péntek, november 28, 2014

Sebestyén Szilvia: Makrobiotika az egészséges és harmonikus életért



A karácsony előtti hetekben, advent alatt zömében olyan könyvekről írok, melyek talán segítenek megtalálnia  tökéletes ajándékot azoknak is, akik teljesen elveszettek, ha a sógorról, a barátnő férjéről vagy az unokatestvér menyasszonyáról van szó. Időről-időre felmerül, hogy mit lehet adni például annak, aki annyira egészségtudatos, hogy a karácsonyi halászlé-töltött káposzta-margarinos süteményhegy alkotta Bermuda-háromszögben inkább elvész és éhen hal, semmint élvezze azt. 

Így nyer különös, kétszeres aktualitást a Kossuth Kiadó Makrobiotika című könyve: ezzel megoldható az ajándék, másfelől ötletet is lehet belőle meríteni a "problémás" családtagnak, akiről nem is tudjuk, miért nem halt még éhen, ha nem eszi meg a császárhúst.  Egy szó, mint száz, ez a kiadvány több, mint hasznos, de meg kell hagyni: szép is. Sőt, kifejezetten elegánsra sikeredett, s ebben (is) hiánypótlónak tetszik. Az alternatív táplálkozás rögös talaján elindulva sokszor az szegi az egyszeri próbálkozó kedvét, hogy csak csúnyácska, képek nélküli füzeteket talál a témában, a legtöbbször ráadásul átfogó rendszer nélkül. Nem úgy Sebestyén Szilvia könyve! Nem csak arra törekszik, hogy a -makrobiotika alapelveit maximálisan betartva- test és lélek harmóniáját ne válassza el a helytől, ahol élünk, de tekintetbe veszi azt is, hogy itt, a Kárpát-medencében bizony évszakok is vannak. Jól elkülöníthető idényzöldségekkel és gyümölcsökkel, merőben más hőmérsékleti viszonyokkal. Ebből az alapállásból máris új értelmet nyer a harmónia: az önmagunkkal és a környezetünkkel is megvalósuló egység. 

Nem kell félni attól sem, hogy ez valamiféle haladó-lexikon lenne, mert korántsem az. A szerző okosan vezeti az olvasót végig az alapvetéseken, a vágási módoktól a főzési eljárásokon át a menüajánlatokig és a receptekig. Filozófiai és egészségtani alapvetés egészíti ki a technológiai tanácsadást, hiszen azt sem árt tudni, hogy mit miért, milyen elvek szerint teszünk. 

Végtelenül szimpatikus rendszer lesz a végeredmény, nem csupán ízes, letisztult, a szó legnemesebb értelmében egyszerű ételek. Manapság, amikor a legnehezebben megvalósítható dolgok egyike a harmónia, egyre nehezebben tartható meg az egészség, nagy szükség van az ilyen könyvekre. Sőt, amióta azt is tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy a biológiai lábnyomunk sokszorosa annak, amekkora lehetne, hogy minden évben rövidül az az időszak, amikor a saját erőforrásainkat éljük fel ( ez évben október eleje óta a jövőnket fogyasztjuk) ahelyett, hogy egy év e tekintetben is kitartana 365 napig, üdvözlendő minden ilyen kötet. A túlfogyasztás, az E-számok, meg a kapkodás mámora helyett a lokalitás, a nyugalom és az egészséges, finom ételek szükségesek ahhoz, hogy észrevegyük a valódi világot magunk körül, s elkezdjünk a jelenben élni. A többi ugyanis nem is létezik. 

Első mondat:
"Hogy miért éri meg Neked elolvasni ezt a könyvet?"

csütörtök, november 27, 2014

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban



Sietek leszögezni, hogy igen, arról a Náray Tamásról van szó. Róla, akinek a szalonja előtt nem lehet elmenni csak úgy, egy kis szívfájdalom nélkül, akinek ízlése és maximalizmusa, munkabírása és elvárási mind-mind legendásak, s akinek egy darabját egyszer úgyis megveszem, de ez most nem tartozik ide. Az azonban igen, hogy  egy pillanatra sem tud kibújni a bőréből, amikor a karakterei ruházatát írja le, az ember csak bólogatni tud: persze, előbújt a tervező! 

Ez a bizonyos Náray Tamás most írt egy könyvet, ami tulajdonképpen a kontrasztokról szól, arról, hogy milyen élesen tud elválni az ocsú a búzától. A létező szocializmusban játszódó könyvben, melyben "természetesen" minden hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, él egy fiú, egy olyan családban, ahonnan elindulni minden korban előnyt jelenthetne. Úri család, némi nemesi vérrel, szigorú neveltetés, szorgalom, precizitás, tartás, kifinomultság, műveltség: ezek mind-mind erények, melyek követendő példaként szolgálhatnak bármely korban, bárkinek. Kivéve, ha a Kádár-korszak Magyarországán járunk, ahol a sikk az egyforma, a harsány, a minőségen aluli, proli cifra nyomorúság. A korban, melyben könnyebb volt a dolgok kevesebb munkával járó végét megfogni, ahol a finomság vagy a nyelvismeret "procc" volt és lenézendő, ott nagyon nehéz innen indulva nyerni. Igaz, nem is lehetetlen, dacára a kilakoltatásoknak, az ezerszeres elvárásoknak, a vagyonelkobzásnak és a társadalom széles rétegeinek hangos, majd végül ostoba pletykákká halkuló megvetésének. Egy korban, ami lefelé húz, felfelé kitűnni nem egy fáklyásmenet. 

Dávidnak, a könyv főhősének mégis sikerül, külső- és belső nehézségek árán ugyan, de megtalálja álmát és neki is lát megvalósításának. E sorok írója azonban nem tud szabadulni a gondolattól, olvasván-hallgatván sok, a szerzővel korábban folytatott beszélgetést, hogy ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint egyfelől a saját és családjának élete, másfelől kiáltvány az ócskaság ellen. Mintha a szerző -megfelelő változtatásokkal, persze-, de a saját családja életét írta volna meg, memoárnak tűnik ez a javából. Ami miatt Náray Tamást megkísérlik megkövezni majd kis hazánkban, mégpedig mindenki, akinek betalál soraival. A szerző nem átallja kimondani sokak titkos gondolatait a lusta, a rosszindulatú, az igénytelen vagy proli népekről, akik tort ültek (s ülnek?) a szépség és az igényesség felett oly sokáig. S bár elhangzik a könyvben, hogy nem az a baj, ha valaki szegény vagy másmilyen, a baj az, ha ez által feljogosítva érzi magát lenézni azt, aki nem kér az ő életmódjából vagy sikeresen elkerülte azt, tartok tőle, hogy (találat okán) a szegények lenézését fogják a fejére olvasni, tévesen, s ezzel a könyvet is lehúzzák majd.

Holott ez a könyv ezt nem érdemli. Booklány mindig is nagy érdeklődéssel hallgatta Náray Tamás szavait, mint olyan valakiét, aki sikeres, elismert és önazonos self-made man, aki nem alkudott meg, nem adta fel a számára fontos dolgokat, s tanulással, szorgalommal, tehetséggel és alázattal küzdötte fel magát oda, ahová kevesen juthatnak csak el. Életének vezérlő elvei összegződnek a regényében, ami persze, nem egy író könyve. Egy, az átlagosnál jobb íráskészségű ember vetette papírra a sorokat, amiket, bevallom: élvezet volt olvasni, kifejezetten kikapcsolt. Nem azért, mert a Náray-ruhák levettek volna a lábamról, ami egyébként javarészt igaz is. Hanem a hitelesség miatt, s azért, mert -számtalan egyéb, mondjuk úgy: ismert ember könyvével ellentétben- ennek mondanivalója is van. Ezt a regényt a szerző emelt fővel vállalhatja fel, Booklány pedig élvezettel olvasta, s fogja majd a folytatást is. Nem mellesleg: sok mindenben egyetértünk, kedves Tamás. Én jól szórakoztam. 

Első mondat:
"A luxusszálloda különtermében már tapintható volt a feszültség."

szerda, november 19, 2014

Feldmár András: Most vagy soha



Bevallom, Feldmár András munkásságáról mostanáig csak (nagyon) felületes ismereteim voltak. Tudtam, hogy valami formabontót képvisel, valamit mond az individuumról és a pszichés zavarokról, de a mindennapjaim perifériáján maradt mindez, feljegyezve az "ennek egyszer még utána kell néznem" című listára.

A HvgKönyvek új Feldmár-sorozata apropóján aztán elkezdtem alaposabban utána nézni mindannak, amit a szerző vall, s ami, meg kell mondjam, a reveláció erejével hatott rám egyes pontokon. A vitatott munkásságú szerző nem átall olyan dolgokat kimondani, melyekre mi nem lennénk képesek, pontosabban mindazt, amiről leneveltek minket a gondoskodó felnőttek, még idejekorán. Az őszinteségben akár kertelés nélkül a vulgaritást is eszköztárában tartó terapeuta nagyon fontos dolgok mellett áll ki a Most vagy soha című könyvében. Nem más ez a kötet, mint a tisztelet kiáltványa, harc a gyermekeket sújtó gúny és megszégyenítés ellen: valóságos hadviselés a gyermekek ép személyiségéért. Miközben a végsőkig elmegy az individuum tiszteletében, nem átall megfogalmazni olyan alapvetéseket, miszerint a hiperaktivitás vagy a depresszió nem létezik, csak értelmetlen szabályok, l'art pour l'art létező elnyomatás van csupán. Másfelől viszont a gyerekek elrontása, megnyomorítása, szülők általi elnyomatása ellen szóló, nagyon erős hangvételű írás, ami a családi kapcsolatok újraértelmezésétől sem riad vissza. Pontosabban: más retorikát használ, mint ami komilfó a közgondolkodás szerint.

Azonban nem csak a szülő-gyermek viszonyt helyezi új alapokra, hanem a kapcsolatrendszereink egészét újraértelmezi. Hívószavai a tisztelet, az őszinteség, a szabadság és a szeretet, azonban nem egy ponton értelmezi újra ezeket a kifejezéseket. Mást tart a függőségeinkről, amit mások: legyőzhetőnek tartja azokat. A pszichés zavarokat és a felnőtt-felnőtt viszonyt is merőben másmilyennek tartja, de a saját szakterületéről is forradalmi kijelentéseket tesz. Sőt: a (helyes értelemben használt) önzőséget is pozitív dolognak tartja. Egy szintén nagyon hangsúlyos üzenet szerint pedig fontos a kérdés, miszerint: mit tennél, ha nem félnél? 

A feldmári rendszer merőben más fogalmakkal vagy minimum más jelentéstartalmakkal operál, mint azt a pszichiátria bevett retorikája szerint eddig hittük. Ez a legerősebb vonása: gondolkodásra, a végletekig kíméletlen, őszinte gondolkodásra sarkallja az olvasót, aki nem tud már egyszerű olvasóként funkcionálni, hanem gondolkodó lényként, vitapartnerként lép be a kötet által -végső soron a Feldmár által kezdeményezett- párbeszédbe. Aztán nem is tud kilépni belőle nagyon hosszú ideig.

Első mondat:
"Minél többen hallgattok, annál fontosabb, hogy csak arról beszéljek, ami fontos."

kedd, november 18, 2014

Bruckner Éva-Csepeli György-Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye



Meggyőződésem szerint, azért szeretik ilyen sokan az életrajzi könyveket, mert ugyanazt a kíváncsiságot, a bekukkantás vágyát élhetik ki olvasásuk közben, mint a szappanoperák nézői vagy a pletykalapok olvasói. Azonban a minőségi különbséget zongorázni lehet a két műfaj között. Enyhén szólva nem ugyanazt a célközönséget szólítják meg az életrajzi regények szerzői, mint a Napiértéktelen válási rovatának "szerzői".

E sorok írója nagy rajongója az efféle irodalomnak. Van abban valami izgalmas, ha egy ember, vagy akár egy család betekintést nyújt a belső kör életébe, feltárja az elveket, ami mentén szervezik életüket, a szerepet, amit a világban megkísérelnek betölteni. Egy ilyen kötet, mint az 'A tengerszemű hölgy rejtélye', különösen alkalmasnak látszik erre, hiszen egy nemesi család élete egyfelől nagyon különleges, másfelől viszont érdekes perspektívába helyezi az egész ország sorsát, ha az ő életükön keresztül szemléljük azt. A megmutatkozó kevés hasonlóság, és annál több különbség, feltárja az egyedi felől az általánost, a bevett logikai elv szerint.

A Zámory család ezen a néven már nem létezik. Huszonöt évvel ezelőtt elhunyt a család utolsó, ezen a néven született sarja, Mária, ám a vervonal nem szakadt meg. A könyv szerzői is őrzik, ha nem is a nevükben, hanem a génjeikben, ezt az 1613-ban kezdődött  históriát. Olyan érdekességekkel, mint az a bizonyos tengerszemű hölgy, aki a könyv címében is szerepel. A veszedelmes szépségű asszony, aki megelőzte korát, s nem átallott kilépni a mindig tűrni kényszerülő, kötényével mindent eltakaró áldozat és mártír szerepéből, meg is lett a következménye: egész életével fizetett meg azért, mert a sarkára mert állni. Ráadásul a közvélemény is örökre tönkretette, jól sikerült karaktergyilkosság áldozata lett. 

A könyv valódi kincsei a régi fotók és korabeli levelek, amivel a szerzők megidézik családtagjaikat, a régebbi korokat, múltjukat, emlékeiket. A csodás zsinórírással papírra vetett szerelmes- és egyéb levelek teljesen másfajta életről, ritmusról, prioritásokról mesélnek; a határozott előreszegezett férfias, vagy épp ellenkezőleg, lágy pillantások a fotókon a múltunkat idézik, nem csak a szerzőkét, mindannyiunkét. Negyvennyolcat és az első világháborút,Tisza Kálmánt és Jókai Mórt, irodalmi szalont és a Parlamentet.

A könyv végén megjelenő tíz gyerek, húsz szempár tükrözi tovább ezt a múltat, ami kicsit mindannyiunké, de elsősorban az övék, az ő múltjuk. A szerzők nehezen titkolható szándékának az tetszik, hogy számukra adjanak megfelelően erős gyökereket és útmutatást a jövőhöz. Hiszen, mint tudjuk, két dolgot kell adnunk az utódainknak: gyökereket és szárnyakat. A szerzők az előbbi már biztosan kipipálhatják. Mindenki másnak pedig javaslom a fa alá, amennyiben szeretik a magyar történelmet. 

Első mondat:
"A történet, melynek szereplőivel e könyv lapjain megismerkedhet az olvasó, 1613-ban kezdődött."

hétfő, november 17, 2014

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat -



Ezúttal a huszadik század közepén vagyunk, ebben az Egyszerű történetben. Egy kitelepített család története rajzolódik ki, ahogy haladunk a századik mondat felé, egy még nem beszélő kissrác narrációjában. Arisztokraták, valószínűleg Budapestről, egy Isten háta mögötti kulák családhoz kerülnek, kényszerből, persze. Papa, mama, gyerekek, két fiú, meg persze a nagymama és egyéb csatolmányok: távolságtartó másik nagymama, elhurcolt első férj, második feleség, a Jóisten, Mári...

A Márk-változat ugyanazt meséli el, mint annyian már korábban, kicsit ugyanúgy, kicsit másképpen, mint azt az evangélisták tették annak idején. Magányról beszél, kiszolgáltatottságról, a Nagy Magyar Abszurdról, arról, ami mindannyiunk velünk élő tragédiája, ami nélkül nem lennénk ugyanazok, de amit mindannyian legszívesebben eltörölnénk. Elhurcolás, kisajátítás, padlássöprés, téesz, kitelepítés, diktatórikus önkény, rendőri túlkapás, újabb diktatúra, alkoholizmus, a mások nyomora, a mi nyomorunk...  A kegyetlen-embertelen huszadik század története.

A történelmi kényszer által egymásra utalt két család: a kulákok és a kitelepítettek sorsa kényszerből megy egy darabig egy vágányon, semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a rezsim még nem döntötte el, hogy melyiküket hibáztatja gyűlöli jobban. A társadalomból kivetettek, a népellenségek sorsa persze nem egyedi: tele (volt) az ország elhallgatott, elhurcolt első férjekkel, meggyötört, szerelmükkel-gyerekükkel magukra hagyott nőkkel, akik később racionális döntéseket hoztak és újraházasodtak. Aztán ott vannak az ezerszer meggyötört kulákok, az alkoholista apák, a deklasszálódni látszó, meggyötört úrinők, és mindennek a katyvasznak a közepében nyiladozó értelmű gyerekek - csoda hát, hogy kis elbeszélünk nem is beszél? Apropó: a kis elbeszélő korántsem olyan kedves és ártatlanul gyermeki, inkább tükörképe a századon elhatalmasodó gonosznak.

Isten keresése fut végig a könyvön, pontosabban Isten helye a bűnös huszadik században, illetve az után, enyhén szórva kérdésessé vált. Létező-e még egyáltalán az állandó kegyetlenségben? És ha nem, akkor az kinek a csődje: az övé vagy az emberé? Ezt Kertész Imre óta nem tudjuk, de ez rosszabb végső soron, mintha Nietzsche szavai váltak volna valóra. 

Az E.P. iránt érzett, tulajdonképpen differenciálatlan rajongásomról már többször beszéltem itt is, próbálva meggyőzni mindenkit, hogy ismerkedjen vele, még ha nehezen is adja magát. Kevés, nagyon kevés olyan szerzőnk van, akinek koppannak a szavai, köteteket mesélnek el a mondatai, akinek minden írásjele feladvány: vajon miért pont azt, úgy és oda tette? Ugyanaz a könyve minden évben újraolvasva mást mesél (vagy legalább másképpen zenél), ahogyan az olvasó érik, nő föl az egyre nemesedő könyvekhez. Mint a jó bor. Vagy talán annál is több.

Első mondat:
"Ez a kezdés."

vasárnap, november 16, 2014

Katarina Mazetti: Elváltak és válófélben lévők panaszai



Katarina Mazetti: van, aki-e neven nem ismeri? Az első könyve, az 'A pasi a szomszéd sír mellől' óta tudjuk, hogy boldogok azok, akik olyan országban élnek, ahol akkor lehet nevetni, amikor szeretne az ember, s nem akkor, amikor jóváhagyja azt az alapvetően rosszindulatú, erőszakos, álszent és ostoba közvélemény. A gyásznak is vannak olyan fázisai, amikor a nevetés természetes emberi reakció, mi több: gyógyír a sebre. Mindenki tudja ezt, akit azzal áldott meg az Ég, hogy olyan helyre dobta le születésekor, ahol nem egy merő fogcsikorgatás a önismeret alapja.

Summa summarum, a szerző az új könyvében ismét a fájdalomhoz nyúl: a válás témáját járja körbe, ezer oldalról, kis novellák keretében. Feltűnik a csinosabbal megcsalt feleség, az idő múlását magán nem, csak az első feleségén észrevevő férj, a kertvárosi kirakat-htb, akit mindig lecserélnek egy fiatalabbra, a kisemmizett házastárs, az összetört álmok, csalódott és talajt vesztett gyerekek... A fájdalmaink mi magunk vagyunk. Mondd meg, mi fáj  a legjobban és megmondom, ki vagy! Talán ezért ilyen nagy hatásúak Mazetti tagadhatatlanul szórakoztató történetei: egy kicsit benne vagyunk mindben, ha másképpen nem, akkor a félelmeink révén. Bármikor, szinte bárki lehet elhagyott, megcsalt, özvegyülhet meg, vagy egyszerűen csak kaphatja magát azon, hogy egyedül áll az élet viharaiban, és senki sem terít a vállára viharkabátot. 

A félelmek legyőzésének egy módja szintén a humor. Az agy kiengedi a túlfeszültséget, s az addig rettegéssel blokkolt energiák átcsoportosulhatnak végre, amik így produktivitást hozhatnak és győzelemre segíthetnek. 

A siker titka, mint eddig is, az, hogy ezek ismét Átlagosék történetei. A szomszédé, az unokatestvéré, tulajdonképpen akárkié lehetnek, aki szembejön az utcán, vagy a tükörben. A könyv szereplői semmivel sem szebbek, okosabbak, gazdagabbak vagy különlegesebbek az utca emberénél. A novellák egyszerűen rólunk szólnak; rólunk, és a mindennapok sokszor kisszerű, de az életben annyi mindent meghatározó sarokpontjairól. A téma minden novellában ugyanaz: a válás, ám az, mint az életben minden más is, nem történik soha egyformán két emberrel, nem jelenti soha két embernek ugyanazt. Ebből a sok egyéni történetből áll az össze az, amit összefoglaló néven válásnak nevezünk. 

Első mondat:
"A nő közvetlenül a nyaraló kerítése mellett parkolt, majd kikászálódott a kocsiból."


péntek, november 14, 2014

Anette Moldvaer: Kávészenvedély



A karácsonyi szezont ezennel hivatalosan is megnyitottnak nyilvánítom, azzal a kötettel, ami, lefogadom, ott lesz majd nem kevés kávérajongó karácsonyfája alatt. 

Kávészenvedély: akiben dúl, annak elég lenne összesen ennyit írnom, akiben pedig nem, annak úgyis hiába minden szó, de azért mégis teszek egy próbát, megkísérlem elmesélni, hogy miért szerette meg Booklány ezt a könyvet. Tehát, olyan valakiként, aki kizárólag meghatározott típusú kávét, bizonyos típusú kávéfőzőn lefőzve hajlandó meginni, aki soha nem feszült mazsolába torzult homlokkal hörpinti fel, mintegy mellékesen, kutyafuttában a napi adagját, elmondhatom, hogy figyeljetek a szavaimra, feleim. Meggyőződésből hiszem, hogy az újramelegített, a kihűlt, az állott, a rossz alapanyagból kutyult, a rossz gépen főzött vagy egyszerűen csak ihatatlanra pancsolt "kávé" merénylet az emberiség ellen. Soha nem értettem az olyan habitusú népeket, akik egy ihatatlanul rossz vackot erőltetnek le a torkukon, a szemükben megülő undorral, hiszen az élet nem habostorta, elvtársam. 

Mindezen rossz berögződések ellen küzd, méghozzá bódító illatokkal és csodás képekkel Anette Moldvaer könyve. Nem egyszerűen receptes könyv, pedig száznál is több kávéital elkészítésének pontos leírását tartalmazza, ráadásul úgy, hogy a csatolt képekre öröm ránézni. 2014, az első laptól az utolsóig, mindenben megfelel a modern elvárásoknak, nem esvén az ilyen kiadványokat majdhogynem elkerülhetetlenül utolérő megúszás, olcsó kivitel és kínos mosolyra késztető tipográfia csapdájába. Nem, még véletlenül sem tenne ilyet. Inkább mesél, ábrázol és magyaráz, mindent, ami fontos lehet: a kávéfajtáktól a termesztő országokon át, a pörkölésig és a mutatós barista technikákig mindent. Végre értelmesen összefoglalta valaki, hogy miért fontos az őrlés finomsága és a hogyan működnek a különféle kávégépek! Határozott lépésnek látom ezt a kiadványt az értelmezhetetlen hőmérsékletű, ihatatlan, agyoncukrozott löttyök kiirtása felé vezető úton, és ettől boldog vagyok. 

Viccet félretéve, ideje volt már rendet tenni a fejekben úgy, hogy a tartalomhoz passzoljon a forma. Úgy, hogy élvezet legyen forgatni a lapokat, hogy ne egye meg az egyszeri olvasót az unalom, és úgy, hogy elkezdjen többre vágyni. Különleges kávék iránt ébreszt érdeklődést, minden egyes recept mellé csatolt kép merénylet az ember ellen. Megyek is, főzök egy espresszót. Vastag cremával, elvégre reggel van. Ugyebár.

Első mondat:
"Egy remek kávé fölött üldögélni milliók számára az élet legjobb dolgai közé tartozik."


kedd, november 11, 2014

Bitó László:Boldogabb élet-jó halál



Különös aktualitása van mostanság Bitó László könyvének. Néhány nappal ezelőtt Britanny Maynard, egy mindösszesen 29 éves fiatal nő döntött úgy, hogy orvosi felügyelet mellett véget vet életének, nem várva meg azt, amíg elhatalmasodik rajta a kór. Agytumort diagnosztizáltak nála, s a diagnózissal együtt összesen maximum fél évet kapott a haláláig. Számára azonban fontosabb volt a méltósága; az elkerülhetetlen véget hozta előre a pirulák bevételével. Özvegye pedig azt nyilatkozta, hogy fontosabb az élet minősége, mint a mennyisége. Miközben e sorokat írom, fel sem tudom fogni, mekkora fájdalom lehet most a hátrahagyott családtagok szívében, sem azt, milyen szenvedést élt át a néhai Britanny Maynard, a diagnózistól a halált hozó tabletták bevételéig. Azt azonban tudom, hogy mérhetetlenül erős asszony volt. Nem akart egyszerűen öngyilkos lenni: orvosi felügyelettel, legálisan akarta befejezni az életét, mielőtt a rák eltörli még az emlékét is annak, aki ő volt valójában. Elhatározása olyan erős volt, hogy emiatt másik államba is költözött, az egyik olyanba az öt közül (Oregon), ahol ez az eljárás engedélyezett.

Bitó László valami hasonlóról értekezik könyvében, s minden fórumon, ahol szót kap a témában. Valódi párbeszédre törekszik, arra, hogy gondolatokat ébresszen végre az emberekben a jó vég (eutélia) kapcsán. A hasonló eutanázia szót már mindenki hallotta: ez lehetőség arra, hogy a halálos beteg visszautasítsa az orvosi kezelést, mely a szenvedése meghosszabbításával járna (ez a passzív eutanázia), vagy mód arra, hogy szabadon kérhesse az illető a halálos dózisú gyógyszer beadását, ez utóbbi az aktív forma. Milyen különös a magyar nyelv: gyógyszert írok, holott itt szó sincs a hippokratészi eskü szerinti gyógyításról! Írhatnék orvosságot is, az sem lenne itt megfelelő. 

Az orvosi közreműködésre még megfelel szavunk sincs talán,  a szerző is valami ilyesmiről beszél, amikor segítő, halálba kísérő intézményekről beszél, ahol a szintén kísérő személyzet tagjai egyáltalán nem orvosok. Nem köti őket az eskü, mely gyógyításra szól, feloldva így az eutanázia esetében is meglévő ellentmondást. Nem is szólva arról, hogy nem egy eljárás passzív vagy szenvedő alanyaként tekint az életet befejezni kívánókra, hanem tartásukat megőrző, az életet tiszta fejjel befejezni kívánó, aktív szereplőként. Valakikre, akik beveszik adott esetben a kívánságuk szerinti pirulákat, nem beadják nekik. Nüansznyinak tűnő, ám hatalmas különbség! 

Miben különbözik mindez az öngyilkosságtól? Abban, hogy ez az eljárás a gyógyíthatatlan betegek számára lenne elérhető, illetve azok számára, akik már túl sokáig éltek. Az önrendelkezés és a méltóság a két legfontosabb kifejezés, amivel érvel a szerző. Egy halállal, a túlvilággal kibékült embernek legyen joga a maga módján, szépen, szertartásosan elmenni, ha úgy érzi, számára eljött az idő. Ne kelljen erőnek erejével életben maradnia, ha számára az már nem megfelelő életminőség, nem járható út. 

Ezer és egy, lelki, filozófiai, vallási, kulturális és törvényi akadálya van a jó vég intézményei kiépülésének, törvénybe -közgondolkodásba- beépülésének. Miközben ezeket fejtegeti a szerző, már így, a lapokon keresztül is beszélget az olvasóval, egy mondata nyomán száz kérdés, gondolat, érv és ellenérv fogalmazódik meg a fejekben. Kissé olyan, mintha az az ember, aki egy szemészeti eljárás feltalálásával sok millió glaukómás beteg csőlátását tárta szélesre, most folytatván ebbéli harcát, spirituálisan is szélesíteni szeretné az emberek látókörét. Komoly életfeladat, nehéz kenyér, szép (választott) hivatás. 

Első mondat:
"Nem tudjuk, hány ember született erre a földre Ádám és Éva metaforikus történetének írásba foglalása óta, de egyben biztosak lehetünk: az évezredek mérhetetlenül hosszú során át nem létezett két azonos élettörténet."




hétfő, november 10, 2014

Adrian Barnes: Álmatlanok



Amikor egy újabb világvége-történet és apokalipszis-forgatókönyv érkezik meg hozzám, az az a pillanat, melyben masszív unalom kezd kergetőzni a tiltakozás közepesen élénk hullámaival a fejemben. Nem értem, miért kell megint írni egy ilyet, nem értem, miért érdekelhetne ez engem? A válasz persze, legalábbis az első kérdésre kézenfekvő: a filmjogok eladásának lehetőségért, vagy legalább egy unott kultpróféta státuszért. Az is adhat némi piedesztált, meg viszonyítási pontot az öndefinícióhoz.

Így aztán képzelheted, Olvasó, mennyire lelkesen kezdtem az 'Álmatlanok' olvasásába. Tartott is ez a méla undor a harmadik bekezdésig. Igaz, sejthettem volna, hogy ez valami más lesz, amikor kiderült, hogy az első mondat jó. Azt annyira nehéz összehozni, Barnesnak mégis sikerült.

Summa summarum, kiderült, hogy ennek a vékonyka könyvnek a szerzője nagyon tud írni, ráadásul kifejezetten művelt. Kiválóan használt görög mitológiai utalások, csattanós kifejezések, remek nyelvezet és valódi (!) gondolatokkal teli lapok jellemzik a könyvet. Itt kell megemlítenem Farkas Veronika fordító nevét: majdnem tökéletes munkát végzett. Egyetlen egy "csak" 90%-os mondat jött ki a tolla alól, ahogyan a perzsa szőnyegszövők is mindig ejtenek egy aprócska hibát a mintában, azzal az alázatos gesztussal is jelezve, hogy csak Isten lehet tökéletes. 

A történet viszonylag egyszerű: az emberiség gyakorlatilag megint ki fog halni, ezúttal nem ufóinvázió vagy a Föld forgásának lelassulás miatt, sem egy újabb, megállíthatatlan halálos vírus nem tör elő az dzsungel mélyéről, hanem valami történik az alvással. A képlet egyszerű: minimális kivételtől eltekintve a bolygó teljes lakossága képtelen elaludni. Ez egy-két napon át maximum bosszantó és fárasztó lehet, de gondoljunk csak bele: egy régi, kínai kínzási mód volt az alvás megvonása! Néhány nap után mindenki megtörik, minden fogoly vall. Egy hét után már a személyiség is bomlásnak indul, mert az embert nem úgy tervezték, hogy életben maradjon huzamosabb inszomnia után. 

A kezdeti pánikot a történet szerint is felváltja a társadalom szövetének teljes felbomlása, a bekövetkező anarchiában pedig új ellenségkép körvonalazódik: az Alvóké. Ők lesznek a célpontok, főleg az aludni tudó gyerekek, mert primitív lények vagyunk, s mint ilyenek, azonnal hinni kezdjük, hogy aki iszik egy alvó gyermek véréből, az meggyógyul. Megjelennek az önjelölt próféták is, "családi kiszerelésben";  a birkákat valakinek vezetni kell. Ismét. 

Ez volt az a pont, ameddig kifejezetten szerettem ezt a könyvet. Szerettem, hogy ilyeneket olvashattam:
"Időnként mindenki elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a megvetés a barátai és a szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben azt gyanítjuk -szerintem jogosan-, hogy sekély sírhant borítja csak, hogy ott kapkod levegő után a jó modor és az önuralom nyirkos mulcsa alatt." 

Majd elkezdtem nem érteni. Nem érteni, hogy miért változott át ez az elgondolkodtató, okos gondolatoktól, valódi gondolatoktól hemzsegő könyv egy hálivúdi akciófilm második ötven percévé, ahol a látvány leírása mindent visz és nem marad idő a tartalomra. Miért lesz viszolyogtató giccsé az addig befektetett munka? Persze, az azóta eladott filmjogok miatt, gondolom én. Pedig annyira kár érte. Szerintem a szerző is érezhette, hogy itt picit félrecsúszott valami, mert a könyv végére ismét visszatért az eredetihez, a könyv első száz oldalának stílusához és gondolatiságához, a befejezés nemkülönben ügyes húzás, mint az első mondat. Jó lett volna ennek az Alvónak a fiktív naplóját ebben a stílusban, ebben a mederben továbbvinni.

Első mondat:
"Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a halottaktól."

kedd, november 04, 2014

Morgan Sportes: Mindent azonnal



Egy gyilkosság igaz története, ami kegyetlenül az olvasó arcába vágja egy emberrablás és gyilkosság részleteit, s teszi ezt úgy, hogy az ügy messze túlmutat önmagán. Könnyen megfogható lenne (és meg is fogták erről az oldalról, persze) antiszemita felhangú kegyetlenkedésként, iszlám terrorizmusként, egyéb kliséként. Pedig ez a szörnyű eset nem más, mint látlelet a létező legjobb globalizált világ valós problémáiról. 

Franciaországban muszlimok elrabolnak egy zsidó srácot, mert azoknak van pénzük, váltságdíjat követelnek, a rendőrség közbelép, az ügy elhúzódik, az áldozat pedig, szörnyű kínok után, valamivel több, mint három héttel később kiszenved. A tetteseket elkapják, az ügyet felgöngyölítik, Izrael állam ráharap, el lehet verni ismét a palávert a jelenleg kézenfekvő módon bűnösnek kikiáltható vallásokon, tévéhíradó bekapcs, mindjárt kezdődik a következő valóságsó.

Pedig annyival árnyaltabb és mélyebb a sötétség feneketlen kútja ennél! Igaz, azt nem is lehet ilyen médiakészen egyszerű képletekben megfogni, mint: az iszlám megint bűnös, a zsidók még mindig jófejek és áldozatok, a bevándorlók meg aljanép. A gyomorforgatóan ocsmány történet sokkal többet mond annak, aki valóban válaszokat keres. Mesél arról, hogy milyen elveszett és talajtalan Európában egy egész generáció, akiknek a szüleit tárt karokkal várták a gazdag nyugaton, addig, amíg olcsó munkaerőre volt szükség. Miután már túl sokan lettek, a termelést pedig kiszervezték olyan -emberi jogi szempontból- "civilizált" helyekre, mint Kína meg Banglades, hirtelen fölöslegessé váltak. Már nekik sem jut feltétlenül munka, nemhogy az időközben felnőtt következő generáció tagjainak. Európa kulimunkásként szívből üdvözölte őket-messziről, orrot befogva, kesztyűben, de annyit soha nem fizetett nekik, hogy megfelelően taníttathassák a gyerekeiket. Annyira soha nem örült nekik, hogy melléjük akart volna ülni egy padon. Az esélyt is elvette tőlük a beolvadásra, vagy valamiféle egyenjogúsodásra. Ők pedig nem is akartak annyira beolvadni. Megrögzötten őrizték a hagyományaikat, a múltjuk és, igen, a vallásukat is. Hiszen ennyi maradt nekik a megszokottból, az őseikből, a hazából, mindabból, ami a világot jelentette és amit hátrahagytak a jobb élet reményében. 

A Kánaán pedig gettóvá változott. A gettó utcáin talajtalan tizen- és huszonévesek lézengenek két világ között, a semmiben. Már nem tartoznak oda, ahonnan a szüleik jöttek, az a valóság soha nem volt az övék. Az ő valóságuk Nyugat-Európa, amiben úgy vannak benne, hogy örökre kívül rekedtek a falain. Az öreg kontinens nem kér belőlük, a zavargások pedig még csak az utóbbi években kezdődtek el. Hogy hová vezet mindez? Nem tudjuk. Nem tudhatjuk, hány tízezer, a könyvben felvázolt, céltalan, üres, sehová sem vezető és semmire sem számot tartó élet teng-leng a lakótelepek utcáin. Nem tudhatjuk, hány tragédia következik még be, különféle országokban. 
Nem tudjuk, mit kezdjünk az eltérő kultúrákkal.
Nem tudjuk, hogyan egyeztessük össze a szabad vallásgyakorlást a kendő viselésének törvényi tilalmával.
Nem tudjuk még, hogy a tüneti kezelések nem oldanak meg semmilyen okot.

Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy itt, a létező világok legjobbikában őket, a magukra hagyottakat sokkal könnyebben elérik a tévék, a filmek, meg a hülye dalszövegek, mint bármi egyéb. Nincs eszközük védekezni ellene. Így itt, a létező világok legjobbikának kellős közepén ülünk egy olyan puskaporos hordón, ami - ne legyenek illúzióink-, nekünk is fájni fog, ha felrobban, nem csak nekik. Keserű lesz a felébredés abból a rémálomból, amit azzal szabadítottunk magunkra (és rájuk), hogy ismételten nem tudtunk megfelelő választ adni az általunk teremtett, globalizációnak nevezett agyrém kihívására. 

Első mondat:
"2006-ban egy elefántcsontparti származású, muszlim hitű francia állampolgár elrabolt és különösen kegyetlen körülmények között meggyilkolt egy zsidó vallású francia fiút."

péntek, október 31, 2014

Jodi Picoult: Találj rám!



Picoultról sokan, sok helyütt leírták már -többek között magam is-, hogy sikerének titka a nehezen emészthető vagy komplex témák boncolgatásában rejlik. Biztos kézzel választ a társadalmi tudatban a tabu határán lévő jelenségeket, könnyed köntösbe csomagolja azokat, majd világszerte emberek millióinak tárja fel annak bonyolultságát, mintegy észrevétlenül. 

Ő az a szerző, aki valamit mindig el akar mondani, aki minden könyvével fel akarja hívni a figyelmet valamire. A bestseller-szerzők között reflektorszerepet tölt be: szinte nem is a regény a fontos (dehogynem!), hanem a téma, amit meg akar világítani. Ennél többet nem vállal, de ezt maradéktalanul teljesíti is. Tesz mindezt úgy, hogy az Egyszeri Olvasó, ennek az észrevétlen merényletnek az áldozataként, kiválóan szórakozik, sőt (a végtelenségig szőve a képzavart), quasi Stockholm-szindrómásként, újabb és újabb dózist vár el tőle. 

Könnyed kikapcsolódásként szívesen olvassa Booklány is a regényeit, jó vitaindítók társaságban, kellemes olvasmányok egy ködös csütörtökön, egy fárasztó nap után. Az általa festett világokba könnyű elmerülni, a karakterei pedig olykor valóságosabbnak tűnnek, mint a furcsa hajú nő a szomszédból, akinek sokszor a nevét sem lehet tudni.

A 'Találj rám!' nagyobb vállalásnak tűnik Jodi Picoult szokásos könyveinél, ugyanis nem egyszerűen egy témát jár körül és világít meg több oldalról. Többszörösen megnehezítve a saját dolgát is, egyszerre ír a zoológiáról és az elefántkutatásról, a médiumokról és a szellemvilágról, a nyomozati munkáról, és arról, milyen feldolgozhatatlan, ha egy három éves kislány elveszíti a szüleit. Nem árvul meg -hogy még bonyolultabb legyen a helyzet-, hanem anyja egy napon eltűnik, az apja elméje pedig meghasad. Jenna kamaszlány, aki annyit tud, hogy az elefántrezervátumot működtető édesanyja és édesapja végzete mögött valami titok, egy szörnyű haláleset lappang, de semmi egyebet. Anyja talán él valahol, talán már tíz éve halott, apja pedig már őt sem ismeri fel. Ezért megkeresi a tragédia kijelölt rendőrnyomozóját, aki azóta magándetektívvé (és alkoholistává) avanzsált, valamit egy levitézlett médiumot, hogy segítsenek neki bizonyosságot nyerni, s megtalálni az édesanyját.

Miközben a történet a nyomozás és a szellemvilág  között bonyolódik, több szálon fut: közbevetett fejezetekben, Alice, a talán halott, talán eltűnt anya elmesélésében az olvasó egyre többet tud meg az elefántok viselkedéséről, lelkükről, az őket fenyegető veszélyekről és sokszor tarthatatlan helyzetükről. Mintha a nyomozás csak alibi lenne ahhoz, hogy az írónő ezt, a számára nagyon fontos témát és egyben csodálatos állatfajt közelebb hozza az olvasóihoz. Hiszen amit megismerünk, arra jobban vigyázunk, főleg, ha egy ilyen gonosz világban, ahol ezeket az állatokat halomra öltük, és a pusztulás szélére sodortuk pusztán az agyarukért. Csak azért, hogy cuki, de annál drágább játékokat készítsünk belőle a nagyon gazdagoknak, vagy, ami még rosszabb: különféle haduraknak fizessünk az agyarakért annyi pénzt, amiből bőven kiállíthatnak egy droggal ölésre kényszerített gyermekhadsereget.

Egy szó, mint száz, ez a kötet sokkal több, mint a többi , egyszerű Picoult-regény. Ez egy fontos szórakoztató olvasmány, ami egy izgalmas történetbe csomagolva, a feszültséget és a kérdéseket végig fenntartva mutatja meg az olvasójának, mi az, amire oda kell figyelnie ezen a bolygón élő,  társas lényként.

Végül pedig álljon itt egy gondolat a fordítóról is: Babits Péter remek munkát végzett, élvezet volt olvasni a mondatait. 

Első mondat:
"Azelőtt sokan hittek abban, hogy létezik egy elefánttemető - egy hely, ahová a beteg és öreg elefántok elvonulnak meghalni." 

szerda, október 29, 2014

Brian Wansink: Evés ész nélkül



A hülyeség korában (gyk: jelenleg) a könyv címében foglalt megállapítás az emberiség gazdagabbik felének alapállapota. Ész nélkül eszik mindenki, mert megteheti, mert alkalom mindig adódik rá, mert elhiszik, hogy ez nekik jár és ez a dolgok/alkalmak normális menete, s teszik ezt úgy, hogy nem is sejtik, milyen mértékben vannak manipulálva. 

Tudom, Olvasó, te nem vagy ilyen. Te okosabb, megfontoltabb, iskolázottabb és tájékozottabb vagy annál, hogy akár egy falatnyi ételt is úgy vásárolj meg, hogy arról ne hoznál megfontolt döntést. Soha nem vettél magadhoz ételt vigasztalásképpen, soha nem etted magad degeszre karácsonykor, nem ittál sokat társaságban, sőt: egy dkg súlyfölösleged sincs. Ha véletlenül ezek egyike illene rád, akkor rossz hírem van: "terelnek, de vadul" (in memoriam Hofi Géza). 

A legkevésbé sem valóságtól elrugaszkodott dolgokról szól Brian Wansink könyve, ezt mindenki a saját bőrén is tapasztalta már, amikor megvett csak most 3 zacskó chipset akciósan, holott igazából egyet sem akart. Bele sem lehet gondolni, hogy mekkora pénzek mozognak az élelmiszeripar vonatkozó kutatásaiban, ha az amerikai hadsereg is pénzeli ezeket. Hogy miért? A válasz kézenfekvő: az éles helyzetben, gázolaj bűzében, porban fekve, véresen, közelharcban résztvevő katonáknak akkor is meg kell enniük 3-6000 kalóriát, és meg kell inniuk 4 liter folyadékot, ha a körülmények, mondjuk úgy: nem túl étvágygerjesztőek. Ezt okos rábeszéléssel nem lehet elérni, hiszen nem állhat egy kedvesnővér minden katona mellett a harctéren. Így marad a manipuláció, azaz az ételek és italok ízének, csomagolásának, illatának mesterségesen olyanná tétele, hogy a katona ne tudjon neki ellenállni, s a vérző hullák vagy robbanások közepette is enni, inni akarjon. Azt pedig nem hiszi senki (ugye, nem?), hogy ezeket az eredményeket nem alkalmazzák a különféle élelmiszeripari cégek.

Miért fontos ez az egyszeri, kissé elhízott fogyasztó számára? A válasz egyszerű: ha ismerjük ezeket a manipulációkat, illetve azokat a dolgokat, melyek hathatnak a fogyasztási szokásinkra, uralni, s így megváltoztatni is képesek vagyunk azokat. Kialakíthatunk a miénknél okosabb étkezési szokásokat a gyermekeinknél, vagy átfordíthatjuk azokat. Ha felismerjük, hogy az egy nap a szervezetünkbe bevitt élelmiszer húsz százalékát akár úgy el is hagyhatnánk, hogy az észrevétlen maradna számunkra, sokkal könnyebb lenne például uralni a testsúlyunkat, és sikerre vinni egy fogyókúrát. Sőt -istenbizony'-, de le tudnánk tolni a gyerek torkán a brokkolit. A férjén a salátát. A sajátunkon meg gyümölcstálat, igen, komolyan, csoki helyett

Egy szó, mint száz: ha ismerjük, megismerjük és felismerjük ezeket a szabályszerűségeket, azokat könnyen a magunk, s így az egészséges életmód szolgálatába állíthatjuk. Nem csak egy kínkeserves fogyókúra, hanem egy hosszú, egészséges élet erejéig.

Mindezek után kinek ajánlanám ezt a könyvet? Annak, akinek gyereke van,  vagy gyermekvállalást tervez, annak, akinek súlyfölöslege van, s annak is, aki ette már magát kidurranásig a nagyi töltött káposztájából. Szóval, tulajdonképpen mindenkinek.

Első mondat:
"Kivétel nélkül mindenkire igaz, hogy leginkább a környezete határozza meg, mennyit eszik." 

szerda, október 22, 2014

John O'Farrell: A férfi, aki elfelejtette a feleségét



A lényeget mondjam, vagy írjam körül? Mi tesz neked jobbat, Olvasó? Nem ez a könyv az, amit rommá fogok elemezni, így kimondom kereken: ilyen érdektelen könyvet én már régen olvastam. Holott minden adott (lett volna) a sikerhez: egy sikeres humorista, mint szerző, aki mindenkinek adott már poén-tanácsot, aki számít, mielőtt maga is politikai pályára tért. Az íráskészsége is elég kellemes, olvasmányos munkát adott ki a kezéből, sőt, többször fel is nevettem olvasás közben egy-egy vicces mondaton, ráadásul az alaphelyzet is érdekesnek ígérkezett. De -mert mindig van egy 'de'- ebből most hiányzott a varázspor. 

Adott egy átlagos külsejű, teljesen hétköznapi pasi, aki egyszerre arra eszmél a metrón, hogy fogalma sincs semmiről. Sem arról, hová tart éppen, sem arról, hogy ki ő, mert egycsapásra elfelejtett mindent. Ún. pszichogén fuga állapotba került, ami időlegesen kitörölt a fejéből minden emléket. Kórházba kerül, majd egy baráti házaspárhoz (akik kifejezetten szórakoztatóak egyébként), hogy újra felépítse az életét. Megtudja, hogy házas és két gyereke is van, de egyúttal azt is, hogy éppen válnak. Megismeri az édesapját, akit hamarosan el is veszít. Komoly dilemmákat szül a sajátos pszichés állapota, sokkal több feldolgozni valóval, mint amit felületesen belegondolva sejthetnénk. Ez a komoly oldala a kötetnek, ami, azonban, súlytalanra sikerült. Magamra voltam hagyva közben, az író pedig annyira el volt foglalva a gondosan csiszolt poénok minél pontosabb elhelyezésével, hogy eszébe sem jutott: itt bizony egy olvasót kellene megszólítani.

Valahol a kétharmadánál fulladt érdektelenségbe a dolog, holott végigolvastam, mert mindennel így teszek. Tudjuk, csak az ember olvas... Annyira vártam, hogy a szerző majd rávilágít édesen-búsan, hogy mennyire determinál minket a környezetünk, hogy a házastársunk, a családunk mennyire szerves részét adják a jellemünknek, így szükségképpen csalódnom kellett, amikor a kézenfekvőnek tűnő, ám mégis hiányzó tartalom helyén csak az űr pangott a lapokon. 

Kár érte. Sokkal többet vártam egy-két csattanós mondatnál, tökéletesen időzített poénnál vagy gördülékeny mondatoknál. Tisztességesen van megírva, rosszat nem tudok róla mondani azon kívül, hogy egyszerűen nem hatott. 

Első mondat:
"Emlékszem, gyerekkoromban gyakran néztem a Mr. és Mrs.-t ."

kedd, október 14, 2014

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája



A nők megérzik az ilyesmit, állapítja meg az alcímben az alcímben a férfi szerző. Az a férfi szerző, aki jól beszél a nők hangján, sőt: az átlagos merítésből az okosabbnak tűnő nők hangján szólal meg az egyes szám első személyben megírt Vágyaim listájában.

Legfőképpen azért voltam kíváncsi erre a könyvre, mert nem tetszett a hazai visszhangja. A szakma A-tól Z-ig kis kézlegyintéssel, lesajnálással reagált a kötetre, mint butácska, tartalmatlan lektűrre, mely kiadásának egyetlen célja az, hogy talán némi bevételhez lehet általa jutni, egyéb haszna semmi. A harmadik ilyen vélemény után  kezdtem el olvasni, csakazértis'. Írjam le azonnal, hogy a szakma tévedésben van, vagy tartogassam az értékítéletet a végére? Bár azt hiszem, fölösleges húzni az időt: ez a könyv jó - és nem azért az, mert "könnyen olvasható".

Nem a szerelemről szó, bár arról is esik benne szó, sokkal inkább a boldogság kereséséről, arról, hogy mi tesz, mi tehet valóban boldoggá akkor, ha már sok éve házas vagy, tulajdonképpen megvan mindened, de túl sok célt már nem találsz a világban. 

A főszereplő, Jocelyne, középkorú asszony, enyhe súlyfölösleggel, két fiatal felnőtt gyerekkel, egy átlagos férjjel, kis rövidáru-boltocskával és egy bloggal, ami a kézimunkáról szól. Élete tökéletes képe a jelenkornak: a házasságából régen elveszett már a tűz, de azért kellemesen megvannak, a férje valaha ivott, melyről igazán soha nem szokott le, ami abból is látszik, hogy alkoholmentes söröket iszik minden áldott este és a tévé előtt alszik el, a fia cél és felelősségtudat nélkül lézeng a világban, a lánya, elutasítva a tökéletes kispolgári, hazugságokkal terhelt létet, egy másik országban készít filmeket. Mégpedig olyan dokumentumfilmeket, melyekben ki tudja mondani az igazságot, a kíméletlen, fájdalmas, kendőzetlen valóságot, amit a saját családjában tagadással és hallgatással próbálnak meg kezelni.

Az asszony, a kényelmes-unalmaska életében, szórakozásképpen blogol a kézimunkáról, azoknak az asszonyoknak, akik Csipkerózsika-létben szenderegnek maguk is, várva valamire. A szerelemre, a csodára, arra, hogy valaki végre meglássa őket is, arra, hogy talán egyszer jobbra fordul majd az ő életük is. Megannyi Bovaryné, láthatatlan szálakon kötődve egymáshoz. 

Amikor pedig a főhős nyer a lottón, mégpedig több, mint 18 millió eurót, akkor derül ki igazán, hogy mennyire hazug a kellemes élet máza, amivel magát is áltatja hosszú évek óta. Nem meri elmondani ugyanis a nyereményt senkinek. Fél, retteg a pénz okozta változástól, attól, hogy mi lenne az életével, a házasságával, a megszokott pocsolyával, amiben tocsog... Nem tesz mást, mint egyre csak listákat ír (Vágyaim listája), hogy mit tenne, ha merne, ha merné használni azt a pénzt.  Addig a napig, míg a nyereményt tartalmazó csekk el nem tűnik gondosan kiválasztott rejtekhelyéről: a férjével együtt. 

Sokkal többről beszél ez a könyv, mint a szerelemről. Szinte lakonikus néhol, balladai másutt, de értő füllel kell hallgatni a szavát, mert egyfelől kórképet fest a jelenkor élethazugságairól, másfelől pedig megkísérli megmutatni a valóban értékes dolgokat, azt, ami igazán számít. Harmadrészt nem szájba rág, hanem gondolatokat indít el az olvasóban, értékrendről, saját életről, hazugságok hálójáról félelemről, bántalmazó kapcsolatokról. Önmagunkról. 

Első mondat:
"Mindig hazudunk magunknak." 

hétfő, október 13, 2014

Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak



Az egészen hosszú,vaskos kötetek, sagák sajátos olvasótáborral bírnak. A vérbeli, hétpróbás profi olvasók alig várják, hogy valami ilyesféléhez juthassanak, elmerülhessenek a részletesen megrajzolt világukban,  az új világ törvényeiben és szokásaiban, azonosulhassak a karakterekkel. Van abban valami varázsos, amikor -ahogy a mondás tartja- új életet élhet meg az olvasó, hosszan, komótosan pergetve annak napjait.  

Carsten Jensen a 'Mi, vízbefúltak' szerzője újságíró, többszörösen kitüntetett író. Ugyanakkor végtelen türelemmel rendelkező valaki, hiszen aki képes egy hétszáz-valahány oldalas történelmi kalandregényt letenni az asztalra -ami ráadásul csak a jól megválasztott könyvformátum miatt nem lett hosszabb-, az nem lehet más, mint a türelem bajnoka. Türelmesnek és elhivatottnak kell lenni ahhoz, hogy ez ilyen minőségben születhessen meg. 

A kötet történelmi regény, saga a dán kikötőváros, Marstal történetéről, melyhez a szerzőt szoros szálak kötik, hiszen a szülővárosáról van szó. Ezen a szemüvegen át, a marstali hajósemberek történetein keresztül mutatja be a tulajdonképpeni modern Dánia megszületését, ezt a fájdalommal teli, nehéz születést. 

Nem könnyed olvasmány, még a nagy történetek szerelmesei számára sem: az efféle történetekről mondják, hogy nem adja könnyen magát. Aki egyszerű, könnyed szórakozást keres a lapokon, az valószínűleg csalódni fog. Sokkal súlyosabb, merészebb ez a vállalkozás: a klasszikus irodalmi alakok archetípusai öltenek testet egy-egy tengerész karakterében, vagy a mellettük élő asszonyaik figuráiban. Mintha megelevenednének a klasszikus homéroszi szereplők, mind, a kalandozó hajósok és mind, az általuk, miattuk, értük szenvedő női sorsok. Sőt, a nagy, kultúránkba ezer oldalról beleoltott ördög (kísértő) figurák, lelkiismeretlen nyerészkedők, kísértésbe vitt és lelküket eladó emberek, Faustok és Mephistók is beleszövettek a történetbe. 

A szerzőt -maradván a görög képnél- már-már a moirak egyikeként kell elképzelnünk: a Végzet uraként fonja, gombolyítja és vágja el, kérlelhetetlenül a szereplők életfonalát, hogy a szőttes, ami kirajzolódik végül, ne legyen más, mint maga az élet, a történelem. Ebben az is benne foglaltatik, hogy egyetlen pillanatra sem inog meg a keze, amikor az általa legnehezebb sorsfeladata elé állított hős hatalmas lelki szenvedést él át, de akkor sem, ha meghal. A Végzet nem törődik olyan kisszerű dolgokkal, mint a púderezés vagy a jóérzés: az élet kíméletlen, csakúgy, mint az ógörög eposzokban.

Van ebben a könyvben valami nehéz, súlyos gyönyörűség. A terhek és tehertételek mélysége, a lélek szenvedései a nagy orosz realisták erejét és eszköztárát idézi meg a lapokon. A lassan csorgó történet egy percre sem keresi az olvasó kegyeit, de nem is engedi el a kezét. Nem marad magára egyetlen pillanatra sem, teszi ezt úgy, hogy egy másik dimenzióba helyezi át ennek az egyébként ízig-vérig történelmi regénynek az olvasóját: olyan vidékre, ahol az élet majdnem kegyetlenségig kíméletlen, mert a fennmaradásért vívott harc lehántott már róla minden lényegtelen mázat, oda, ahol az idő lassan csordogál, de minden percnek tartalma és súlya van. 

A legnagyobbakhoz kell mérnünk a 'Mi, vízbefúltakat',  mert, bizony, méltó hozzájuk.  

Első mondat:
"Laurids Madsen már a mennyben volt, ám csizmájának köszönhetően visszatért a földre."

péntek, október 10, 2014

Emmanuel Hadjiandreou: Hogyan süssünk kenyeret



A reneszánszát éli manapság minden, ami a régi korokhoz és a hagyományokhoz köthető a gasztronómia területén. Elég, ha csak a gomba módra szaporodó közösségi kertekre, termelői piacokra gondolunk, a méltatlanul túlárazottan sokakra rásózható "házi" lekvárokra, sajtokra, szörpökre, egyebekre. Ezzel párhuzamosan egyre nő az igény arra is, hogy ellenőrizni tudjuk: mi az, amit megeszünk? A legjobb módszer erre a saját készítés: a kontroll illúzióját adja ebben a kiszámíthatatlan világban, így hisszük: urai lehetünk az életünk legalább egy kis szeletének.

A tudás pedig elveszett, vagy csak nyomokban van jelen. Ami korábban egyértelmű volt, az öregek tapasztalatának átörökítése, az, hogy kapcsolatunk volt az étellel, a természeti környezettel és el tudtunk tenni egy befőttet vagy megsütni egy kenyeret, az mára kuriózummá vált. E sorok írója olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy emlékszik az idősödő kézre, amely a tésztát dagasztotta, a mozdulatokra, melyek a sok évtized rutinját hordozták, azokra a konyhai tevékenységekre, melyek mára az egyik legfontosabb ajándékként élnek benne. A gyökerekre. Tudom, hogyan kell megsütni egy kelt tésztát, mik a buktatók és mit nem szabad elkövetni, hogy mikor jó a tészta, és mikor kell még folyadékot pótolni, azt is, hogy meddig tart egy recept rugalmassága. Ám azt is látom, hogy ezzel kivételesen szerencsés vagyok. Másoknak nem volt olyan csodás nagyanyjuk, aki, miután meghallgatta a tévében a taxisblokádról szóló híreket, kezet mosott, kötényt kötött volna, és bedagasztott volna egy kenyeret. A történelmi rutin...

Tehát, kenyeret sütni sokan szeretnének, ám annál kevesebben értenek ahhoz az alkímiához, ami a kovásszal és az Élettel, a kenyérrel jár. Nincsenek meg az alapok, így hamar elfogy a kísérletező kedv, amikor kiderül, hogy a megfelelő minőségű kenyér sütéséhez nem elég elolvasni egy receptet, oda tudás kell, erről-arról. Ráadásul dagasztani fárasztó is, a lelkesedés pedig hamar elapad a hipermarketes, pár száz forintos, mondjuk így: megszokott minőségű kenyerek árnyékában. Hiszen valljuk be: sokszor olyan messze vannak ezek az élelmiszer-ipari termékek a valódi, tápláló ételtől, mint Makó Jeruzsálemtől. 

A témában a blogok nemzetközi szinten is szaporodnak, kenyérsütő csoportok alakulnak, a lelkesedés töretlen. Ebben a tárgyban viszont nehéz, ha nem is lehetetlen jó minőségű könyvet találni, pontosabban olyat, amitől valaki, aki látott már kovászt közelről, ne kezdene el gúnyosan mosolyogni, nyugtázva, hogy ismét az egyszeri fogyasztó átveréséről van szó. Közben pedig a valódi kenyér ára az egeket ostromolja, s manapság mindent el lehet adni hatszoros áron, ha rábiggyesztik a "kézműves" jelzőt. Újabb gúnyos félmosollyal balra el...

Emanuel Hadjiandreou könyve 2012-ben elnyerte a legjobb brit elsőkönyvesnek járó díjat, amit Booklány, a kötetet áttanulmányozva nem is vitat el tőle. A gyönyörű kiállítás alapossággal, szaktudással és amatőröknek is követhető metodikával párosul. Egészen az alapoktól építkezik: szót ejt a felhasználandó eszközökről, a hozzávalókról: a lisztfajtáktól egészen az olyan egyszerű dologig, mint a víz. Áttekinthető, számozott lépésekben épít föl egy-egy receptet, melyekhez minden esetben fázisfotók sora is csatlakozik. Így pontosan tudhatja  a botcsinálta pék végre, hogy milyen az a "selymes felületű" tészta, hogy néz ki, amikor "kezd rugalmassá válni" a cipó, s mi az az állag, amit el kell érnie, mielőtt tovább lépne.

Az egyszerűtől építkezik a bonyolultabbak felé: egyszerű, élesztős kenyerekkel indít, majd lépésről lépésre, szintén fázisfotókkal illusztrálva mutatja be a kovász készítésének metódusát, majd annak gondozását, alapos leírással kiegészítve. Ezután pedig következnek a kovászos kenyerek, a sörös kenyértől a francia parasztkenyéren át desszertkenyerekig. De helyet kap a kötetben az eredeti (!) baguette receptje is, a croissant, a koppenhágai mazsolás csiga és a pains aux raisins is, nem is szólva a többszörösen díjnyertes marcipános stollenéről, ami karácsonykor kipróbálásra is kerül a konyhámban, az már bizonyos. Ráadásul: végre egy könyv, amiben tudja a recept írója (nem hiába, hétpróbás profiról beszélünk), hogy a kedvencem, a bagel formázása nem rudak körré tapasztásával történik...

További dicsérő szavakat kell ejtenem a kiadó remek húzásáról: a fordító személyéről. A többszörös szakácskönyvszerzőt, a nagy gasztro-mesélőt, Marton Leventét kérték fel, és milyen jól tették! Öröm olvasni a csiszolt, hozzáértő, stílusos mondatait. Ritka eset a szakácskönyvek piacán, amikor egy jó alapanyagot nem rontanak el kutyaütő fordítóval. Az egyik felelős szerkesztő, Haulitus Anikó neve szintén ismerősen csenghet egyes gasztronómiai rovatok olvasóinak, egyfajta garanciaként a minőségi munkára, nyelvezetre.

Egy szó, mint száz: kezdőknek több, mint kiváló itiner, profiknak szép ajándék egy ilyen, nem csak a magyar ízlés szerint megszokott, néha unalmas fehér kenyérféléket tartalmazó könyv. Booklány szereti. Még akkor is, ha tudja: a civilizációk végnapjait szokta jellemezni egy ilyen erős, hedonista rajongás az ételek iránt. Ez a könyv hattyúdalnak sem utolsó.

Első mondat:
"Amióta az eszemet tudom, a sütés fontos szerepet játszott az életemben."

kedd, október 07, 2014

Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt



A  meggyőződéses olvasót alapvetően kétféle meglepetés érheti, amikor egy új könyvbe kezd: valami jóra számít és rosszat, de legalábbis rosszabbat kap, vagy nem bízik semmi eget rengetőben, pont ezért éri olyan váratlanul a kis csoda, amit végül megkap. Mondanom sem kell, ez utóbbi meglepetést mi, mániákusok, sokkal jobban szeretjük.

Sue Townsend, az Adrian Mole-történetek hallhatatlan szerzője, utolsó könyvével nagy meglepetést okozott. Persze, az eddig is tudható volt, hogy az írónő fanyar humora egészen kivételes, és az is, hogy előszeretettel és kiváló érzékkel tart görbe tükröt a brit társadalom elé, ebben a kötetben azonban valami egészen páratlan dolog történik. Az olvasó, miközben egyre nagyobb odafigyeléssel forgatja a lapokat, ráébred, hogy a itt bizony egyetlen szó sem véletlenül került pontosan a helyére, s nyilvánvalóvá válik az is, hogy éppen valami fontos dolgot olvas. 

A történet szerint Eva, egy átlagos nő, feleség és anya, egy napon, miután hiperintelligens ikergyermekei elköltöztek a főiskolai kollégiumba, úgy dönt, nem kel fel többé az ágyából. Egy évre szabadságolja magát az életéből. Az, hogy mi vezette erre, s milyen hatással van ez a családja tagjaira, valamint szűkebb és tágabb környezetére, csak lassan bontakozik ki a történetben. Kíméletlenül nyers képet fest a szerző anyaságról, házasságról, gyerekekről, tömeghisztériáról, de arról is, hogy milyen olcsó, sekélyes és végső soron mennyire önző is az ember. Előítéletek, fájó sebek és -sajnos- nagyon is emberi métely kerül terítékre a könnyed felütéssel induló, keserédes tragikomédiában. 

Úgy nevettet, hogy sírni volna kedvünk, s úgy bölcselkedik, hogy az aha-élmények sora szinte katarzissal ér föl. Ezer árnyalat, még több íz: jóféle koktél született. 

Mivel Townsendet nem kapta fel úgy az amerikai marketing-gépezet, tartok tőle, hogy sajnos tömegek nem fogják megtudni, hogy élt egy asszony Nagy-Britanniában, aki sokkal jobban tudta ábrázolni a társadalom és az ember valódi arcát, mint az Rowling tett az agyonhájpolt Átmeneti üresedésben. Sajnos. Pedig végtelenül szomorú lenne, ha egy ilyen erős metaforákkal megtűzdelt, kacagtatva felkavaró alkotás nem kapná meg a neki járó helyet, minden olvasni szerető sorstárs könyvespolcán.

Egy kiváló humorral és különleges éleslátással megáldott szerző maradandó hattyúdala. Kötelező olvasmány, feleim!

Első mondat:
"Amikor elmentek, Eva bereteszelte az ajtót, és kihúzta a telefont."

szombat, október 04, 2014

Sarah Wilson: Leszoktam a cukorról



Itt ez a könyv, ami annyira tetszik és egyben annyira mégsem. Gyönyörű a kiállítása, egészen más a küllem, mint a megszokottak, laza, jól kezelhető, könnyen áttekinthető, a szemnek nagyon kedves, sőt: ízig-vérig 2014. Ez már eleve több, mint amit a hasonló kiadványok 95%-a képvisel, ha egészen őszinte akarok lenni. De mit is vár el az ember egy valamikori Cosmopolitan-főszerkesztőtől, ha nem perfekt küllemet? 

Ugyanakkor mit várhat az ember ugyanettől a tévéstől, Cosmo-girltől és bloggertől, mintsem logikai buktákat és tudománytalan kijelentéseket? Sajnos néha azt is kap az olvasó, szóval, csak csínján a könyvbéli magyarázatokkal!

Lássuk az alapvetést: a cukor méreg, drog, s mint ilyen, függőséget, majd súlyos betegségeket és -nem kevésbé súlyos- hájat okoz. Ezzel itt a fotelomban nagyjából egyet is tudok érteni. Kevesebbet kell hát belőle enni-ez is igaz. Azonban leszokni nagyon nehéz, hiszen az ember ellen dolgoznak a megszokások, a vágyakozás az újabb adag után, valamint az élelmiszeripar is, ami a kolbásztól a zsírszegény joghurtig módszeresen mindenbe cukrot adagol. Ezen az úton,a leszokás, ha úgy tetszik: a kitisztulás útján akarja végigvezetni a szerző a sorstársait, saját tapasztalatokat és 108 cukormentes receptet vetve a papírra. 

A kezdeményezés kiváló, hiszen világméretű elhízásjárványtól szenved az emberiség "jobban" élő fele, s lassan felbecsülni sem lehet ennek egészségügyi -s így gazdasági- hatásait. A huszonnegyedik órában sokan nyomják a vészcsengőt, de még többen lovagolják meg a könnyű pénz reményében a kövér vagy a cukorfüggő emberek álmait az esztétikus, egészséges testről. 

Ami pedig valaha volt az Atkins-diéta, azt ma paleo-nak vagy paleolit diétának/paleolit táplálkozásnak hívják, melyben végső soron a gabona és  a szénhidrát egyéb formái számítanak ellenségnek. Ennek egyik szelete ez a könyv is, bár csak érintőlegesen: nem hirdet élethosszig való tiltást, csak két hónapot kér a delikvensektől. Addig tart a kúra, ami után a cukorhoz való hozzáállás megváltozását ígéri, s azt, hogy a mértékletesség jegyében utána lazulnak a szabályok. Mint olyasvalaki, aki már "lejött" a cukorról sokkal korábban (magától), annyi biztos, hogy ez az út nem könnyű, s nem árt hozzá egy jó itiner, no meg egy segítőtárs sem, aki segít, támogat, tanácsokat ad, ha kell. 8 hét nem a világ: ki kell próbálni! 
Talán éppen ez az ausztrál ízlés, hangulat és a csajos, könnyed szellem lesz a kulcs az új élethez. Akár az is lehet, mert a potenciál meg van benne, látszik a belefektetett sok munkán. 

Hogy Booklány könyve lenne ez? Határozottan nem. Azonban sokaké az lehet, a függőség leküzdése felé vezető rögös úton, útban az egészséges ételek felé. Ha sikerül, s végül a testünk uraivá válunk, amit boldogan táplálunk is, nem csak etetünk, az kész főnyeremény. 

Első mondat:
"Mit kellene ennünk?"

kedd, szeptember 30, 2014

Renate Wagner-Wittula: Bécsi konyha



A legjobb recepteket kísérli meg megidézni a Corvina Kiadó gasztro-kiadványa, amit e sorok írója kissé kétkedve kezdett el forgatni. Booklány nem híve a panírkonyhának, így azt sem értette sohasem, mi ez a felhajtás a borjúbécsi és hozzá rendeltetett krumplisaláta körül. 

Amíg meg nem kóstolta azokat. Akkor ugyanis tisztulni kezdett a kép, felvillant, hogy talán mégis lehet ebben valami jóság és fantázia, végül mégis összeforr, ami összetartozik, jelen esetben a borjúhús a kiflikrumplival. Ezen a ponton kezdtem el nagyobb érdeklődéssel forgatni ezt a decens kis kiadványt. Dacára annak, hogy -valljuk be őszintén-, a monarchiás konyha a gasztronómiában kicsit is jártasak számára ezen a tájékon túl sok újat nem tartogat. Amit viszont igen, az egy merő csatamező: a mai napig képesek egyébként disztingvált felnőtt emberek egymásnak esni egy asztaltársaságnál, s vérre menően védeni a mundér becsületét, amennyiben egy-egy étel hovatartozásáról kerül szó. Magam is fültanúja (pelyhesebb koromban aktív résztvevője) voltam az ilyen vitáknak már, melyekben mindig a résztvevők zömének állampolgársága döntötte el az almás rétes vagy a töltött paprika, esetleg a mákos nudli állampolgárságát is. Akik többen voltak, azok vitték a prímet... izé, a nudlit. 

Ebben a könyvben a bécsiek visznek mindent: osztrák szerző tollából osztrák ételek sorakoznak, békebeli alapokon, viszont jó receptekkel. Szegedies vagy magyaros ételek is megjelennek a lapokon, adózva a K und K-hagyományoknak, s most már tényleg ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy hol sütöttek először lekváros buktát vagy főztek elsőként tojásos nokedlit. Akinek ebben a témában ez a legfontosabb szempont, az úgysem fog életében soha egy jót enni. Sokkal lényegesebb látni, mi is a mi közös, sokszor szomszédos, sokszor egymást átfedő örökségünk itt Európa közepén: gyomortájékon is. 

A könyv okos szómagyarázatot is tartalmaz  a vége felé, a szakkifejezések pontosítására, s az én ízlésemhez képest talán túl kevés fotót. Meggyőződéssel vallom, hogy egy valamirevaló szakácskönyvben igenis minden ételt jelenítsenek meg fotón is! Onnan kap kedvet hozzá az egyszeri próbálkozó, s viszonyítási pontra is szükség van a főzéshez. Nagyobb kedvvel merül el az olvasó a bécsi jellegzetességek tanulmányozásában is. 

Ha valamibe bele kell kötnöm, mert mint tudjuk, csak az Úristen tökéletes, az az, hogy ha egy receptben rizibizi szerepel, pláne két nyelven is, akkor a fotón ne világítson hófehéren a hús mellett a rizs! Olyan kiábrándító az ilyen slendriánság. 

Első mondat:
"Bécs egyszerűen más!"