kedd, szeptember 30, 2014

Renate Wagner-Wittula: Bécsi konyha



A legjobb recepteket kísérli meg megidézni a Corvina Kiadó gasztro-kiadványa, amit e sorok írója kissé kétkedve kezdett el forgatni. Booklány nem híve a panírkonyhának, így azt sem értette sohasem, mi ez a felhajtás a borjúbécsi és hozzá rendeltetett krumplisaláta körül. 

Amíg meg nem kóstolta azokat. Akkor ugyanis tisztulni kezdett a kép, felvillant, hogy talán mégis lehet ebben valami jóság és fantázia, végül mégis összeforr, ami összetartozik, jelen esetben a borjúhús a kiflikrumplival. Ezen a ponton kezdtem el nagyobb érdeklődéssel forgatni ezt a decens kis kiadványt. Dacára annak, hogy -valljuk be őszintén-, a monarchiás konyha a gasztronómiában kicsit is jártasak számára ezen a tájékon túl sok újat nem tartogat. Amit viszont igen, az egy merő csatamező: a mai napig képesek egyébként disztingvált felnőtt emberek egymásnak esni egy asztaltársaságnál, s vérre menően védeni a mundér becsületét, amennyiben egy-egy étel hovatartozásáról kerül szó. Magam is fültanúja (pelyhesebb koromban aktív résztvevője) voltam az ilyen vitáknak már, melyekben mindig a résztvevők zömének állampolgársága döntötte el az almás rétes vagy a töltött paprika, esetleg a mákos nudli állampolgárságát is. Akik többen voltak, azok vitték a prímet... izé, a nudlit. 

Ebben a könyvben a bécsiek visznek mindent: osztrák szerző tollából osztrák ételek sorakoznak, békebeli alapokon, viszont jó receptekkel. Szegedies vagy magyaros ételek is megjelennek a lapokon, adózva a K und K-hagyományoknak, s most már tényleg ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy hol sütöttek először lekváros buktát vagy főztek elsőként tojásos nokedlit. Akinek ebben a témában ez a legfontosabb szempont, az úgysem fog életében soha egy jót enni. Sokkal lényegesebb látni, mi is a mi közös, sokszor szomszédos, sokszor egymást átfedő örökségünk itt Európa közepén: gyomortájékon is. 

A könyv okos szómagyarázatot is tartalmaz  a vége felé, a szakkifejezések pontosítására, s az én ízlésemhez képest talán túl kevés fotót. Meggyőződéssel vallom, hogy egy valamirevaló szakácskönyvben igenis minden ételt jelenítsenek meg fotón is! Onnan kap kedvet hozzá az egyszeri próbálkozó, s viszonyítási pontra is szükség van a főzéshez. Nagyobb kedvvel merül el az olvasó a bécsi jellegzetességek tanulmányozásában is. 

Ha valamibe bele kell kötnöm, mert mint tudjuk, csak az Úristen tökéletes, az az, hogy ha egy receptben rizibizi szerepel, pláne két nyelven is, akkor a fotón ne világítson hófehéren a hús mellett a rizs! Olyan kiábrándító az ilyen slendriánság. 

Első mondat:
"Bécs egyszerűen más!"

szerda, szeptember 17, 2014

Al Gore: A jövő



Többször említettem már, hogy vannak a világban Fontos Könyvek, melyeket elolvasni, megérteni és gondolkodásmódunkba beépíteni szinte kötelességünk. Ezek azok a könyvek, melyek nélkül szegényebbek lennénk, melyek megváltoztatják a szemléletmódunkat, vagy új színt adnak az érzésvilágunkhoz. Ezeket a könyveket nem laza kikapcsolódásként, hanem értelmes szórakozásként olvassuk el, mert megkerülhetetlennek tartjuk a mondanivalójukat. 

Aztán meg, ott vannak a valódi szerepmodellek, az igaz példaképek, a nem divatos nevek, akikre hallgatnunk érdemes, mely úgy válnak ki a globalizált világ széles folyamként hömpölygő, tartalmatlan mocskából, mint ocsú a tiszta búzától. Ilyen ember Malala Yusufzai, de ilyen ember e könyv szerzője is. 

Al Gore, a Nobel-békedíjas egykori amerikai alelnök, aki éppen G. W. Bush ellen veszített csatát az elnökségért vívott harcban (többek között úgy, hogy a vitatott eredményű Kaliforniában Bush testvére, kormányzóként járt közben a szavazatok újraszámlálása ellen), az összeesküvés-elméletek hívei szerint nem lehetett elnök. Nem, mert akkor az USA a változás útjára lépett volna az energiafelhasználás és a környezetvédelem tekintetében, s meg sem támadták volna Irakot válaszcsapásként,  mely ország nem támadta meg őket, hiszen az épületpár ledöntéséért és a repülőgépek eltérítéséért egy Afganisztánban bujkáló terroristavezér volt felelős. Így a konspirációs teóriák érvelése. Ami azonban tény, hogy már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha... ? Hiszen ez történelmileg értelmezhetetlen. 

Az Oscar-díjas filmet is jegyző Al Gore (Kellemetlen igazság, kötelező darab!) rendületlenül és megállíthatatlanul küzd azért, hogy felhívja a világ figyelmét például olyan egyszerű dolgokra, hogy ha tíz darab almánk van, akkor abból nem ehetünk meg 17-et, hiába is reménykedünk benne, hogy az isteni csoda majd megszaporítja, ahelyett, hogy almafát ültetnék, de legalábbis kimennénk a piacra. Arra is, hogy zárt rendszerben nincs korlátlan növekedés (Olvasó, tudom, most hagytál itt...), valamint arra is, hogy az a végtelen szennyezés, pusztítás, amit végzünk a kézen, amely etet minket (lásd: Föld nevű bolygó), varázsütésre nem múlik el következmények nélkül. 

Ha hisszük, ha nem: a szennyezés olyan hatással van az ökoszisztémánkra, melynek beláthatatlanok a következményei. A globális felmelegedés, a pusztulás lassan visszafordíthatatlanná válik. S hiába érvelnek a globális felmelegedés ellenzői azzal, hogy két jégkorszak között a melegedés fázisa normális, abba nem gondolnak bele, hogy a mérték nem mindegy. De valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy létezik az a melegedési pont, ami egyszerűen -bizonyos kiáramló édesvizek miatt- leállítja  a Golf-áramlatot. Miért baj ez? Azért, mert ez esetben kb. 10-12 év alatt zuhan Európa jégkorszakba. Lila mesének tűnik? Pedig ez egyszer megtörtént már, csak más okok miatt, s a dolog ez irányba mutat ismét. 

Nagyra becsülöm ezt az embert, amiért fáradhatatlanul igyekszik felhívni a figyelmet az összefüggésekre mind a környezetszennyezés, mind a politikai és gazdasági rendszerek hiányosságai tekintetében. A globális változás hat mozgatórugóját tárja fel.  Felnyitja a szemeket, nem riogat "meghackelt demokráciával", elhízásjárvánnyal, hamarosan beköszöntő éhséglázadásokkal vagy glaciálissal, a túlnövekedés veszélyeivel és a hatalom újonnan alakuló köreivel. Ehelyett higgadtan, tényadatokkal alátámasztva magyarázza el az összefüggéseket, az okokat és a következményeket, s miközben az ellenzőknek elfogynak az érvei, ő egy pillanatra sem szűnik meg derűlátó lenni. Tudván tudja, hogy a 24. órában, annak is az utolsó perceiben élünk, de azt is, hogy még van választásunk. Hisz az emberiségben, abban, hogy ha megkapunk minden információt, s meglátjuk az összefüggéseket, képesek leszünk jól dönteni és ezzel megmenteni a saját életünket.  

Ennyi a tét, nem kevesebb. A bolygó túl fogja élni. Talán emberi léptékkel mérve hosszú idő alatt tisztul meg, de megtisztul. Nekünk azonban nincsen másutt hely, vagy ha van is, ahhoz is tudatlanok vagyunk, hogy eljussunk odáig. A feltételezett bolygó szerencséjére.  

Első mondat:
"Mint oly sok, beteljesülést hozó utazás, e könyv megírása sem válaszokkal, hanem egy kérdéssel vette kezdetét." 

hétfő, szeptember 08, 2014

Horváth László Imre: Lett este és lett reggel



Bármi mellett tudok érvelni, és ugyanaz ellen is. Ha az ember kellőképpen beássa magát egy témába, akkor akárkivel szemben meg tudja védeni az álláspontját, tiszta logikával, csiszolt szavakkal. Ez az elme nyelve, ami független a szív szavától, az empátia vagy az azonosulás hangjaitól.

Namármost, Horváth László Imrének nem kevés ilyesfajta beásásba kerülhetett megírni ezt a könyvet. Kicsit alámerült a mocsokban, s biztos vagyok benne, hogy magán érezte a bűzt jóval az után is, hogy befejezte az írást. Azt a penetráns szagot, amit az olvasó is érez, amitől felfordul a gyomra, ami beeszi magát a pórusaiba.  Furcsa könyv ez a 'Lett este és lett reggel'. Egyfelől antiutópia, másfelől teológia, harmadrészről az ember nem-mindenhatóságába vetett hitvallás. 

A főhős naplót ír. Vannak ezzel egy páran így, ám ez a meggyőződéses grafomán nem más, mint Klaus Arme, a Harmadik Birodalom befolyásos tisztviselője, az új horogkeresztes arisztokrácia legfényesebb csillaga, a nem elveszített második világháborút vívó Németországban. Minekutána nem támadták meg Moszkvát, s nem veszítették el a második világháborút, szépen, módszeresen hódítják meg a nácik az egész világot. A naplójegyzetek a kiépülő új világnak, és az árja szürke eminenciás fejlődésének lenyomatát tartalmazzák. A háborútól csaknem napjainkig tartó bejegyzések abban a különleges állapotban születnek, ami a "lett este és lett reggel"-fordulattal foghatók meg leginkább. A világ teremtéséből, a Genezis bibliai történetéből származó szavak a teremtés hét napja közötti éjszakákat jelölik. Azt a létállapotot, amikor az Isten megpihent a munka után, nem volt jelen, mielőtt a világmindenség a fejlődés egy magasabb fokára lépett volna. Az Úr távol van, nem figyel, bármi megtörténhet, s amikor megvirrad, magasabb rendű világra süt majd a nap. A fejlődés hogyanját pedig nem firtatja senki. 

Ebben a hideg, elhagyatott őrületben vívja a harcát az árja faj a világmindenség meghódításáért, s egyben a lelkek uralmáért: a katolicizmus átírásával az emberi lélek leigázására is törekszik. Két igen hangsúlyos teológiai eszmefuttatás, ha úgy tetszik, vita jelenik meg a lapokon: Auschwitzban az öreggel, utána magával Karol Wojtylával, akinek más sorsot szán a szerző, nem a pápák útját.  Különösen az első esetben éreztem azt, hogy az író a saját hatása alá került, elveszett a saját mondanivalója szépségében, túl dagályossá vált a vonatkozó naplószakasz, mintha nem akarta volna egyetlen saját szavát sem kihúzni. Ezzel viszont elengedte az olvasót, pedig az olvasó az, akit le kell nyűgözzön az eszmefuttatás, nem a szerzőt. A tizenhárom naplóbejegyzés közül egyben nem fogta a kezem. 

Az alapvetés ötletes és hatásos, a megvalósítás néhol terjengősre sikeredett, a végkifejlet pedig... ? Nos, a végkifejletről annyit mondhatok, hogy nem tetszett. Nem azért, mert rosszul lenne megírva, hanem azért, mert számomra egy pont ellentétes befejezés illett volna a történethez. Akkor lett volna annyira hatásos a könyv, hogy velem maradjon napokon, heteken át az a bizonyos szag: ha nem lett volna menekvés. Így viszont -persze, értve, tisztán értve, hogy mit akart ezzel a befejezéssel tulajdonképpen a szerző- inkább értem, mintsem szeretem ezt a véget. Tudván tudom, hogy minden totalitárius rendszer saját dugájába kell, hogy dőljön végső soron, így mégis pont lett a könyv végén. Az utolsó gondolatfoszlány nélkül viszont felkiáltójel maradt volna, ami talán tovább rezegne. 

Apokaliptikus munka ez a javából. Egy valódi nácigiccs-bemutató. Túl kidolgozott és túl erős ahhoz, hogy a vége, az utolsó pár sor hiteles lehessen. Elképzelhető, hogy abban is a hideg elmére kellett volna hallgatni. Akkor hatásosabb lenne, igaz, így valószínűleg többet mond el arról, amit a szerző tulajdonképpen el akart mesélni.

Első mondat:
"Gyászban a nemzet."

kedd, szeptember 02, 2014

Neil Gaiman: Szerencsére a tej



Tekintettel arra, hogy éppen van itthon tej, szerencsésen le tudom írni a gondolataimat a Szerencsére a tej című könyvről. Ami ugyan félkomolyan, de nem kisebb dologra vállalkozik, minthogy visszahelyezze jogaiba a mindenkori apákat. Azokat az apákat, akik nem túl aktív szereplői a gyerekeik életének, így aztán azoknak a könyveknek sem, melyekben apaként jelennek meg. 

Mit csinál egy tipikus, klisészerű apa? Alig tud valamit kezdeni a saját gyerekével, újságot olvas vagy tévét néz (manapság internetez'), nem ismeri a kedvenc tanárának a nevét, nem tudja, mit eszik a gyerek reggelire, vagy azt, hogy ki az aktuális haver és szerelem éppen az évfolyamon. Mindennek alájátszik a társadalom, az egyre (de nem elég gyorsan) eltűnő hagyományok, a  közgondolkodás, a munkaerőpiac, s minden egyéb. Nem akarom ide citálni a nemek nem létező egyenlőtlenségét s eszem ágában sincs genderezni, így maradjunk annyiban, hogy mindez több, mint káros. 

Az egyszeri író pedig nem tehet mást, mint leképezvén a valóságot, nem jelentet meg túl sok hízelgő apafigurát a könyveiben. Így volt ezzel Neil Gaiman is, aki saját bevallás szerint eddig egyszer szerepeltetett egy kimondott apát az írásaiban, aki semmit nem csinált az újságolvasáson kívül. Ezért volt ideje az apák rehabilitációjának. Ez lett pedig a Szerencsére a tej, ami lehetne kötelező apák napi ajándék, ha ünnepelnénk ilyet kis hazánkban (itt jelzem: kellene!). Ebben a történetben az apa elmegy tejért a reggeli gabonapehelyhez. És megmenti a világot. Így, egyszerre, ennyire egyszerűen, mert szerencsére nála volt a tej. Legyőzi az ufókat, a piranhákat, a wámpírokat (sic!), a kalózokat, megmenekül az Univerzum a pusztulástól, s ezer más kaland sorjáz egymás után, történik meg egy szempillantás alatt. Mindezt azért, hogy megmentse a tejet a gyerekei kukoricapelyhéhez. 

Igazi, szívből kacagós, a gyerekektől a  felnőttekig mindenkinek önfeledt perceket szerző kis kötet ez. A kalandos-mókás, hihetetlen történet egyenrangú társa az illusztráció, Skottie Young fantasztikusan bolond látásmódjával papírra vetve, egyszerűen briliáns. Hosszú időt el lehet tölteni a rajzok csemegézésével, fantáziától és életkortól függően.  Míg a felnőttek megtalálják benne az utalásokat különféle sci-fi univerzumokra, például a Korongvilágra, addig a kisebbek egyik legkedvesebb könyve lehet, az elsők között. Benne van minden: kaland, móka, kacagás, csattanó és persze apu, a hős. Vagy mégsem? 

Imádni való, generációkon átívelő, bájos-mókás, ízig-vérig modern XXI. századi meseregény. Kötelező darab.

Első mondat:


"Narancslé maradt csak a hűtőben." 

hétfő, szeptember 01, 2014

Lanczkor Gábor: Folyamisten



Van az úgy, hogy az ember nagy reményekkel veti bele magát egy könyvbe. És van az úgy, hogy csalódik. Lanczkor Gábor könyvével valahogy így vagyok, pedig... pedig a kép sokkal árnyaltabb ennél a kategorikus kijelentésnél egyfelől, ám mégis ennyire egyszerű másfelől.

A csodaszép borító és a nagy reményekre jogosító fülszöveg a "21. századi születő mítoszokról" meg "ördöglakatokról" olyannyira felcsigázta az érdeklődésem, hogy elhessegettem kisördögöt, aki a jobb vállamon ülve halkan suttogta, hogy vigyázzak, mert ez könnyen lehet csalódás. A legnagyobb baj az az, hogy Lanczkor Gábor túl jól ír ehhez a könyvhöz, ami olyan, mintha egy ötlethalmaz lenne, a különálló történek mintha majdani regényvázlatok lennének csupán. Az ötletek annyira erősek, a főalakokban annyi lehetőség rejlik még, hogy bevallom: csalódtam. Sokkal többet adhatott volna, sokkal többet vártam. Az ötletek ennél sokkal eredetibbek, az író pedig jobban ír, mint ami végül kisült belőle. Epizodisták sorjáznak epizódokban. 

Azzal együtt, hogy egyes részletek mélyen untattak, más részek nagyon szórakoztatóan és ötletesen sültek el. Az első történetben, a meghasonló plébános sztorijában felbukkanó Keföbu Ihatolu fiktíven lebegő karaktere annyira csattan, hogy még a visszhangját is jól esik hallani. A történet olyan erős, a karakter annyira sokrétű, hogy önmagában megérne egy misét (obligát szófordulat), meg vagy háromszáz oldalt. Sajnáltam, hogy kurtán-furcsán vége lett az ő fejezetének, még akkor is, ha Rushdie-t véltem látni a sorok között. Ez a figura többet érdemel, a szerző pedig jól meg tudná írni, sajnálom, hogy nem tette. 

Akad más ilyen szereplő is a későbbiekben, akit elfelejt kellően kifejteni, aki önmagában is lehetne regény szereplője, de mégsem lesz az. Megmarad e kurta-furcsa lapokon, a Folyamisten sorai között, messziről idézve Salman mestert, és korunk valódi, felszín alatt lappangó egzisztenciális és morális válságait, a koncepció szerint zenei aláfestéssel, több formával és kevesebb tartalommal, mint azt kellett volna. 

Booklány végig azt érezte olvasás közben, hogy az író elengedte a kezét egy ponton: belefeledkezett saját íráskészségébe, a lovak közé dobta  a gyeplőt anélkül, hogy hátranézett volna követőket keresve. Az olvasó pedig elveszett valahol félúton.  

Első mondat:
"Nehéz megszólítanom Önöket, mert ahelyett, hogy tiltakozásuk felverné Európát, Önök csendben vannak."

kedd, augusztus 26, 2014

Jo Frost: A csecsemőkor nagy kérdései



Hogyan lehet érdekessé tenni a gyereknevelési tévéműsorokat és könyveket? Hogyan lehet közel vinni ezt a témát akár a gyerektelenekhez is? Milyen az élet az "Anyák könyvén" és a makarenkói elmebajon, meg persze dr. Spockon túl?  

Minden kérdésre Jo Frost a válasz, avagy a Szuperdada, azt hiszem, ez utóbbi néven sokkal többen ismerik. Ő az a -mondjuk úgy- gyermeknevelési tanácsadó, aki elbizonytalanodott anyák tízezreibe öntött már önbizalmat, a műsorain és a könyvein keresztül. Az az asszony, aki megkísérelte és véghezvitte a látszólag Lehetetlen Küldetést, vagyis: visszaadta az irányítást a gyerekek élete fölött a szüleiknek, számtalan zilált idegroncsból magabiztos, kompetens anyát, s ugyanennyi idegesítő pukkancsból kezelhető kiskorút varázsolt. Tündérpor nélkül, ám annál komolyabb eszköztárral nevelés, időbeosztás, étkezés, elalvás vagy akár érzelmi biztonság terén. Most pedig összegyűjtötte minden tudását és megírt egy valóban támogató, és fáradhatatlanul lelkes könyvet, ami elkísérheti a várandós szülőket egészen a gyerek egy éves koráig. 

Nem szabálykönyv született az igyekezetből, hanem valami, amire nagy szüksége van a fiatal anyáknak, ezt a témáról szóló fórumok, blogok számos kommentje bizonyítja. A huszonegyedik században az információdömpingben egyvalami veszett el: az a tudás, ami korábban talán generációról-generációra öröklődött, abban a boldog korban, amikor a szülők az első pillanattól kezdve magabiztos, bátor emberek voltak, akik biztosak lehettek abban, hogy amit tesznek, az úgy helyes. Ma ez az, amit a legkevésbé hihet el magáról egy szülő, így szükség van minden támogatásra, szükség van erre a könyvre. Mely könyv napsugaras, mint egy vidám tavaszi délelőtt, kellemes és üde, mint egy gyümölcsturmix és nem kevésbé erős támasz lehet, mint egy vasbetonalap. 

Intelligens stílusban nyújt segítséget abban, hogy mi az, amire feltétlenül szüksége van egy anyának a gyerek születése előtt és után, mit vegyenek fel vagy éppen húzzanak le arról a bizonyos bevásárlólistáról. Beszél a napirend fontosságáról, az etetésről, a legfontosabb teendőkről vészhelyzetben, mindezt a magyar viszonyokra aktualizálva. Olvashatók benne a leggyakoribb, a háztartásokban előforduló mérgező növények jellemzői csakúgy, mint az egyes életkoroknak legmegfelelőbb játékok is. Nem hanyagolja el a kötet a speciális helyzeteket sem: az ikrek születésekor hasznos tanácsok éppúgy megtalálhatók benne, mint az örökbefogadás sajátságai. 

Érzékeny, végtelenül támogató hangvételével sokak segítségére lehet egy ilyen kiadvány, ami végre nem kinyilatkoztat, nem ledorongol vagy oktat, egyszerűen csak felvázolja az egyes helyzetek pro- és kontra érveit, majd pedig hátralép, hogy az hozhassa meg a döntést, akinek ez valóban dolga: a szülő. Kívül-belül szép könyv született. 

Első mondat:
"Gratulálok! Életre szóló kaland előtt állsz - szülő leszel."

hétfő, augusztus 18, 2014

Grecsó Krisztián: Megyek utánad



Vannak olyan könyvek, amik hatása alól nem vonja ki magát egykönnyen az ember. Amik tíz-húsz oldalaként elindítanak gondolatfolyamokat, s emiatt nehezen emésztődnek meg. Reflexióra és önreflexióra késztetik az olvasót, aki így könnyen örvényben találhatja magát: minél többet olvas, annál többet gondolkodik, s minél többet gondolkodik, annál többet olvas. Erős spirál lesz ebből, ami a gyomránál ragadja meg az embert-erre pedig csak a legjobb könyvek, és a legnagyobb írók képesek. 

Grecsó Krisztián, a rá nagyon is jellemző erővel vetette papírra Daru szerelmi - és jellemfejlődési kalauzát. Számomra eddig ez a leghatásosabb könyve. Lehet, hogy nem a legjobb -nyilván ezen sokat fogunk még az illetékesekkel vitatkozni-, de hogy a legjobban ez hatott Booklány mindennapjaira, az biztos. 

Majd' két héten át forgattam. Apránként, ízlelgetve vettem birtokba a lapokat, a napokat, az éveket. Pedig amolyan hirtelen módon, a "két laza este alatt ezt is megeszem"-lendületével kezdtem az olvasásba. Nevezett lendület el is tartott körülbelül a negyedik oldalig. Azon a ponton kezdtem el újraolvasni bekezdéseket, elmerengeni a mondatok ízén, a szavak szagán, a történet valóságosságán, s mindezen keresztül a saját (nem kizárólag) érzelmi dolgaimon.

"Daru csak állt, letörten, magányosan, mint egy kiselejtezett vaskályha, a ház előtt. Megint arra gondolt, eddig nem veszekedtek. És hogy most ez az egész nagy képzelgés a barátságról tönkrement."

Képtelen voltam gyorsan felfalni a könyvet, az falt fel engem. Pedig szabadultam volna, ha hagyott volna nyugodni, ha kikerülhettem volna a hatása alól, ha nem termett volna nyomában gyomorgörcs, gondolatmenés, merengés a jelenen (értsd: ez tulajdonképpen G. K. könyve), és múlton (értsd: ez tulajdonképpen az én életem). Más szemszögből, másutt, másképpen, de nagyon egyforma keretek között éltünk mi, akik akkoriban voltunk gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek. Nagyon egyforma díszlet volt mindenhol Nagyonvidéken. A klónok országa voltunk. S ebben a klónországban cseperedtünk, próbálgattunk szárnyat, szenvedtünk el frusztrációt és boldogságot. Igen, a boldogságot is elszenvedtük. Ez az, ami miatt képtelen voltam szabadulni, azt hiszem. Az író olyan sebészi pontossággal öltötte össze a könyvét, ami a tökély határait súrolja. Valahonnan nagyon mélyről jön mindez, egyedivel felfestve az általánost. Precíz, profi, és mint ilyen, kíméletlen

Nem önéletrajzi könyv ez, de a szerzőből táplálkozik, ezért képes ekkora érzelembombát robbantani az olvasó lelkében, gondolatháborút elindítani az agyában. Nem egy könnyed olvasmány, felkavaró, tipikus és mégis különc. Arról az útról mesél, amin mindenki végigmegy, a borzasztóan zavaros és tragikus első szívdobbanásoktól az építő vagy romboló élményeken át, el a meg kell a szívnek szakadni határáig, hogy végső soron kiderüljön, mindez már nem is számít.

Számomra a legpontosabb az író eddigi munkái közül. Megragad, nem ereszt. Ahogy a nagyok teszik. S hogy ad-e a feszültségből végül feloldozást? Neked adott, Olvasó?

Első mondat:
"Ropogtatták hamisan a nótát, szidott anyám érte."

kedd, augusztus 12, 2014

Lauren Weisberger: A bosszú Pradát visel



Közepes méretű ostobaságot követ el az, aki egy helyeske könyv folytatását önszántából elolvassa,  és más eredményt vár. Valami jobbat, érdekesebbet, kevésbé felületest, egyszóval: valódi könyvélményt. Azt fog kapni? Minden valószínűség szerint nem. 

Holott Booklány az előző könyvet is csak a delejes erejű Meryl Streep, a könyvvel megegyező című filmben nyújtott alakítása miatt olvasta végig. Hogy a folytatást tulajdonképpen miért kellett? Fene tudja: nyár van. Ilyenkor talán (talán!) belefér ennyi lazulás, ám ez utóbbiban az olvasás első perce óta nem vagyok biztos. 

Szóval, a kevéssé szimpatikus Andy tíz évvel a történtek után -ki hinné-, még mindig rémálmokkal küzd Miranda miatt. Szerinted is nevetséges, Olvasó? Tíz év. Miért éppen tíz? Ha kettő lenne vagy három, akkor talán hihető is lenne, de tíz egész év? No mindegy. Tehát, ez az Egy Közülünk (girl next door) Lány éppen az esküvőjére készül a vagyonos, sikeres, jóképű, remek családból származó férjével, van egy semmiből gründolt, sikeres magazinja, és még mindig a tíz évvel ezelőtti eseményekkel álmodik. Ami nem, nem egy földcsuszamlás volt, volt nem is egy halálos járvány vagy a szülei halála, hanem egy valamikori főnök viselkedése. Szegényke. Nagy hatással lehet rá az esküvője, meg a szakmai siker, ha még mindig ez tölti ki a gondolatait, gondolhatnánk és bizony, gondoljuk is. 

Ez az egyre kevésbé tetsző főszereplő erről a pontról már nem nyerhet, az írónő hatalmas hendikeppel indul. Hiába a csavarnak vélt pluszinformációk, miszerint az elegáns anyós nem szereti a főhőst, és más feleséget képzelne a fiának, azok pusztán adalékok maradnak, nem válnak valódi szálává a történetnek, elenyésznek a semmiben. Igaz, az ötlet nem túl egyedi, így talán jobb is. Ezen a ponton bukkan fel ismét Emily az előző kötetből, mint üzlettárs, majd az egykori rettegett főnöknő is, hogy felvásárolja a magazint, Andy szellemi termékét. S miközben a lányok sem játszanak sokkal tisztességesebben, mint egykor Miranda -hiszen bevallottan az ő nevét bújtatják féligazságokba reménybeli interjúkért-, magukat még mindig erkölcsi piedesztálon látják, láttatják. Közben persze Andy gyermeket is szül, meg felbukkan egykori szerelme, Alex is, igazából azonban nem történt semmi. A karakter jellemfejlődése a nullával határos. A szereplők sekélyesek, a történések felületesek, a szálak csak lógnak a levegőben. 

Laza nyári olvasmánynak választhatja bárki, akit az ilyen apróságok nem izgatnak túlzottan, vagy egyszerűen csak egy súlytalan könyvecskére vágyik a medence/a Balaton/ a tenger partján. Én is végigolvastam, a hevenyészett fordítás ellenére, s jelentős bizonyossággal állíthatom ez után, hogy többet nem fogok olvasni a szerzőtől. Általában valami tartalmasabbra vágyom.

Első mondat:
"Hidegen, kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és mivel a szél össze-vissza lobogtatta a vízfüggönyöket, úgyszólván semmi hasznát nem lehetett venni esernyőnek, esőkabátnak és esőcsizmának."

hétfő, augusztus 04, 2014

Frank Júlia-Sommer András: Diétás sütemények lisztérzékenyeknek és cukorbetegeknek



A speciális étkezés, orvosi okokból vagy meggyőződésből, egészen addig nem is tűnik bonyolult dolognak, amíg a saját bőrünkön nem érezzük, mennyi körültekintéssel jár a szabályok betartása. A cukorbetegség sem egyszerű dolog, sokkal több a kritérium, semmint egyszerűen lecserélhetnénk a kristálycukrot egyéb édesítőkre, azonban, a gluténérzékenység egy valódi veszedelem. Tudom, nem szerencsés sorrendiséget erőltetni a két probléma között, ám az tagadhatatlan, hogy míg cukorbetegek ehetnek olyan gyártósoron készült élelmiszert, ahol egyébként cukrot is használnak más alkalmakkor, addig egy gluténérzékeny számára ez sem megengedett: egyetlen, a szervezetbe kerülő molekula is árt. 

Amióta Booklány kuzinja is gluténmentes lett, azóta van tele a fej s a notesz ilyesféle információkkal, hiszen így nem egyszerű vacsorát adni. Egy szó, mint száz: a legjobbkor érkezett ez a szakácskönyv, a maga hatvan receptjével, hogy segítséget nyújtson egy olyan vendégséghez, ahol nem kínozzuk a speciális étkezést követőt, hanem ő is pontosan azt eheti, amit mások. Néha az egészségesek (vagy az annak látszók) is alkalmazkodhatnak, nem igaz? 

Miközben tele van a padlás, a polc meg az internet a speciális receptekkel, nagyon könnyű árnyékra vetődni, ahogy mondani szokás. A legjobb szándék sem elég sokszor, ha nem párosul szakértelemmel, ráadásul a nem szokványos hozzávalók nem is viselkednek szokványos módon. A rizsliszt például egy darabka, atomjaira porladó betont eredményez, ha pogácsát, egyéb kelt dolgot akarunk belőle készíteni (az a fránya glutén, pont az nincs meg benne), azonban egészen jól működik omlós sütemény vagy kevert tészta hozzávalójaként. 

Mivel nem olcsóak az alapanyagok, jó, ha nem landol a szemetesben a kísérletezésünk eredménye, hanem biztosak lehetünk a sikerben. Erre Frank Júlia neve jelenthet garanciát, olyan ő nekünk, magyaroknak, mint horvátilona vagy horvátrozi. Fogalom, brand, márkanév, talán már nem is emberi lény. 

A másik szerző, Sommer András pedig a róla elnevezett cukrászdát jegyzi, ahol nagy hangsúlyt fordítanak arra, hogy a cukorbeteg vagy a gluténérzékeny vásárlók is kedvükre válogathassanak a kínálatból. Nem olyan gyakori dolog ez, hiszen a tipikus cukrászdában mit látunk? A színes és szagos, habos és illatos süteményhalmok mellett árválkodik (ha árválkodik egyáltalán) egy vagy két, "diétás" sütemény is. S mit tehet, akit autoimmun betegséggel vert meg az isten, s nem enne aznap az ott található ribizlis kockából? Semmit, csak nyelhet nagyokat. Ezért jó, hogy vannak másféle helyek is az országban.

Ez a szakácskönyv pedig azért jó, mert valódi szakácskönyv, nem pedig egy egyszerű receptgyűjtemény. Szót ejt mértékegységekről és eszközökről is, beszél technikákról, mielőtt rátérne a tulajdonképpeni receptekre. Melyek egyébként egészen kiválóak. 

Két apró megjegyzést azért tennék: nem szeretem a Macesztortát. Sajnálom, de nem. A másik viszont ennél sokkal fontosabb: ha egy receptben graham liszt szerepel, akkor nem szerencsés mellékelni egy képet, amin a pite tésztája gyönyörűen hófehér. A graham liszttől soha nem lesz ilyen színe egy tésztának, még ha a képen a szerkesztők szerint jobban is mutat. Fölösleges egy ilyen könyvnek is elkedvetleníteni a botcsinálta cukrászt az általa soha el nem érhető eredményekkel. Sőt, pont egy ilyen könyvben kellene igazán megmutatni, hogy a graham lisztes, picit barnásabb tésztájú pite is lehet pont ugyanolyan szép, mint a megszokott. Mindezektől eltekintve -tudom, tudom, az első megjegyzés csak végtelenül szubjektív kukacoskodás-, gyakran fogom forgatni ezt a kis kötetet. Hasznos. 

hétfő, július 28, 2014

Florian Illies: 1913-Az évszázad nyara



Nagyon olcsó kezdésként írhatnám azt, hogy az évszázad nyaráról szól az évszázad könyve. Olcsó lenne, az igaz, viszont nem állna nagyon messze a valóságtól. Vannak ugyanis azok a könyvek, amik miatt érdemes volt megtanulni olvasni: Florian Illies könyve pedig egy ezek közül. 

A hosszú tizenkilencedik századot a rövid huszadik századtól ez az év választotta el. 1913 volt a határkő aközött, amit felénk "boldog békeidőknek" szokás nevezni, és aközött, ami maga volt a pokol. Ebben az évben Európában a tetőfokára hágott valami nihilista, forrongó, végtelenül feszült és individualista szellem, miközben a mélyben már felsejlett a végromlás és a bomlás szaga. Ebben az évben a kontinens jeles városaiban egymás számára ismeretlen és ismerős alakok keresztezték egymás útját: a végtelenül babonás Schönberg és az újító Sztravinszkij a zenében, Picasso, Kokoschka és Malevics a festészetben, Proust, Rilke, a Mannok az irodalomban, Chanel egy kis kalapszalonban, Mahler özvegye leginkább egy festő ágyában jelenik meg. A sikertelen, közepes festő, bizonyos A. H. és egy illegalitásban, álnéven utazó, J. Sz. nevű figura valószínűleg elsétált egymás mellett egy bizonyos parkban, talán kalapot is emeltek egymás felé, udvariasan, ahogy akkoriban illett. Jung és Freud örökre rányomja a bélyegét a közgondolkodásra... 

Ez az az időszak, ez az az év, amikor egy helyen (pontosabban néhány helyen) koncentrálódott szinte mindenki, aki később személyével, gondolataival vagy látásmódjával örökre megváltoztatta a világ arculatát. Az öreg kontinensét feltétlenül. Miattuk, azóta gondolkodunk úgy a lélekről, az ember értékéről, háborúról és békéről, művészetről, divatról, zenéről és irodalomról úgy, ahogyan azt azóta is tesszük. Fogalmakat, alapvetéseket, gondolati fogódzókat adtak nekünk, az utókornak azok, akik akkoriban egyszerűen csak élték az életüket, próbáltak dolgozni, boldogulni, szeretni, sikert hajszolni. A jövőbe tekintő, előremutató módon, mint például Duchamp, épp ellenkezőleg: nagyon is a múltba révedve, mint Proust tette. Micsoda páratlan kettősség, nem igaz? Benne rejlik a végtelen lehetősége, de a két véglet közötti feszültség miatt a robbanás is elkerülhetetlennek látszik. Ne feledjük: Ferenc Ferdinánd ekkor még él, és fácánvadászatokat rendez.

Florian Illies könyve csodálatos látlelet a  korszakról, amiről nehéz ilyen  precíz, komplex, ám egyúttal igen szórakoztató összefoglalót készíteni. A szereplők élnek, hús-vér emberé válnak a lapokon, egy életre közel hozva a történelem és a művészettörténet ezen szeletét az olvasóhoz. 




Amellett, hogy végtelenül szórakoztató, intelligens és finom olvasmány (Booklány nyaralását bearanyozta, lásd: a képen!), megkockáztatnék egy komolyabb ajánlást is, középiskolai vagy egyetemi tanárok felé. Minden eszköze megvan ahhoz ugyanis, hogy a kedves, nagy gonddal összegyűjtött életképeken és anekdotákon keresztül örökre az olvasó diákok, hallgatók fejébe csempéssze nemcsak az információt, de az író által közvetített látásmódot is. Akinek -nem mellesleg-, igen hamar olvasni szeretném a többi könyvét is magyarul, kedves Park Kiadó!  

Egy szó, mint száz: igazi csemege ez a kötet. Valódi unikum.

Első mondat:
"Január. Ez az a hónap, amikor Hitler a schönbrunni kastély parkjában sétál, és találkozik Sztálinnal, Thomas Mann kis híján lelepleződik, Franz Kafka pedig majd beleőrül a szerelembe."

péntek, július 18, 2014

Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok


Az autistákról nem tudunk semmit. Az Esőember című filmet nagyjából mindenki látta, s legalább ennyien hiszik azt is, hogy minden autista egy ijesztő, néha hangosan őrjöngő zseni, aki vagy kiabálva hadonászik, vagy elképesztő fejszámolásokat végez. Itt merül ki az átlagember tudása mindarról, amit autisztikus spektrumnak nevezünk. 

Nehéz ügy egy ilyen változatos képet mutató állapot mögé látni. Legfőképpen azért, mert (többek között) éppen a kommunikáció az, ami sérült. Nem tudják elmondani, mit éreznek, mire a furcsa mozgások, a szertartások, a hangok, mi végre minden? Ezért ennyire különleges ez a könyv, ami tulajdonképpen egy kiskáté, autistákhoz. Egy autista kisfiú konkrét válaszai, konkrét kérdésekre az érzéseivel, a gondolataival, a viselkedésével kapcsolatban. Betűtáblája segítségével, kitartóan adott válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Arra, hogy tényleg szeretnek-e egyedül lenni az autisták, hogy miért kiabálnak időnként vagy arra, hogy mi az oka a furcsa szertartásaiknak, és miért szeretik annyira a számokat? 

A könyv lapjain egy érző lélek bontakozik ki, egy empátiával nagyon is megáldott gyermek képe, aki néha jobban szenved az állapotától, és s attól, amit ezzel a környezetének, a szeretteinek okoz, mint magától a gondoktól. Sőt, hajlamot mutat a humorérzékre is. Nagyon is számít neki, minden ellentétes híreszteléssel ellentétben az is, hogy elszomoríthatja a szeretteit. Pontosan tudja, hogy állapota mekkora terhet ró nem csak rá, hanem a környezetére is. Érzi, látja, amikor a környezet türelmetlen vele, amikor az ismeretlenek nem tudnak mit kezdeni a tüneteivel, de azt is elmondja, hogy sokszor ő maga sem tud.

Olvasva a sorait, olybá tűnik, mintha az, amit az autizmus lényegének hittünk eddig, nem lenne más, mint okozat, következmény, amitől szenvednek ők is, és szenved a környezetük is. Raboknak tűnnek, a saját, gyakran irányíthatatlan vagy túlérzékeny testükben, egy világban, ami sokkal hangosabb és zavarosabb, semmint számukra komfortos lehetne. Egy világban, ami nap, nap után ellenük dolgozik a rengeteg újdonsággal és ingerrel, ami rájuk ömlik. Csak ritkán lelnek békét, a különös szertartásaik révén, ám ekkor a környezetük rosszallásával kell szembenézniük. Ami egy újabb fájdalomforrás, hiszen, mint olvasható, egyáltalán nincsenek beleérzőkészség híján, sőt. 

Fel nem foghatom, milyen nehéz lehet nekik megbirkózni a külső és a belső zűrzavarral, fájdalommal, értetlenséggel, dühhel és minden egyébbel, ami rájuk zúdul egy átlagos napon. Naoki szavai nyomán próbálom megérteni, de valószínűleg nem lehet. Ám a nézőpontomat megváltoztatta, és ez az, ami miatt el kellene olvasni mindenkinek. Hogy többé ne nézzenek ijedt, türelmetlen vagy dühös pillantással azokra, akiknek éppen elég a maguk baja, ne okozzunk nekik még több fájdalmat. 

Első mondat:
"E könyv tizenhárom esztendő szerzője arra biztatja olvasóit, hogy képzeljék el mindennapi életüket úgy, hogy egyáltalán nem tudnak beszélni."

csütörtök, július 10, 2014

Mireille Guiliano: A francia nők nem ráncosodnak



A francia nők nem híznak, nem ráncosodnak és egyáltalán: a francia nők a nőiség kvintesszenciái. Lehet ezt osztani, lehet vitatni -ízlés dolga-, annyi azonban bizonyos, hogy létezik valami közös, ködös gondolat az emberek fejében arról, ha azt hallják: francia nő. Van benne természetesség, báj, elegancia, karcsúság, egészség és méltóság is, változó arányban, de minden életkorban. Az idealizált francia nő soha nem lesz néni, soha nem megy nyugdíjba. Minden életkorban vonzó tud maradni, szép tud maradni, úgy, hogy nem veszíti el sem nemét, sem természetességét. 

Egyszóval: sokat lehet tanulni ezektől a francia nőktől. Abban a társadalomban, amelyben ők élnek, a közvélekedés szerint nyolcvanon túl kezdődik az öregkor. Ami természetesen nem a gyógyszerek, a nyavalyák és a kitérdelt mackónadrágok útvesztőjéről szól majd. Anyagi okai lennének ennek? Talán kicsit az is közrejátszik, de nem ez a legfontosabb ok. Hiszen nem kerül pénzbe a könyvben ajánlott legegyszerűbb testedzési mód: ha az emeletre indulsz, menj gyalog! Sétálj, ha autóba is ülhetnél vagy buszra szállnál legszívesebben! Ne sokat, ne megterhelőn és időrablón, de minden életkorban és minden áldott nap. Az sem pénz kérdése, hogy az életkor előrehaladtával együnk egyre kevesebbszer, egyre kevesebbet és egyre teljesebb ételeket. Az sem kerül pénzbe, hogy mosolyogjunk, s a sor a végtelenségig folytatható.

Az a fantasztikus ebben a könyvben, hogy az asszony, akinek a tollából származik, a saját tapasztalatait is beleszövi az írásaiba. Neki el lehet hinni, amit ír. Intelligens, finoman elegáns módon próbál segíteni nőtársainak, akik vele együtt az érett korba léptek. Egyetlen pillanatra sem jelenik meg benne a kis, kelet-európai nyomorúság, a betegségekkel, a tartalmatlan életekkel, a hájtól eldeformált testekkel, a nekem már mindeggyel vagy a rossz frizurákkal. A tartalmas, minőségi, kiegyensúlyozott élet felé próbálja vezetni olvasóit, vagy nem engedni, hogy letérjenek róla. Kedvesen figyelmeztet, hogy egy kor után az első felszedett három kiló (azaz egy átlagos karácsonyi lakmározás) után kell bekapcsolni a vészvillogót, hogy ne legyen belőle igen hamar tizenöt. Elemzi a megfelelő ruha- és frizuraválasztás fontosságát, a vitaminpótlás és a hormonok jelentőségét, mindazt veszi sorra, amitől kívül és belül megőrizheti nőiségét egy érett asszony. Ép testben ép lélek, ép szellemmel karbantartva - akár ez is lehetne az írónő filozófiája. 

Sorra vesz mindent, ami egy nő számára fontos lehet, miközben életkorával, megváltozott szerepeivel, és testének elkerülhetetlen változásaival vívja mindennapi harcait. Elfogad, megért, támogat, teszi ezt határozottan, álságos szavak nélkül, finom humorral. Mint egy igazi barát: segítő kezet nyújt, miközben megnevettet és tükröt tart az olvasó elé. Bár magam még messze vagyok a kötet célközönségének életkorától, élvezettel forgattam, és ki is próbáltam nem egy receptet a könyvből. Mme Guiliano reggelije a kedvencemmé vált. Ráadásul azt is az eszembe véstem, hogy egy bizonyos korban feltétlenül vegyem majd le a polcról. Elvégre még a bizonyos koron túl is nő leszek, és semmiképpen nem néni

Első mondat:
"Tavaly nyáron Provance-ban az egyik barátom - egy félig francia, félig indiai, tüneményes, eleven, mint a tűz, három és fél éves vásott kis csibész - egy szép napon rám nézett és kijelentette: 
-Te öreg vagy."

kedd, július 08, 2014

Gundel szakácskönyv


Egyes ritka alkalmakkor az életben, a minőség találkozik a hagyományokkal és a stílussal, a találkozásból pedig olyan produktum születik, ami a világon bárhol megállja a helyét. Ilyen lett a Gundel Szakácskönyv is, ami  a magyar gasztronómia olyan szeletét tárja olvasói elé, amire méltán lehetünk büszkék. Nem is gasztronómia ez, hanem a kultúránk része, egy valódi fogalom. 

Vannak azok a szakácsok és cukrászok-nem sokan, de ezért akadnak-, akik neve fogalommá vált az idők során, és ha bárhol meghallják azt szerte Európában, vagy akár távolabb is, ugyanaz a jelentés kapcsolódik hozzá. A Gundel névhez a klasszikus elegancia társul, valamiféle időtlen, békebeli minőség, klasszikus, franciás alapokon. No, és persze, a Gundel-palacsinta, amit -ha mást nem is- mindenki ismer. 

Egy gasztronómiában a közepesnél jobban jártas olvasó számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a gyönyörűen megkomponált lapokon valódi, működőképes, évtizedek alatt kiforrott receptek vannak. Semmi szemfényvesztés, átverés: ez, kérem, a magasiskola. Nélkülöz minden avittas gesztust, még véletlenül sem operál a magyar konyhát még ma is sok helyütt sáros bakancslábbal tipró retekrózsákkal, "vegyes köret, hasábburg, házi savanyúsággal". Igazából egy napon nem lehet említeni a panírmegszállott, sertésfétises nyolcvanas évek átkos hagyományait még mindig gondosan, minimális szakmaisággal ápoló -mondjuk így- vendéglőivel, azzal a szocializmusbeli hiánygazdálkodásból kinőtt szégyenfolttal, melyet nem átallanak magyar konyhának csúfolni. 

Egy élmény kézbe venni a Gundel Károly születésének 130. évfordulójára megjelent szakácskönyvet, ami egy egyszerű szakácskönyvnél sokkal többet nyújt. Az ízléses kiállítás, az elegáns lapok nem csak a recepteket őrzik, hanem egyúttal tisztelegnek is minden előtt, amit a hagyomány jelent, Gundel-felfogásban. A receptek sora követi a klasszikus menüsor lépéseit: hideg előétel, leves, meleg előétel ... szinte vidul a szív. Egyetlen bakit fedeztem fel a könyvet forgatva: az egyik receptben kétoldalt megpirított, kemény polenta szerepel a leírásban, míg a fotón bizony egy igencsak lágy, krémes köret szerepel. Talán nem lehet valami száz százalékig tökéletes. 

Csipetnyi történelem, magas szintű szaktudás, elkötelezettséggel párosítva, ami már szinte filozófia. Azonban egy pillanatra sem tűnik ez poros mementónak, amit túlhaladott az idő, hiába vannak a könyvben az 1934-es budapesti vacsoraversenyről származó receptek is, sőt. Nagyon is előre tekint, pontosan tudva is mutatva, hogy a múlt kiválóságát megőrizni nem szolgai másolással, hanem a szellemiség őrzésével és folyamatos, magas szintű munkával lehet. Legyen szó ételről, vagy akár magáról az életről. 

Az egészen különlegesen szép, finom kötethez maga Dr. Habsburg György írt ajánlót, ami jelen esetben egy csöppet sem hivalkodó, ez pedig ritka dolog. A magam részéről e könyv hatására döntöttem el végelegesen, hogy felkeresem az éttermet, sőt, a karácsonyi vacsorát ebből a kötetből készítem el. Egészen biztos vagyok benne, hogy méltó lesz az alkalomhoz.

csütörtök, július 03, 2014

S.D. Crockett: Ha elolvad a hó



A globális felmelegedés és következményeinek témakörét ezer oldalról körüljárták már azok, akiket érdekel, és akik tovább látnak az orruknál, akik pedig nem, azokat erőltetni nem lehet. Amíg nem értik meg az emberek, hogy a globális felmelegedés egyenes következménye lehet egy villámgyorsan, akár pár év alatt bekövetkező jégkorszak, addig szélmalomharcnak tűnik minden ismeretterjesztés e tárgyban. Pedig nem lenne nehéz belátni, ahogy azt sem, hogy hiába tudunk a talajon távolságot mérni egyenes vonalzóval, attól még a bolygó bizony gömbölyű.

A 'Ha elolvad a hó' eredője és magva ez a gondolat, ami táptalajra lelt a lapokon, megalkotva az utóbbi idők legerősebb és legplasztikusabban megrajzolt disztópiáját. Egy olyan könyvet, ami nem teketóriázik: vasmarokkal elkapja az olvasóját, hogy azután el se eressze, messze túl a befejezésen. Nem szívbe markol, nem él ilyen unalmas eszközökkel, sokkal mélyebbre hatol. Minden teketória nélkül megragadja az ember gyomrát, hogy addig szorítsa, míg levegőt sem kap. 

Egy furcsa világban játszódik a könyv, mégpedig Az után. Már régen bekövetkezett a klímakutatók legrosszabb rémálma (és egyben egyik legvalószínűbb forgatókönyve), azaz tönkre tettük a Golf-áramlatot. Nem volt nehéz, csak haladt az emberiség a jelenlegi útján, addig melegítve a Föld hőmérsékletét, amíg ki nem olvasztotta egy-két nagyobb sziget jégbe zárt édesvízkészletét. Ez leállította az áramlást, és havazni kezdett. Pár év alatt beköszöntött a jégkorszak Európában ismét: az ember állattá aljasult, majd erre be is rendezkedett, a katonai diktatúrák meg virágoztak. Ahogy az már csak lenni szokott vészhelyzetben. A regény indulásakor ezen már bőven túl vagyunk. Mindez már normális, legalábbis a fiatal főhős szemével, aki már ebbe született bele. A jégbe fagyott nyomorba, kegyetlenségbe, szenvedésbe és elnyomásba, az abszurd emberi és természeti szabályok világába. Wales hegyei között él, törvényen kívüliként, egész családjával, amíg egy napon el nem visznek mindenkit, s ő ott nem marad, teljesen egyedül, a fagyott semmi közepén. Indításnak erős, a folytatás nem különben az, ám most sem mesélek a történetről többet, Olvasó...

Nem tudom, S. D. Crockett hol bujkált ezidáig. Azt sem tudom, honnan vannak komoly lélektani ismeretei, amivel megrajzolja ennek a balladának is beillő kötetnek a főhősét. Tökéletesen láttatja ennek a kamaszfiúnak a gondolatai, motivációit, érzéseit. Elnagyoltan rajzol, jellemet, történetet, tájat, hátteret, mégis, minden árnyalat éles és konkrét. Érzékeny, értő ecsettel fest meg rettegést, kilátástalanságot, szeretetet, egymásra utaltságot, nem létező reményt. 

Kötelező olvasmánnyá kellene tenni, minden kiskamaszhoz el kellene juttatni ezt a könyvet. Mondanivalója abszolút feljogosítja erre, a témája mai, friss és aktuális, nyelvezete irodalmi, ereje, lendülete sodró. Egy valódi tartalommal, igazi mondanivalóval felruházott könyvet kapnának a kezükbe a diákok, amit ráadásul sikk lenne olvasni, megbeszélni, átgondolni. Ritkán találni ilyen egyensúlyt a mondanivaló, a stílus és a pozicionálás között. A Crockett által használt eszközökkel azonban kiválóan lehet értékes tartalmat közvetíteni a tartalmatlan vámpírokon szocializálódott Z generáció kamaszai felé. Tartalomhoz a forma-tökéletes. 

Első mondat:
"Itt ülök a helyemen a hegyen, a ház mögött."

kedd, július 01, 2014

100 magyar baka-Történetek az első világháborúból



Az első világháború kirobbanásának száz éves évfordulójára a napokban emlékeztünk; nem egy ünneplésre méltó dátum. Azok a pokoli évek, amik örökre megváltoztatták Európát, szétzúzták a boldog békeidőként ismert korszakot. Ki-ki a maga módján emlékezett erre: koncertek, filmek, kiállítások, színielőadások tucatjai zajlanak mostanában, a könyvkiadók is kirukkolnak ezzel-azzal, bár csak mérsékelt a lelkesedés a tárgyban. Talán a téma érzékenysége az, ami miatt nem merik bolygatni a témát: senki nem akarja magára venni a magyarkodás ódiumát, ami azóta megjelenik, ha szóba kerül, akárcsak érintőlegesen ez az évtized. Innen csókoltatom a politikus-szerencselovagokat, a hazugsággyárosokat. 

Tulajdonképpen nevetséges, hogy nem lehet magyarkodás nélkül, urambátyám bokacsattogtatás vagy turulgiccs nélkül, egyszerűen csak emlékezni. Méltónak lenni. Az a legnehezebb, s mint ilyen, a legritkább is. Elutasítjuk, legyintünk rá vagy egyszerűen csak nem látunk a pátosztól. Amikor a skála két szélső pontján imbolygunk, nem látjuk a fától az erdőt, miközben a köztes sáv gyakorlatilag nem is létezik. Nem tudunk méltónak lenni. Nem is hagynak.

Azt gondolom, valami ilyesmit kísérelt meg a Historium Kiadó, amikor közzétette a felhívását, amatőr novellisták számára. Különösebb megkötés nem volt a témában: az első világháború magyar vonatkozásáról kellett írniuk. El nem tudom képzelni (vagy talán csak nem akarom), hogy minek tették ki magukat a kiadó  munkatársai ezzel a felhívással. A türelem szép dolog, de komoly erőfeszítésbe kerülhetett elválasztani az ocsút a búzától. Egyébként ez sikerült. Érdekes, de talán nem meglepő módon, semmilyen tartalmatlanság nem került be a könyvbe. Az írók, bár érezhetően és bevallottan amatőrök, egyesek ezt képesek elfelejtetni az olvasóval: Ódor Richárd koncentrált hangulatfestése intellektust sejtet, alátámasztva komoly jártassággal a témában (vagy a történelemben? Nem tudtam eldönteni.). A Konzervált viszonyok szerzője pedig komolyabb összehasonlításban is megállná a helyét ezzel a novellával. Érdekes volt látni, hogy kinek-kinek mit jelent az első világháború: ebben a válogatásban a női próbálkozóknak tipikusan a hátországot, a férfiaknak valami karcosabbat. Amíg fiúkat kardozásra, lányokat babázásra szocializálunk, ez aligha fog megváltozni, pedig érdekesebb képet mutatna úgy minden, még ez a könyv is.

Egyébként van az antológiában minden: lövészárok és hátország, hideg bakaszag és forró könnyek. Egy dolog nincs benne: üresség, leöntve hazafias maszlaggal. Semmi Nagyon Magyar, egyszerűen csak magyar, az pedig éppen elég. 

Első mondat:
"Az első világháború áldozatainak emlékére."

hétfő, június 30, 2014

Dr. Gordon Neufeld-Dr. Máté Gábor: A család ereje



Ragaszkodj a gyermekeidhez!- szól a provokatívnak tűnő alcím, melyre minden épeszű szülő, azonnal rávágja, szinte levegővétel nélkül: "perszehogyragaszkodomhozzájuk!". Ha ez ennyire egyszerű lenne... 

Igen, ha ez ennyire egyszerű lenne, nem lenne tele a világ "problémás" gyermekekkel, tinédzseragresszióval, kétségbeesett szülőkkel, eszköztelen tanárokkal, szinte járványként terjedő viselkedési zavarokkal, rendőrségi ügyekkel. Hiszen ilyen világot élünk, nem igaz? Egy világot, melyben evidenciaként kezeljük, hogy elveszítettük őket, a legifjabb generációt. Azt nem tudjuk, hogyan és miként történhetett, amikor a gyermekeink a facebook és a twitter miatt ejtették a szüleiket, de egyszerre megtörtént. A kedves, aranyos, az előző generációknál okosabbnak tűnő, számítógépes alkalmazásokat mesterfokon használó, felnőtt(es szavakat a beszédébe keverő) kisiskolás generáció kicsúszott a kezeink közül. Mintha a falnak beszélnénk, ha hozzájuk szólunk és ez csak a legkisebb probléma, ugyanis ezen a skálán a másik végpont valahol a végtelenül magányos, kortárs-agressziót elszenvedő, összezavarodott gyerekeink állnak, akik semmitől sem riadnak vissza, ha a megfelelési vágy hajtja őket. 

Mindebből persze csak annyi látszik a külső szemlélő számára egyértelműen, hogy a fiatalok, a gyerekek már nem tisztelnek senkit és semmi "csak úgy", hogy jobban nevelik őket a kortársaik, mint a saját szüleik; szinte egy másik univerzumban élnek. A felnőtt generációk pedig elkezdték ezt tényként kezelni: hányszor hallottuk már, hogy megváltozott a világ és bizony, ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk, és egyébként is: addig nevelheted a csemetédet, amíg közösségbe kerül, utána úgyis mindegy lesz már. A mai gyerekeket már tanítani sem lehet, kiveszett a szótárukból a tisztelet a tanárok iránt is., motiválatlanok és motiválhatatlanok. Közben pedig rohamléptekkel szaporodnak a viselkedési és tanulási zavaros diagnózisok. 

A szerzőpáros erre a problémára keresi a megoldást, pontosabban arra világít rá, hosszú évek szakmai tapasztalatával, hogy ez így nagyon nincs jól, de nem is kell így lennie. Nem szükségszerű, és legkevésbé sem megváltoztathatatlan, kőbe vésett tény. Az okokat feltárva, szakmai magyarázatokkal és módszertani segítséggel kísérlik meg visszahelyezni a családot a jogaiba. Megmutatni az elveszett, sokszor kétségbeesett szülőknek, hogy ennek nem kell így lennie, s talán visszaút is akad. Csak meg kell értenünk azt, hogy mi, miért történik így. Magyarázat és eszköztár egyben, amit bizalommal forgathat az a  szülő, aki vissza akar találni a gyermekéhez, de az is, aki nem akarja elveszíteni. 

Az egyik legfontosabb könyv, ami a témában napjainkban született. Rámutat arra, hogy ami általánosan elterjedt, azaz a kortárs-orientáció, a kortársak mindenek fölötti fontossága, bár kétségtelenül hétköznapi jelenség, de nem normális, sőt, vissza is lehet innen vezetni a eltévedt generációt. A kétségbeesett szülők számára talán karnyújtásnyira van a segítség, mégpedig ebben a hiánypótló kötetben. A család érték és egyben erős kötelék. 2014-ben is, akárhányban is.

Első mondat:
"A tizenkét éves Jeremy a számítógép billentyűzete fölé görnyed, a szeme a monitorra szegeződik."

szerda, június 25, 2014

Steve Sem-Sandberg: Azok a szegény Lódziak



Elhatároztam, hogy Steve Sem-Sandberg könyvével befejezem egy hosszabb időre a világháborús zsidó témájú könyvek olvasását, mert az utóbbi időben több jutott ki ebből a kelleténél. S bár a témára mélyen ráuntam, keresve sem találhattam volna jobb hattyúdalt annak lecsengetéséhez. 

A könyv, ami bestseller a saját hazájában, egy igen értékes, és egyben olvasmányos kötet. A szerző kitűnő alapossággal és alázattal közelített az írás felé, meggyőződésem, hogy nem a téma, hanem az írás maga miatt. Írhatott volna akármilyen tárgyban, a könyv mögé tett munka azonos mélységet mutatna; ez a hozzáállás személyiség kérdése. A (félig-meddig) regény a lódzi gettóról szól, mégpedig a több ezer oldalnyi fennmarad Gettókrónika áttanulmányozása szülte azt. Miért pont ez a gettó a sok közül? Miért volt pont ez olyan különleges hely? Két oka van ennek. Egyfelől a gazdaságban betöltött szerepe miatt, ugyanis ipari központtá nőtte ki magát, kiszolgálva a német hadsereget. A vezetés álma szerint, ha nélkülözhetetlenné és megkerülhetetlenné teszik magukat a német hadigazdaság számára, akkor kivívnak valamiféle önállóságot, de ami a legfontosabb: egyfajta kváziszabadságot, és az életet is. Így, ebben a szellemben irányította a gettót az a gyakorlatilag egyszemélyi vezetés, ami a különlegesség másik oka volt. A Gettókrónika lapjain jól körülhatárolható módon maradt fenn az elnök (az Elnök!), Mordechai Chaim Rumkowski alakja, személyisége és vezetési stílusa. 

Rumkowski volt az a személy, aki a zsidó tanács elnökeként szinte kiskirályként uralkodott a gettóján, nem akarva mást, mint megvalósítani a Nagy Célt, és megmenteni az embereit. Ugyanakkor kollaborált is a nácikkal, ékes bizonyságául annak, hogy az életben, de vészhelyzetben főleg, soha, semmi nem fekete és fehér. Nem volt különösebben jó ember, nem volt nemes jellem vagy hős, egy ember volt, jellemhibák sokaságával, aki hatalmat kapott a kezébe, egy olyan elmebeteg korszakban, amit azóta a második világháborúként ismerünk. Ki csinálta volna másképpen? Lehetett volna akár jobban is? Kijelenthető-e teljes bizonyossággal, hogy mi másképpen tettük volna? Sőt, elvárható-e egyáltalán egy embertől, hogy normálisan viselkedjék akkor, amikor a nem normális uralja  a világot és minden a feje tetejére állt? 

Mindezekre keresi a választ a könyvben az író, aki egyben azt is megkísérli megragadni, hogy melyek azok a történések, események és élmények, amik a jellemet formálják, hogy mik az emberi viselkedés elsődleges és másodlagos mozgatórugói. 

Vannak témák, amikről csak így szabadna írni, a háborúk, tragédiák, vészkorszakok kiemelten ilyenek. Megérdemlik a tiszteletet minden oldal áldozatai, minden gonoszság elszenvedői, minden egyes ember. Nagyon örülök neki, hogy nem lett gettógiccs ebből a regényből! Miközben ugyanarról szól, mint ezer másik kötet napjainkban, tud egyedi, értékes és valódi tartalmat közölni, úgy, hogy mindvégig megőrzi önmaga, a téma és az áldozatok méltóságát. Nem akar több lenni, mint amire vállalkozik, de azt maradéktalanul és értékesen teljesíti: gondolatokat ébreszteni arról a témáról, amiről talán már gondolkodni is elfelejtettünk. Nem hagynak valóban gondolkodni erről sem azok, akik csak legyintenek az egészre, sem azok, akik mást sem tesznek, mint hatásvadász módra meglovagolják, és ezzel sárba tiporják az áldozatok emlékét. 

Kevés könyvet tudok jó szívvel ebben a témában olvasásra ajánlani, de ezt feltétlenül. Egyúttal itt említem meg, hogy ritka csoda is előfordul a kötetben: annak ellenére, hogy két fordítója van (Péteri Vanda és Papolczy Péter), a regény egységet alkot, a kiváló nyelvezet egy pillanatra sem törik meg, egészen remek munkát végeztek a fordítók. 

Első mondat:
"Indokolt azt feltételeznünk, hogy napjainkban hozzávetőleg 320 000 zsidó él Lódzban."

péntek, június 20, 2014

Tóth Eszter Zsófia-Murai András: Szex és szocializmus



Szex és szocializmus, avagy hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának címmel jelentetett meg a nőtörténeti kutató-filmtörténész páros a Libri Kiadó gondozásában. Szextörténeti könyv, de nem szexkönyv, ezt nagyon fontos megkülönböztetnünk, már itt, az elején. Arról szól, hogy hogyan beszélt a Kádár-kor társadalma a szexualitásról, annak különböző aspektusairól, s legfőképpen arról, hogy hogyan beszéltették őket erről. 

Ugyanis a nem is olyan régen, az "átkosban" mindent ideológiai alapon próbáltak meg irányítani és befolyásolni a rendszer urai. Miközben egy végtelenül zárt, elmaradott és mesterségesen fenntartott rendszerben élt az ország, a közbeszéd néha hullámokat vetett olyan témák körül, melyeket, minden valószínűség szerint, mesterségesen generáltak, azzal felkavarva az állóvizet, hogy így keltsék a modernség illúzióját. A közgondolkodás, és azon belül a magánélet felülről jövő irányítására nem csak törvényi eszközök álltak a rendszer urainak a rendelkezésére: gondoljunk csak bele, hogy akkoriban a kamaszokat célzó Ifjúsági Magazin 300 ezres példányszámban jelent meg és kelt el. A felnőtt nőket, ezáltal pedig a családokat befolyásoló lap, a Nők Lapja pedig 700 ezer háztartásba jutott el hetente. 

A korszak végtelen prüdériája nem ismert határokat, ebben is, mint oly sok mindenben, a képmutatás csimborasszóját képviselte. Nagyban összefüggött ez a szocialista nőtípus eszményének erőltetésével. Ez a fajta nő a gyes bevezetésétől otthon marad,  a háztartást vezetni, utódonként három évig, legalább három kis úttörőt szül, és csak végszükség esetnén jelenik meg az abortuszbizottság előtt, hogy ott orvosok és pártfunkcionáriusok döntsenek, megalázó módon és stílusban méhe és élete felett. Persze, szigorúan csak a Ratkó-korszak kötelezően világra hozott gyerekei és illegális hentesabortuszai lecsengésével. Mindezt abban a korszakban, amikor a magzatelhajtások száma tízévente meghaladta a másfélmilliót, a fogamzásgátlók bevezetése előtt, és az után is. Tinédzserlányok mentek sorban "kaparásra", mert fogamzásgátlót nem kaphattak. 

A két éves, kötelező sorkatonaság időszaka volt ez, ami -egyéb káros hatásai mellett- a párkapcsolatokra is nagy nyomást gyakorolt. Szerelemi bánatukban többen öngyilkosok lettek, hiszen fiatal szerelem legyen a talpán, ami kibírta ezt a több éves, kényszerű különlétet. A hivatalos hangvétel (lásd: Ifjúsági Magazin) még a hetvenes évek második felében sem tartotta szerencsésnek közszemlére tenni a magánéletet a fiatalok utcai csókolózásával (horribile dictu!), miközben a valóság teljesen más képet mutatott. Szerveződött a délegyházi nudista strand, félhivatalosan létezett a prostitúció, a szocialista erkölcs pedig valami papírízű, nyársat nyelt anti-ideálképként lebegett a fejek felett.

Az egyre enyhülő rendszerben a mozikba is beférkőztek a szexuálisan egyre erőteljesebb jelenetek, megrendezték az első szépségversenyt, nem múlt el Jancsó-film meztelen nők nélkül, ám a lapok továbbra is megkísérelték kijelölni a határokat a szexuális értelemben vett normális és abnormális között. Még a nyolcvanas években is erről írtak, "olvasói levelekre" válaszolva, majdnem a végletekig tagadva és elhallgatva a homoszexualitást, az óvszerhasználatot vagy a valódi felvilágosítás fontosságát. A rendszer meghasonlottságát, a lelkek meghasonlottságát jelzi, hogy ismerkedési rovat is működött mindeközben a lapok hasábjain, egyúttal majd' a legvégső időkig pártfegyelmit osztogattak egy-egy házasságtörésért. 

Ilyen, és ehhez hasonló témákat boncolgat a szerzőpáros, megannyi kordokumentumot, újságot, filmet, iratot alapul véve és megidézve. Némi keserédes nosztalgia mindazoknak, akik átélték a kettős beszéd korát, egyben bepillantás mindazoknak, akik számára ez már csak a történelemkönyvek része. Így vagy úgy, de közelebb visz minket önmagunk megértéséhez.

Első mondat:
"Délegyházi nudista strand, NDK-s turistalányok a Balatonon, Postinor tabletta, botrányos szépségkirálynő-választás, pártfegyelmi félrelépésért, a K1 című film, az Ifjúsági Magazin Magánügyek rovata."

szerda, június 18, 2014

Jodi Picoult: Sorsfordítók



Jodi Picoult-tól éppen elég könyvet olvastam ahhoz (szám szerint hetet), hogy tudni véljem már olvasás előtt, mire számíthatok. Kissé kétdimenziós szereplők, obligát fajsúlyos téma, olvasmányos köntösben. Mindig mondtam, hogy ő az az író, aki el tudja gondolkodtatni azokat az olvasókat is, akik soha nem vennének filozófiai vagy etikai tárgyú könyveket a kezükbe. Abban kimagasló, hogy hogyan hozzon közel emberek millióihoz olyan témákat, amiket illetően a legenyhébb jelző a kínos. A nagy kedvencem, Lionel Shriver dolgozik még hasonlóképpen, az ő könyvei viszont annyira finomak és fajsúlyos darabok egyben, hogy Picoult olvasói nagy része soha nem vetemedne az olvasásukra. Ami igen nagy kár, de az Egyszeri Olvasó már csak ilyen. Kikapcsolódni szeretne és lazítani, miközben olvas, nem bajlódni kifinomult nyelvezettel, ha már az életben az nem sajátja. 

Igen, hozzájuk (is) szól Picoult, aki bár igen gyakran él a fekete-fehér jellemrajzok és egyértelmű karakterek eszköztárával, nem átall valami olyat felvezetni a nyaralás közben békésen olvasgató néptömegeknek, ami maguktól soha nem jutna eszükbe. Legyen ez az autizmus egy sajátos szemszögből, a szülői szeretet határa, a népirtások utóélete vagy a pedofília. Jelen esetben azonban szerelemről mesél. A szerelemről, a kamaszkorról és a szerető családi környezetben megbúvó terhekről, és arról, hogy vannak a határok egy ember életében, lelkében. A határok, amik olyan könnyen elmosódhatnak, például az első szerelemben én és te között, egy kamasz lelkében a szülői/környezeti elvárások és a saját akarat között, a szeretetteljes családi támogatás és a lelket mérgező nyomás között. 

Elevenére tapint ezzel sokaknak ezzel a témával, a kamaszkor nehézségei értelemszerűen a társadalom szélesebb rétegét érintik, mint, teszem azt, a gyerekgyilkosságok. Éppen ezért tud megmutatkozni az az írói erény, ami naggyá tette a szerzőt: meglátja az általánosban az egyedit, az egyediben az általánost. Úgy láttat hétköznapinak tetsző helyzeteket is, amilyen szemszögből talán soha nem láthattuk még. Tiszteletre méltó az alapos munka, ami emögött a könyv mögött is felsejlik. Kevesebben veszik ennyire komolyan az írást, mint egyébként azt kellene: Picoult ebben a könyvében is hozza a tőle megszokott elkötelezettséget, alázatot és szenvedélyt. 

Igazán nem bonyolult eset a történet: két egymás mellett lakó házaspár, egykorú gyerekekkel. Chris és Emily együtt nőnek föl. Mindenki egymásnak szánja őket, s ők egymásba is szeretnek. Két jó tanuló kamasz, szerető családi háttérrel, az egyikük ígéretes képzőművész, a másikuk kimagasló sportoló. Az egyetemi felvételijük előtt állnak, boldogok. Azonban, mint derült égből a villámcsapás, robban a hír: Emily, a kiegyensúlyozott, boldog tizennyolc éves lány halott. Lelőtték, mégpedig Chris apjának fegyverével. A helyszínen megtalálják az eszméletlen szerelmét is, akinek elmondása szerint közösen akartak öngyilkosok lenni. Hamarosan azonban büntetőügybe fordul a tragédia: a fiú a vádlottak padján találja magát. Kezdetét veszi egy mesteri tárgyalótermi szál, amiből nem az sül ki majd, amire az olvasó számít. Még Booklány hétpróbás rutinját is meglepte az utolsó hetven oldal, de erről nem árulok el semmit, ezúttal sem.

Azt azonban igen, hogy még miről szól ez a könyv, ami az írónő egyik legjobb könyve egyébként. Szól a titkokról, és arról, hogy azok mennyire ártalmasak, hogyan mérgeznek alattomban. Szól arról is, hogy lehetséges-e valakit túlzottan szeretni? Te mit gondolsz, Olvasó? Lehetséges?

Első mondat:
"Nem volt már mit mondani."