csütörtök, december 18, 2014

Vicki Howie: Csendes éj



Karácsony előtt itt az ideje, hogy foglalkozzam egy kicsit a szezonra megjelenő gyerekkönyvekkel is. Ezúttal nem egy divatos, filmhez vagy Disney-produkcióhoz kötődő kiadványra esett a választásom, sokkal inkább szerettem volna megmutatni valami egyszerűbbet, egy barátságosabb hangulatú mesekönyvet. Olyasmit, ami nem irányítja a gyerekek fantáziáját, sokkal inkább tág teret hagy a szárnyalásra.

A Harmat Kiadó karácsonyi mesekönyve tulajdonképpen a legkisebbeknek szól. A rövid, könnyen emészthető történet a Csendes éj című karácsonyi dal születését meséli el a kicsiknek, egy egércsalád csínytevéseivel körítve. A vallásos mondanivaló talán csak egy picivel több benne, mint magában a karácsonyban, így bátran ajándékozható szinte mindenkinek, a család vallásos kötődésétől, vagy felekezetétől függetlenül. Ez pedig nagy erénye a kiadványnak, főleg, ha alapul vesszük azt, hogy egy keresztény kiadóról van szó. Ez esetben megőrizték az arányérzéküket, amikor ezt a történetet választották a karácsonyi szezonra. Nem erőszakosan, nem tukmálva jelenik meg benne az ünnep eredeti jelentése, a betlehemi jászol, a templom. Ízlésen.

A történet középpontjában az egércsalád áll, akik annyira rettegnek az orgona robusztus hangjától, hogy karácsony előtt kénytelenek azt tönkretenni, mert félnek tőle, és nem akarják a mennydörgésszerű hangját hallgatni az esti misén. A baj ezzel csak az, hogy a gyermekkórus így nem tudja előadni a sokat gyakorolt műsorát karácsony estéjén a Szent Miklós templomban. Így születik meg Franz Gruber dallamával, gitárkísérettel, Josef Mohr atya szövegére az azóta világkarriert befutott dal: a Csendes éj. Bűbájos történet, ami elolvasása után akár magát a dalt is el lehet énekelni a karácsonyfa alatt, ahogyan a könyvbéli kórus kis tagjai tették azt szenteste. Olyan hangsúlyos helyet foglalnak el a mesében az énekelni vágyó gyerekek, hogy akár rejtett kampányként is értelmezhető ez a kóruséneklés mellett. Soha rosszabb hobbit a gyerekeknek!

A rajzok Kállai Nagy Krisztina keze munkáját dicsérik. Felhő -vagy sokkal inkább stílszerűen- habcsókszerűek a rajzok, éppen annyira levegősek és lebegők, hogy a beindítsák a kicsik fantáziáját. Tündéri világot fest az olvasó elé: roppanó hóval, süteményillattal, gyertyafénnyel és áldott, nyugodt csönddel a végén.  Booklány nagyon szerette ezt a világot.

Első mondat:
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Oberndorf nevű kis falu egy zúgó folyó partján, a hazánkkal szomszédos Ausztriában."

szerda, december 17, 2014

Rosenstein szakácskönyv-Minden kóser, ami jó




Újabb karácsonyi ajándékötletet hoztam neked, Olvasó, megmaradva a gasztronómiánál. Az ünnepek előtt egyébként is nagy divatja van szakácskönyveket kiadni, s az ajándékok között is sokan lelnek ilyesmire. A Kossuth Kiadó kiadványával igazán szép kiállítású kötet kerülhet a fa alá, ami egyesíti a múltat, a jelent és a jövőt, miközben a család három generáció ízvilágáról mesél nekünk. 

A Rosenstein Vendéglő lassan húsz éve megkerülhetetlen pontja a budapesti gasztro-kalandozásoknak, mint a megbízható, hagyományos ízek, és újabban, mint az ízletes újítások tárháza. A konyhájuk szerelmesei most megkapják a megfelelő segítséget és bátorítást ahhoz, hogy végre maguk is neki merjenek állni a nagy varázslat, a sólet elkészítésének, a bátrabbak pedig kísérletezhetnek a libahotdoggal is. S hogy csak egy vicc-e a zsidó szalonna vagy valóban létezik? Most az is kiderül!

Aki már próbálta és szereti ezeket az ételeket, annak éppen azért, aki pedig még nem kóstolta, annak pedig azért lehet hasznos forgatni ezt a szakácskönyvet. Az ízvilága csak egy kicsit más, mint az általánosan megszokott, így a megrögzött magyar konyha-híveket is könnyen rabul tud ejteni. Aki pedig sem a borjúcsülköt, sem a sóletet, sem pedig a flódnit nem szereti, az Booklány álláspontja szerint egyébként is menthetetlen. 

Bevallom, engem a könyv közvetlen hangvétele fogott meg leginkább, persze, a jól bevált, ezerszer kipróbált, ízes receptek mellett. Az ember találomra felüti valahol, s máris úgy érzi, hogy vendégségben jár a Rosenstein családnál, ahol szívesen is látják, jól is tarják. A mosolygó arcok a fotókon, a kedves pillanatképek, és a köztük jó érzékkel elhelyezett egy-két anekdotázó, vagy magyarázó megjegyzés, mind-mind kellemes, családi akolmeleget közvetít. Az összetartozás és az elkötelezettség szinte süt a lapokról: első a család. Ez a család pedig nem csak szívesen fogad, jól tart, hanem megosztja a vendéggel a finom ételek titkait is. 

Sokkal inkább családi mosolyalbummá, emlékkönyvé sikeredett a Rosenstein szakácskönyv, semmint receptgyűjtemény vált volna belőle. Az egyik legismertebb budapesti zsidó-magyar étterem névadójának, üzemeltetőjének, lelkének, Rosenstein Tibornak a sok évtizedes gyakorlatát, hagyományos ízeit, és az új generációnak, fiának, Róbertnek a receptjeit is tartalmazza ez a szép kiállítású kötet. S hogy tényleg minden kóser-e, ami jó? Ebben nem vagyok biztos, de abban, hogy az ételek egyszerűen ízletesek,  annál inkább. 

Első mondat:
"Rosenstein Tibor vagyok, vendéglős és szakács."

vasárnap, december 14, 2014

Dragomán György: Máglya



Booklánynak ez volt az első találkozása Dragomán Györggyel. Persze, hallomásból megvolt az ismeret meg a hír, meg a hírnév, de mindez idáig elmaradt a beavatás. Nem tudván, mire számítsak, egyszerűen csak beleugrottam a Máglya világába. Az pedig összecsapott a fejem fölött, hogy ne leljek menekülésre módot többé.

A Máglya történik egy országban, mely éppen túl van a legutolsó nagy történelmi traumán: a diktátort már éppen fejbe lőtték, képeit lekaparták mindenhonnan, a rezsimet felszámolták, de semmi sem múlik el nyomtalanul. A diktatúra súlyos évei után maradó morális deficitet nem ilyen könnyű felszámolni. Mindenki lelkiismeretétől, gerince roppanásának mértékétől, és a rettegés (a veszítenivaló) nagyságától függően próbálja meg kezelni mind a magánéleti, mind az intézményesült konfliktusait. Jól-rosszul, igazából mindegy is, hiszen egy diktatúrából éppen kikerült társadalom nem lehet a felnőttek társadalma, s mint ilyen, nem is reagálhat jól, maximum ráhibázni tud a helyes megoldásokra. Mint a gyermek, aki helyett mindent eldöntöttek, a kvázi rabságával, a döntések hiányával ugyanis együtt jár a felelősség hiánya, annak elhárítása is. Ahogy a regény társadalma, úgy a főhős is éppen kamaszkorba lép a kezdetekkor: Emma, az elárvult kamaszlány (csodás metafora!) szemén keresztül léphetünk be a történetbe. 

Dragomán kamszanyelven beszél, kamasz-szemmel láttat mindent, s ami még nehezebb: egy lány szemüvegén át. Ahogy a társadalom kezd feleszmélni, az új szabályok közé helyezkedni, úgy próbálja meg felépíteni életét a kislány is, új környezetben: az újonnan megismert nagyanyja házába kerülve. Az élet még egy átlagos tinédzser számára sem könnyű, kiközösítésekkel, népszerűségi harcokkal az iskolában,  a felnőttség közeledtét jelző, első menstruációs görcsökkel az otthonában. Éppen úgy nem találja a helyét a világban a lány, ahogy botladozik az a társadalom, amiben a nyelvezet, a reakciók, a gondolatok még a múltat idézik. Ahol tudja mindenki, hogy melyik szomszéd volt szekus, bár az országot, a diktátor személyét soha nem nevezi meg a szerző. 

Ez utóbbit nagyon okosan teszi: így lesz 2014-ben az élőnél is elevenebb minden sora. Idézi a nem is olyan távoli múltunkat is, a jelenben is élő reakcióinkat megannyi helyzetre. A kettősség, a kettős beszéd kultúráját, a bizonytalanságot, a sorok között olvasást, a félelmet mindentől, azt az alapállást, ami az önmagunkért való kiállást letiltja, zsigerből elnyomja. Igen plasztikusan idézi meg a megfoghatatlantól szűkölő, ostoba, intelligenciahiányossá redukált tömegek reakcióit a különbözőségre; a létfenntartásért folytatott  küzdelem bizonyítottan csökkenti az intelligenciahányadost.

A tragédiák pedig olyan rétegzettek a történetben, mint a hagyma: Emma tragédiája, a szüleié, a nagyanyjáé és nagyapjáé sorra simulnak egymásra, idézve megtörtén országot, diktatúrát, árulást és világháborút, holokausztot és tökéletes nihilt. Mindezt sajátosan fűszerezi egyfajta varázslat, mágia, boszorkányság, megidézve az ortodoxia környékén fellebbenő hiedelemvilágokat és erőket.  

A nyelvezet sűrű, mintha enyvben próbálnánk meg úszni. A levegőtlen közeg fájóan ismerősnek hat, a feszesen roppanó szavak mintha az oxigént szívnák el az olvasó elől. A kompakt nyelvezet egyszerre gyönyörködtet és fojtogat. Erős könyv, stabil egység, az első mondattól az utolsóig képes szellemre és szívre egyaránt hatni, elrettenteni, megijeszteni is akár a megfoghatatlanságával. Nem ad könnyed kikapcsolódást, miközben metsző mondatai idézik az átkos huszadik század sok generáción átívelő, egymásba fonódó, nehezen értelmezhető kegyetlenségeit, és tragédiáit, talán feloldozást sem hordoz. Booklánynak nem adott. Nyugodt gondolatokat sem. A maga rideg, felkavaró módján osztályon felüli lett a Máglya, mint az elrabolt szabadság visszaszerzésének ezer sebből vérző, göröngyös útját megrajzoló regény. 

Első mondat:
"Az igazgatói iroda előtt, a folyosón várok."

péntek, december 12, 2014

Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén



Follett nagy sikerű Évszázad-trilógiájának befejező része is megérkezett, így nyugodtan felkerülhet a karácsonyi ajándéklistákra mindhárom rész. A hidegháborút a szovjet rezsim összeomlásáig követi a  regényfolyam utolsó része, úgy, ahogyan azt csak Follett tudja elmesélni. 

A szerző sikerének titkát azóta keresik, amióta letette az asztalra az azóta kultikussá vált az 'A katedrálist'. A magas irodalom hívei kissé fenntartással kezelik, főképp, ha társaságban esik róla szó, de a négy fal magányában ők is olvassák. A fajsúlyos történelmi regények szerelmesei is szeretik a könyveit, sőt, az olvasói spektrum másik széle valahol a ponyva- és lektűrmániásoknál van. Így vagy úgy, a sikere évtizedek óta töretlen. 

Ken Follett pontosan tudja, hogyan kell a szálakat csak épp annyira bonyolítani, hogy azok széles tömegek számára legyenek izgalmasak, hogyan kell a szereplőit -éljenek bár akármelyik történelmi korban-, élővé, hús-vér alakká változtatni. Booklány pontosan ebben látja a sikerének titkát: bár karakterei nem túl bonyolultak (de nem is bosszantóan egyszerűek), a sorsok alakulása sem okoz feltétlenül meglepetést, azonban ízig-vérig valódiak. Értő kézzel operál az író a "girl next door"-jelenséggel. Az átlagosnál egyébként is jobb mesélő hajlammal van megáldva, és korán felismerte azt az egyszerű tényt is, hogy az emberek bizony egyformák, akkor is, ha pár száz éve éltek: a lényegük nem változott. Ettől lesznek a karakterei ennyire élőek, a dialógusok ennyire valódiak, a történetek pedig ennyire ismerős csengésűek, legyen szó a második világháborút átélőkről vagy egy tizenkettedik századi katedrális építőiről.

Az ember lényege mit sem változott a századok során, a mozgatórugói is ugyanazok: hatalomvágy, irigység, szerelem, pénz, bosszú, s néha egy kis mártíromság. Az olvasó pedig jólesően nyugtázza, hogy érti, miért dühös a kőfaragó, vagy hogyan dőlhet be a gazdájának a cselédlány. Hiszen mi mind ilyenek vagyunk. Kicsit mindenki magára ismer, de a szomszédjára biztosan.

Ezt hívom én ponyvairodalomnak, ezt hívta annak Rejtő Jenő is, s erre volt -méltán- büszke. A jó ponyva valódi remekmű, némi értéket is közvetít, ráadásul nem szűnik meg egyetlen pillanatra sem érdekes, izgalmas lenni. Nagyon könnyű ráismerni: ha éjfél felé már harmadszor ígérjük meg magunknak, hogy még egy fejezet, és utána alvás, akkor megtaláltuk. Ken Follett pedig ritkán szokott a kalandregény műfajában mellélőni: ezért szeretjük. A megszokottan biztos kezéért. 

Végül eddig, elmaradhatatlan, hogy megemlítsem a könyv fordítóit: Sóvágó Katalin és Bihari György kiváló munkát végzett, ahogyan az tőlük már megszokott. 

Természetesen: a fa alá vele! Mindenkinek. 

Első mondat:
"A titkosrendőrség 1961 egyik esős hétfőjén rendelte be Rebecca Hoffmannt."

csütörtök, december 11, 2014

Nyáry Krisztián: Igazi hősök



Nyáry Krisztián két kötettel ezelőtt irodalmi bombát robbantott a köztudat hímes mezején (vigyázat, rémes képzavar!). Elővette minden tudását, és leemelte a porosodó tablókról a magyar költőket és írókat, amikor szerelmeiken keresztül emberivé rajzolta (vissza) a jellemüket. Nem a szerelmi szálak voltak a legfontosabb összetevők az előző két könyvben, az leginkább csak eszközként szolgált arra, hogy a tudástól (is) elidegenedett világunkban egy kis fényt gyújtson az irodalomórán is facebookozó tömegek fejében. 

Ilyen  világot élünk, az pedig témánk szempontjából irreleváns, hogy jó-e ez vagy rossz. Egyszerűen arról van szó, hogy az információkkal agyonterhelt, ellustult agyak nem fogadnak be semmit, amit nem megfelelő köntösben tálalnak nekik. Mindkét részlet fontos is: a megfelelő köntös és a tálalás is. Előre meg kell rágni ahhoz, hogy lenyelhető legyen egy kor, egy élettörténet: eltunyultak az agyak. A szerelmi történeteknek megvolt mindkét vonása, sőt: adtak egy kis bizsergést is itt, az értékválság közepén. Szerelemről, azaz valódi, igazi lojalitásról, hűségről, megbecsülésről szóltak, tehát mindarról, ami mainapság hiánycikknek számít. 

Azonban nem csak szerelemre volna igény, hanem minden más, igaz érzelemre és értékre is. Fájóan hiányzik a nem együtt bégetés képessége, a tudásvágy, a bölcsesség, a valódi hazaszeretet is, ami nem egyenlő a bokacsattogtatósan gyűlölködő urambátyám giccsel, ugyanis a hazát szeretni valamiért lehet, és nem mások ellenében. Aztán az erő is hiányzik 2014-ben. Erő a hajnalig tartó tanuláshoz, a szakadatlan munkához, egy olyan célért, amiért hisszük, hogy érdemes, akkor is, ha mást bégetnek a nyájból, ahogyan küzdött Veres Beniczky Hermin a nők oktatáshoz való jogáért, nem törődve az ellenszéllel, vagy ahogy kiállt magáért Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő.

(Közbevetés: különös aktualitása van a jóért való harcnak, hiszen tegnap adták az idei Nobel-díjakat a békéért, mégpedig megosztva egy indiai és egy pakisztáni díjazottnak /Kailás Szatjárti és Malala Juszufzai/. Mindketten a gyermekek oktatáshoz való jogáért küzdenek, nemtől függetlenül. A 17 éves Malalát emiatt pár éve közvetlen közelről fejbe lőtte egy tálib, de a lány túlélte. Azóta újabb fenyegetéseket kapott ezektől a "harcosoktól". Bármit is bégessen a nyáj: tudjuk, hogy a friss díjazottaknál van az igazság és az érték.)

Egy országban, mely végtelenül kirekesztő, ahol könnyen táptalajra lel és szárba szökken bármilyen ostoba, demagóg, populista közhely, ahonnan sok-sok művésznek és tudósnak el kellett mennie ahhoz, hogy elérhesse sikereit, sajátosan viszonyulnak a  népek bárminemű mássághoz. Az Igazi hősök szereplői mind-mind mások voltak elsőségükben, a maguk területén. A köztudat pedig úgy van most velük, mint az emigráns magyar zsidó vagy cigány díjazottakkal: döngeti a mellét a díj okán, mert az magyar, de soha nem bocsátja meg nekik sem azt, hogy zsidónak/cigánynak/nem heteroszexuális-középkorú-sörhasú-fehér-férfinak születtek, sem azt, hogy elmentek, holott szülőhazájukban soha nem lett volna sikeresek, mert  pont a melldöngetők gátolták őket a boldogulásukban. A másik sajátos megtorlási mód pedig, hogy egyszerűen csak nem beszélnek róluk, mert a magyar a hallgatással büntet.

Éppen ezek miatt tetszik Booklánynak Nyáry Krisztián legújabb könyve, a szubjektív hős-válogatottja: mert gyönyörűen elválasztja értékek tekintetében az ocsút a búzától, és mert nem enged elfelejteni olyanokat, akiknek szobrokat kellene állítanunk, akiknek tiszteletére utcákat, házakat, módszereket és piknikeket kellene elneveznünk Magyarországon. A valódi érték ugyanis kurzusfüggetlen. 

Első mondat: 
"Tíz emberből hét hajlandó határozott áramütést adni egy kísérleti személynek, ha erre határozott utasítást kap."

szerda, december 03, 2014

Joshua Fields Millburn-Ryan Nicodemus: Minimalisták- minden, ami igazán fontos

 
 
Ahogy egyre közeledünk az év vége felé, elözönlik a piacot a megmondókönyvek, melyek könnyen vagy nehezebben járható utat kínálnak az olvasóiknak, a Jobb Élet Felé Vezető Úton. Ha van rájuk időm, még foglalkozom is velük, mert soha nem lehet tudni: talán van bennük valami, ami hozzátesz az életszemléletemhez. A Minimalisták kapcsán kifejezetten lelkesedtem. Nem tudom, mit vártam.
 
Egy eléggé látogatott honlap két szerkesztőjét tisztelhetjük a szerzőpárosban, akik a huszas éveik végére elértek mindent, ami az Amerikai Álom szerint érték: brutálisan nagy házak és lakások, rengeteg drága és értelmetlen tárgy, túlhajszolt élet, folyamatos munka és nyomás. Mindezek finanszírozására -jó konzumidióta szokás szerint-, eladósodtak körülbelül negyven életre előre, s ahogy az lenni szokott: az életmódjuk fokozatosan felzabálta őket, a kapcsolataikat, az  idejüket, a nyugalmukat. Valószínűleg az egészségük következett volna, ha nem parancsolnak megállást a folyamatnak: szépen, fokozatosan minimalistákká váltak.
 
Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy alapvetően megváltoztatták az életüket, mégpedig az Harcosok Klubjából vett alapvetés nyomán, miszerint "amit birtokolsz, az birtokba vesz". Azaz, ha veszel hitelre egy hatalmas házat, akkor annak fenntartására, és berendezésére tucatgyártott hülyeségekkel rendezed be az egész életed. Azért fogsz dolgozni, hogy megtartsd a megszerzett tárgyakat és ingatlanokat, sőt, hogy bővítsd azok körét. A szerzés vágya felzabál, és eladósodott, elpuhult, tohonya, passzív szórakozásokkal (net, tv) teli életet stresszelsz végig magányosan, vagy kvázimagányosan, majd feldobod a bakancsot. Szép kilátások, nem igaz? Nagyjából le is fedik a többség vágyait az életről. Ezek a srácok, a felismerés nyomán kiszálltak a mókuskerékből: eladták a tárgyaikat, kikéve azokat, melyekre leginkább szükségük van, kisebb ingatlanokba költöztek a sokszorosított dizájnervackokkal telezsúfolt hodályokból, és elkezdtek azzal foglalkozni, ami valóban érdekli őket, ami örömet okoz számukra. Meg is tehették, hiszen drasztikusan kisebbre szabták a megélhetésük költségeit, jókora stressztől szabadítva így meg magukat. Erről szól ez a kis könyvecske.
 
Namármost, vagy eleve Booklánnyal van a baj, vagy a srácok mégsem találták fel a lyukat az emmentáliban. Az általuk papírra vetett sorok azért a reveláció erejével nem hatottak olvasás közben. Viszont el tudom képzelni, hogy körülbelül milyen léptékű konzumidiótának kell ahhoz lenni, hogy alapjaiban rendüljön meg valaki életképe attól az Óriási Felismeréstől, hogy kisebb lakásban (értsd: egy személyre nem 184 nm, két nappalival) kevesebb a  rezsi, hogy az otthonod nem attól válik azzá, mert veszel bele sok, drága, ciki reprót, hanem ha számodra értékes, és jelentéssel bíró dolgokkal rendezed azt be. Azt is el tudom képzeli (kb.), hogy vannak emberek, akik számára Hatalmas Döbbenetet okoz az, hogy lehet élni nonstop Facebook és Twitter nélkül, mert akkor (kapaszkodj meg, Olvasó!) offline töltesz, értelmes időt, esetleg egy másik emberi lénnyel.
 
Egy szó, mint száz: nem találtam a Harcosok Klubja filozófiáján túl egyéb gondolatat a könyvben. Cinikus félmosolyra húzott szájjal olvastam, hogy mekkora "megdöbbenést" (sic!) váltott ki az egyik srác barátaiból, hogy kísérletképpen, egy időre, megszabadult a tévéjétől. Elképesztő, nem? Te sem találsz szavakat?
 
A könyv egyébként nem íródott érdekes stílusban. Sőt, sok helyütt untam, dacára annak, hogy az, aki legfőképpen írta, körülbelül ezerszer vetette papírra, hogy ő író, szépirodalommal akar foglalkozni és még az írói hangját ismegtalálta. Sem stílusában, sem mondanivalójában nem adott maradandó élményt, vagy újdonságot nekem. Két eset lehetséges: vagy nem vagyok konzumidióta (de akkor legalább a stílust élvezhettem volna), vagy ebben a könyvben nem volt semmi különös. De talán van, aki számára igen. Asszem'...
 
Első mondat:
"Ez a könyv egy dokumentumregény."
 
 

kedd, december 02, 2014

Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv



A Feldmár-sorozat második kötete tulajdonképpen ott folytatódik, ahol az előző kötet véget. ér. A gondolatmenet ismét az emberi kapcsolatok körül forog, azonban most a felnőtt-felnőtt kapcsolatok kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Az, hogy mit teszünk magunkkal a keresztényi szent tűrés félreértelmezett zászlaja alatt.

Sokakat neveltek tűrésre: elviselni azt a rokont, aki mindig is megbántott másokat, mert "ő ilyen", ahelyett, hogy új alapokra helyezték volna vele a kapcsolatot, eltűrni a számunkra rossz dolgokat, lehetőleg szó nélkül vagy négy fal közti morgással kísérve családtól, szomszédtól vagy akár a politikusoktól. Hiszen az élet nem habostorta, elvtársak. Annyira erős az emberekben ez a kód, hogy sokan leélik az életüket úgy, hogy elviselik a számukra rossz dolgokat. Hiszen önzőnek lenni rossz dolog, a kétezer éves katolicizmus is rossz szemmel néz rá, a szocializmus pedig minden eszközzel beleégette a fejekbe: az egyéni igény nem jó dolog. Mindenféle kis és nagy, vélt vagy valós érdekek örvén nyomták le a társadalom torkán a dolgok elviselését. 

Ezzel szemben Feldmár András kertelés nélkül kijelenti, az élet nem egy lelki túlélőtábor, és nagyon is önzőnek kell lenni, sőt, az egyenesen üdvözítő dolog. Persze, nem úgy érti ezt, ahogy most gondolod, kedves Felszaladt Szemöldökű Olvasóm! Sokkal inkább úgy, hogy megkérdezi: ki képvisel téged, ki fogalmazza meg a vágyaidat, ki küzd érted, ha te nem állsz ki magadért? Miután erre képes vagy, akkor adódik a második kérdés: ha csak magadért állsz ki, akkor vajon mennyit érsz? Harmadszor pedig: mikor is teszed ezeket meg?

Gondoljunk csak bele: ahhoz, hogy az életben képesek legyünk másoknak adni, másokat szeretni, másokért küzdeni, ahhoz először magunkat kell rendbe raknunk annyira, hogy legyen erőnk minderre. Az erőhöz pedig talaj kell, kiegyensúlyozottság, önazonosság, egyensúly, azaz önmagunk képviselete. Ez a legnehezebb, kiállni önmagunkért. Azt mondani, hogy nem vagyunk tehetetlen áldozatai a derült égből villámcsapásnak. Felismerni: a dolgok nem megtörténnek, hanem valaki teszi velünk, vagy mi tesszük másokkal. Tenni azért, hogy akármit ne tehessenek meg velünk. Nem áldozatnak lenni, nem menekülni valamibe (betegségbe, állapotba, pótszerbe), hanem hangosan kimondani: eddig és ne tovább! Ha ezt teszed velem ismét, akkor többé nem tehetsz velem semmit, mert nem tartok fent veled azután semmilyen kapcsolatot! Akkor sem, ha a barátomnak hittelek, de akkor sem, ha a családtagom vagy. Elég volt! És ez még csak az első lépés...

Lehetetlennek tűnik? Túl sok volt egyszerre? Mosolyogsz és ingatod a fejed, Olvasó? Inkább olvasd el a kötetet!  A harmadik aha-élménynél pedig jussak eszedbe, és írd meg, hogy mit gondolsz minderről! 

Első mondat:
"Azt gondoltam, hogy érdemes beszélni az életről."

hétfő, december 01, 2014

Demcsák Zsuzsa: A másik életem



Fájó aktualitása van ennek a könyvnek most, amikor rendőrségi videók kavarnak felháborodást éppen, s abban reménykedünk sokan: az online és offline tiltakozások és petíciók elsöprik a magyar társadalomban dívó, végtelenül fallokrata és áldozathibáztató attitűd legújabb, szégyenteljes megnyilvánulását. Persze, tudható: nem fogják. 

Ebben a társadalomban egy nőnek -szocializációs közegtől függően- nincsenek vagy alig lehetnek legitim igényei a gyerekszülésen vagy a háztartási robotságon kívül. A "jó nő" vagy "jó feleség" attitűd természetes része az alárendelődés, a megadás, az elfogadás, a tűrés akkor is, ha az önfeladást követel, ha az értelmetlen,  ha az megalázó... Kezdve attól, hogy egy kislány vigyázzon a szép ruhájára, ne hangoskodjon, ne nyilvánítson véleményt, mert az "nem nőies", folytatván ott, hogy az az óvodás fiú, aki erőszakkal megpuszilja kis társát, annak tiltakozása ellenére, az a szülők szerint büszkeségre ad okot, mert "olyan kis vagány, igazi férfi", eljutva egészen odáig, hogy felnőtt nők generációba kódoljuk bele zsigerből: nem vagy elég jó önmagadban. Sem egyedül nem vagy elég, mert férfi kell, gyerek kell, akkor is, ha nem akarod, korábban, mint magadtól akarnád. Sem nem vagy elég jó létezésedtől fogva, míg egy férfi önmagában elég, őket senki nem neveli emberfeletti teljesítményre, félreértelmezett "gondoskodásra", háztartási-magánéleti robottá, alávetetté.

Amikor pedig a végletekig kompenzáló, önbizalomhiányos és teljesítménykényszeres nő találkozik a nemtörődöm igazi férfival, máris potenciálisan megszületik a halálos kombináció. Nem kérdés, hogy a férfira "felnézünk" (miért?), a férfinak "igaza van", a férfi a "családfő", a férfi "nem tud főzni, de nem is kell neki", a férfi "jobban ért a pénzügyekhez", övé a döntés, a hatalom, alá rendelődik minden, és mindenki az ő vélt, vagy valós igényeinek. Mert neki lehetnek. Neki igen. Ráadásul jól viselkednie soha nem kellett annyira, mint egy lánynak: "mégiscsak fiú." Ez persze egy nagyon széles skála, egyik végén a téves attitűd ellenére is élhető, korrekt kapcsolat, míg a másik végén a bántalmazás áll, a mozgástér pedig igen nagy a kettő között. 

Erre, s arra, hogy milyen könnyű belecsúszni ebbe, keresi a választ Demcsák Zsuzsa az 'A másik életemben'. Saját és mások példáján keresztül próbálja felhívni a figyelmet arra, amiből ő már kikeveredni látszik. Arra, hogy soha nincs indok a szóbeli, a lelki, a fizikai vagy a pénzügyi bántalmazásra, és elnyomásra. Soha. Annyira nem lehet senki fáradt vagy ingerült, esetleg stresszes, hogy pofon vágjon valakit, nem, akkor sem, ha az áldozat csak ötvenöt kiló vagy nyolcvan centi magas. Nagyon egyszerű: az IKEÁS pénztárost sem ütjük le, ha szerintünk túl lassan dolgozik, így a családtagokat sem kellene. 

Másfelől a dolgoknak két oldala van, persze, nem abban a divatos erőszakhívő értelemben, mely vallja, hogy ki lehet provokálni egy pofont. Hanem abban az értelemben, hogy az agresszorok mindig megérzik az áldozat szagát. Az ő partnereik az anyáik és apáik által áldozattá, megfelelési kényszeressé, szolgálóvá nevelt nők, akikben a társadalmi nyomás, a közbeszéd csak megerősíti ezt az attitűdöt. Lehetnek ők akár vezető beosztásúak, fővárosiak és önellátóak, nem számít: sokukat a magánéletükben cselédségre szocializált a szűkebb és tágabb környezetük, születésüktől fogva. Még párkapcsolati minta sem kell hozzá otthonról, elég a süket szöveg, miszerint "egy kislány így nem viselkedik", "ha így folytatod, senki nem akar majd elvenni", "egy valódi nő gondoskodik" stb. Ismerős? Kedves szülők: önökön múlik, hogy ne neveljék áldozattá a gyereklányaikat, és agresszorrá a fiaikat! Ott kezdődhet a valódi változás, a családban: az őszinteséggel.

Ehhez, persze, sok mindennek meg kell változnia, mindezzel párhuzamosan, s a média szóhasználata is rengeteget tehet a közbeszéd megváltozásáért, ahogyan erre a könyv is kitér, különböző szempontokból, szakértők segítségével megvilágítva a témát. 

Talán az is segíthet sokaknak, az áldozatoknak is, hogy látják: nemcsak nincsenek egyedül, de reflektorfényben élő sorstársuk is van. Valaki, akit nap, nap után csillogva, sminkben és szép ruhában látnak a képernyőn, szintén áldozattá válhat. Hiába iskolázott, nagyviláginak tetsző, csinosnak mondott nő, az ő élete sem álom, sokkal inkább rémálom lehet. Fontos az ilyen kiállás.  

Azonban, ez egy könyv is, mely a témájától függetlenül némi kritikára szorul. Szerintem rövidke: több áldozat-interjú kellett volna bele, bár érzésem szerint a tipikus történeteket igyekezett a szerző megszólaltatni benne. Illetve: elnézést kérek, de ez a borító büntet. Tűnjek bármilyen kicsinyesnek is azért, mert felvetem, de fel kell vetnem. Szerintem kontraproduktív egy ilyen témában megjelenő kötetre feltenni a szerző három, nagy, gondosan megkomponált, kellően kipózolt képét. Minek? Semmit nem tesz hozzá sem a -nagyon fontos- témához, sem pedig az esztétikumhoz.

Apropó, a szerző. Olvasva a történetét, azon gondolkodtam, hogy vajon hány ezer hasonló élet lehet az országban? Hány olyan nő van, aki azt hiszi, hogy 3-4 hónapos együttjárás után, egy kapcsolat, ami nem is működik igazából, automatikusan családdá nemesül pusztán amiatt, mert ő teherbe esett? Hányan járnak még ekkora szemellenzővel a szemükön, hogy aztán szívfájdalom vagy pofonok árán rájöjjenek: az önáltatás soha nem vezet sehová?! Főleg akkor nem, ha ellenük dolgozik minden: sokszor a család, a társadalom, a törvények, a rendőrség, a közbeszéd és önmaguk is. 

Fontos, nagyon fontos témát boncolgató könyv, olvassátok! Minél többen. És figyeljetek a gyerekeitekre! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mi történik azonban akkor, ha ez a szándék is hiányzik?

Első mondat:
"Nem akarom bántani a volt férjemet!"

péntek, november 28, 2014

Sebestyén Szilvia: Makrobiotika az egészséges és harmonikus életért



A karácsony előtti hetekben, advent alatt zömében olyan könyvekről írok, melyek talán segítenek megtalálnia  tökéletes ajándékot azoknak is, akik teljesen elveszettek, ha a sógorról, a barátnő férjéről vagy az unokatestvér menyasszonyáról van szó. Időről-időre felmerül, hogy mit lehet adni például annak, aki annyira egészségtudatos, hogy a karácsonyi halászlé-töltött káposzta-margarinos süteményhegy alkotta Bermuda-háromszögben inkább elvész és éhen hal, semmint élvezze azt. 

Így nyer különös, kétszeres aktualitást a Kossuth Kiadó Makrobiotika című könyve: ezzel megoldható az ajándék, másfelől ötletet is lehet belőle meríteni a "problémás" családtagnak, akiről nem is tudjuk, miért nem halt még éhen, ha nem eszi meg a császárhúst.  Egy szó, mint száz, ez a kiadvány több, mint hasznos, de meg kell hagyni: szép is. Sőt, kifejezetten elegánsra sikeredett, s ebben (is) hiánypótlónak tetszik. Az alternatív táplálkozás rögös talaján elindulva sokszor az szegi az egyszeri próbálkozó kedvét, hogy csak csúnyácska, képek nélküli füzeteket talál a témában, a legtöbbször ráadásul átfogó rendszer nélkül. Nem úgy Sebestyén Szilvia könyve! Nem csak arra törekszik, hogy a -makrobiotika alapelveit maximálisan betartva- test és lélek harmóniáját ne válassza el a helytől, ahol élünk, de tekintetbe veszi azt is, hogy itt, a Kárpát-medencében bizony évszakok is vannak. Jól elkülöníthető idényzöldségekkel és gyümölcsökkel, merőben más hőmérsékleti viszonyokkal. Ebből az alapállásból máris új értelmet nyer a harmónia: az önmagunkkal és a környezetünkkel is megvalósuló egység. 

Nem kell félni attól sem, hogy ez valamiféle haladó-lexikon lenne, mert korántsem az. A szerző okosan vezeti az olvasót végig az alapvetéseken, a vágási módoktól a főzési eljárásokon át a menüajánlatokig és a receptekig. Filozófiai és egészségtani alapvetés egészíti ki a technológiai tanácsadást, hiszen azt sem árt tudni, hogy mit miért, milyen elvek szerint teszünk. 

Végtelenül szimpatikus rendszer lesz a végeredmény, nem csupán ízes, letisztult, a szó legnemesebb értelmében egyszerű ételek. Manapság, amikor a legnehezebben megvalósítható dolgok egyike a harmónia, egyre nehezebben tartható meg az egészség, nagy szükség van az ilyen könyvekre. Sőt, amióta azt is tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy a biológiai lábnyomunk sokszorosa annak, amekkora lehetne, hogy minden évben rövidül az az időszak, amikor a saját erőforrásainkat éljük fel ( ez évben október eleje óta a jövőnket fogyasztjuk) ahelyett, hogy egy év e tekintetben is kitartana 365 napig, üdvözlendő minden ilyen kötet. A túlfogyasztás, az E-számok, meg a kapkodás mámora helyett a lokalitás, a nyugalom és az egészséges, finom ételek szükségesek ahhoz, hogy észrevegyük a valódi világot magunk körül, s elkezdjünk a jelenben élni. A többi ugyanis nem is létezik. 

Első mondat:
"Hogy miért éri meg Neked elolvasni ezt a könyvet?"

csütörtök, november 27, 2014

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban



Sietek leszögezni, hogy igen, arról a Náray Tamásról van szó. Róla, akinek a szalonja előtt nem lehet elmenni csak úgy, egy kis szívfájdalom nélkül, akinek ízlése és maximalizmusa, munkabírása és elvárási mind-mind legendásak, s akinek egy darabját egyszer úgyis megveszem, de ez most nem tartozik ide. Az azonban igen, hogy  egy pillanatra sem tud kibújni a bőréből, amikor a karakterei ruházatát írja le, az ember csak bólogatni tud: persze, előbújt a tervező! 

Ez a bizonyos Náray Tamás most írt egy könyvet, ami tulajdonképpen a kontrasztokról szól, arról, hogy milyen élesen tud elválni az ocsú a búzától. A létező szocializmusban játszódó könyvben, melyben "természetesen" minden hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, él egy fiú, egy olyan családban, ahonnan elindulni minden korban előnyt jelenthetne. Úri család, némi nemesi vérrel, szigorú neveltetés, szorgalom, precizitás, tartás, kifinomultság, műveltség: ezek mind-mind erények, melyek követendő példaként szolgálhatnak bármely korban, bárkinek. Kivéve, ha a Kádár-korszak Magyarországán járunk, ahol a sikk az egyforma, a harsány, a minőségen aluli, proli cifra nyomorúság. A korban, melyben könnyebb volt a dolgok kevesebb munkával járó végét megfogni, ahol a finomság vagy a nyelvismeret "procc" volt és lenézendő, ott nagyon nehéz innen indulva nyerni. Igaz, nem is lehetetlen, dacára a kilakoltatásoknak, az ezerszeres elvárásoknak, a vagyonelkobzásnak és a társadalom széles rétegeinek hangos, majd végül ostoba pletykákká halkuló megvetésének. Egy korban, ami lefelé húz, felfelé kitűnni nem egy fáklyásmenet. 

Dávidnak, a könyv főhősének mégis sikerül, külső- és belső nehézségek árán ugyan, de megtalálja álmát és neki is lát megvalósításának. E sorok írója azonban nem tud szabadulni a gondolattól, olvasván-hallgatván sok, a szerzővel korábban folytatott beszélgetést, hogy ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint egyfelől a saját és családjának élete, másfelől kiáltvány az ócskaság ellen. Mintha a szerző -megfelelő változtatásokkal, persze-, de a saját családja életét írta volna meg, memoárnak tűnik ez a javából. Ami miatt Náray Tamást megkísérlik megkövezni majd kis hazánkban, mégpedig mindenki, akinek betalál soraival. A szerző nem átallja kimondani sokak titkos gondolatait a lusta, a rosszindulatú, az igénytelen vagy proli népekről, akik tort ültek (s ülnek?) a szépség és az igényesség felett oly sokáig. S bár elhangzik a könyvben, hogy nem az a baj, ha valaki szegény vagy másmilyen, a baj az, ha ez által feljogosítva érzi magát lenézni azt, aki nem kér az ő életmódjából vagy sikeresen elkerülte azt, tartok tőle, hogy (találat okán) a szegények lenézését fogják a fejére olvasni, tévesen, s ezzel a könyvet is lehúzzák majd.

Holott ez a könyv ezt nem érdemli. Booklány mindig is nagy érdeklődéssel hallgatta Náray Tamás szavait, mint olyan valakiét, aki sikeres, elismert és önazonos self-made man, aki nem alkudott meg, nem adta fel a számára fontos dolgokat, s tanulással, szorgalommal, tehetséggel és alázattal küzdötte fel magát oda, ahová kevesen juthatnak csak el. Életének vezérlő elvei összegződnek a regényében, ami persze, nem egy író könyve. Egy, az átlagosnál jobb íráskészségű ember vetette papírra a sorokat, amiket, bevallom: élvezet volt olvasni, kifejezetten kikapcsolt. Nem azért, mert a Náray-ruhák levettek volna a lábamról, ami egyébként javarészt igaz is. Hanem a hitelesség miatt, s azért, mert -számtalan egyéb, mondjuk úgy: ismert ember könyvével ellentétben- ennek mondanivalója is van. Ezt a regényt a szerző emelt fővel vállalhatja fel, Booklány pedig élvezettel olvasta, s fogja majd a folytatást is. Nem mellesleg: sok mindenben egyetértünk, kedves Tamás. Én jól szórakoztam. 

Első mondat:
"A luxusszálloda különtermében már tapintható volt a feszültség."

szerda, november 19, 2014

Feldmár András: Most vagy soha



Bevallom, Feldmár András munkásságáról mostanáig csak (nagyon) felületes ismereteim voltak. Tudtam, hogy valami formabontót képvisel, valamit mond az individuumról és a pszichés zavarokról, de a mindennapjaim perifériáján maradt mindez, feljegyezve az "ennek egyszer még utána kell néznem" című listára.

A HvgKönyvek új Feldmár-sorozata apropóján aztán elkezdtem alaposabban utána nézni mindannak, amit a szerző vall, s ami, meg kell mondjam, a reveláció erejével hatott rám egyes pontokon. A vitatott munkásságú szerző nem átall olyan dolgokat kimondani, melyekre mi nem lennénk képesek, pontosabban mindazt, amiről leneveltek minket a gondoskodó felnőttek, még idejekorán. Az őszinteségben akár kertelés nélkül a vulgaritást is eszköztárában tartó terapeuta nagyon fontos dolgok mellett áll ki a Most vagy soha című könyvében. Nem más ez a kötet, mint a tisztelet kiáltványa, harc a gyermekeket sújtó gúny és megszégyenítés ellen: valóságos hadviselés a gyermekek ép személyiségéért. Miközben a végsőkig elmegy az individuum tiszteletében, nem átall megfogalmazni olyan alapvetéseket, miszerint a hiperaktivitás vagy a depresszió nem létezik, csak értelmetlen szabályok, l'art pour l'art létező elnyomatás van csupán. Másfelől viszont a gyerekek elrontása, megnyomorítása, szülők általi elnyomatása ellen szóló, nagyon erős hangvételű írás, ami a családi kapcsolatok újraértelmezésétől sem riad vissza. Pontosabban: más retorikát használ, mint ami komilfó a közgondolkodás szerint.

Azonban nem csak a szülő-gyermek viszonyt helyezi új alapokra, hanem a kapcsolatrendszereink egészét újraértelmezi. Hívószavai a tisztelet, az őszinteség, a szabadság és a szeretet, azonban nem egy ponton értelmezi újra ezeket a kifejezéseket. Mást tart a függőségeinkről, amit mások: legyőzhetőnek tartja azokat. A pszichés zavarokat és a felnőtt-felnőtt viszonyt is merőben másmilyennek tartja, de a saját szakterületéről is forradalmi kijelentéseket tesz. Sőt: a (helyes értelemben használt) önzőséget is pozitív dolognak tartja. Egy szintén nagyon hangsúlyos üzenet szerint pedig fontos a kérdés, miszerint: mit tennél, ha nem félnél? 

A feldmári rendszer merőben más fogalmakkal vagy minimum más jelentéstartalmakkal operál, mint azt a pszichiátria bevett retorikája szerint eddig hittük. Ez a legerősebb vonása: gondolkodásra, a végletekig kíméletlen, őszinte gondolkodásra sarkallja az olvasót, aki nem tud már egyszerű olvasóként funkcionálni, hanem gondolkodó lényként, vitapartnerként lép be a kötet által -végső soron a Feldmár által kezdeményezett- párbeszédbe. Aztán nem is tud kilépni belőle nagyon hosszú ideig.

Első mondat:
"Minél többen hallgattok, annál fontosabb, hogy csak arról beszéljek, ami fontos."

kedd, november 18, 2014

Bruckner Éva-Csepeli György-Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye



Meggyőződésem szerint, azért szeretik ilyen sokan az életrajzi könyveket, mert ugyanazt a kíváncsiságot, a bekukkantás vágyát élhetik ki olvasásuk közben, mint a szappanoperák nézői vagy a pletykalapok olvasói. Azonban a minőségi különbséget zongorázni lehet a két műfaj között. Enyhén szólva nem ugyanazt a célközönséget szólítják meg az életrajzi regények szerzői, mint a Napiértéktelen válási rovatának "szerzői".

E sorok írója nagy rajongója az efféle irodalomnak. Van abban valami izgalmas, ha egy ember, vagy akár egy család betekintést nyújt a belső kör életébe, feltárja az elveket, ami mentén szervezik életüket, a szerepet, amit a világban megkísérelnek betölteni. Egy ilyen kötet, mint az 'A tengerszemű hölgy rejtélye', különösen alkalmasnak látszik erre, hiszen egy nemesi család élete egyfelől nagyon különleges, másfelől viszont érdekes perspektívába helyezi az egész ország sorsát, ha az ő életükön keresztül szemléljük azt. A megmutatkozó kevés hasonlóság, és annál több különbség, feltárja az egyedi felől az általánost, a bevett logikai elv szerint.

A Zámory család ezen a néven már nem létezik. Huszonöt évvel ezelőtt elhunyt a család utolsó, ezen a néven született sarja, Mária, ám a vervonal nem szakadt meg. A könyv szerzői is őrzik, ha nem is a nevükben, hanem a génjeikben, ezt az 1613-ban kezdődött  históriát. Olyan érdekességekkel, mint az a bizonyos tengerszemű hölgy, aki a könyv címében is szerepel. A veszedelmes szépségű asszony, aki megelőzte korát, s nem átallott kilépni a mindig tűrni kényszerülő, kötényével mindent eltakaró áldozat és mártír szerepéből, meg is lett a következménye: egész életével fizetett meg azért, mert a sarkára mert állni. Ráadásul a közvélemény is örökre tönkretette, jól sikerült karaktergyilkosság áldozata lett. 

A könyv valódi kincsei a régi fotók és korabeli levelek, amivel a szerzők megidézik családtagjaikat, a régebbi korokat, múltjukat, emlékeiket. A csodás zsinórírással papírra vetett szerelmes- és egyéb levelek teljesen másfajta életről, ritmusról, prioritásokról mesélnek; a határozott előreszegezett férfias, vagy épp ellenkezőleg, lágy pillantások a fotókon a múltunkat idézik, nem csak a szerzőkét, mindannyiunkét. Negyvennyolcat és az első világháborút,Tisza Kálmánt és Jókai Mórt, irodalmi szalont és a Parlamentet.

A könyv végén megjelenő tíz gyerek, húsz szempár tükrözi tovább ezt a múltat, ami kicsit mindannyiunké, de elsősorban az övék, az ő múltjuk. A szerzők nehezen titkolható szándékának az tetszik, hogy számukra adjanak megfelelően erős gyökereket és útmutatást a jövőhöz. Hiszen, mint tudjuk, két dolgot kell adnunk az utódainknak: gyökereket és szárnyakat. A szerzők az előbbi már biztosan kipipálhatják. Mindenki másnak pedig javaslom a fa alá, amennyiben szeretik a magyar történelmet. 

Első mondat:
"A történet, melynek szereplőivel e könyv lapjain megismerkedhet az olvasó, 1613-ban kezdődött."

hétfő, november 17, 2014

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat -



Ezúttal a huszadik század közepén vagyunk, ebben az Egyszerű történetben. Egy kitelepített család története rajzolódik ki, ahogy haladunk a századik mondat felé, egy még nem beszélő kissrác narrációjában. Arisztokraták, valószínűleg Budapestről, egy Isten háta mögötti kulák családhoz kerülnek, kényszerből, persze. Papa, mama, gyerekek, két fiú, meg persze a nagymama és egyéb csatolmányok: távolságtartó másik nagymama, elhurcolt első férj, második feleség, a Jóisten, Mári...

A Márk-változat ugyanazt meséli el, mint annyian már korábban, kicsit ugyanúgy, kicsit másképpen, mint azt az evangélisták tették annak idején. Magányról beszél, kiszolgáltatottságról, a Nagy Magyar Abszurdról, arról, ami mindannyiunk velünk élő tragédiája, ami nélkül nem lennénk ugyanazok, de amit mindannyian legszívesebben eltörölnénk. Elhurcolás, kisajátítás, padlássöprés, téesz, kitelepítés, diktatórikus önkény, rendőri túlkapás, újabb diktatúra, alkoholizmus, a mások nyomora, a mi nyomorunk...  A kegyetlen-embertelen huszadik század története.

A történelmi kényszer által egymásra utalt két család: a kulákok és a kitelepítettek sorsa kényszerből megy egy darabig egy vágányon, semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a rezsim még nem döntötte el, hogy melyiküket hibáztatja gyűlöli jobban. A társadalomból kivetettek, a népellenségek sorsa persze nem egyedi: tele (volt) az ország elhallgatott, elhurcolt első férjekkel, meggyötört, szerelmükkel-gyerekükkel magukra hagyott nőkkel, akik később racionális döntéseket hoztak és újraházasodtak. Aztán ott vannak az ezerszer meggyötört kulákok, az alkoholista apák, a deklasszálódni látszó, meggyötört úrinők, és mindennek a katyvasznak a közepében nyiladozó értelmű gyerekek - csoda hát, hogy kis elbeszélünk nem is beszél? Apropó: a kis elbeszélő korántsem olyan kedves és ártatlanul gyermeki, inkább tükörképe a századon elhatalmasodó gonosznak.

Isten keresése fut végig a könyvön, pontosabban Isten helye a bűnös huszadik században, illetve az után, enyhén szórva kérdésessé vált. Létező-e még egyáltalán az állandó kegyetlenségben? És ha nem, akkor az kinek a csődje: az övé vagy az emberé? Ezt Kertész Imre óta nem tudjuk, de ez rosszabb végső soron, mintha Nietzsche szavai váltak volna valóra. 

Az E.P. iránt érzett, tulajdonképpen differenciálatlan rajongásomról már többször beszéltem itt is, próbálva meggyőzni mindenkit, hogy ismerkedjen vele, még ha nehezen is adja magát. Kevés, nagyon kevés olyan szerzőnk van, akinek koppannak a szavai, köteteket mesélnek el a mondatai, akinek minden írásjele feladvány: vajon miért pont azt, úgy és oda tette? Ugyanaz a könyve minden évben újraolvasva mást mesél (vagy legalább másképpen zenél), ahogyan az olvasó érik, nő föl az egyre nemesedő könyvekhez. Mint a jó bor. Vagy talán annál is több.

Első mondat:
"Ez a kezdés."

vasárnap, november 16, 2014

Katarina Mazetti: Elváltak és válófélben lévők panaszai



Katarina Mazetti: van, aki-e neven nem ismeri? Az első könyve, az 'A pasi a szomszéd sír mellől' óta tudjuk, hogy boldogok azok, akik olyan országban élnek, ahol akkor lehet nevetni, amikor szeretne az ember, s nem akkor, amikor jóváhagyja azt az alapvetően rosszindulatú, erőszakos, álszent és ostoba közvélemény. A gyásznak is vannak olyan fázisai, amikor a nevetés természetes emberi reakció, mi több: gyógyír a sebre. Mindenki tudja ezt, akit azzal áldott meg az Ég, hogy olyan helyre dobta le születésekor, ahol nem egy merő fogcsikorgatás a önismeret alapja.

Summa summarum, a szerző az új könyvében ismét a fájdalomhoz nyúl: a válás témáját járja körbe, ezer oldalról, kis novellák keretében. Feltűnik a csinosabbal megcsalt feleség, az idő múlását magán nem, csak az első feleségén észrevevő férj, a kertvárosi kirakat-htb, akit mindig lecserélnek egy fiatalabbra, a kisemmizett házastárs, az összetört álmok, csalódott és talajt vesztett gyerekek... A fájdalmaink mi magunk vagyunk. Mondd meg, mi fáj  a legjobban és megmondom, ki vagy! Talán ezért ilyen nagy hatásúak Mazetti tagadhatatlanul szórakoztató történetei: egy kicsit benne vagyunk mindben, ha másképpen nem, akkor a félelmeink révén. Bármikor, szinte bárki lehet elhagyott, megcsalt, özvegyülhet meg, vagy egyszerűen csak kaphatja magát azon, hogy egyedül áll az élet viharaiban, és senki sem terít a vállára viharkabátot. 

A félelmek legyőzésének egy módja szintén a humor. Az agy kiengedi a túlfeszültséget, s az addig rettegéssel blokkolt energiák átcsoportosulhatnak végre, amik így produktivitást hozhatnak és győzelemre segíthetnek. 

A siker titka, mint eddig is, az, hogy ezek ismét Átlagosék történetei. A szomszédé, az unokatestvéré, tulajdonképpen akárkié lehetnek, aki szembejön az utcán, vagy a tükörben. A könyv szereplői semmivel sem szebbek, okosabbak, gazdagabbak vagy különlegesebbek az utca emberénél. A novellák egyszerűen rólunk szólnak; rólunk, és a mindennapok sokszor kisszerű, de az életben annyi mindent meghatározó sarokpontjairól. A téma minden novellában ugyanaz: a válás, ám az, mint az életben minden más is, nem történik soha egyformán két emberrel, nem jelenti soha két embernek ugyanazt. Ebből a sok egyéni történetből áll az össze az, amit összefoglaló néven válásnak nevezünk. 

Első mondat:
"A nő közvetlenül a nyaraló kerítése mellett parkolt, majd kikászálódott a kocsiból."


péntek, november 14, 2014

Anette Moldvaer: Kávészenvedély



A karácsonyi szezont ezennel hivatalosan is megnyitottnak nyilvánítom, azzal a kötettel, ami, lefogadom, ott lesz majd nem kevés kávérajongó karácsonyfája alatt. 

Kávészenvedély: akiben dúl, annak elég lenne összesen ennyit írnom, akiben pedig nem, annak úgyis hiába minden szó, de azért mégis teszek egy próbát, megkísérlem elmesélni, hogy miért szerette meg Booklány ezt a könyvet. Tehát, olyan valakiként, aki kizárólag meghatározott típusú kávét, bizonyos típusú kávéfőzőn lefőzve hajlandó meginni, aki soha nem feszült mazsolába torzult homlokkal hörpinti fel, mintegy mellékesen, kutyafuttában a napi adagját, elmondhatom, hogy figyeljetek a szavaimra, feleim. Meggyőződésből hiszem, hogy az újramelegített, a kihűlt, az állott, a rossz alapanyagból kutyult, a rossz gépen főzött vagy egyszerűen csak ihatatlanra pancsolt "kávé" merénylet az emberiség ellen. Soha nem értettem az olyan habitusú népeket, akik egy ihatatlanul rossz vackot erőltetnek le a torkukon, a szemükben megülő undorral, hiszen az élet nem habostorta, elvtársam. 

Mindezen rossz berögződések ellen küzd, méghozzá bódító illatokkal és csodás képekkel Anette Moldvaer könyve. Nem egyszerűen receptes könyv, pedig száznál is több kávéital elkészítésének pontos leírását tartalmazza, ráadásul úgy, hogy a csatolt képekre öröm ránézni. 2014, az első laptól az utolsóig, mindenben megfelel a modern elvárásoknak, nem esvén az ilyen kiadványokat majdhogynem elkerülhetetlenül utolérő megúszás, olcsó kivitel és kínos mosolyra késztető tipográfia csapdájába. Nem, még véletlenül sem tenne ilyet. Inkább mesél, ábrázol és magyaráz, mindent, ami fontos lehet: a kávéfajtáktól a termesztő országokon át, a pörkölésig és a mutatós barista technikákig mindent. Végre értelmesen összefoglalta valaki, hogy miért fontos az őrlés finomsága és a hogyan működnek a különféle kávégépek! Határozott lépésnek látom ezt a kiadványt az értelmezhetetlen hőmérsékletű, ihatatlan, agyoncukrozott löttyök kiirtása felé vezető úton, és ettől boldog vagyok. 

Viccet félretéve, ideje volt már rendet tenni a fejekben úgy, hogy a tartalomhoz passzoljon a forma. Úgy, hogy élvezet legyen forgatni a lapokat, hogy ne egye meg az egyszeri olvasót az unalom, és úgy, hogy elkezdjen többre vágyni. Különleges kávék iránt ébreszt érdeklődést, minden egyes recept mellé csatolt kép merénylet az ember ellen. Megyek is, főzök egy espresszót. Vastag cremával, elvégre reggel van. Ugyebár.

Első mondat:
"Egy remek kávé fölött üldögélni milliók számára az élet legjobb dolgai közé tartozik."


kedd, november 11, 2014

Bitó László:Boldogabb élet-jó halál



Különös aktualitása van mostanság Bitó László könyvének. Néhány nappal ezelőtt Britanny Maynard, egy mindösszesen 29 éves fiatal nő döntött úgy, hogy orvosi felügyelet mellett véget vet életének, nem várva meg azt, amíg elhatalmasodik rajta a kór. Agytumort diagnosztizáltak nála, s a diagnózissal együtt összesen maximum fél évet kapott a haláláig. Számára azonban fontosabb volt a méltósága; az elkerülhetetlen véget hozta előre a pirulák bevételével. Özvegye pedig azt nyilatkozta, hogy fontosabb az élet minősége, mint a mennyisége. Miközben e sorokat írom, fel sem tudom fogni, mekkora fájdalom lehet most a hátrahagyott családtagok szívében, sem azt, milyen szenvedést élt át a néhai Britanny Maynard, a diagnózistól a halált hozó tabletták bevételéig. Azt azonban tudom, hogy mérhetetlenül erős asszony volt. Nem akart egyszerűen öngyilkos lenni: orvosi felügyelettel, legálisan akarta befejezni az életét, mielőtt a rák eltörli még az emlékét is annak, aki ő volt valójában. Elhatározása olyan erős volt, hogy emiatt másik államba is költözött, az egyik olyanba az öt közül (Oregon), ahol ez az eljárás engedélyezett.

Bitó László valami hasonlóról értekezik könyvében, s minden fórumon, ahol szót kap a témában. Valódi párbeszédre törekszik, arra, hogy gondolatokat ébresszen végre az emberekben a jó vég (eutélia) kapcsán. A hasonló eutanázia szót már mindenki hallotta: ez lehetőség arra, hogy a halálos beteg visszautasítsa az orvosi kezelést, mely a szenvedése meghosszabbításával járna (ez a passzív eutanázia), vagy mód arra, hogy szabadon kérhesse az illető a halálos dózisú gyógyszer beadását, ez utóbbi az aktív forma. Milyen különös a magyar nyelv: gyógyszert írok, holott itt szó sincs a hippokratészi eskü szerinti gyógyításról! Írhatnék orvosságot is, az sem lenne itt megfelelő. 

Az orvosi közreműködésre még megfelel szavunk sincs talán,  a szerző is valami ilyesmiről beszél, amikor segítő, halálba kísérő intézményekről beszél, ahol a szintén kísérő személyzet tagjai egyáltalán nem orvosok. Nem köti őket az eskü, mely gyógyításra szól, feloldva így az eutanázia esetében is meglévő ellentmondást. Nem is szólva arról, hogy nem egy eljárás passzív vagy szenvedő alanyaként tekint az életet befejezni kívánókra, hanem tartásukat megőrző, az életet tiszta fejjel befejezni kívánó, aktív szereplőként. Valakikre, akik beveszik adott esetben a kívánságuk szerinti pirulákat, nem beadják nekik. Nüansznyinak tűnő, ám hatalmas különbség! 

Miben különbözik mindez az öngyilkosságtól? Abban, hogy ez az eljárás a gyógyíthatatlan betegek számára lenne elérhető, illetve azok számára, akik már túl sokáig éltek. Az önrendelkezés és a méltóság a két legfontosabb kifejezés, amivel érvel a szerző. Egy halállal, a túlvilággal kibékült embernek legyen joga a maga módján, szépen, szertartásosan elmenni, ha úgy érzi, számára eljött az idő. Ne kelljen erőnek erejével életben maradnia, ha számára az már nem megfelelő életminőség, nem járható út. 

Ezer és egy, lelki, filozófiai, vallási, kulturális és törvényi akadálya van a jó vég intézményei kiépülésének, törvénybe -közgondolkodásba- beépülésének. Miközben ezeket fejtegeti a szerző, már így, a lapokon keresztül is beszélget az olvasóval, egy mondata nyomán száz kérdés, gondolat, érv és ellenérv fogalmazódik meg a fejekben. Kissé olyan, mintha az az ember, aki egy szemészeti eljárás feltalálásával sok millió glaukómás beteg csőlátását tárta szélesre, most folytatván ebbéli harcát, spirituálisan is szélesíteni szeretné az emberek látókörét. Komoly életfeladat, nehéz kenyér, szép (választott) hivatás. 

Első mondat:
"Nem tudjuk, hány ember született erre a földre Ádám és Éva metaforikus történetének írásba foglalása óta, de egyben biztosak lehetünk: az évezredek mérhetetlenül hosszú során át nem létezett két azonos élettörténet."




hétfő, november 10, 2014

Adrian Barnes: Álmatlanok



Amikor egy újabb világvége-történet és apokalipszis-forgatókönyv érkezik meg hozzám, az az a pillanat, melyben masszív unalom kezd kergetőzni a tiltakozás közepesen élénk hullámaival a fejemben. Nem értem, miért kell megint írni egy ilyet, nem értem, miért érdekelhetne ez engem? A válasz persze, legalábbis az első kérdésre kézenfekvő: a filmjogok eladásának lehetőségért, vagy legalább egy unott kultpróféta státuszért. Az is adhat némi piedesztált, meg viszonyítási pontot az öndefinícióhoz.

Így aztán képzelheted, Olvasó, mennyire lelkesen kezdtem az 'Álmatlanok' olvasásába. Tartott is ez a méla undor a harmadik bekezdésig. Igaz, sejthettem volna, hogy ez valami más lesz, amikor kiderült, hogy az első mondat jó. Azt annyira nehéz összehozni, Barnesnak mégis sikerült.

Summa summarum, kiderült, hogy ennek a vékonyka könyvnek a szerzője nagyon tud írni, ráadásul kifejezetten művelt. Kiválóan használt görög mitológiai utalások, csattanós kifejezések, remek nyelvezet és valódi (!) gondolatokkal teli lapok jellemzik a könyvet. Itt kell megemlítenem Farkas Veronika fordító nevét: majdnem tökéletes munkát végzett. Egyetlen egy "csak" 90%-os mondat jött ki a tolla alól, ahogyan a perzsa szőnyegszövők is mindig ejtenek egy aprócska hibát a mintában, azzal az alázatos gesztussal is jelezve, hogy csak Isten lehet tökéletes. 

A történet viszonylag egyszerű: az emberiség gyakorlatilag megint ki fog halni, ezúttal nem ufóinvázió vagy a Föld forgásának lelassulás miatt, sem egy újabb, megállíthatatlan halálos vírus nem tör elő az dzsungel mélyéről, hanem valami történik az alvással. A képlet egyszerű: minimális kivételtől eltekintve a bolygó teljes lakossága képtelen elaludni. Ez egy-két napon át maximum bosszantó és fárasztó lehet, de gondoljunk csak bele: egy régi, kínai kínzási mód volt az alvás megvonása! Néhány nap után mindenki megtörik, minden fogoly vall. Egy hét után már a személyiség is bomlásnak indul, mert az embert nem úgy tervezték, hogy életben maradjon huzamosabb inszomnia után. 

A kezdeti pánikot a történet szerint is felváltja a társadalom szövetének teljes felbomlása, a bekövetkező anarchiában pedig új ellenségkép körvonalazódik: az Alvóké. Ők lesznek a célpontok, főleg az aludni tudó gyerekek, mert primitív lények vagyunk, s mint ilyenek, azonnal hinni kezdjük, hogy aki iszik egy alvó gyermek véréből, az meggyógyul. Megjelennek az önjelölt próféták is, "családi kiszerelésben";  a birkákat valakinek vezetni kell. Ismét. 

Ez volt az a pont, ameddig kifejezetten szerettem ezt a könyvet. Szerettem, hogy ilyeneket olvashattam:
"Időnként mindenki elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a megvetés a barátai és a szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben azt gyanítjuk -szerintem jogosan-, hogy sekély sírhant borítja csak, hogy ott kapkod levegő után a jó modor és az önuralom nyirkos mulcsa alatt." 

Majd elkezdtem nem érteni. Nem érteni, hogy miért változott át ez az elgondolkodtató, okos gondolatoktól, valódi gondolatoktól hemzsegő könyv egy hálivúdi akciófilm második ötven percévé, ahol a látvány leírása mindent visz és nem marad idő a tartalomra. Miért lesz viszolyogtató giccsé az addig befektetett munka? Persze, az azóta eladott filmjogok miatt, gondolom én. Pedig annyira kár érte. Szerintem a szerző is érezhette, hogy itt picit félrecsúszott valami, mert a könyv végére ismét visszatért az eredetihez, a könyv első száz oldalának stílusához és gondolatiságához, a befejezés nemkülönben ügyes húzás, mint az első mondat. Jó lett volna ennek az Alvónak a fiktív naplóját ebben a stílusban, ebben a mederben továbbvinni.

Első mondat:
"Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a halottaktól."

kedd, november 04, 2014

Morgan Sportes: Mindent azonnal



Egy gyilkosság igaz története, ami kegyetlenül az olvasó arcába vágja egy emberrablás és gyilkosság részleteit, s teszi ezt úgy, hogy az ügy messze túlmutat önmagán. Könnyen megfogható lenne (és meg is fogták erről az oldalról, persze) antiszemita felhangú kegyetlenkedésként, iszlám terrorizmusként, egyéb kliséként. Pedig ez a szörnyű eset nem más, mint látlelet a létező legjobb globalizált világ valós problémáiról. 

Franciaországban muszlimok elrabolnak egy zsidó srácot, mert azoknak van pénzük, váltságdíjat követelnek, a rendőrség közbelép, az ügy elhúzódik, az áldozat pedig, szörnyű kínok után, valamivel több, mint három héttel később kiszenved. A tetteseket elkapják, az ügyet felgöngyölítik, Izrael állam ráharap, el lehet verni ismét a palávert a jelenleg kézenfekvő módon bűnösnek kikiáltható vallásokon, tévéhíradó bekapcs, mindjárt kezdődik a következő valóságsó.

Pedig annyival árnyaltabb és mélyebb a sötétség feneketlen kútja ennél! Igaz, azt nem is lehet ilyen médiakészen egyszerű képletekben megfogni, mint: az iszlám megint bűnös, a zsidók még mindig jófejek és áldozatok, a bevándorlók meg aljanép. A gyomorforgatóan ocsmány történet sokkal többet mond annak, aki valóban válaszokat keres. Mesél arról, hogy milyen elveszett és talajtalan Európában egy egész generáció, akiknek a szüleit tárt karokkal várták a gazdag nyugaton, addig, amíg olcsó munkaerőre volt szükség. Miután már túl sokan lettek, a termelést pedig kiszervezték olyan -emberi jogi szempontból- "civilizált" helyekre, mint Kína meg Banglades, hirtelen fölöslegessé váltak. Már nekik sem jut feltétlenül munka, nemhogy az időközben felnőtt következő generáció tagjainak. Európa kulimunkásként szívből üdvözölte őket-messziről, orrot befogva, kesztyűben, de annyit soha nem fizetett nekik, hogy megfelelően taníttathassák a gyerekeiket. Annyira soha nem örült nekik, hogy melléjük akart volna ülni egy padon. Az esélyt is elvette tőlük a beolvadásra, vagy valamiféle egyenjogúsodásra. Ők pedig nem is akartak annyira beolvadni. Megrögzötten őrizték a hagyományaikat, a múltjuk és, igen, a vallásukat is. Hiszen ennyi maradt nekik a megszokottból, az őseikből, a hazából, mindabból, ami a világot jelentette és amit hátrahagytak a jobb élet reményében. 

A Kánaán pedig gettóvá változott. A gettó utcáin talajtalan tizen- és huszonévesek lézengenek két világ között, a semmiben. Már nem tartoznak oda, ahonnan a szüleik jöttek, az a valóság soha nem volt az övék. Az ő valóságuk Nyugat-Európa, amiben úgy vannak benne, hogy örökre kívül rekedtek a falain. Az öreg kontinens nem kér belőlük, a zavargások pedig még csak az utóbbi években kezdődtek el. Hogy hová vezet mindez? Nem tudjuk. Nem tudhatjuk, hány tízezer, a könyvben felvázolt, céltalan, üres, sehová sem vezető és semmire sem számot tartó élet teng-leng a lakótelepek utcáin. Nem tudhatjuk, hány tragédia következik még be, különféle országokban. 
Nem tudjuk, mit kezdjünk az eltérő kultúrákkal.
Nem tudjuk, hogyan egyeztessük össze a szabad vallásgyakorlást a kendő viselésének törvényi tilalmával.
Nem tudjuk még, hogy a tüneti kezelések nem oldanak meg semmilyen okot.

Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy itt, a létező világok legjobbikában őket, a magukra hagyottakat sokkal könnyebben elérik a tévék, a filmek, meg a hülye dalszövegek, mint bármi egyéb. Nincs eszközük védekezni ellene. Így itt, a létező világok legjobbikának kellős közepén ülünk egy olyan puskaporos hordón, ami - ne legyenek illúzióink-, nekünk is fájni fog, ha felrobban, nem csak nekik. Keserű lesz a felébredés abból a rémálomból, amit azzal szabadítottunk magunkra (és rájuk), hogy ismételten nem tudtunk megfelelő választ adni az általunk teremtett, globalizációnak nevezett agyrém kihívására. 

Első mondat:
"2006-ban egy elefántcsontparti származású, muszlim hitű francia állampolgár elrabolt és különösen kegyetlen körülmények között meggyilkolt egy zsidó vallású francia fiút."

péntek, október 31, 2014

Jodi Picoult: Találj rám!



Picoultról sokan, sok helyütt leírták már -többek között magam is-, hogy sikerének titka a nehezen emészthető vagy komplex témák boncolgatásában rejlik. Biztos kézzel választ a társadalmi tudatban a tabu határán lévő jelenségeket, könnyed köntösbe csomagolja azokat, majd világszerte emberek millióinak tárja fel annak bonyolultságát, mintegy észrevétlenül. 

Ő az a szerző, aki valamit mindig el akar mondani, aki minden könyvével fel akarja hívni a figyelmet valamire. A bestseller-szerzők között reflektorszerepet tölt be: szinte nem is a regény a fontos (dehogynem!), hanem a téma, amit meg akar világítani. Ennél többet nem vállal, de ezt maradéktalanul teljesíti is. Tesz mindezt úgy, hogy az Egyszeri Olvasó, ennek az észrevétlen merényletnek az áldozataként, kiválóan szórakozik, sőt (a végtelenségig szőve a képzavart), quasi Stockholm-szindrómásként, újabb és újabb dózist vár el tőle. 

Könnyed kikapcsolódásként szívesen olvassa Booklány is a regényeit, jó vitaindítók társaságban, kellemes olvasmányok egy ködös csütörtökön, egy fárasztó nap után. Az általa festett világokba könnyű elmerülni, a karakterei pedig olykor valóságosabbnak tűnnek, mint a furcsa hajú nő a szomszédból, akinek sokszor a nevét sem lehet tudni.

A 'Találj rám!' nagyobb vállalásnak tűnik Jodi Picoult szokásos könyveinél, ugyanis nem egyszerűen egy témát jár körül és világít meg több oldalról. Többszörösen megnehezítve a saját dolgát is, egyszerre ír a zoológiáról és az elefántkutatásról, a médiumokról és a szellemvilágról, a nyomozati munkáról, és arról, milyen feldolgozhatatlan, ha egy három éves kislány elveszíti a szüleit. Nem árvul meg -hogy még bonyolultabb legyen a helyzet-, hanem anyja egy napon eltűnik, az apja elméje pedig meghasad. Jenna kamaszlány, aki annyit tud, hogy az elefántrezervátumot működtető édesanyja és édesapja végzete mögött valami titok, egy szörnyű haláleset lappang, de semmi egyebet. Anyja talán él valahol, talán már tíz éve halott, apja pedig már őt sem ismeri fel. Ezért megkeresi a tragédia kijelölt rendőrnyomozóját, aki azóta magándetektívvé (és alkoholistává) avanzsált, valamit egy levitézlett médiumot, hogy segítsenek neki bizonyosságot nyerni, s megtalálni az édesanyját.

Miközben a történet a nyomozás és a szellemvilág  között bonyolódik, több szálon fut: közbevetett fejezetekben, Alice, a talán halott, talán eltűnt anya elmesélésében az olvasó egyre többet tud meg az elefántok viselkedéséről, lelkükről, az őket fenyegető veszélyekről és sokszor tarthatatlan helyzetükről. Mintha a nyomozás csak alibi lenne ahhoz, hogy az írónő ezt, a számára nagyon fontos témát és egyben csodálatos állatfajt közelebb hozza az olvasóihoz. Hiszen amit megismerünk, arra jobban vigyázunk, főleg, ha egy ilyen gonosz világban, ahol ezeket az állatokat halomra öltük, és a pusztulás szélére sodortuk pusztán az agyarukért. Csak azért, hogy cuki, de annál drágább játékokat készítsünk belőle a nagyon gazdagoknak, vagy, ami még rosszabb: különféle haduraknak fizessünk az agyarakért annyi pénzt, amiből bőven kiállíthatnak egy droggal ölésre kényszerített gyermekhadsereget.

Egy szó, mint száz, ez a kötet sokkal több, mint a többi , egyszerű Picoult-regény. Ez egy fontos szórakoztató olvasmány, ami egy izgalmas történetbe csomagolva, a feszültséget és a kérdéseket végig fenntartva mutatja meg az olvasójának, mi az, amire oda kell figyelnie ezen a bolygón élő,  társas lényként.

Végül pedig álljon itt egy gondolat a fordítóról is: Babits Péter remek munkát végzett, élvezet volt olvasni a mondatait. 

Első mondat:
"Azelőtt sokan hittek abban, hogy létezik egy elefánttemető - egy hely, ahová a beteg és öreg elefántok elvonulnak meghalni."