimnak. Akkor pedig miért olvasson az egyszeri Booklány, nem igaz? 

Másrészt viszont, igazából azt sem tudom, hány bőrt lehet még lehúzni az író kamaszkoráról, és a nyolcvanas évek zenéiről, számítógépes játékairól és popkultúrájáról? Itt valahogy nem simult be mindez annyira a történetbe, mint abban a sokat emlegetett másikban, leginkább egy sokadik bőr lehúzása volt csak.

A könyvből nyilvánvalóan film fog készülni, ezért mindent meg is tett a szerző, minden egyes lapon érződik az erre való törekvés. Sokkal kevésbé törekedett viszont könyvet írni, ami engem kifejezetten zavart.

Egyébként nem rossz könyv ez, komolyan mondom. Csak nem megismételhetetlen élmény. Lesz rajongótábora dögivel, nem is érdemtelenül. Kifejezetten jópofa science fiction és kamaszálom egyben, de nem több. Nincsenek rétegek, nincs mögöttes tartalom. Olyan, mint egy kasszasiker katasztrófafilm: abban sem találni túl sok mélypszichológiát. Van benne pár jó poén, egy egészen izgalmas történet kerekedett, bár karakterfejlődést azért ne nagyon várjunk tőle. Amolyan amerikai, egyértelmű, kiszámítható lett minden a végére. Baj ez? Tulajdonképpen nem, csak bosszant kicsit. 

Aki képes kiemelkedőt alkotni, az miért nem képes ismétlésre? Vagy lehet, hogy képes rá, csak nem adott magának elég időt? Esetleg a kiadó sürgette? Mindenesetre jobb ez a könyv, mint a sok évi átlag. Ötös skálán, mondjuk, négyeske. Javaslom először ezt, majd a RPO-t olvasni, akkor nem lesz csalódás. 

Apropó, csalódás: a bosszantó magyartalanságokat nem kellene bent hagyni a fordításban. Egyes kifejezések pedig, dacára annak, hogy nagyon hasonlítanak más kifejezésekre, a jelentésük gyökeresen eltérhet egymástól. Illett volna figyelni erre a néhány hibára.

Első mondat:
"Kibámultam a suli ablakán."

kedd, december 08, 2015

Váncsa István: Lakoma 1-2



... avagy azonnal a karácsonyfa alá mindkét kötettel! 

Olyan korban élünk, amiben bokáig, sőt, térdig járunk a főzős valóságsókban, vetélkedőkben, ügyesebben fotózgató, tömegízlésbe jó érzékkel betaláló háziasszonyok  és trendi fiúk lépnek elő gasztronómiai szakértőkké, mert lesz egy blogjuk, és mindenkinek szakácskönyve van, de főleg annak, akinek nem kellene, hogy legyen. Vakok között félszemű a király, és az elmúltnyóccév'  szocializmus által tönkretett gasztronómiai kultúrájában nyűglődő országban nagyon könnyű angol nyelvű receptek tükörfordításával sikeres vállalkozást felépíteni. 

Sem az alapokkal nincsenek tisztában a legtöbben, sem nem ismerik az alapanyagokat, a fűszereket, a konyhai technológiákat, és -tegyük a kezünket a szívünkre- az Átlagos Ember már változatosnak hiszi a konyháját, ha tizenöt-húsz féle ételt variál, melyben csak hét a pörköltalapú, négy  a rántott, három a fokhagymás, a "fűszeres" kifejezés meg egyébként is annyit tesz, hogy hagymába és borsba ölt, agyonsózott csípős pokol kerül az asztalra.


Na kérem, innen szép nyerni. Ebben a helyzetben nem tehet mást egy ínyenc közíró, semmint megírja azt, ami olyan fájóan hiányzott eddig a piacról: a kétkötetes gasztrokönyvét, azoknak, akik életükben több alkalommal láttak már konyhát belülről, s vallják: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz ételt együnk. Váncsa István komplex remeket alkotott a könyveivel, melyekre a "szakácskönyv" kifejezést használni annyira félrevezető lenne, mint egy vulkánt annyival jellemezni, hogy forró, esetleg Brunelleschi mestert építőmunkásként definiálni. 

Dicséretes, hogy nem az egyszeri hülyéhez szól valaki (végre), hanem feltételez némi önállóságot, meg egy kevéske tudást is az olvasóról. Nem akar gátat szabni az olyan, a főzésben csöppet sem elhanyagolható összetevőknek, mint kreativitás, egyéni ízérzék vagy önállóság. Egyszerűen partnerként kezeli a könyv írója - a könyv olvasóját. Ez az a vegytiszta szimbiózis, amiért a könyvek születnek: azért, hogy az olvasó írja tovább, az író által kitett utolsó, mondatvégi ponttól, s kettejük együttműködéséből szülessen valami valódi, értékes, új. Mondják, soha ugyanazt a könyvet két különböző ember el nem olvasta, itt pedig jó eséllyel soha két, tökéletesen egyforma étel születni nem fog. Ez pedig a tulajdonképpeni cél.

Annyira sokrétű, tartalmas és kerek egész mindkét könyv, hogy nem tudok fennakadni bizonyos, a második otthonomból származó receptek, eljárások hiányán. Nem kerülhetett bele minden, készséggel belátom, hiszen akkor nem két, hanem tizenkét kötetről beszélgetnénk most.

Másrészt viszont több, sokkal több van a Lakomában, mint ízes ételek a Mediterráneumból. Ahogy egy valóságos lakomán, itt is fontosak a sztorik, az anekdoták, a ráérős, érdekes beszélgetések. Legalább olyan súllyal esik a latba a szellemi háttér, a szellem táplálása, mint a gyomoré. A szerzőt látja vendégül otthonában mindenki, aki kinyitja benevez a Lakomára. Olyan kifinomult, míves, letehetetlen stílusban tálalja fel a szerző ezt a komplex táplálékot, amire mindig is vágyik egy igazi gourmand, egy valódi értelmiségi. Hónapokon, sőt, éveken át forgatott, kedvelt darabja lesz ez a vájt fülűek konyhájának. Eléggé nagyra saccolom azt a bor- és amaro-mennyiséget, amit el fogunk az évek során együtt fogyasztani, a partneremmel, Váncsa Istvánnal.  Booklány szereti. Valamint köszöni. 

Egészségére, István! Egészségedre, Olvasó!

Első mondat:
"Két idézet olvasható az előző oldalon, az első Platontól, a második Prousttól származik."

kedd, december 01, 2015

Krizsó Szilvia: Krizsó -10 bizalmas beszélgetés



Egy újabb olyan ajánló következik, amivel a karácsonyi ajándékozást szeretném megkönnyíteni. Ajándékozz könyvet, Olvasó, minden korosztálynak!

Krizsó Szilvia könyvét már a bemutató estéjén elkezdtem olvasni, sőt, igazából már a bemutatón. Az Örkény István Könyvesboltban gyakorlatilag egy tűt sem lehetett leejteni pár nappal ezelőtt, amikor a szerző bemutatta a kötetet a nagyközönségnek és a sajtónak, Bálint Andrással beszélgetve. Hogy miért pont a Radnóti Színház igazgatója faggatta a szerzőt? A válasz egyszerű: a szerző évek óta folytat nagy sikerű, rendhagyó beszélgetéseket a Radnótiban, Libikóka címmel. Beszélget, mert abban nagyon tehetséges, azon a felvillanyozó módon, ami élményekkel és energiával tölti meg a hallgatóságot is, nemkülönben az olvasót.  

Ezekből a beszélgetésekből választott egy csokrot most Krizsó Szilvia, a számára valamiért legemlékezetesebb embereket gyűjtötte össze az új könyvébe. Így született egy szubjektív válogatás, amivel persze, vitatkozni lehet, sőt kell is. Meggyőződésem, hogy bárki válogatta volna ki az interjúkat, esteket, más lenne a névsor. Booklányé nemkülönben. Szubjektív alapon kihagytam volna a tízből hetet, s másokat tettem volna a helyükre. Nem feltétlenül azért, mert ezekre az emberekre nem vagyok kíváncsi (bár ilyen is akadt köztük), vagy nem ilyen mélységben vagyok kíváncsi rájuk, hanem mert volt alany, aki nyomasztólag hatott rám. Talán azért, mert már ezerszer olvastam és hallottam  tőle ugyanezeket a mondatokat úgy, hogy valószínűleg már először sem érdekelt igazán, amit mond. Vannak közéleti személyiségek (milyen jó kis gyűjtőfogalom ez a valóság elkendőzésére, s mennyi minden belefér!), akik számomra érdektelenek, s az is előfordulhat, hogy túlértékeltnek tartom az őket körülvevő rajongást, pátoszt vagy figyelmet. Ennyi a szubjektív része az ügynek. Tudom, tudom: legyek én a Krizsó, és akkor kiválogathatom majd a saját beszélgetéseim közül, a saját könyvembe azokat, akiket csak akarok. Tulajdonképpen jogos ...

Azonban objektív alapon nagyon jó könyv született. Benne tíz olyan emberrel, akiket vagy legalábbis többségüket sokan szeretnek és tisztelnek, gondolataik figyelmet kapnak, szakmájukban elismertek vagy keresettek. Valamint benne a legfontosabbal: a tizenegyedik szereplővel, a Krizsóval, akit nagyra tartok. Felkészült beszélgetőtárs, érdeklődő és intelligens kérdező. Ez volt az első alkalom, hogy szigorúan véve politikamentes interjúit olvastam, és azért vettem egyáltalán kézbe, mert nagyra tartottam, amit a televízióban csinált. 

Egy szó, mint száz: adjatok Krizsót  karácsonyra! Utána pedig gyertek velem vitatkozni, hogy miért pont így kerek ez a tízes lista, ahogy van. Lehet, hogy rosszul látom. Szerinted?

Első mondat:
"2012. május 12-e aranybetűs nap az életemben."

szerda, november 25, 2015

Alföldi Róbert-Csáki Judit: Magánügy


Két napja fejeztem be ezt a kötetet, de azóta nem voltam képes összerakni róla egy tisztességes recenziót. Ezer oldalról tudnám megfogni, de sehonnan nem tudom megfogni igazán.  

Úgy vagyok én Alföldi Róberttel, mint sok egyéb, gondolkodó talentummal széles e világon: figyelek rá, mert soha nem beszél, ír, játszik, rendez vagy áll ki nyilvánosan úgy, hogy ne akarna mondani valamit. Ne akarna értelmezni, gondolatokat ébreszteni, és elérni a legfontosabbat, hogy a szolgalelkű ismételgetés helyett a néző gondolkodjon el és értelmezzen újra mindent, amit csak lehet. Enélkül a színház csak egy giccsparádé, tartalom nélküli forma, üres porhüvely, eccerű' szórakozás gondolkodni nem vágyóknak (nem tudóknak?).

Aztán lett ez a könyv, amire tudtam, hogy érdemes lesz figyelni, mert érték lesz benne, mert önazonos lesz, mert nem akar majd belém beszélni gondolatokat: megbeszélni akar, és az (nagyon) nem ugyanaz. Öt interjúalanyt szólaltat meg Csáki és Alföldi, de a könyv hétszereplős. Amíg kibontakoznak az egyediségükben nagyon is általános sorsok, öt egymástól igen különböző ember sorsa, addig megjelenik a szerző(k) véleménye is a világunkról. Mert ne legyenek illúzióink: ez a könyv rólunk szól, a jelenünkről, itt, ebben a furcsán érdekes országban, ahol az a szokás, hogy vagy elvek nélkül bólogatsz, vagy ellenség vagy. Nem szoktunk a vitához, nem szoktunk az építő gondolatokhoz, nem értjük, ha a másiknak mondanivalója van, annak dacára, hogy a szekértábor akár azonos Esetleg uram bocsá': nem egyezik meg a véleménye száz százalékban a hivatalossal. Akkor már csak ellenfél, sőt, mi több: ellenség lehet. 

Ezen edződtünk. Itt állunk, huszonöt évvel a rendszerváltás után, és még mindig (már megint) nem tudunk gondolkodni. A Kádár-kor bűzös illúziója volt, hogy ha nem gondolkodsz, ha befogod a szád és lehajtod a fejed, akkor viszonylag boldogulhatsz a zárt rendszerben, s lesz munka meg SZOT-üdülés. Csak ne gondolkodj arról, ami az elvtársak dolga. 1989-ben sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy végre, eljött a gondolkodó, konstruktív, tevékeny élet. Amikor felelősek leszünk a sorsunkért, amikor merünk és akarunk is előre lépni, csiszolni, jobbítani az életen, tudnunk jogot és kötelességet egyaránt. Amikor senki nem mondhatja meg többé, hogy mit gondolhatsz, hogyan élhetsz, és legfőképpen: nem hajlanak le ismét a fejek. Amikor kiléphetünk az "azért, mert én azt mondtam" világából. Amikor valódi dolgok történnek majd, egy valódi világban, s nem félünk kiállni a véleményünkkel, a munkánkkal nyílt plénum elé, tudván, mi beletettük a tőlünk telhető legjobbat, és nem alkudtunk meg a hatalom szánalmas képzete előtt. Amikor felnövünk végre.

Nos, 2015-ben megszületett ez a könyv, ami öt jellemző sorsú emberről szól. Akik különbözőségükben is nagyon hasonlítanak a tenni akarásukban, abban, hogy kiválóan végzik a munkájukat, beleteszik lényük-tudásuk legjavát. Valamint hasonlítanak abban is, hogy sorsuk látlelet az ország jelen állapotáról. Kiváló tükröt tartanak elénk azzal, hogy mesélnek, véleményt mondanak közállapotokról, közgondolkodásról, a kis magyar valóságról. A közügyek és a magánügy kényes, elmosódó határairól. Magyar narancs, vagy talán még az sem ...

A könyv befejezése óta nem tudok szabadulni a keserű mellékíztől. Fojtogat, nem ereszt. Olyan üres, lelketlen hangulat vesz rajtam egyre erőt, mint amilyen volt az internet előtti ősvilágban, melyben nem volt mindenkinek telefonja, és nem volt hétfőn adás a tévében. Mindenki a rádiós kívánságműsort hallgatta, kettőtől ötig, az Europe Final countdownja szólt, az anyák vasaltak, az apák ki tudja, hol nem voltak, mert aznapra nem adatott családi tűzhely, ami köré össze lehetett gyűlni,  és közösen, a tévéműsor apropóján ki - és megbeszélni lehetett az élet dolgait. Üres, rideg, nyomasztó, oxigénszegény, gondolattalan hangulat. Ezt érzem a könyv elolvasása óta, és ezt éreztem közben is. Nem akarom azt hinni, hogy az élet ismétli önmagát. Nem akarom azt vélni, hogy elfelejtettünk gondolkodni. Nem akarom csak a szótárból kikeresni az egyéni felelősség kifejezést.  Tanult tehetetlenség? Mondjátok, hogy tévedek!

Első mondat:
"Nem szeretem a tökfőzeléket."

szombat, november 21, 2015

Anna Erelle: A dzsihád jegyese



Meglehetős kétkedéssel kezdtem olvasni ezt a könyvet, mert éltem a gyanúperrel, hogy ez a történet egy sok, "fátyol mögött-történetből". Amikor pedig kiderült, hogy korántsem az, nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e, vagy inkább csak aggódom, de kezdjük az elején.

Az egész világon az "A dzsihádista jegyese" címmel megjelenő könyvet magyarul "A dzsihád jegyeseként" dobták piacra, aminél kevés kártékonyabb dolgot tudok elképzelni manapság, amikor teljesen más jelentéstartalom kapcsolódik a közbeszédben e két szóhoz. Fel nem foghatom, mire jó egy, a Koránból származó alapvetést összemosni mindazzal az aljassággal, amit az IS képvisel. Mire jó bedőlni a rossz retorikának és a torzításoknak, mire jó hallgatólagosan megerősíteni azt a téveszmét, hogy ezt jelenti a dzsihád, és hogy ez az iszlámnak szerves része lenne. Károsnak tartom azt, hogy ez segíti mindezt összemosni a fejekben, hiszen sokan nem olvassák a könyvet, nem olvasnak utána  különbözőségeknek, csak látnak egy borítót, majd pedig bólintanak egyet: aha, hát ilyen gonosz dolog ez az iszlám. Miközben egyre terjednek a @notinmyname, azaz nem az én nevemben jelzésű videók, felhívások, és igaz iszlám hitű emberek, és az igaz iszlám tisztességes vezetői igyekeznek megragadni minden fórumot, hogy kifejezzék tiltakozásukat a kegyetlenségek, a terrorcselekmények, és mindazon aljas tettekkel, és azok elkövetőivel szemben, amivel  és akikkel összemossa őket a mainstream média. Alig egy hete, Párizsban, nem az iszlám ölt. Magukat egy épp kapóra jövő álca mögé rejtő köztörvényes bűnözők gyilkoltak halomra embereket. Az IS nem Mohamed próféta vallása. Ha Allah létezik, gyűlöli a magát Iszlám Államnak hívó terrorszervezetet, és annak követőjét. S hadd jegyezzem meg ezen a ponton: az istenetek bosszút fog állni rajtatok. Remélem, mihamarabb!

De vissza a könyvhöz: a jelenleg Anna Erelle néven publikáló újságírónő betette a fejét a hurokba, amikor azt hitte: egy terrorszervezet egyik befolyásos tagjából egy egyszerű álnéven (majd amatőr hibát is elkövetve), anélkül szedhet ki információkat, hogy magára vonná azzal a bosszú ódiumát. Egy készülő riportjához anyagot gyűjtvén teremtett magának egy másik személyazonosságot, Melodie néven, hogy feltérképezze belülről, mi az oka annak, hogy annyi nyugati, különösen francia fiatal csatlakozik az IS-hoz. Meg akarta tudni, mivel veszik rá a szabadságot már megízlelt fiúkat és lányokat, hogy önként válasszák a földi poklot. A reménytelenség, a kilátástalanság csimborasszóját kereste, és meg is találta azt. Abi Bilel al-Firanzival bonyolódott virtuális társalgásba, vele, akivel épeszű ember nem szeretne csevegni. A férfi egy, abból a valószínűleg több száz vagy több ezer, ún. toborzó közül, akik felhajtják a neten a jövőkép nélküli iszlám hitű, vagy iszlámra áttért fiúkat ágyútölteléknek, lányokat pedig szexrabszolgának. 

A könyvből kiderül az is, hogy ez az ember nem csak egy a sok közül, hanem a terrorszervezet legbelső köreihez tartozik, aki a fejébe vette, hogy ezt a bizonyos Melodie-t feleségül veszi. Az újságírónő pedig, a kritikus ponton kiszállva a történetből, kapott egy emléket: a fatvát. Akit fatva alá vonnak, pontosabban, akire azt kimondják, azt, a szunniták szerint, bárkinek joga megölni. Annak idején Salman Rushdie-t is ezzel kényszerítettek a Sátáni versek megírása után, több éves bujkálásra. 

Elég az hozzá, hogy ez a fiatal nő most szintén bujkál. Igaz, hogy az élményeiből született könyvből sokat meg lehet tudni az IS toborzási módszereiről, valamint arról, hogy miként élte meg mindezt ő maga, mégis azt mondom, hogy ez a könyv inkább a közvetített információi miatt értékes, semmint más miatt. Ez az élménybeszámoló felvilágosító munkában nagyon erős. 

S hogy miért írtam, hogy dühös vagyok? Azért, mert fel nem foghatom, hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy elhiszi: egy álnéven létrehozott Skype-fiók elég ahhoz, hogy ezeket a nyugati módszerekkel kiképzett, kémhárításban és a virtuális térben is jártas, kegyetlen és gátlástalan senkiket átverhesse? Hogy hihette ezt valaki, aki róluk gyűjtött anyagot? És főleg: miért? Jól mutatja ez is a nyugat tudatlanságát, azt, hogy alig egy évvel ezelőtt még kevesen tudtak az IS-ról, nem mérték fel annak erejét és befolyását, és még most is csak futunk az események után, nem értve: mi is zajlik körülöttünk a világban. A helyzet végtelen bonyolultságát az egymásnak ellent mondó államérdekek egyre csak fokozzák, és elég csak feltenni a kérdést: kiknek adják el az olajat, kik képezték ki őket, és kitől vásároltak fegyvereket? Az egész világképünk felborulna, ha meglennének a számlák ...

Úgy fogsz bánni ezzel a könyvvel, Olvasó, mint egy véres balesettel, vagy természeti katasztrófával: nem tudod majd róla levenni a szemed, miközben a végletekig elborzaszt, amit látsz, amit olvasol. 

Első mondat:
"Figyelj! Annyira szeretlek, ahogy még senkit!"

péntek, november 20, 2015

London Katalin: Idő



Ritkán írok albumokról, de mindig okkal teszek kivételt. London Katalin könyvével egyfelől azért, mert megérdemel egy misét, másfelől azért, mert közeleg a karácsony, feleim. Itt az első válaszom a kínzó ajándék kérdésre: az album!

A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett, nagyszabású bemutatón  tárták a nagyközönség elé a kötetet, ami -bár telt házas rendezvény volt-, kisebb érdeklődést kapott, mint elvártam volna. Hiányoltam egyes csatornák, egyes lapok képviselőit, akiknek ott lett volna a helyük. Bár többen azért nem jelentek meg, mert "ez nem politika", meggyőződésem szerint sokkal fontosabb annál. Még akkor is, ha ezek a távolmaradások sokat mondanak a közállapotokról, és arról, hogy mi a fontos, mi a hírérték a jelen társadalmunkban. Az egyik legnagyobb értelmiségi klisé, hogy az értékválság korában élünk, ám, mint minden közhelynek, ennek is jelentős valóságtartalma van. Ha nem hisszük el, ha nem mutatjuk meg, ha mi, akiknek felelősségünk van ebben, nem közvetítjük mindazt, ami valódi tartalommal bír, ami érték, amire vigyáznunk kell, mire büszkék lehetünk, akkor mégis, mire építjük fel az országot? A valóságsókra, a katasztrófavideókra és a közvagyon aktuális kifosztóira? Ha semmit nem látnak maguk körül (és a médiában sem), az emberek mit fognak követni? Mihez akarnak majd felnőni, mi lesz a fontos az életben? Rohanunk a vészkorszak felé, melyben a jövőnk zálogai "pornósok" és "celebek" akarnak lenni, ahogy az egy felmérésben olvasható, mely az általános iskolások között készült. Hogy is mondta Hofi Géza

"A jövő záloga, mi?! Dögöljek meg, ha kiváltom!"

Ezért mégis, ezerszer is azt mondom, hogy forgassátok ezt az albumot, ajándékozzátok szeretettel, és nézegessétek az elkészült portrékat! Válogatás ez, olyan emberek arcképeivel, akik nem a szépségük miatt érdekesek. Mindannyian szépkorúak, és olyan pályát jártak be, amire ők is, és mi is büszkék lehetünk. Művészek, írók, tudósok: a saját területik doyenjei (aszt hiszem). Hetven-, nyolcvan-, kilencven éven vannak ugyan túl, de mindannyian a jelenben léteznek, és nem a múltba révednek, kivéve természetesen, akik a portré elkészítése óta eltávoztak.  Erősek, kreatívak, emberi tartásuk, szakmai tudásuk, bölcsességük teljében beszélnek a máról, amihez csak aláfestés a múlt, az végig a háttérben marad. Komplex emberi sorsok, személyiségek, életutak, humor és melankólia, meg annyi minden más jelenik meg egy-egy pillanatképben. Ők azok, akik büszkék lehetnek magukra, s akiktől mi rengeteget tanulhatunk. 

London Katalin néhol a modellek lelkének legmélyére hatolt. Psota Irén, Schubert Éva, Tabányi Mihály, Juhász Ferenc, Jelnits István portréi önmagukban felérnek egy kisregénnyel. Az én kedvencem azonban Bálint György fotója, és ezzel összefüggésben mindig ez a könyvbemutató lesz az, ahol végre elcsíphettem, egy rövid beszélgetés erejéig ezt az általam igen nagyra tartott, intelligens idős urat. Az a néhány perces beszélgetésünk is más megvilágításba helyezte az élet dolgait, és erőt adott, csakúgy, mint a könyvbemutatón tartott beszéde, az időről, a sokszínűségről és a toleranciáról. Mondhatnám úgy is, hogy a biodiverzitás fontosságáról.

Apropó, beszéd! Szólt még aznap este Heller Ágnes és Ungváry Tamás is: mindketten az időről beszéltek. Ezért sajnálom nagyon, hogy a kötetből kimaradtak a szerkesztés folyamán, a szereplők gondolatai, az időről. Ha felel olyan jók voltak, mint a felszólalók mondatai, máris kár értük. Érdekes lett volna olvasni ezen kiválóságoknak a gondolatait is mindarról, amit a tekintetük tükröz.

Az albumot egyébként Závada Pál előszava teszi többé egyszerű arcképcsarnoknál. "A lényeg remek beszabott megragadásáról" ír, azaz mindenről, ami igazán fontos. Így lett ez egy Fontos Könyv, hát szeressétek!

Első mondat:
"Tisztelt közönség, e kötet bevezető sorainak írójaként először is hadd legyek egy kissé megilletődött."