vasárnap, április 20, 2014

Kornfeld Tamás: Nem mindennapi élet



Lapozgatván ezt a könyvet, az olvasó nem tud szabadulni  a gondolattól: ilyen egy igazi magyar úr. Abból a korból, amikor még nem kísérelték meg deklasszálni, azon elvek mentén, amelyek ma már több, mint különlegesek, és abban az értelemben, mely nélkülöz minden, eltorzult sallangot, amit -akár- az utóbbi években kíséreltek meg ráaggatni. 

Családtörténet, kortörténet, visszaemlékezés, önéletrajz, mementó egy jobb korról, még akkor is az, ha írója túl intelligens és túlzottan gentleman ahhoz, hogy ezt így egyszer is kijelentse. Talán tiltakozna is, ha hallaná. Pedig erről van szó. A Weiss és a Kornfeld családok életébe nyújt betekintést a könyv - igen, azokról a bizonyos Weissekről és báró Kornfeldékről van szó. Akik felvirágoztatták Csepelt, akik soraiból a tőzsde elnöke is kikerült, akik rokonságban álltak Herzog Mór Lipóttal, akik fénykorukban harmincezer embernek adtak munkát és nyugdíjprogramot alapítottak nekik, akik életükkel, jellemükkel és bankári, valamint emberi filozófiájukkal és jellemükkel meggyőződéses antiszemitákat ingattak meg hitükben. Ezek azok a kiváló emberek, akik szintén szenvedő alanyaivá váltak 1944 eseményeinek, előtte pedig a zsidótörvényeknek is. Dacára annak, ahogyan éltek, dacára a más hitbéli meggyőződésüknek, kapcsolataiknak, menekülni kényszerültek az országból. Legalább túlélték. Ennyire futotta a jól beágyazott kapcsolatrendszer és hatalmas vagyon: az életet köszönhették neki. Új hazájukban pedig, ahogyan az a kiváló emberek sajátja, tökéletesen és rugalmasan tudtak adaptálódni az új körülményekhez, a megváltozott szabályokhoz. Nem hátrafelé keseregtek, nem a hatalmas vagyont, befolyást, hatezer holdat, Weiss Műveket sirattak, hanem megrázták magukat és éltek tovább. Kötelességtudóan, méltósággal és alázattal, egy percre sem feledve azt, hogy honnan jöttek, mit kaptak útravalóul, és természetesen egy percre sem feledve a család megtartó erejét. 

Talán ezért is született ez a könyv: összefoglaló gyanánt egy családról, az utódok számára, egy letűnt korról, egy maréknyi különleges emberről, akik a lehetőségekkel szigorúan éltek és soha nem visszaéltek vele. Ebből ismerszik meg a jellem.

Az író, Kornfeld Tamás, az aneszteziológus professzor, aki könyveket fordít egy kellemes elköltendő baráti vacsora fejében, aki kilencven évesen is hetente egyszer jótékonysági munkát végez, aki az ország egyik leggazdagabb családjának sarjaként látta meg a napvilágot. Húsz évet élt itthon, majd hetvenet Amerikában. Olyan történeteket mesél el, amiket senki más nem tudna: életmódról, körülményekről, gerincről és családi kapcsolatokról beszél, nagy idők tanújaként, mégis végig alázattal, önazonos, teljes személyiségként. Egy olyan ember magabiztossága érződik a lapokon, aki nagyon erős alapokat kapott a családjától, melyre később egy egész várat fel lehetett építeni.

Nem csak azért szerettem ezt a könyvet, amiről szólt, hanem legfőképpen azért, ahogyan tette azt. Míves, elegáns magyarsággal, kifinomult szóhasználattal, kiváló elbeszélői tehetséggel szólt hozzám. Szinte fürdőztem az elegáns mondatokban, a kellemes elbeszélői tempóban. 

Az egyik legjobb könyvélményem az utóbbi időben, mindenképpen unikális munka  a maga műfajában. Szeretettel ajánlom.

Első mondat:
"Ez a könyv egy fiatalember életének története, 1944 márciusának katasztrófája előtt, alatt és után."

csütörtök, április 17, 2014

A Csöndes Kiállás Napja



A Csöndes Kiállás Napja van ma. Malala Yousufzai-t közvetlen közelről fejbe lőtte egy tálib  -mondjuk így-"férfi", amiért ő iskolába mert menni, s erről blogolni. Akkor az iskolákat már rombolták abban az országban, a lányokat pedig nem akarták kiengedni a házból, mert ott a helyük- szerintük. A kislány akkor 15 éves volt. 

Azt hitték, megölték, de a példátlan nemzetközi összefogásnak köszönhetően a lány túlélte, jól van, és azóta is küzd a gyermekek jogaiért, azért, hogy tanulhassanak. Szaharov-díjas jelképpé vált. El akarták hallgattatni, de az a gyáva lövés visszhangot vetett az egész világon. 

Ma, a klipben szereplő világsztárokkal együtt (Jeniffer Hudson, Orlando Bloom, Martin Sheen, Edward Norton, Clive Owen) én is kiállok a gyermekek oktatáshoz való joga mellett. Tudom, hogy " egy könyv, egy gyerek, egy tanár és egy toll is képes megváltoztatni a világot " .


szerda, április 16, 2014

Hozleiter Fanny Mosolyka: Te döntesz



Minden szándék ellenére nehéz az egyszeri olvasónak az ilyen könyveket ugyanúgy értékelnie, mint az összes többi olvasmányát. Így vannak ezzel a profik is. Elsőre nem tudható, hogy hol van a dolog veleje, legfőképpen akkor nem, ha nem akarja Booklány is untig ismételni a -valószínűleg- ezer helyen már leírtakat és elmondottakat, tragédiáról, erőről, könnyekről és a felhők fölött azért mindig ragyogó napról.

Szeretném önmagában, könyvként értékelni, ami hamvába holt vállalkozás, ez már most látszik. Ugyanis, ha feltesszük, hogy ez egy kitalált történet, akkor elvész az ereje, ha megengedjük, hogy ez a valóság, akkor viszont nem lehet az ember kizárólag kritikus. Érzékeny mezsgyén kell egyensúlyoznom, mert a legtávolabb az áll tőlem, hogy beálljak a sopánkodó-kórusba, melynek létszáma percről-percre változik, hiszen nincs könnyebb, mint öt percig sajnálkozni egy szörnyű tragédia felett, majd rendelni még egy fröccsöt és immár a kollégákat beszélni ki a továbbiakban. 

Fanny saját története és életfilozófiája is egyben ez a kötet. Az izomsorvadással küzdő lány élete és gondolkodásának, testi és szellemi küzdelmének a története, a végestől a végtelen felé. Részletesen leír minden örömet és bánatot, küzdelmet és boldogságot, közben pedig választ ad olyan kérdésekre, amiket -a régi jó Ifjúsági Magazin stílusában szólva- tudni akartál a szexről kerekes székesek életéről, de soha nem merted megkérdezni. A testi és a lelki szükségletekről, arról, hogy mekkora szervezést igényel kimenni a mosdóba vagy felöltözni, ha izomsorvadása van az embernek és arról is, hogy te is más vagy, de te sem vagy más. 

Ugyanis a könyv leglényegesebb eleme pont ez: egy olyan társadalom, mint a miénk, ahol a sérült vagy bármi miatt akadályoztatott embereket leginkább eldugjuk az otthonuk vagy az otthonok mélyén, ahol semmit nem tudunk kezdeni azzal, ha valaki székben gurul vagy vak, szükség van arra, hogy minden létező fórumon eljuttassuk az emberek fejébe: te is lehetnél ő! Te is lehetnél, a mostani életeddel, érzéseiddel, gondolataiddal az, akit egy tragédia székbe kényszerít és megoldhatatlan problémává válik számodra a bevásárlás, mit bevásárlás, a metrózás! A mi társadalmunkban még szokás a kerekes székben ülő kísérőjéhez beszélni, mintha a mozgáskorlátozottság agysérülést is jelentene egyben. Arról pedig már szó sem lehet, hogy egy értelmileg sérült embert természetesen, undor vagy félelem nélkül kezeljenek az emberek. Mit szólnál hozzá, Olvasó, ha sokadrangú állampolgárrá vedlenél vissza valami miatt, amiről nem tehetsz? Valakivé, aki csak hatalmas szervezések árán juthat el A-ból, B-be, akit megbámulnak az utcán, és nem értik, miért nem jó neki munka címén zacskókat ragasztgatni nap, nap után? 

Másfelől Fannynak ennél több is kijutott: ő nem csak székben ül, de a papírforma szerint tizennyolc éves korában meg is kellett volna halnia. Ő azonban úgy döntött, hogy nem teszi meg ezt a szívességet a betegségének. Ebben pedig hatalmas szerepe volt az édesanyjának, aki a küzdeni tudást és a mosoly erejét beléplántálta. Ez az, amivel csak egyetérteni tudok: több múlik az erős elhatározásokon,  a valódi döntéseken, mint elsőre azt gondolnánk. 

Ilyenformán a könyvnek inkább ereje, mint irodalmi értéke van, azzal együtt, hogy egy olvasmányos és gördülékeny kötet született, de nem tudom elfogulatlanul megállapítani, mennyit visz el a tartalom. Az a tartalom, amit jó lenne sokaknak megismerni, mert ráférne már erre a társadalom némi nyitottság, keresetlenség a bármiféle másság irányába. Ahol egy kerekesszékesre is lehet haragudni, ahol egy siket is lehet undok, ahol a kollégát nem azért nem szeretik, mert meleg, hanem mert már megint elkeverte az aktákat és ahol mindenki színvak. 

Első mondat:
"Tizenöt éves koromban a kezembe kerül egy esettanulmány, amit rólam írtak."

péntek, április 11, 2014

Sheryl Sandberg: Dobd be magad!-Nők több szerepben


A 'nehéz ügy nőnek lenni' komoly klisévé nőtte ki magát az utóbbi időkben. Nem segített rajta a feminizmus térnyerése sem: 2014-ben még mindig radikálisnak számít az a gondolat, hogy a nő is ember. Mert az még csak-csak rendben van, hogy dolgozni akar (mert a pénz az jól jön), meg iskolázza is magát (hiszen el kell tölteni valahogy az időt a házasságkötés előtt, buta feleség sem kell senkinek), de hogy nem átall annyi fizetést kérni, mint egy azonos munkát végző férfi, az mindennek a teteje! A gyerekét is képes alkalomadtán másra (szakemberre vagy -horribile dictu!-, annak saját apjára) bízni, meg nem is pörög napi tíz órán át a háztartáson. 

Akárhonnan is nézem, a nők felvállalták a többes szerepeket, ám a férfiak (és a férfitársadalom) nemhogy nem nőttek fel a feladathoz, de minden eszközt be is vetnek azért, hogy ellehetetlenítsék ezt. Nem is szólva arról, hogy sokszor a saját neveltetésünk vagy a nőtársaink a legnagyobb ellenségeink. Holló hollónak nem vájja ki a szemét, kivéve, ha nőkről van szó. Pedig... pedig a könyvben is sokszor elhangzik Warren Buffet egyik zseniális mondása, miszerint ő annak köszönheti a szerencséjét, hogy csak az emberiség egyik felével kellett megküzdenie. 

Nehezek az alapok, elindulni sem egyszerű egy olyan pályán, ahol minden ellenünk dolgozik. A nyelvhasználat, a szokások, a komplett társadalom, annak minden nyomásával, a törvényhozás, és még lehetne hosszan sorolni a gátló tényezőket. Ez az, amiből Sheryl Sandbergnek is elege lett, pedig, hihetnénk, ha valaki, akkor ő az, akinek nem kellett megbotlania a társadalmi korlátokban. Volt a Google alelnöke, jelenleg a Facebook, a Lean In, a The Walt Disney Company, a V-Day (nézz utána!), a Women for Women International igazgatótanácsainak tagja, harvardi diplomás, a világ 100 legbefolyásosabb emberének egyike.  S mielőtt beindulna a káros közbeszéd már itt is, magyarán, rosszmáj ellen közlöm: két gyermeke van és boldog házasságban él.  

Egészen érdekes volt olvasni a saját gondolataimat a könyv hasábjain. Tudni, látni, hogy bár teljesen más az életutunk, sőt, más kontinensen is élük, ugyanazok a gátak és gondolatok korlátoznak mindkettőnket. A saját legbensőbb félelmeink bénítanak meg sokszor, hiszen egy nőnek elsősorban szerethetőnek és finomnak kell lennie. Hogyan tolhatnánk így előtérbe magunkat? Az nem nőies, ugyebár. Mintha nem lenne komilfó egy nőnek ugyanazt tennie a munka világában, mint egy férfinak. Nem képviselhetjük a saját érdekeinket, nem szerethetjük a munkánkat, nem tolhatjuk magunkat előtérbe, sőt, mi több: mikor kérdezték meg utoljára a te férfi főnöködet, Olvasó, hogy hogyan egyezteti össze a gyereknevelést a munkájával? Na ugye!

Rengeteget tanultam ebből a könyvből. Például azt, hogy a munka világában nem kell férfivá válnunk. Nőként, tudatos nőként is lehetünk pontosan ugyanolyan jók, erősek és hatékonyak, mint a pasik. Nem kell a természetes ösztöneinket eltagadnunk, az viszont nagyon fontos, hogy el tudjuk azokat választanunk a ránk erőszakolt, felvett szerepektől. Hiszen nem csak egy nő tud mosogatógépet kezelni és gyereket nevelni. Sőt, nem egyenértékű családi helytállás, ha a férj hetente egyszer "ráér" a tulajdon gyerekeire. A valódi társként való viselkedésért nem jár köszönet. Az a tárgyalási minimum. Ó, ha belegondolok, hogy mindez hány ember számára elérhetetlen még ma is! Dühös leszek tőle és tehetetlen. 

Mind a mai napig ott tartunk, hogy egy kiemelkedő és sikeres nőt megbüntet a környezete, megvámol a társadalom, megvetéssel, közösségen belüli kiközösítéssel, ostoba megjegyzésekkel nyilvánosan, és titokban is persze, s még ki tudja, mivel. Nem kerül kevésbe, ha valaki megszegi a szabályokat. A kirótt büntetés pedig gyakran akkora, hogy nem mindenki tudja, meri vagy akarja megfizetni. Éppen ezért a büntetés okát, a közgondolkodást kell megváltoztatni, nem pedig tüneti kezelésként visszahúzódni a csigaházunkba. Nem ott van a helyünk. 

A legfontosabb, amit megjegyeztem a könyvből egy életre, egy kérdés: "mit tennél, ha nem félnél?". Ha válaszút elé, lehetőségek határára kerül az ember, csak kérdezze meg magától, hogy mit tenne, ha nem félne, majd tegye azt meg! Ennél nincs fontosabb tanács.

Az egész emberiség szempontjából fontosak ezek a kiadványok. Ugyanis nem nőkönyvről vagy karriertanácsadóról van szó. Hanem egy fontos könyvről, ami arra próbálja felhívni mindenki figyelmét, hogy a nőknek pontosan annyi joguk van bármihez, otthon vagy a munkahelyen, mint egy férfinak. Nem több, és nem kevesebb, de annyi van. Méghozzá grammra. 

A könyv eddig egymilliós eladásnál tart, 31 országban. Az szerző pedig a teljes bevételt a Lean In és egyéb, nőjogi szervezetek javára ajánlotta fel. Én pedig csak remélni tudom, hogy pont ugyanannyi férfi olvasta el, mint nő, mert az nem kevésbé fontos. L. mindenesetre elolvassa, mert gondolkodó ember. 

Első mondat:
"Hadd kezdjem egy személyes vallomással!"

szerda, április 09, 2014

Juliet Macur: Armstrong: egy legenda bukása


Van az a mondás (Booklány egyik kedvence), hogy nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás. No, de mi van akkor, ha nem csak az aranyozás marad a kezedben, hanem atomjaira hullik szét minden, te pedig ott állsz egy egyre tisztuló füstfelhőben és levegő után kapkodsz? Körülbelül így érezhette magát a fél világ, amikor az évek óta regnáló földi istenről, Lance Armstrongról kiderült, hogy nemcsak ember, hanem az egyik legromlottabb sportoló, akit a hátán hordott valaha a Föld.

Igaz, mint minden, ez is relatív. Mi a helyzet akkor, ha  egy olyan ligában játszol, ahol az a szabály, hogy nincs szabály? Hiszen mindenki tudja, mindig is tudta, hogy a biciklisportban évtizedek óta zajlik a doppingolásnak egy magas szintre fejlesztett fokozata, mindenki tudja, hogy a Tour de France-on labdába sem lehet rúgni tisztán, és azt is mindenki tudja, hogy ez nem tíz vagy húsz év óta van így. Mindezek után fennakadni azon, hogy a sportág élő legendája, a lenyűgöző teljesítményt nyújtó sztár doppingolt? Na de kérem! Ne legyünk farizeusok! 

A bukott sztárnak egy dologban igaza van: amióta lerántották róla a vizes lepedőt és elengedték a kezét, mind szponzorai, mind befolyásos barátai, azóta csak egyet hajtogat: ő nem csalt. Azt tette, mint bárki más a Tour-on indulók közül. És hát, az a sajnálatos tény, hogy igaza van. Ebben a sportban akkora pénz mozog, hogy nem elegendő az, amire az emberi test képes. Ebben a sportágban időről-időre hullanak a sportolók, mint a legyek, ha éppen elfelejtenek éjjel felkelni edzeni, s alvás közben túlzottan besűrűsödik a vérük a szerektől... Szerencsétlen Armstrong meg doppingolt? Csak nem?! Döbbenet, kérem, döbbenet.

Más kérdés, hogy milyen az, amikor kibontjuk az igazság minden szeletét. Akkor kiderül, hogy a 25 évesen a hererákot is túlélő sportolóból legendát faragtak, a kitartás mintaképét, százezrek, milliók bálványát, aki alapítványa arcaként, majd a győzelmek idején a legbefolyásosabbakkal kvaterkázott, miközben a háttérben ezerrel zakatolt a vegyszerüzem. Növekedési hormon, EPO, tesztoszteron, injekciók, transzfúziók, napi szinten. 

Képmutató? Igen. Undorító? Az hát. De ne gondolja azt senki, hogy egyedül csinálta. Ez egy iparág, aminek a vegyipari részlege szállítja a szenzációs eredményeket a szponzoroknak, hogy azután az önkéntes kísérleti nyulak jól mutassanak regnáló elnökök mellett az újságokban, a közönség meg kapja az aktuális instant-bálványát, s megvegye, amit meg kell. Mindenki jól jár, kéz kezet mos.

A doppingszerek önmagukban senkit nem tesznek eredményes sportolóvá. Az más kérdés, hogy a versenysport teljes szellemiségével ellenkezik ez az egész rendszer. Ez az, ami miatt foggal-körömmel ragaszkodik ma is a biciklis ahhoz, hogy ő bizony nem csalt. Tette, amit mások is.

El lehet azon is gondolkodni, hogy a könyv írója miért tette fel az egész pályáját arra, hogy Lance Armstrongról lerántsa a leplet, miért dolgozott ezen közel tíz éven át? Miközben megvetéssel teli szavait olvastam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán nem komilfó valakinek a sárba tiprásán dolgozni. Túl személyes ez az egész... ha az egész rendszert akarta volna bedönteni, azt megértem, de ez az egy ember elleni hadjárat... lelke rajta. 

Maga a kötet egy sztori- és adathalmaz, legkevésbé sem egy jó vagy olvasmányos könyv. Szörnyülködésre kiváló, mert bár alapossága becsülendő, de szerkesztetlen munka, ami összecsapott benyomást kelt. Lapjain egy arrogáns, istenkomplexusos, iskolázatlan bunkó képe rajzolódik ki, aki bárkivel szemben, bármit megengedett magának világéletében. Miért is ne tette volna? A neveletlen gyerek agresszív kamasszá serdülve lett pénzzel és hírnévvel vastagon kitömött sztár, majd ikon. Azokhoz meg úgysem nyúl senki. De mitől lenne kedves, helyes, szimpatikus egy sportoló főszabály szerint? Nem az a dolguk: tőlük az eredmények szállítását várjuk el, nem tánc- és illemtanórákat. Az senkit nem izgat, ha egy olimpikon egy nagy verseny előtt előre engedi a sporttársait az ajtóban. Igen, ez az ember egy őstulok. Ami egészen addig nem érdekelte a széles tömegeket, amíg nem dobták be az oroszlánok közé.

Látleletnek kiváló ez a könyv, egy olyan sportágról, amiben az erős összefonódások a pozitív doppingtesztek sportszervezet általi elsikálásától a szövetségi nyomozások leállításáig terjednek -végső soron a profit érdekében, bárhogy is púderezzük ezt.

Talán ideje lenne kimondani, hogy ez a sport már réges-régen nem az a sport, ami az eszményképeinkben él. Az élsport igen gyakran (hogy finoman fogalmazzak) egy profitorientált vállalkozás, ami szállítja az eredményeket a megrendelő kívánságainak megfelelően. Ha nem dőlnek meg a rekordok folyamatosan, akkor senki nem nézi a futamok közötti reklámokat és senki nem veszi meg a melegítőket. Nem erről szólna? Tegyük a szívünkre a kezünket ott, a szobánk magányában! Évtizedek óta csak erről szól.

Első mondat:
"Ez az én testem és azt csinálok vele, amit akarok."

hétfő, április 07, 2014

Helene Tursten: Éjszakai ügyelet



... avagy hogyan emlékeztethet egy nő Derrickre? Dacára annak, hogy milyen végtelenül divatos mainapság skandináv krimiket olvasni, Booklány csak módjával fogyasztja. Egyfelől nem jó dolog mindig ugyanazt a műfajt nyűni, másfelől ritkán vagyok ennek megfelelő hangulatban. Kell egy különös lelkiállapot ahhoz, hogy élvezzem ezeket a borzongás határán táncoló, vérfagyasztó történeteket, amikben valahogy minden szereplő kicsit gyűrött, mint Peter Falk, vagy annyira hajaznak hangulatukban a megboldogult Derrickre, hogy szinte várom az örök mondatot: "Harry, hozd a kocsit!". 

Aztán olyan is van, hogy egy nő kezd emlékeztetni Horst Tappert-re, ha náci volt az a szerencsétlen színész, ha nem. A képzavar kulcsa talán a rutinban rejlik, és a főhős köznapiságában. Szerintem annak idején, kimondatlanul bár, de emberek tömegei voltak meggyőződve arról, hogy a táskás szemű német rendőr egy valós alak. Annyira egy volt közülünk, igazi kisember, a szocialista kispolgár maga. Ő volt az, aki mindig is bűnügyeket oldott meg, 24 éven keresztül, ami a televíziózásban már bőven elég a halhatatlansághoz, meg ahhoz, hogy a szomszéd kerület lakójának képzeljünk valakit. Irene Huss felügyelőnő maga is elindult már ezen az ösvényen, azaz lesz ő még örök darab. Dacára annak, hogy nem táskás szemű, unott és kispolgári. Inkább ő a kortalan (vagy korosodó?) szomszédasszony, a kamasz gyerekeivel meg az ötvenes férjével. Ő az, aki mögöttünk áll a zöldségesnél, akinek mosolyogva odaköszönünk az utcán, akivel együtt méltatlankodunk öt percet a csatornadíj meg az ingatlanadó felett. Olyan emberi, olyan "egy közülünk"-típusú figura.

Azonban ő az is, aki csillogó elmével veti bele magát a hátborzongató történet sűrűjébe. A történet ugyanis ijesztő: nem elég, hogy egy kis kórház éjszakai ügyeletén indítunk, ahol rejtélyes haláleset történik, de a nővér látni is véli egykori, ötven éve halott kolléganőjének a szellemét. Ezt ráadásul mindenki tényként kezeli: a halott nővér fél évszázada ott kísért az épületben. Emberek eltűnnek, holttestek kerülnek elő, épületek gyulladnak ki, és babonaságból is akad bőven. Mindezt hihetetlen magabiztossággal és profizmussal kezdi bonyolítani a nyomozónő. Nem spoilerezek ( szép magyar szó ez is...), inkább olvasd el, kedves Olvasó! Szeretni fogod, mert a történet okos, és tele van feszültséggel, a főhős végre nem pasi és nem is egy fiatal cicababa, s minden annyira valódi, annyira hús-vér, hogy szinte kézzel fogható. Pontosan ettől válik vérfagyasztóan izgalmassá a könyv és ez az oka annak is, hogy már az első könyv elolvasása után úgy érezni, Irene Huss felügyelőnő évek óta nyomoz. Ami tulajdonképpen igaz is, mert nemcsak könyvsorozat, hanem már film is készült a történeteiből. Méltán. 

Első mondat:
 "-Biztos benne, hogy ezt a nővért látta tegnap éjjel?- nézett le rosszallóan Sven Andersson felügyelő az asztalnál ülő vékony nőre, aki ajkait erősen összeszorította, és laza , kötött poncsójának rejtekébe húzódott."

szerda, április 02, 2014

Herman Koch: A vacsora



"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az." Tolsztoj kezdte így az Anna Kareninát, az egyik legnagyobb közhelyes igazságot a papírra vetve a Gutenberg-galaxisban. Bár valódi divatja az orosz realistáknál volt, egy holland regény is ezt hivatott alátámasztani. 

Herman Koch: A vacsora. Kezdhetném azzal, hogy az év egyik legjobb könyve, de nem sokat jelentene, üres frázis puffanna a semmibe. Közelebb visz hozzá, ha azt írom, hogy a kafkai értelemben vett "agyfelszántó" kategória jeles darabjával állunk szemben. Egy könyvvel, amiben minden szónak súlya, minden mondatnak pontos szerepe van, egy olyan könyvvel, ami megváltoztatja az aktuálisan naiv elképzelésünket is a regények főhőseiről, miszerint szeretnünk kell őket, vagy legalábbis szimpatizálnunk velük. Sokkal inkább megtanít azonosulni, miközben az önkéntelen reakciónk miatt nem tudjuk eldönteni, hogy a karaktertől vagy magunktól iszonyodjunk inkább. Ismét egy könyv, ami az "emberi" szót nem annak kedves, kellemes, félig hazug értelmében, hanem nagyon is a zsigeri jelentésében érdemli ki. Emberek vagyunk, s ezáltal nem szépek és jók eredendően: a legtöbb, amit tehetünk, hogy harcot vívunk az élet napos oldalára való átkerülésért. Néha nem sikerül, mert emberek vagyunk.    

A történet viszonylag egyszerű: egy miniszterelnök-jelölt és felesége négyesben elkölt egy vacsorát -egy nevetségesen drága és nevetségesen nevetséges helyen-, annak testvérével és feleségével. Beszélgetnek. Nincs ebben semmi különös. Abban azonban annál inkább, hogy az első laptól kezdve érezzük: van ebben valami fojtogató. Lappang valami a felszín alatt, ami egy vákuumba helyezi az asztaltársaságot, az olvasó pedig nem jut elég oxigénhez. Levegőtlenebb, mint a "Fülke"c. film, ami egyébként ehhez képest ipari tanuló volt. Egy vacsora ürügyén, egy asztal köré öntött sűrítmény. Sokkal többről mesél, mint a borítón is feltett kérdés: "a gyerekedért bármit megtennél, ugye?" Ez csak a felszín.

Ördögi könyv, luciferi író, a kísértés maga. Szabadulni képtelen a bűvköréből az, aki beleütötte az orrát.  Egyszerre szól a családi kapcsolatokról, meg arról, hogy a mennyire igaza is volt Tolsztojnak: "a maga módján" minden boldogtalan család boldog. Legalábbis működik. Valahogyan. De beleszólása van ebbe a történetbe a Moiráknak is, tekintettel arra, hogy az olvasó az első pillanattól érzi az Elkerülhetetlen szelét. Közeleg, megállíthatatlanul, mint a vonat, ami ki fog siklani és vezető hiába látja előre, hiába húzza a féket, pontosan tudja, hogy a tragédia elkerülhetetlen. Sőt: túl sok következménnyel jár majd. Ám ahogyan a klasszikus görög drámákban, itt sem lehet tenni semmi a Sors ellen: az élet fonalát már megszőtték, be kell teljesednie. 

Tanulságos, egyben és ezer kérdést feltevő történet ez. Miközben családról és nevelésről mesél,  olyan kényes témákat boncolgat -és sokszor relativizál-, mint az erkölcs, a genetikai betegségek hatásai és ezzel összefüggésben az abortusz kérdése, vagy a rasszizmus és az örökbefogadás, de kíméletlen tükröt tart jelen korunk konzumidiotizmusának is. 

Képzeljük el a jelenetet: húszas éveink elején járunk, egy vad buliban: hajnali fél három van, gomolyog a füst (mert akkor még lehetett, ugye...), félhomály, néhol felvillanó fények, a tömegben veríték, alkohol szaga, és ki tudja, még minek a kipárolgása terjeng a levegőben, a lüktető zene ritmusára. Majd egyik pillanatról a másikra a zene elhallgat, felkapcsolják a fényeket és ott állunk, szinte reflektoroktól megvilágítva, csapzottan, ziláltan, félig elfolyt sminkkel és rettenetes hajjal... Az éjszaka császárairól és császárnőiről lehullott a lepel. Lelepleződtünk. Kínosan érezzük magunkat és feszengünk a nevetséges helyzetben. Hát így érzem én magam ennek a könyvnek az elolvasása után. Lelepleződtem. Napvilágra hozta a felvetett kérdésekre adandó válaszaimat, amik nem is mindig olyan PC-k, mint hittem volna. 

Első mondat:
"Elmentünk vacsorázni egy étterembe."

csütörtök, március 27, 2014

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3.- Bolondulásig



Olyan nagy mennyiségű -hogy stílszerű legyek- ajvékolást olvastam már a hír kapcsán, miszerint Helen Fielding képes volt folytatni a Bridget Jones naplóját, mi több: megölni Mark Darcyt, hogy nem kevés félelemmel kezdtem bele a Bridget Jones naplója 3.-ba. Sok dolog hiányzott a márciusomhoz, de speciel az nem, hogy ezt, az azóta ikonikussá avanzsált, a közbeszédet és a közgondolkodást megváltoztató karaktert, és egyben könyvet (könyveket) tönkretegye valami izgága írónő réveteg próbálkozása arra, hogy ismét élvonalba kerülhessen. 

Ehhez képest -hála az égnek-, pontosan ugyanazt a minőséget nyújtotta, mint az előző két kötet. Azt a felszabadult szórakozást, hangos nevetést és tiszta érzelmeket, mint annak idején, amikor még csak az egyedülléttel birkózott Bridget, meg azzal, hogy a lába csak 'idáig' ér... Most birkózik annyi egyéb mással, többek között két gyerekkel, a (pszt!) középkorúsággal, meg ami ami a legrosszabb: az özvegységgel. Igen, kérem szépen, Mark Darcy valóban halott! Azonban a könyv folytatásához szükségképpen halottnak kell lennie. Gondolj csak bele, Olvasó: te miért szeretted Bridgetet? Hát persze, hogy azért, mert ő maga egy adag esetlen tömény bűbáj, aki egyedül hajózik (csuromvizesen) az élet tengerén, s aki által az írónő ki tudta mondatni a te legrejtettebb gondolataidat, legnagyobb félelmeidet is. A belső monológokat, amiket a pókerarc mögött mantrázol egy társasági eseményen, a randizás esetlenségét, és azt is, hogy mit művel az egyedülálló nőkkel a közbeszéd és a társadalmi nyomás. Mindazt, amitől mind rettegünk, és amit mindannyian lefilmeztünk már a belső mozinkban, miközben sajtot/csokit/jégkrémet/cigit/vörösbort döntünk le a torkunkon, de ezt sem vallanánk be soha, senkinek. Ahogyan azt sem, hogy az ember lánya bizonytalan, az élet nehéz, a magány nyomasztó, a pasik dekódolhatatlanok, mindenki más szebb, fiatalabb, karcsúbb, sikeresebb és népszerűbb minálunk. Ésatöbbi. Na, ugye? 

Nos, ahhoz, hogy önmagát adhassa ismét ez a karakter, ahhoz újra egyedül kellett lennie. A válás pedig nem opció, hiszen a párkeresést egyedülállóként már Fielding kivesézte két köteten át, Bridget és Mark szerelme pedig annyira igazi volt, hogy ők aztán tényleg nem válhattak el. Így maradt a sajnálatos özvegység, gyerekekkel tetézve, hogy újra szívünkbe zárhassuk ezt a nőt, aki létezésével annyi mindent bizonyít és legitimál egyszerre! Például azt, hogy az ember alapvetően nem változik, legyen harmincöt vagy ötvenegy, de azt is, hogy a magányba átcsapó egyedüllét nyomasztó és kénköves pokol. De kimondja azt is, hogy ebben a tökélyre trenírozott világban, ahol természetesen mindenki golyóálló, de minimum végtelen teherbírású, ám közben tökéletes marad a frizurája is, itt, ebben a 2014-es valóságban is esendőségében válik szerethetővé az ember. Emberek vagyunk, hülyeségeket csinálunk, hibázunk, hiába is igyekszünk, és ettől vagyunk szerethetőek: a téblábolásunktól és a senki másra nem jellemző gondolatainktól. Tökéletesnek lenni egyszerű és támadhatatlan. Azonban tudni (merni!) tökéletlennek lenni! Az a valódi bátorság. 

Egy szó, mint száz: ez is egy fantasztikus,  kedves és végtelenül vicces könyv lett, csakúgy, mint a Napló első két része. Nem okoz majd olyan revelációt, mint az első a maga idejében, de nem kevésbé fontos. A maga aha-élményeivel, a bájával, a könnyekre ingerlő nevetésével csupa jót tartogat. Nem is lehet olyan lehengerlő hatású, mint az első kötet annak idején: az még akkoriban íródott, amikor a szingli szót nem is ismertük, a Szex és New York sehol sem volt, a közbeszéd pedig még nem tartott ott, hogy kezelje ezeket. Pontosan ezeknek a könyveknek és filmeknek a hatására lett elfogadott az, hogy egy nőnek is vannak párkeresési problémái, nyomasztja őket a rengeteg elvárás, s hol voltunk akkor még a legitim női szabad szerelemtől...! Egy kis tabudöntögetés ebben is van azonban: a közvélemény ennek kapcsán éppen azt nem hajlandó elfogadni, hogy egy középkorú nőnek szexuális vágyai vannak, melyeket fontosnak tart, hogy szerelemre vágyik, és nem áll fel a gravitáció által a társadalom által elvárt mértékben megviselt, önfeladó mártíranya piedesztáljára, aki süt meg leckében segít és ettől teljes az élete. Jelen társadalmunkban a középkorú elvált vagy özvegy nők életvágya számít tabunak, mert nekik már nem ildomos önfeledtnek lenni. Ez pedig nagy baj: mindaz, amit szorosan véve jelent, és az is, amit elmesél erről a képmutató, tizennégy évesekkel ránctalanítót reklámozó világunkról. Előre szeretném bejelenteni: Booklány Bridget korában is boldog lesz, kitárt karral fog nevetni a tavaszi égre és dúdolni is az utcán, ha úgy hozza kedve. Ezt a társadalomnak kell megemésztenie, nem azoknak, akik repeső szívvel sietnek randevúra -horribile dictu!- ötven évesen. Középkorú asszonyok: ne nyomjátok el magatokban az életigenlést, tiétek a világ! Annak kell változnia, nem bennetek a hiba. 

Szeretni fogod a harmadik részt is, Olvasó! Kivéve, ha a saját életed félresiklásának beteljesülését láttad Bridgetben, mert legalább ő tökéletesen boldog, te meg csak annak akarsz látszani, ha addig élsz is... ezzel a görccsel nem fog menni, így akaratlan tükröt tart. Kiegyensúlyozottan azonban érteni fogod, és pontosan akkorákat fogsz rajta nevetni, mint én. Néha elszoruló szívvel, de mosolyogni fogsz rajta, és hidd el: te is megkönnyezed majd azt a metaforát. 

Első mondat:
"2013. április 18., csütörtök
14:30. Most telefonált Talitha, azon a "csak-diszkréten-ugyanakkor-drámai-túláradással"-hangján."

szombat, március 22, 2014

Mikkel Birkegaard: Libri di Luca



A 'Libri di Luca, A Felolvasók Társasága' egy nagyon kedves könyv. Legfőképpen azoknak adhat sokat, akik a könyvekre mindig is különleges adományként, valamiféle tökély, hatalom vagy erő hordozójaként tekintettek, nem pedig úgy, mint egységnyi nyomtatott papírra. Vagyunk ezzel így néhányan. Mi a következőképpen csoportosítjuk a dolgainkat: vannak a tárgyak és vannak A Könyvek. Ha benned is felmerült már valaha hasonló gondolat, Olvasó, akkor neked írták ezt a regényt. Ha neked is tetszett a méltatlanul kis költségvetéssel készült, s vajmi kevés reklámot kapott film, az 'A titkok könyvtára', akkor ez a te könyved. Ha hiszed, hogy a könyvtárak misztikus helyek, ahol a csodák történnek és tudod azt is, hogy te, aki olvasol, nem csak szórakozol vagy kikapcsolódsz, akkor Birkegaard számodra vetette papírra ezt a röpke ötszáz oldalt. 

Hallottam már olyat, hogy egyesek furcsállják, miért tekintünk mi misztikus tárgyakként a könyvekre, mi, akik számára az egyik legédesebb parfüm az új könyv illata. Mi azt is tudjuk, hogy ha nem olvassuk tovább, akkor nem hal meg a kedvenc szereplőnk... Egy szó, mint száz: kellő nyitottsággal kell hozzáállni az élet mesebeli oldalához, a komolyság az úgyis megjön magától, néha abból túl sok is jut. Hát ilyen történet ez, egy valódi misztikus mese, amiben minden megtörténhet, ha könyvekről van szó. Adott egy fiatal ügyvéd, egy valódi cápa, aki a hivatásának él, sikert sikerre halmoz. Sorra nyeri az ügyeket, különleges módon képes befolyásolni az esküdteket a tárgyalóteremben. Mígnem egy napon rég nem látott édesapja haláláról értesül, elutazik a temetésére, hogy sarkaiból forduljon ki a világa. Kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik a környezetében és az életében, az erők pedig, melyek emögött állnak, veszélyesebbek és hatalmasabbak, mint valaha el tudta volna képzelni. A ráció emberének hirtelen be kell engednie a megmagyarázhatatlant az életébe. 

"Még mindig nem szoktam hozzá, hogy az olvasás ennyire veszélyes lehet. Egész életemben azt hittem, hogy ez magányos tevékenység, egy olyan személyes világ, ahol teljesen egyedül lehetek. De a valóságban olyan vagyok,  mint valami rádióadó..."

Ez egy nagyon alaposan kimódolt történet, egy jól felépített szerkezetbe öntve, olvasmányosan elmesélve. Éppen csak annyi izgalom van benne, hogy ne szűnjön meg érdekelni az események folyása, vagy hogy a Booklányhoz hasonló, belefeledkező típusok kissé féljenek a könyv lapjain kibontakozó erők szándékától és hatalmától. Éppen ezért jó könyv ez: tud hatni. Akkor is, ha néhol előre tudható, mi lesz a következő csavar. Ezeket a botlásokat egyensúlyozza ki, mi több, feledteti egyfelől az alapvetés a könyvek erejéről, másfelől az az alaposság, ami a lapokon tapintható. Munka van ebben, kérem szépen. 

Kifejezetten örülök neki, hogy elolvastam. Helyes könyv ez, jó sztorival, egy kellemes mesélő tollából. Booklány szereti...

Első mondat:
"Luca Campelli kívánsága, miszerint hőn szeretett könyveitől körülvéve szeretne búcsút venni az árnyékvilágtól, egy késő októberi estén beteljesedett."

csütörtök, március 20, 2014

Tom Harper: A holtak titkai



Ezúttal azon kedves olvasóimhoz szólok, akik filmélményt keresnek a könyvekben, akár hangulatuk okán, akár azért, mert előnyben részesítik a pörgősebb alkotásokat. A klasszikus értelemben vett kalandregényeket, amelyben pörögnek az események, az egyszeri olvasó nem győzi kapkodni a fejét, és egyáltalán: valamikor éjfél után már harmadszor tart a  "csak még egy fejezet...." kezdetű gondolatnál.

Booklány ezidáig Tom Harper-szűz volt, így másra nem tudott hagyatkozni, mint a kiadó reklámja, ami nem kevés izgalmat és kalandot ígért. Azt kell mondjam, hogy ez a könyv pontosan azt hozza, amit megígér: a pörgő cselekményt, a valódi hajszát. Ezért nem javasolt elalvás előtt elkezdeni az olvasását: ez a fiatal szerző rutinos öreg rókákat megszégyenítően keveri a kártyákat. Könnyed, de nem súlytalan nyelvezettel operál, okos izgalmas fordulatokkal, sodró cselekménnyel. Ráadásul két olyan történettel, ami kiadott volna két könyvet is, ám a szerző más utat választott. Megfogta ezt a két, hangulatában is teljesen eltérő szálat, a történelmi-misztikust és az akciójelenetekben is bővelkedő kalandosat, majd párba állította azokat. A végeredmény talán pont emiatt, a közöttük feszülő kontraszt miatt ennyire érdekes. Így született meg ez a sajátos, tulajdonképpen a maffiatörténetet a történelmi  regénnyel elegyítő kötet, amiből egészen jó filmet lehetne forgatni. Az én fejemben legalábbis lejátszódott, elejétől végéig, sőt, már a szereposztása is megvan, magyar hangja Ruttkay Laura. 

A cselekmény két szálon és idősíkon fut. Történik egyszer a IV. századi Konstantinápolyban, másrészt a jelenkori Balkánon. Abby Cormac, az ENSZ-nek dolgozó jogásznő azt hiszi, hogy könnyed kikapcsolódásra indul a szerelmével, Michaellel, magyar hangja Kautzky Armand. A férfit azonban meggyilkolják, s a lány is csak véletlenül éli túl. Nyomozni kezd a kedvese gyilkosa után, hogy olyan szálakat és meglepetéseket találjon, amikre legvadabb álmaiban sem gondolt volna (magyar hangja többek között László Zsolt). 

A történet másik, szerintem érdekesebb része a történelmi vonal, ez teszi igazán különlegessé. Érződik rajta, hogy a szerzőnek ez az igazi terepe, egy vérbeli történelem szakos mindig felismeri a hasonszőrűt. Ellenszélben, szag után. A régmúlt eseményei annyira élőek, olyan valóságosan bontakoznak ki a lapokon, amit nem vártam volna egy kalandregényben, ez a könyv igazi erénye; magyar hangja egyébként a néhai Helyey László. 

A két idősíknak természetesen, az időbeli távolság dacára, nagyon is köze van egymáshoz, ebben rejlik a történet kulcsa is. Természetesen homályosan fogalmazok, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor előre fellebbentik a fátylat vagy lelövik a poént! Nem veszem el a szórakozásod, Olvasó. Annyit mindenesetre elárulhatok, hogy jól fogsz szórakozni. Lehet, hogy nem tetszenek majd a hangok, de a filmet te is látni fogod. Így csak rajtad áll, hogy kivel szinkronizáltatod, bár szerintem az én választásom a legjobb :)

Első mondat:
"Abby még mindig nem szokott hozzá a fényűzéshez, hogy péntek délután megszökhet a munka elöl."

hétfő, március 17, 2014

Petra Nagyová-Dzerengová: Csak a javadat akarom



E sorok írója mélyen hisz abban, hogy a feminizmus az a radikális eszme, miszerint a nő is ember. Többek között emiatt is fogadtam szeretettel Petra Nagyová-Dzerengová második könyvét, ugyanis az már az első kötetnél is kiderült, hogy ezekkel a csajosnak, romantikusnak, érzelmesnek ható könyvekkel a szerzőnek célja van. Ez a cél pedig legkevésbé kizárólag a szórakoztatás.

Pedig minden adott lenne hozzá: a nem tökéletes, de igazán könnyed stílus, a történetekbe rejtett érzelmi hullámvasút, és egy olyan történet, ami -sajnos-, sokaknak ismerős lehet. Ám éppen ez utóbbi vonás az, ami kiemeli a divatos lektűrök közül ezt a könyvet. A szerző, akárcsak az első regényében, hamar tanúbizonyságot tesz arról, hogy ő nem egy laza kis történetet akar elmesélni, hanem a szórakoztatás álarcát hívja segítségül a valódi céljához: komoly társadalmi problémák megvilágításához. Míg az előző kötetben egy fizikailag is bántalmazott nő volt a főszereplő, ebben egy aranykalitkában nevelt, háztartásbeli feleség öntudatra ébredésének lehet tanúja az olvasó. Megspékelve olyan utalásokkal, melyek rávilágítanak a szerző valódi céljára: a nőelnyomás megszüntetésére. 

Nem ismerem az ez irányú szlovák statisztikákat, de nem sokban különbözhetnek a hazaitól: minden héten meghal egy nő országunkban csak azért, mert a -mondjuk így-, férfi, akihez tartozik, agyonveri. A környezete pedig az odáig vezető évekhez ocsmány álszentséggel statisztál, csakúgy, mint a jómódú férfiak eltartott feleségei sorsához is. Közöttük rengetegen vannak, akik évek, évtizedek óta nyelik a békát, verbális bántalmazásban, anyagi elnyomásban és függésben élnek, ami nem kevésbé megalázó és agresszív, mint az ütlegelések. Ehhez is asszisztál a család és a tágabb környezet, sokszor még büszkék is rá, hogy lám, az ő kislányuk milyen sokra vitte, hiszen dolgoznia sem kell... a látszólag gondtalan sorsok tökéletesen kozmetikázott álarca mögött hatalmas arányban feszülnek a tragédiák, a szétesett személyiségek és a megalázott lelkek. Pedig olyan szép család, nem igaz?

Egy ilyen házasságban élő asszony megaláztatásának és öntudatra ébredésének története ez a könyv, s hogy ne legyen a dolog ennyire egyszerű, minden benne van, ami az ostoba újgazdagok sajátja: eltitkolt terhesség, csilli-villi álca mögötti megcsalások, szülők, akik a Szent Látszat érdekében bármire képesek a saját gyerekük ellenében is. Csak a javukat akarják...

Mindannyian ismerünk ilyen asszonyokat, akkor is, ha azt hisszük, hogy ők aztán biztosan nem olyanok.  Én kettőről is tudok: egyik még mindig a rémálmokkal küzd negyvenes évei derekán, pénze pedig annyi van a közös gyerekek nevelésére, amennyit a (rengeteg degradáló, nem szalonképes jelzővel ellátott) jómódú férje nagy kegyesen kiutal neki, a másik pedig azóta már halott. Önkezével vetett véget az életének, mert nem látott más kiutat, miután a saját anyja is bezárta előtte az ajtót, mikor segítséget kért tőle, hiszen mit szólnának a szomszédok...?

Ezért, miattuk is ennyire fontosak ezek a könyvek, amik okosan használják a szórakoztatás eszközét, a kikapcsolódás látszatát a fontos célok érdekében. Tükröt tartanak egy társadalom felé, melyben te sem akarhatsz élni, Olvasó!

Első mondat:
"A hajdan fehérre mázolt, mostanra sárgásra repedezett ajtó keskeny hasdékán át pont a férfi fenekét látta, amely egy ritmusra mozgott a rozoga asztalnak támaszkodó testtel."

kedd, március 11, 2014

Gitta Sereny: A sötétség felé -az eutanáziától a tömeggyilkosságig



Mindannyian emberek vagyunk. Ez nem felmentés, puszta tény. Olykor rettenetes tény, de előbb-utóbb mindannyiunknak rá kell ébrednünk, hogy a romantikus, felemelő ábránd az ember alapvető jóságáról nem más, mint költői túlzás, a kiválasztott kevesek tulajdonsága. Az ember alapvetően önző, gyakran aljas, félelemből vagy érdekből pedig mindig könnyebb becsuknia a szemét, mint felemelnie a szavát. Nagy tömegben pedig még hatványozottabban érvényesül jellemének ez az oldala. Emiatt olyan különleges a valódi hősiesség, annyira ritka és felemelő dolog igaz emberrel találkozni. S pont ezért olyan könnyű azonosulni velük, a kevesekkel. Tudjuk, hogy mi soha nem  tennénk valódi gonoszságot, legyenek is akármilyenek a körülmények, mi nem tudnánk ártani. 

Azonban minden népirtásban javarészt az átlagemberek vettek részt. Olyanok, mint te, Olvasó vagy én. Ruandában egymás mellett élő emberek kaszabolták le a tulajdon kezükkel egymást, majd a túlélők és a gyilkosok a vészterhes napok után továbbra is egymás mellett élnek, egymás szemébe néznek. Átlagos emberek, akiket tönkretettek a körülmények és a felhasználtak a haszonlesők. Ide kell citálnom a híres Milgram-kísérletet, mely bebizonyította, hogy átlagos emberek 70%-a (!) minden további nélkül halálos áramütést mérne embertársára büntetésből, ha valaki biztosítja arról, hogy a felelősséget más viseli, s ő csak "utasítást hajt végre".  Ugyanezen embereknek csak 2.5%-a cselekedne ugyanígy, ha a felelősség az övé.

A Zimbardo-féle börtönkísérlet még borzasztóbb képet fest az ember valódi jelleméről: 24, véletlenszerűen kiválasztott, önként jelentkező egyetemistát kértek megy egy két hetes börtönszimulációra: közülük kerültek ki a rabok és a börtönőrök is. A kísérletet hat (figyelem: 6!) nap után le kellett állítani, mert a helyzet tarthatatlanná vált és a résztvevők már veszélyeztették egymás testi és lelki épségét, eluralkodott a szadizmus és a másik oldalon komoly pszichés zavarok és a teljes alávetettség jelentkezett, némi lázadással vegyítve. Pedig tudták, hogy minden szereplő ugyanolyan egyetemista, mint ők maguk, s azt is, hogy önkéntes játékban vesznek részt. Maga a kísérlet vezetője is, aki a "börtönigazgató" szerepét töltötte be, saját bevallása alapján sem volt képes puszta megfigyelőként viselkedni, s önmagán is érzékelte a viselkedésbeli torzulásokat.

Hogy jön mindez ehhez a könyvhöz? Talán úgy, hogy (soha, egyetlen percre sem relativizálva egyetlen gonosz rezsim egyetlen rémtettét sem) Gitta Sereny döbbentett rá arra, hogy ezek az emberek csak egyek voltak közülünk. Strangl, a treblinkai haláltábor parancsnoka csak egy ember volt a sok közül, aki mégis, minden további nélkül részt vett a haláltábor működtetésében, hatékonyabbá tételében, előtte pedig a fogyatékkal élők lemészárlásában az "eutanáziaprogram" keretében. Ennek az embernek családja volt, gondolatai, érzései, valószínűleg nem volt jobb vagy rosszabb, mint bárki más. Csak nem volt elég jó ahhoz, hogy átlagon felüli legyen és ne kövesse el mindezeket. Nem volt eléggé jó ember, csak ember volt. Ahogy ezt az elképesztő alapossággal feldolgozott könyvet olvastam, egyszerre értettem és nem értettem ezt. Értettem, hogy milyen körülmények, jellemtulajdonságok, politikai irányvonalak, történelmi események, pszichikai tények vezettek mindehhez, de nem értettem azt, hogy hogyan volt képes erre egy emberi lény. Egyúttal el is borzadtam a gondolat súlyától. Mindig helyesen cselekedni a körülmények dacára, felülemelkedni mindenen, ami körülvesz minket, a kiválasztottak ajándéka és terhe. Előre pedig nem tudható, hogy ki tartozik közéjük, ki az, aki az egyetemes jó erkölcs nevében választani képes.

Kellő távolságtartással boncolgatja a szerző a Vatikán szerepét a II. világháborúban, amikor XII. Pius pápa, ahogy az köztudott, nem emelte fel a szavát a genocídium ellen, valamint a háború után, a menekülő SS tiszteknek nyújtott egyházi segítség kérdésére is kitér. Kik, miért, milyen motivációk és tudás birtokában cselekedtek vagy nem cselekedtek úgy, ahogyan az végül lezajlott. Mivel a vonatkozó vatikáni iratok nem kutathatók, rengeteg a megválaszolatlan kérdés ebben a témában is.

A nagy történelmi tragédiákról csak ilyen könyveket lenne szabad írni, elolvasni annál inkább. Ez az, ami gondolatokat ébreszt, mert nem erőlteti  a hatást, csak feltárja a tényeket, körüljár minden lehetséges szálat és a következtetések levonását meghagyja az olvasónak. Hasznosabb és értelmesebb, mint az olcsó hatásvadászat érdekében nevetséges túlzásokba esni könyvekben és filmekben, ráadásul ez ártalmas is. Árt a hitelességnek és az elpusztítottak emlékének, nem beszélve a megismerés fontosságáról. 

Gitta Sereny könyve kiváló, súlyos, felkavaró és gondolatébresztő munka, ami kíméletlen tükröt tart olvasója elé.  

csütörtök, március 06, 2014

Erdélyi Z. Ágnes: Fakanállal a szekszárdi borvidéken



Szekszárd boraihoz különleges kapocs fűz. Már akkor a kedvencem volt bizonyos baráti beszélgetésekhez egy arrafelé készült barikolt cabernet franc, amikor még mindenki azt hajtogatta, hogy Villány agyonreklámozott és -kevés kivételtől eltekintve- nehézkes, nem fejlődőképes, egyforma borai nélkül nem élet az élet. Sokkal több kreativitást és újító szellem mutatkozik meg ezen a feltörekvő kis vidéken, mint az ország lecsengett "nagy öregjeinek" teljes életművében együttvéve. 

Mintha itt valóban akarnának valamit, mintha tényleg cél lenne követni az idők szavát és válaszolni a jelenkor gasztronómiai és borgasztronómiai kihívásaira. Ugyan a huszonegyedik századi elvárásokkal rendelkező piac nálunk nem növekszik olyan gyorsan, mint egyes -mondjuk úgy- felvilágosultabb régiókban, s még ma is olyan erény lehet a közönség jó része szemében az óriási szelet rántott karaj, hogy a mirelit sült krumplit (!) is elnézik emiatt, én esküszöm, hogy látom a fényt az alagút végén. Sokan vannak, akik nem akarnak minden nap, s minden áron fine dining fogásokat fogyasztani és túlárazott italokat inni hozzájuk, egyszerűen csak ennének egy jót egy csütörtök este. Olyat, ami nem annyira unalmas, hogy az ízlelőbimbóik elaludjanak evés közben, olyat, aminek nem az egyetlen erénye, hogy panírozott, olajban sült vagy sok. Egy pohár jó borral, esetleg pálinkával kísérve, bár be kell vallanom, hogy ez utóbbi nem az én asztalom: ha gyümölcsízre vágyom, gyümölcsöt eszem. 

Szekszárd végre a régi helyére pályázik a palettán, s az utat is megtalálni látszik hozzá. Akad (valahára!) egy-egy hely arrafelé is, ahol érdemes lehet megállni ebédre vagy egy kávéra, s nincs olyan érzése az egyszeri utazónak, hogy ha addig él is kibírja Budapestig. Ennek a törekvésnek jobb cégért nem találhattak volna ennél a könyvnél. Ízléses kiállítás, gyönyörű képek, érdekes mondatok. Annak ellenére mondom ezt, hogy láthatólag ma sincs nehezebb dolog kis hazánkban, semmint rizottóállagú polentát (oppardon': puliszkát) enni. De talán egyszer ez is megváltozik. Lassan, nagyon lassan.

A minőség egyre inkább divat: ételben, italban, vendéglátásban és könyvben is. Az ennek megfelelni nem tudó szakácskönyveket ajándékba szoktuk adni, valljuk be, ha szégyen, ha nem. A 'Fakanállal a szekszárdi borvidéken...' viszont nem csak szakácskönyv, hanem gasztrokörkép, kis hagyomány, némi áttekintés, és ami a legfontosabb: enyhe friss fuvallat, a változás előszele, amire olyan nagy szükség volt már. Nem elsöprő, talán kissé óvatos, de barátságos, szerethető, őskonzervatív ötvenesek számára sem ijesztően idegen.

Ezt a kiadványt nem csak ajándékba tudom elképzelni. Jóféle, mint az a bizonyos, már emlegetett cabernet franc barrique. 


szombat, március 01, 2014

Robert Holdstock: Mitágó-erdő




Vannak történetek, amiket nem szabad elolvasni, ha az ember erdő mellett lakik. Legfőképpen akkor nem, ha elfogadjuk a viszonylag új keletű kutatások eredményit, miszerint az olvasott történeteket agyunk saját élményként adaptálja. Azt, hogy a Mitágó-erdő is egy ilyen kötet, csak az első húsz oldal elolvasás után tudtam meg, de akkor már késő volt. Benne voltam a történetben, ebben a sötét, sejtelmes, erdei történetben-éjjel, erdőszélen. 

A lassú folyású történetek mindig ijesztőbbek a gyorsan pörgő, vérengzős akciójeleneteknél. Utóbbiak esetében tudható, hogy mivel állunk szemben, az előbbieknél pedig csak félve bízhatunk abban, hogy nem következik valami vérfagyasztó dolog a következő lapon. Kettős vágy hajtja ilyenkor az egyszeri olvasót: rohanna tovább az olvasásban, falná az oldalakat, hiszen fúrja az oldalát a kíváncsiság, másfelől lassítja a tempót, mert szinte fél lapozni. Hát így voltam Booklány ezzel a könyvvel. 

A sok fantasy közé, amihez eddig szerencsém volt, nem tudtam hová beilleszteni, külön polcot kellene neki nyitnom, bár azt nem tudom még, felkerül-e valaha egy másik, hasonló kötet is mellé. Túl erős, túl mély a történet, túlzottan kísért a befejezése után is, éjjel is, nappal is. Még akkor is, ha nappal olyan barátságosnak hat az erdő (megnéztem). A történetbeli erdő azonban soha nem hatott annak. Az a vadon, ami mellett a Huxley család lakott, minden volt, csak világos vagy barátságos nem. A közvetlenül mellette álló Tölgylak lakói sem tudtak róla semmit, ahogyan mások sem. A térképek sem jelölték tisztán és világosan. 

Egy testvérpár tért ide vissza, apjuk halála után, akit valami rabul ejtett ebben a rengetegben. Talán anyjuk egészsége is erre ment rá időnap előtt. Ők csak annyit érzékeltek mindebből, hogy apjuk csak fizikailag van jelen az életükben, de abban sincs sok köszönet. Később egyre szaporodtak a -dolgozószoba helyett- vadonban töltött napjai. Míg végül meghalt és Steven Huxley hazatért a háború után, hogy fivérét apjához hasonló félállapotban találja: fizikailag jelen, de furcsán, ziláltan, talán az őrület határán, az erdő rabjaként. A feltérképezetlen rengeteg sokkal több titkot rejt, mint az elképzelhető volna: kihaltnak hitt állatok és mítoszbeli lények lakják, az ott rejlő erő nagysága pedig minden képzeletet felülmúl. Mindkettejüknek be kell merészkedniük előbb vagy utóbb az ismeretlenbe. 

Elképesztő ereje van ennek a mesének. Ahogyan a szereplők közelednek az utazáshoz az erdő mélyére, azzal egyúttal az ősi mítoszok és a tudatalatti bugyraiba is alámerülnek. Kicsit úgy, mint Dante a pokolba. Szó szerint félelmetes könyv, nyomasztó és ebben rejlik a legnagyobb erőssége: az őserők, a sors hatalma, az történetek ábrázolásában. Nemcsak régmúlt mítoszokról mesél, nemcsak az ősi angolszász hagyományokat eleveníti fel, de egy olyan kor történeteihez válik maga is hasonlatossá, melyben még tiszta, erős, karakán történetek voltak a  lényegesek. Sallangmentesen, az igazán hangsúlyos dolgokról mesél. Pontosan ettől válik ijesztővé és ezért ereszt el nehezen.

A szerzőről, Robert Holdstockról halála után díjat is elneveztek. Most már értem, hogy miért. Nem is szólva arról, hogy az ősi hagyományok, kultúrák, mítoszok nagysága előtt ilyen erős, ám indirekt tisztelgéssel még nem találkoztam.

Első mondat:
"Edward, azonnal el kell jönnöd a Lakba."

csütörtök, február 27, 2014

Réti László: A hasonmás


Ha valami nem merült fel bennem soha  könyvek kapcsán, akkor az az, hogy én Réti Lászlót fogok olvasni. Igazából nem is tudom, miért. Talán nem tűnt eléggé érdekesnek, súlyosnak, de az is lehet, hogy csak a borítója nem tetszett. Mindegy is, mert már túl vagyok az elsőn, s biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó. 

Valahogy úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mit a Die Hard-filmekkel: félve vallom be, hogy tetszenek. Úrinő nem néz/olvas akciót, nem vigyorog kajánul, amikor John McClane beszól valami cinikusat a (már megint) idióta főnökének, nem nevet hangosan (de), amikor Cameron Larkin eszmét futtat. Az igazság az, hogy minden úrinőnek szüksége van egy kis lazításra, amikor igenis Bruce Willis meg Réti László szórakoztatja. Méghozzá nem is kicsit teszik ezt.

Ez a könyv pontosan azt hozza, amire vállalkozik: kikapcsol. Nem többet és nem kevesebbet. Nem akar nagyregény lenni, nem törekszik szépirodalmi babérokra, nem tanít, nem nevel, egyszerűen "csak" szórakoztat. Ami nem is kis feladat, ha belegondolunk. Az egyik legnehezebb dolog szórakoztató irodalmat írni, olyat, ami nevettet, nyelvezetében nem igénytelen, ráadásul izgalmas, feszített tempójú krimi is egyben. Amiben nem teng túl a vulgaritás vagy az erőszak, s ami (s ez a legnehezebb) átmegy Booklány igen érzékeny szűrőjén is. Egy pillanatra sem éreztem izzadtságszagúnak, modorosnak, alpárinak vagy unalmasnak a könyvet. Nem volt öncélú egyetlen pillanatra sem, ellenben annyit nevettem olvasás közben, mint már régen. A történet pedig kifejezetten izgalmasra sikerült, a nem kevés komolyzenész barátomnak is ajánlani fogom a legyekként hulló szimfonikusok történetét. Egyébként még meg is tudott lepni: nem, nem tudtam az elejétől fogva, hogy mi lesz a vége. 

Élek a gyanúperrel, hogy nem kevés munka van ebben a krimiben. Annyira biztosan vezeti a szálat az író, ami komoly háttértanulmányt sejtet. Talán megcáfol majd, de ez az érzésem egyre erősödött olvasás közben. Ráadásul végre találtam egy olyan krimit, ami egyrészt szerintem inkább akció, másrészt nem "ahogy azt Móricka elképzeli a zsarukról, meg a nyomozókróm, meg az amcsikról", hanem hitelesnek hat. Pont annyira, mint a Die hard. Angol álnévvel a borítón egy percig sem gyanakodnék magyar szerzőre. 

Szemtelen, kicsit pasis, nagyon szarkasztikus, egyszóval: ami jó, az jó. Ez jó. Kedves Réti László! Immáron semmi nem menti meg attól, hogy Booklány elolvassa a többi könyvét is, szóval, még találkozunk! :) Apropó: jól sejtem, hogy titkon minden zsaru John McClane akar lenni? Ha ez így van -és miért ne lenne így-, akkor azt hiszem, lassan felkerül a listájukra Cameron Larkin is. 

Első mondat:
"Lelkem mélyén azért ennél egy hangyányival komolyabb fogadtatásra számítottam, amikor egy másodperccel korábban lenyomtam a kilincset."

szombat, február 22, 2014

Markus Zusak: A könyvtolvaj



Nehéz az olyan könyvekkel, amikért mindenki rajong. Azokat mindig fenntartással kezelem, félek tőlük, mert elvárást kell teljesítenem: rajonganom kell, akármi történjék is. Miattuk is, a mások miatt. Ilyen nyomasztó prekoncepciónak Booklány képtelen behódolni. Nem bírja az ez irányú nyomást.

Az "A könyvtolvajt" ez a bizonyos nyomás adta  kezembe, no meg K., aki szerint olvassam ezt csak úgy, ami: young adult-kötetként, így talán szeretni fogom. Hát így olvastam. Próbáltam szeretni. Nem ment. Talán nem kellett volna már ezer könyvet elolvasnom ugyanerről a témáról előtte, talán nem kellett volna könyvélményt várnom tőle, fene tudja. Nem volt kerek. 

Nagyon tetszett az alapvetés, az, hogy maga a Halál meséli el a történetet: jó perspektíva, sokat  ki lehet belőle hozni; ha már a téma százszor s ezerszer, legalább a szemszög legyen eredeti. Ebben nem is volt hiba, azonban a történet folyásában annál több. Pontosabban a nem-folyásában, ugyanis a végletekig töredezett az egész, az író akarattal tördelte apró darabokra, más betűtípussal szedett közbevetésekkel, mintha kényszert érzett volna, hogy a célcsoportja vélt igényeihez igazítsa a formát. Mintha a z generáció képtelen lenne egy könyvre folyamatában figyelni, folyton meg kell azt szakítani irodalmi szpotokkal (van egyáltalán ilyen kifejezés?), beharangozókkal, nehogy abbahagyják az olvasást. A forma teljesen megölte az élményt. Ne tessék tukmálni! Egy könyvben meg pláne ne mondja el nekem senki, hogy "mindjárt, hamarosan, nem most, de pár oldal múlva azonnal... rögvest lesz majd valami hűdeizgi, addig csak olvasd, ami van, de máris...! azonnal...! csak most...! csak neked...! érkezik Az Élmény!!!!" Hát krisztusazégbe'.  Nézzünk már ki ennél többet egy picivel, csak egy kicsivel az olvasóból! Legfőképpen abból a tinédzserből, aki maga is olvas. Képes könyvként kezelni egy könyvet. Megy neki. Ha kell, meg is esküszöm rá.

Filmes alapanyag ez, ötletelőkönyv, amit nem is bizonyít jobban más, mintsem az, hogy máris látható világszerte a belőle készült adaptáció. Biztos vagyok benne, hogy profi munka, nagyon látványos, érzelmes, egy-két jó színésszel, ügyes fényképezéssel, hatásos zenével. De valahogy nem érdekel. 

Azt mondta egy tanárom egyszer, hogy a forma, tartalom nélkül a giccs. Ennyit tudok erről mondani.

Első mondat:
"Először: a színek."

csütörtök, február 20, 2014

Kim és Krickitt Carpenter, Dana Wilkerson: Fogadom



"A film alapjául szolgáló igaz történet"-szól az alcím, s ez az, ami a leginkább fedi a valóságot. Ez ugyanis nem egy könyv, nem is lehet úgy értékelni; ez egy elmesélt történet. Három hangsúlyos pontja van: a történet, azaz a "sztori", az alapot képező hit és a stílus. 

Mindezek közül a történet a legmegkapóbb, s mint olyan sokszor, most is tanúja lehetünk annak a hibának, amibe oly sokszor esnek a keresztény ihletésű kiadványok: azt hiszik, hogy a történet mindent visz, s semmi szükség megfelelő formába öltöztetni azt. Pedig erre lenne leginkább szükség, ha nem belterjes használatra szánják a kötetet, hittársaiknak, felekezeti barátaiknak, akik ezirányú kritika nélkül fogadnak mindent, ami Istenről szól. Ha azonban nyitottabb fülekre, kötöttségek és sorvezetők nélkül gondolkodó közönségre is számítanak, akkor nem kellene az olvasót alábecsülni és fogalmazásként megírni egy könyvet. Hiszen a -nem titkolt cél- Isten erejének eljuttatása minél szélesebb rétegekhez, ami ebben a formában bizony nem fog menni, mert kontraproduktívvá válik nettó három  perc alatt. 

Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy miért hiszik a neoprotestánsok azt, hogy ez a kenetteljes, álnaiv nyelvezet vezet bárhová is? Miért nem tekintik valódi igénynek az egyebeket is? Egy könyvvel kapcsolatosan édeskevés, ha le van benne írva, hogy "Isten", egy könyvnek valódi könyvélményt kell(ene) nyújtania. 

Amikor Istenről beszélünk, kizárt, hogy valamiféle életszerűtlen mondatszerkezeteket gügyögő bábbá kellene alacsonyodnunk: ha létezik, ezt ő maga sem akarná, erre bizonyítékul kaptuk tőle az intelligenciát. II. János Pál szerint Istent lehet dicsérni rockzenével és futballal is, Ferenc pápa selfie-n pózol a fiatalokkal és nem költözött be a rezidenciára, hogy ne idegenedjen el az emberektől, ám még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy ez így méltó stílus. Hát, nem az, mert elbagatellizálja  a tartalmat,  ellene hat, mert giccsé alacsonyítja. 

Az más kérdés, hogy a kiadványban leírt történet valóban szívbemarkoló: friss házasok autóbalesetet szenvednek, mindketten súlyos sérülést élnek túl, az asszony pedig olyan komoly agysérülést szenved, hogy nem csak újra kell tanulnia szinte mindent és újraépítenie a fizikumát és a személyiségét, de elfelejt mindent, ami a férjével kapcsolatos. Eltűnik a házassága, a közös életük és minden, ami őket összeköti. Az élet és kettejük újraépítéséről szól a történet, a nehézségekről, ami kiálltak s arról, hogy soha nem adták fel. Akkor sem, amikor aktuálisan gyűlölködve veszekedtek, hiszen fogadalmat tettek: egészségben, betegségben, jóban, rosszban. Jó olvasni, hogy vannak, akik nem válnak, akik tudják, hogy a házasság fogadalom, azaz elhatározás kérdése leginkább. Ezért (is) van az, hogy az elrendezett házasságokban jóval kevesebb a válás, hiszen ők házasságra vállalkoznak. Míg a "szerelmi házasságok" megkötőinek java része a "deszeretleket" kizárólagos alapnak tartja egy életre szóló szövetséghez. A felfokozott hormonállapot elmúlása után -mert ez ennyi és nem több- pedig felháborodva, sértetten kéri számon a házastársától azt, amit elveszített, a képet, amibe szerelmes volt. 

Jó lett volna, ha egy valódi író írja meg ezt a történetet, 3-400 oldalban, elemezve a valódi konfliktusokat, felvázolva a lélektani drámákat. Így mindebből nem sokat lehetett érzékelni, amit sajnálok. Sajnálom, hogy térítő példabeszédecske lett ez a történet, pedig a megfelelő módon megírva sokkal több emberhez jutna el, s sokkal többen meríthetnének belőle valódi támaszt, hiszen ez lenne a cél, a történet pedig alkalmas lenne rá. A házasság hetében legfőképpen.

Első mondat:
"1993. december
-Krickitt -kezdte a terapeuta megnyugtató hangon-, tudja, hogy hol van?"

vasárnap, február 09, 2014

Centauri: Jégvágó



Az amerikai irodalom és Booklány soha nem járt boldogan, kéz a kézben a naplementébe andalogni. Mindig volt ezekben a könyvekben valami, ami nem engedte, hogy megszeressem a huszadik század második felének tengeren túli irodalmát (kevés kivétellel), amit leginkább -és igen gyakran- értettem, de nem igazán éreztem. Még emlékszem a lelkesedésre, amivel Salinger obligát Zabhegyezőjét a kezembe vettem: előre tudni véltem, hogy majd most, abból a könyvből megtudom a tutit. Valamiről, bármiről, végső soron mindenről. A könyv befejezése után ehhez képest nem maradt más, csak az űr és egy hatalmas kérdőjel, jelesül: miért vannak ezért annyira oda?! Persze, értettem én a jelentőségét, a benne megfogalmazott kor- és generációszellemet, de nem elég érteni egy könyvet. Többre van szükség.

Amikor pedig a Jégvágót kinyitva elolvastam az első két oldalt, azonnal ez az élmény villant a fejembe. Van valami erősen zabhegyezős ebben a könyvben, talán túlságosan is. Pont ugyanannyira szemtelen, mint az amerikai párja. Ugyanis, ha nem említettem volna eddig: egy magyar szerző kötetéről van szó, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint egy hamisítatlan amerikai regény megírására. 

Egy szó, mint száz: ez egy pimasz könyv. Sőt, pofátlan. Meglehetősen szabadszájú, trágár nyelvezettel operál, ami meglepő módon nem zavart. Nem húzható rá az öncélúság, ami meglehetősen ritka madár. Kényes az egyensúly ebben a kérdésben, jó arányérzék nélkül pedig biztos a bukás, ám e tekintetben még nekem sem sikerült belekötnöm. 

Pedig hidd el, Olvasó, hogy igyekeztem! Régóta nem olvastam ennyire kritikus szemmel, fogódzókat keresve ahhoz, hogy miért ne... Volt ugyanis valami irritáló az egész jelenségben. Centauri, az író, akiről a nagy nyilvánosság nem tudja, kicsoda, ír egy tényleg pofátlan, amcsi könyvet, miközben -látszólag- fittyet hány a fogadtatásra, holott mindannyian tudjuk, hogy egy író személye és munkássága nem választhat el egymástól. Van ebben valami flegmatikus, majdnem fellengős vonás. Másfelől túl professzionális vállalkozás non-európai könyvet európaiként letenni az asztalra. Ez egészen bicskanyitogatóan merész.

Azt kell mondjam, hogy a Jégvágó jól sikerült. Egy egész generáció céltalan dühe, elveszettsége, éles, mindenre és mindenkire kiterjedő kritikája, a mindent magától értetődően megkérdőjelező Y és Z generáció kiábrándult hangja -és egyben gyávasága- süt a lapokról. Nem a maga nevében, nem csak a maga nevében beszél a főhős. Egy közülük, még akkor is, ha valószínűleg kevesen élnek át ilyen agyament történéseket, mint ő. A virtuális világban annyira otthonosan mozgók tudnak csak ennyire elveszettek lenni offline. 

Elveszettség. Ez jellemzi talán legjobban a könyv hangulatát, ami road movie is lehetne, az Úton is lehetne, de nem az, leginkább csak önmaga. Üres, áporodott és remegősen dühös néhol, ráadásul egyszerre. És céltalan, mennyire, mennyire céltalan... ! Adott ez a Dan nevű srác, aki a semmi elől menekül a valami felé, északra, hogy ott majd valami történik, amitől jobb lesz minden. Az ilyen történetekben azonban nem lesz jobb, soha. Még akkor sem, ha a kiindulópont, a hendikepek ellenére van valami sajátos a fiúban. Olvasottsága okán annyi életet élhetne, amennyit csak választ magának, ehelyett alig vergődik át azon az egyen, ami adódott neki. Elementáris erővel vágyik élni, szomjazza a valóságot, a tapasztalatokat, az élményeket, de nem tudja megélni őket.

Egyes részeket újra- és újraolvastam a jó meglátások, a perfekt nyelvhasználat, a kiváló stílus miatt, más részeket túl tökéletesnek, túl kimódoltnak éreztem. Túlzottan tökéletesítettnek ahhoz, hogy valódi, csattanós, gördülékeny legyen, ezeken a pontokon megbicsaklott a stílus vagy előbukkant az álruhás európai. Másfelől és összességében ez egy egész jó munka, bár véleményem szerint jó ötven oldallal hosszabb, mint kellene; egy ponton elveszett az érdeklődésem középtájt.  

Érdekes módon - nem tudtam napjainkba képzelni a történetet, dacára az internetnek, a 9/11-nek és egyéb jelenkori utalásoknak. A Jégvágó számomra egy hatvanas évekbeli történet marad, amit el kell olvasni. Nem szórakozásból, nem időtöltésből, hanem súlya okán. Mert az van neki.

Első mondat:
"Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek."