péntek, május 22, 2015

Radhika Sanghani: Virgin



Minden híreszteléssel ellentétben szeretném leszögezni, hogy hiába olvasható a borítón, nem, nem "Ellie az új Bridget Jones!". Több okból sem. Egyfelől, amikor Helen Fielding megírta Bridget történetét, az egy revelációval ért fel a női nem, és -legfőképpen- a közbeszéd számára. Nem csak az derült ki belőle, hogy mindannyian ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, ugyanaz frusztrál minket s ugyanúgy nem vagyunk tökéletesek, mint Bridget, hanem az is, hogy a közbeszédbe ideje bevezetni a "szerencsés, mert elveszik" és a "szerencsétlen, mert nem veszik el" kategóriák mellé az árnyalatokat. Arról szólt, hogy egy nő nem hibás áru, ha nem házas x éves korára, az nem egy érdem, amit fel illik mutatni, mint az értékes áru értékmérőjét, s nem is kell vágyni rá igazán, azonnal, feltétlenül. A választás szabadságát kínálta a nőknek, miközben sokat tett azért, hogy lemossa az értékcsökkent-címkét mindazokról, akik nem álltak be a sorba  a "megfelelő" időben. Az első lépés volt a modern nő szexualitásának felszabadítása felé, leszámolva mindazzal, amivel még a szabadnak tűnő, ám valójában nagyon is álszent kilencvenes években is sújtották az emberiség felét, azaz minket, nőket. Ebből nőhetett ki aztán a Szex és New York kultúrája, ami végre, valóban felszabadította a közbeszédet, áttörte a tabukat, és megfosztotta a férfiakat a szabad szexualitás és az önállóság kiváltságától, dühös perceket okozva mindazoknak, akik képtelenek egy önálló nőhöz felnőni, és a feladattal megbirkózni. 

Mindezek a könyvek és filmek valóban, kimutathatóan mérföldkövek voltak a női szexus felszabadítása útján, bevezették a szingli fogalmat, kategóriát és annak boldog és boldogtalan árnyalatait, mindazt, amit ma már társadalmi tényként ismerünk és fogadunk el. 

A Virgin ehhez képest próbál meg ellenpontként szolgálni: hiszen nem írtak még könyvet, amiben a szüzessége miatt szorongana egy 21 éves felnőtt nő. Igen, az ötlet nem rossz, egyetlen baj van vele csupán: ennek nincs társadalmi vetülete. Nincsenek olyan széles társadalmi rétegek, akiket ez úgy érintene, hogy közben tabuként nehezedne rájuk, s ne tudnák ezt kommunikálni. 

A humora pedig... számomra súlytalan. Nem szókimondó, hanem öncélúan durva és naturális, közönségességbe is elhajlik egyes pontokon. A stílusa olyan, amilyen. Nem jó, nem rossz. A történet pedig, a 21 éves lányról, aki szűz és ettől retteg, közben pedig hasonlóképpen gondjai vannak az intimgyantával, eléggé kevéskének tűnik egy ilyen vaskos kötethez. Nem mondom, hogy rossz. Inkább csak ... semmilyen. Hiányzik belőle Helen Fielding társadalmi érzékenysége és humora, és Candace Bushnell időzítési képessége, dramaturgiai vénája, valamint, valljuk be: ők jókor írták meg a magukét. Ezt meg csak megírták. Nem nekem. 

 Első mondat:
"Borzadva meredtem dr. E. Bowers képernyőjére."

csütörtök, május 21, 2015

Sarah Cohen-Scali: Max



Régen volt a kezemben ennyire erős szöveg. Az is igaz, hogy régen lepett meg ennyire egy young adult kategóriába sorolandó regény a történetszövésével, a nyilvánvaló értékeivel, azzal, hogy legalább annyira szól felnőtteknek, mint kamaszoknak.

Sarah Cohen-Scali képes volt egy új szemszöget találni ebben az unalomig ismert, csontig lerágott náci-zsidó tematikában, ráadásul olyan ütőset, hogy letehetetlen könyv lett belőle. A főhős, Max a Lebensborn-program keretein belül fogan és születik meg, egy igazi, árja, fajnemesítő otthonban, a Führer dicsőségére. Már magzati korban igazi náci, valódi, elhivatott polgára a Birodalomnak, és büszke arra, hogy erőből fogant. A szerző nem átall olyan erős mondatokat adni a még világra sem jött hőse szájába (gondolatbuborékjába), ami az olvasó gyomráig lenyúl, hogy megragadja őt és el sem eressze, az utolsó lapig és még azon is túl.

"Én vagyok a jövő gyermeke. A gyermek, aki szerelem nélkül fogant. Aki Isten nélkül fogant. Aki törvény nélkül fogant. Aki puszta erőből és haragból fogant. Heil Hitler!"

Ennek az otthonban magára hagyott gyermeknek a sorsát követhetjük végig, az ő sajátos szemszögéből, a Harmadik Birodalom diadalmenetétől, a dicsőség napjain át egészen az összeomlásig. A kisfiú is hasonló átalakuláson megy keresztül, mint a hazája: büszke, hideg, erős gondolatokkal kezdi, hogy aztán beférkőzzön a kétely, a magány, a szomorúság. Meghasonlása egy országé, küzdelme egy kontinensé. Az Adolf Hitler születésnapján a világra jött gyermek, akit maga a Führer keresztel meg, végigéli a fegyverkezés és a háború dicső, majd tragikus napjait. Lesz elittanuló egy Napolában, részt vesz lengyel és ukrán gyermekek elrablásában és árjásításában, megtapasztalja, hogy milyen család nélkül élni, szeretet nélkül élni, úgy, hogy "az én anyám Németország, az én apám pedig a Führer".  

A szerző érzékletesen láttatja, hogy milyen rombolást visz végbe az emberi elmében, ha az emberi természetet sárba tiporva próbál meg az ember élni: a szív kiiktatásával, a család kiiktatásával, az érzelmek elsöprésével, tisztán agyból és vaslogikából, ami kemény, mint a Krupp-acél. A logika pedig olyan jószág, hogy ha egy pici hiba kerül a gépezetbe, elég egy kis buktató, és végzetes következtetésekre juthatunk. A pszichopátiás személyiségek és a szociopaták érvrendszere pedig hiába válik követendő példává, hosszú távon fenntarthatatlan a rendszer.

A rendszer, ami szükségképpen vezetett el az összeomláshoz, tudjuk ezt a történelemkönyvekből. A dicsőséget felváltotta az értetlenség, a tagadás, a düh, majd a szenvedés kora a németek számára is a háború vége felé.

"Azt hiszem, hogy a nemi erőszak a nők háborúja. Most ők harcolnak a fronton."

Erős, túl erős szöveg ez gyerekeknek, mégis azt gondolom, hogy receptre kellene felírni, de legalábbis a kötelező olvasmányok listájára, a gimnázium utolsó évére. Nem minden ponton tökéletes dokumentumregény, mégis többet tudhat meg belőle egy kamasz a második világháború nem hadi eseményeiről, a háttérországban történtekről, és az elvakult-elvakított, majd feleszmélő tömegek meghasonlásáról, mint bármilyen tananyagból. Ráadásul irodalmi értéknek sem utolsó, erről gondoskodott Tótfalusi Ágnes fordító, azzal az alapossággal és remek stílussal, ami tőle megszokott. Így ez a munka is hiba nélkül került a nyomdába. 

Lenyűgöző könyv, nagyszerű ötlet, lebilincselő stílus, fordulatos és egy percig sem giccsbe hajló történet, ami gyomorszájon vág és sokáig, nagyon sokáig nem ereszt. Köszönöm a szerzőnek, hogy megírta! Tökéletes regény, agyfelszántás a javából, szinte kafkai értelemben. 

Első mondat:
"Egyelőre nem tudom, mi lesz a nevem." 

hétfő, május 11, 2015

Jessie Burton: A babaház úrnője



Az év egyik legkülönlegesebb könyve Jessie Burton nagy nemzetközi sikert magáénak tudó kötete, az "A babaház úrnője". Nem csupán nyelvezetében szép és finom, témájában egyedi, fordítói munkában alapos (Farkas Krisztina), hanem a kiállítása is jó ízléssel készült. Kellhet ennél több? Persze, hogy nem kell.

A XVII. századi Hollandiában, Amszterdamban járunk, a kálvinista morál és munkaerkölcs fellegvárában, ahol a gazdag kereskedők soha nem látott vagyonokra tesznek szert és elképzelhetetlen világrészekkel üzletelnek, ahol a mindennapi élet talán nagyobb küzdelem mégis, mint Európa bármely másik pontján akkoriban. Talán ez az egyetlen ország, amit a lakói mindennapos, állhatatos küzdelme tart csupán a tengerszint felett, s Damoklész kardjaként lebeg a fejek felett: "egyszer átszakadnak a gátak". Ez a napi harc az elemekkel adta  a társadalom szerveződés sajátosságait, a szoros egymásra figyelést, a közösségbe beolvadás és beolvasztás vágyát, a szikárságot, a puritanizmust vagy legalábbis a puritán élet láttatását.  

Ez a világ az is, ahol rengeteg jogtalan ember keveredik egymással: a kereskedelem révén bevándorlók, a feketék, a más vallásúak, és a nők. A feketék, akik külsejük miatt voltak megvetettek és elnyomottak, bár akkoriban rabszolgaság Hollandiában nem létezett. Csak a gyarmataikon... A különféle vallásúak, akikkel szintén nem keveredtek szívesen, mert aki más, az gyanús. A nők, akik a kor kétkeresős családmodellje ellenére (mert bizony, a kiválasztott kevesek kivételével ez volt szokásban) szinte teljesen jogfosztottak voltak ebben a  képmutató városban is. Nem lehetett beleszólásuk sorsuk alakulásába, nem lehetett vagyonuk, kereső foglalkozásuk, nem is látszódtak igazán, kivéve, ha férjhez mentek. Egy férjezett nő már elismert státuszban volt a társadalomban, vagyonra azonban csak özvegysége révén tehetett szert.  Csak akkor dolgozhatott céhtagként, azaz legálisan. Csak így rendelkezhetett a testéről, az életéről.

Erről a szikár világról szól a regény, pontosabban a benne feszülő ellentétpárokról: a társadalom hivatalos és valódi arca közötti különbségről,  hihetetlen gazdagság és a fennen hirdetett döbbenetes vagyonok közötti különbségekről, a nők és a férfiak lehetőségei közötti ellentétekről, a nők jogfosztottsága és a sorsuk alakítása iránti vágy ellentéteiről, a mi és a ti, minden elképzelhető módon kihangsúlyozott eltéréseiről egy ízig-vérig hipokrita társadalom szemszögéből mutatva meg mindezt.

Abban a korban, ha egy jó házból való, de szerény körülmények között élő, vidéki úrilányt elvett egy amszterdami vagyonos kereskedő, mindenki úgy hitte -maga a lány is-, hogy megcsinálta élete szerencséjét. Megtette az egyetlen dolgot, amit megtehetett: férjez ment. Azonban mi történik akkor, ha az álomi férj olyan, mintha nem is létezne? Mi történik akkor, ha elképzelhetetlen titkot rejteget? 

Petronella egy gyönyörű babházat kap a férjétől ajándékul, ami egyfelől sértés a fiatal feleség számára, hiszen neki akkor és ott, 18 évesen, felnőttként kellene helyt állnia, nem pedig gyermekként játszadoznia a miniatűr világában. Azonban ez a miniatűr világ életre kel és összekeverednek az apró és a valós méretű dolgok. Sorra hullanak le a leplek és az álarcok a város egyes, köztiszteletben álló tagjairól, az ellentétek pattanásig feszülnek, s ahogyan az várható, el is pattannak, mert el kell pattanniuk. 

Különösen szerencsésnek érezheti magát az olvasó, amiért egy ilyen kettős (a miniatűr és  a valódi) világ közvetítésével élheti át a történetet. Így válik teljesen világossá az üzenet a társadalmi berendezkedés és az egyes emberek hibáiról, a másság és a másik meg nem értéséről, az emberi gonoszságról, és mindarról, amivé válhat egy csoportnyi ember, ha felüti a fejét a vallással megtámogatott képmutatás. Emlékezzünk csak: ez a fajta őrület rávette minden idők egyik legnagyobb művészét, Sandro Botticellit, hogy saját kezűleg vesse tűzre a nem eléggé vallási témájú műveit, Savonarola prédikációinak hatására!

Kivételesen szép, igényes, alapos munka az "A babaház úrnője", melynek témaválasztása is rendhagyó, az írónő felhasznált eszközei pedig a legjobbak közül valók.

Első mondat:
"Mindenki arra számít, hogy a temetés csendesen zajlik majd, hiszen az elhunytnak nem voltak barátai."

szerda, április 29, 2015

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt



Van az úgy, hogy befeketítjük a noirt még egy kicsit jobban, hogy aztán abból egy Edgar-díj süljön ki. Így tett Winters is, amikor megírta a 'Gyilkosság világvége előtt' című könyvét. Ez a krimi furcsa alternatíva a nyomozós műfajra: mélyebb kérdésekre keresi a választ, mint hogy mennyit ér egy ember élete, még ha nem is mindig találja meg azt.

A gyilkosság egy apokalipszis előterében zajlik: egy aszteroida megállíthatatlanul el fogja pusztítani a bolygót, minden ennek megfelelő mértékben áll a feje tetején, s egy -sokadik- öngyilkosság történik a városban. Mivel ilyen különleges élethelyzetben ez nem ritka, egy nyomozón kívül senki nem kételkedik az önkezűségben. Hank Palace azonban megszimatol valamit, és a feltételezett gyilkos nyomába ered. Közben, persze, telnek a napok, s közeledik a katasztrófa napja: a Becsapódás Napja, a Világvége Ideje.

Azt vártam ettől a könyvtől, hogy teljes, okos, feltáró jelleggel bemutassa azt, miként borul fel a civilizáció a tudott pusztulásunk előtt pár hónappal, hogyan alakulnak át a normák, mi történik a gazdasággal, a családi kapcsolatokkal, az emberek elméjével, miegyébbel. Azt vártam volna, hogy a katasztrófa, melynek homlokterében áll a nyomozás, részleteiben ki legyen bontva. Azt, hogy felvázoljon egy alternatív valóságot, egy emberiséget az összeomlás szélén. Ehhez képest csak utalások vannak a könyvben minderre. Létezik még magántulajdon is, közlekedési szabályok is, amiket nem is kell katonai erővel megvédeni, igaz, sok az öngyilkos, az apatikus meg a fanatikus hívő a rendszerben. 

Hiányérzetem van. Ez a fantasztikus ötlet megérdemelt volna egy komolyabb munkát is, mert így nem lett más, mint egy átlagos krimi. Kár az elvesztegetett ötletért, aprópénzre váltotta a szerző. Persze, trilógia első része, javulhat is a dolog. Nem ártana.

Az író egyébként jól, olvasmányosan ír, a fordító Falvay Dóra nagyon jó munkát végzett. Gördülékeny, szép szöveget adott ki a kezéből, ordító hibák nélkül. Csak a könyv ne nyújtott volna számomra fájóan keveset! Sokkal többet ki lehetett volna hozni a témából, még akkor is, ha ez így sem kevés, csak -számomra- nem elég. Az emberiség feje felett Damoklész kardjaként lebegő pusztulás több kérdést és több választ kellene, hogy fölvessen. 

Első mondat:
"Nézem a biztosítási ügynököt, ő pedig visszabámul rám."

szerda, április 22, 2015

Kolozsi László: A farkas gyomrában



Ezt az egészen fontos, és párját ritkító témájú könyvet nagy lelkesedéssel vettem kézbe. Az utóbbi évek legrejtélyesebb, s talán a legtöbb kérdést felvető gyilkosságsorozatának apropóján született krimi a cigánygyilkosságokról mesél. Arról a mély sebről, amit ez mart a nemzet lelkén, ám legfőképpen talán azzal tüntet, hogy milyen kicsit szólt, ahhoz képest, amekkorát szólhatott volna. 

Beszél, szinte kiáltványként a minket körülvevő rasszizmusról, arról, hogy az utóbbi évtizedek hamvába holt megoldásai, és mindkét oldalon elkövetett hibái hogyan teszik tönkre a többségi társadalmat, amely így még mélyebbre taszítja az áldozatokat, azt a kisebbséget, ami így óhatatlanul magával rántja a többséget, s a kör bezárul. Vitát, párbeszédet akar generálni -ez egyértelműen érezhető szándék-, fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy a ház ég, lassan a tetőszerkezet is lángol már. A krimi középpontjában a szélsőjobboldal előretörése is fontos szál, ezzel összefüggésben emblematikus figurák jelennek meg a militáns csoportok összejövetelein, akik kísértetiesen emlékeztetnek bizonyos valódi alakokra. Egyáltalán, az egész könyv a valóság és a fikció határán egyensúlyoz. Szól leánykereskedelemről és prostitúcióra kényszerítésről,  a kommunista örökségünkről és az áldozathibáztatásról, magyarokról és cigányokról, széles e hazában. Egész sor, elképesztően fontos témához nyúl, ami az évad egyik legfontosabb könyvéve tehetné.

Azonban van egy kis probléma: a könyv hemzseg a hibáktól. Itt nem pusztán helyesírási hibákról beszélek, bár azok is nagy arányban fordulnak elő. Például, ha valaki jó estét tölt el, annak nem volt jó "estélye", ugyebár, de a "Mamut Bevásárlóközpont" sem létezik. Aztán ott vannak a teljesen követhetetlen módon alkalmazott írásjelek, vagy az érthetetlen központozás. Esetleg a főhős, akinek a keresztneve sem állandó ... Egy tisztességes szerkesztői munka, vagy egyáltalán: szinte bármilyen szerkesztői munka fájóan hiányzik a kötetből, olyan érzése van az olvasónak, mintha a nyers változat ment volna, egy szörnyű tévedés folytán, a nyomdába. 

A szerző nagyon el akart ezzel a regénnyel mondani valamit, nem átall a szereplői szájába alapos meg (néhol túl-írt) szociológiai, filozófiai, politológiai vagy egyéb összefüggéseket, akkor is, ha azt semmi nem teszi indokolttá. Ezekben a részekben túl erősen, vasmarokkal próbálja az olvasót szinte odarángatni az általa jónak tartott logikai vonal mellé, miközben az egyéb részekben nemcsak magára hagyja, hanem egyenesen szélnek is ereszti. 

Az évad legfontosabb könyve lehetett volna ez a krimi. Lehetett volna egy rendes, vaskosan társadalomkritikus regény. Csattanhatott volna nagyot, ha pontos a szöveg, ha kiegyensúlyozottabb a történet szövése, ha lehetne a megbicsaklások nélkül, s így állandó rossz szájíz nélkül olvasni. Így azonban, egészen egyszerűen csak kár érte. Kár, hogy a forma nemcsak leuralta, de képes volt szinte teljesen súlytalanná tenni a tartalmat, ami így nem lett jó krimi, nem lett Fontos Könyv,  hanem egyszerűen csak egy könyv lett, s az Elszalasztott Lehetőség. Említettem már, hogy mennyire kár érte?

Első mondat:
"Lackó sosem ment ki éjjel a budiig, a vályogfalat vizelte le, abban bízva, nem fogják tetten érni."


hétfő, április 20, 2015

Denise Kiernan: Az atomváros lányai



A második világháborút ezer és egy aspektusból kivesézték már. Hallhattunk -rengeteget- a nácikról, építészeti lázálmaikról és kegyetlenkedéseikről, az őrült terveikről és megszállottságukról. Számba vették a harci cselekményeket, az egyes országok hadba lépését, a civil lakosság szenvedéseit és a katonák mindennapjait. Foglalkoztak a hősökkel, akik megnyerték a háborút, de sokkal kevesebbet az asszonyokkal, akik életben tartották mindazokat, akik nem mentek el harcolni. Méltatlanul kevés szó esett azokról a nőkről, akik -miközben rettegve várták haza a szeretteiket és a férfiak véres világuralmi játékának a végét- működtették az országokat, a kontinenseket, etették a családtagokat, ellátták a férfi és a női feladatokat is, és, ha szerencséjük volt, talán meg sem erőszakolták őket. Mindezt egyetlen szó köszönet, megbecsültség nélkül. 

Mindannyian hallottuk, tanultuk a történetet az atombomba kifejlesztéséről és ledobásáról, mindent tudunk tudósokról, akik a titkos kísérleteken dolgoztak, filmeket forgattak még a történelmi atomcsapásról is, ami végső soron térdre kényszerített Japánt, egészen a bombaszállító repülőt irányító pilóta anyja nevéig. Azonban szinte semmit sem tudunk az Atomváros lányairól. Azokról a nőkről, akik egy titkos városban éltek, egy titkos üzemkomplexumban dolgoztak, s olyan titkos feladatokat láttak el, melyekről még egymás között sem beszélhettek. Ők azok, akiknek a megfeszített munkája nélkül az USA nem nyerhette volna meg a háborút. 

Ezek a fiatal nők különféle okokból csatlakoztak a szupertitkos élethez, nem alkottak egy arctalan, hősies masszát: ezerarcúak, százféle személyiségűek voltak, s ahányan, annyi helyről származtak. Sokan közülük ma is élnek: nyolcvan-kilencven éves nagymamák, akik nosztalgiával emlékeznek vissza az Oak Ridge-i ifjúságukra: hiszen abban a titkos városban voltak fiatalok, csinosak, hasznosak és boldogok. Ott dolgoztak és szórakoztak, és a háború ellenére, az őket körülvevő titkok ellenére ott nevettek az égre, azzal a gondtalansággal, ahogyan arra csak a fiatalok képesek.

Denise Kiernan dokumentumkönyve sokkal inkább dokumentum, mint könyv. Nem egy laza, gördülékeny olvasmány, sokkal inkább egy tényfeltáró interjú-és adathalmaz. A téma, véleményem szerint, megérdemelt volna egy olvasmányosabb tálalást, olyan formát, ami a tartalmat jó eséllyel juttatja el szélesebb tömegekhez, hogy aztán milliók emlékezete őrizze ezeket a nőket, akik helyt álltak a legnehezebb időkben is, a legfurcsább körülmények közepette is. 

Első mondat:
"Az Appalache-hegység agyagpalával és szénnel borított déli lejtői, a Cumberland-fennsík ősi dombjai és a keleti partvidékig hullámzó Smoky-hegység által közrezárt terület mindig is sok, mélyen eltemetett titkot őrzött." 

kedd, április 07, 2015

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban



Philip K. Dickről csak jót, vagy semmit, így a közvélekedés, s hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel, elvégre tisztelet is van a világon. Ő az a szerző, akinek a műveit évtizedek óta zabálják a milliók, számtalan díjat besöpört, az Álomgyár pedig, nem is tudom pontosan, hány könyvéből készített adaptációt. Fantáziája kimeríthetetlen, gondolatmenete sajátságos.

Valamint ő az a szerző, akit mindig nehezen olvasok. Nem azért, mert érdektelen lenne a számomra bármely története is, mert nem az, sőt! Egészen kivételes ötletei vannak, mindig érdeklődéssel kezdek bele egy-egy könyvébe, hogy aztán ... hogy aztán a felénél már ne találjam a kezdeti lelkesedésem sehol. Nem azért, mert nem jók a könyvei, mert azok, nem azért, mert nem ír jó stílusban, mert mindig úgy írt, egyszerűen ki kell jelentenünk, hogy Philip K. Dick és Booklány  nem kompatibilis egymással formailag. Nem megy ez nekünk együtt, mit lehet tenni, pedig még komoly igyekezet is van mögötte, mégsem lelem a hangjában a vonzót. Rám nem hat, holott tudom, hogy milliókra -méltán- igen.

Egy szó mint száz, az ötleteit sokkal inkább szeretem. Mint pl. ezt a mostanit is, melyben a történelem egy fordulópontja teljesen más irányba indul el, mint a valóságban. A második világháborút megnyerték a nácik. Az USA területén osztoznak Japánnal, a rabszolgatartás létezik, az afrikai holokauszt már a múlt része, a jelenben pedig negyvenöt perc alatt lehet Berlinből New Yorkba repülni, rakétával, miközben már zajlik a környező bolygók gyarmatosításának előkészítése is. Tombol a náci rezsim mindent felemésztő, gyűlöletre alapozott vihara, miközben egyre fogynak az ellenségek. A zsidók már a csak a történelem részei, az egyik kontinens kiirtva, a szláv népek sem állnak a helyzet magaslatán, a könyv fő kérdése pedig az, hogy vajon, ha megszűnik létezni minden ellenség, akkor kit fog elpusztítani a végtelen hatalommal felruházott gyűlölet tüze? Szükségképpen önmaga ellen kell fordulnia majd?

A több szálon vezetett cselekményben a szereplőkben egy közös van: a Ji King, a a konfucionisták szent könyve, melyek mindenki életvezetési tanácsadóként használ, s jövendöléseit kikéri a fontos döntések előtt. A tárgy pedig, ami összekapcsolja a szereplőket, az a német területen betiltott regény, ami egy alternatív valóságról mesél. Egy világról, ahol mégsem győzedelmeskedtek a tengelyhatalmak. Abban a világban legyőzték a nácikat a szövetségesek, és minden gyökeresen másképpen alakult, mint az "Az ember a fellegvárban" valóságában. S hogy ki az a bizonyos ember, a fellegvárban? A betiltott könyv szerzője, akinek önvédelemből kell elzárkóznia a külvilágtól, nehogy a nácik meggyilkolhassák.

Egészen érdekesen keveri a tudományos fantasztikum egyes vonásait az alternatív történelemmel. Persze, a Hugo-díjat nem osztogatják kevésbé eredeti ötletekért. Dacára a több szálnak, s rakétákon való röpködésnek, és a világűr meghódításának, egészen levegőtlen világa van. Zárt, túlzottan zárt a rezsim, mintha még az oxigén is korlátozott lenne ebben az alternatív rémálomban. 

Nem maradt más, semmint most is, mint oly sokszor, éljek a gyanúperrel, hogy akadt azért egy-két trip írás közben ...  Ami végül is nem baj, de nekem elég sok dolgot megmagyarázna. Olvassátok! Jó ez. 

Első mondat:
"Mr. R. Childran egy hétig szorongva leste a postát, de az értékes szállítmány a Sziklás-hegységi Államokból csak nem akart megérkezni."

szerda, április 01, 2015

Jennifer Clement: Elveszett lányok országa



Hogy hol is van ez az ország? Az elveszett lányok országa? Dél-Amerikában található, nem más ez a hely, mint Mexikó. Egy ország, ahol százezres nagyságrendben tűnnek el nők, évről évre. Egy ország, ahol a lányok iránt a drognál is nagyobb a kereslet, hiszen egy lányt többször is el lehet adni, míg egy zacskó heroint csak egyszer. 

Jennifer Clement több, mint tíz éven át élt Mexikóvárosban, s hallgatta az elveszett lányok családtagjainak történeteit. A legkülönfélébb történeteket arról, hogy hogyan tűnik el egy fiatal, szép, szegény lány egyik pillanatról a másikra az utcáról, iskolába menet, vagy akár a saját otthonából. Több, mint tíz évet töltött egy világban, ahol megszokott, hogy egy nő reggel elindul valahová, és soha többé nem tér haza. 

Ebben a világban a rendőrség semmit nem tesz ezek ellen az eltűnések ellen. Abban a gyönyörű országban nők, lányok százezrei bujkálnak földbe vájt üregekben, ha meghallják a drogkereskedők luxusterepjáróinak zaját. Anyák átkozzák a napot, amikor lányt szültek, s tesznek meg mindent az elcsúfításukért, mert akkor, talán akkor nem lesz belőlük áldozat. Talán nem viszik el azok, akiket mindenki ismer, s akik ellen még a rendőrség sem tesz semmit. 

Ebben az országban a lánynak születni, s főleg szegény lánynak születni, egyes vidékeken felér egy ítélettel: árucikk vagy, használati tárgy, bűnözők kapcája. 

Ezeken a vidékeken az állam a hatalmaskodó drogbárók ellen komoly támadásokat intéz: gyomirtóval permetezteti be a virágzó mákföldjeiket. Azt azonban már senki nem tudja ellenőrizni, hogy a korrumpált rendőrség hol engedi ki valójában a mérget: egy védett erdő vagy egy iskola fölött.

Ezen a vidéken egy nő hamar megtanulja, hogy az életben senkire sem számíthat. Két útja lehet csupán: üregi nyúlként bujkál, akár a föld alatt is, minden gyanús zajra, éveken át vagy használati tárgy lesz belőle. Nem védi meg az apja, hiszen nem golyóálló ő sem, ha egyáltalán még velük él, mert erről a vidékről rengetegen szöknek át az Egyesült Államokba, egy élhetőbb élet reményében, hogy aztán küldjenek valami kis pénzt az otthon maradottaknak, egy darabig, talán.

"Anyám gyermekkorom óta folyton figyelmeztetett, mondjak imát valamiért. Mindig imát mondtunk. Imádkoztam felhőkért és pizsamákért. Imádkoztam villanykörtékért és méhekért. 
Sose imádkozz szerelemért vagy egészségért, mondta Anya. Se pénzért. Ha az Isten meghallja, mi az, amit igazán akarsz, nem adja meg. Garantált. 
Mikor apám elment, anyám azt mondta, Térdelj le, és imádkozz kanalakért."

Ezen az elátkozott helyen játszódik Ladydi Garcia Martínez története is. A kis, hegyvidéki faluban, ahol él, nincsenek lányok. Csupa fiúnak öltöztetett, minden zajra föld alá bújó gyerekek próbálnak meg túlélni, anyáik felügyelete alatt. Az apáik már régen elmentek, emlékül ki a feszítő dühöt, ki a HIV vírust hagyta hátra a feleségének. A környéken drogkereskedők luxusterepjárói vadásznak a fiatal lányokra, rendőrségi helikopterek mérgezik a mákföldek helyett az őserdőt, s olykor a falut is. Hogy milyen esélye van itt a kitörésre egy lánynak? Szinte semmilyen. A kérdés inkább az, hogy túlélheti-e az ifjúságát úgy, hogy nem esik áldozatul rablásnak, bűncselekményeknek, drogcsempészetnek, futárkodásnak, egyszóval: a bűnöző férfivilágnak, ami engedelmességet kódolt belé is, mint a sorstársaiba? Esélytelen álom.

Ez nem egy igaz történet. Ez egy sok száz történetből összegyúrt, tönkretett anyák és lányok által elmesélt szilánkokból kirakott mozaik inkább, a kilátástalanságról,a kegyetlenségről, a tönkretett milliókról. Ólomsúllyal koppanó, fájóan gyönyörű mondatokkal megfestett történet arról, hogy mit jelenthet nőnek lenni egy elveszett országban. Az elveszett lányok országában ...

A kötet fordítója Mesterházi Mónika, aki csodálatos munkát végzett. Tökéletesen megbirkózott a könyv nyelvezetének sajátosságaival, egyszerre koppantak súlyosan, és gördültek olajozottan a szavai. Hiba nélkül. A borító pedig perfekt metaforája az egyszerűségükben, önmagukban, természetességükben szép, és egyben nagyon sérülékeny fiatal lányoknak, akik éppen úgy mennek tönkremennek visszavonhatatlanul, mint a pipacsok a nyári mezőn. Kötelező olvasmány ez, amely kívül-belül hibátlanra sikerült. 

Első mondat:
"Most elcsúfítunk, mondta anyám."

kedd, március 31, 2015

Blake Crouch: Az utolsó város



Mióta a sorozat harmadik részét is elolvastam, már pontosan tudom, miért emlegette mindenki a trilógiát horrorként. Persze, a műfaj szerelmesei most megmosolyognak, a hétpróbások pedig egyenesen legyintenek rám, de nézzük el ezt a jellemhibámat: nem szeretem én a horrort. A gyomorforgató válfajának semmi értelme, mert nem izgat az undor, a félelmetest pedig egy ponton túl nem értem: ki akar rettegni a saját házában? Igaz, be kell ismernem, hogy ez utóbbi, ha profin van összerakva, le tud nyűgözni, míg az előbbi csak taszít.

Elég nehéz úgy írnom erről a kötetről is, hogy ne legyen benne spoiler, de nem lesz, ezúttal sem. Ethan Burke története bonyolódik tovább az idillinek tetsző városban, ahonnan nincs kiút, s ahol senki sem az, akinek látszik. Az előző két kötet feszültsége után törvényszerűen robbannak a bombák és ömlik ki minden, hogy a végén elrendeződjön minden, vagy legalábbis megszülessen ez egyetlen, lehetséges megoldás. Tetszett, kifejezetten jó volt, ahogy kibontotta a szálakat Crouch, elvezetve azokat az egyetlen, logikailag igazolható megoldás felé. Az odáig vezető út azonban nem, pontosabban nem teljesen. Túl magas az undor-faktor ebben a részben, értelmetlen, öncélú túlkapásokkal néhol. Valahogyan kicsinyesnek tűntek ezek a részletek. Nem, indoklás nincs, ez az én véleményem, te pedig olvass, hogy legyen neked sajátod, Nyájas Olvasó!

Pozitívum viszont az író azon újítása a korábbiakhoz képest, miszerint több szálon futtatja az eseményeket, hogy több szereplő nézőpontjából láttatja a történéseket. Ezzel feloldja az előző rész bezártságát, szoros vonalvezetését, a főszereplő magányát, az egyfókuszúságot, így az olvasónak valóban az az érzése, hogy az események elszabadulnak, s minden korábbi félelem egyszerre ömlik a szereplők -és az ő- fejére is. Irányíthatatlan, áttekinthetetlen káosszal való sodródássá válik a történet, amiben a szereplők is fuldoklóként próbálnak meg felszínen maradni. Jó eszközt választott ennek érzékeltetéséhez. Ez az előző két kötetben gondosan felépített, apokaliptikus rémálom kiteljesedik, és teljes erejével addig tombol, amíg semmit nem hagy maga után. Csak a kérdést: vajon Ethan megmenti az emberiséget?

Aki szereti a műfajt, az ezt is szeretni fogja szerintem. Én továbbra sem fogok megvadulni érte. Inkább tőle. Ízlések, pofonok, ésatöbbi'.

A fordítással kapcsolatosan mindent tartok, amit a korábbi kettőnél leírtam. Ez van. 

Első mondat:
"Kinyitja a szemét."

csütörtök, március 26, 2015

Blake Crouch: A pokol kapujában



Az amerikaikat valahogy mindig is foglalkoztatták a tökéletes, idilli kisvárosok titkai. Pontosabban: számtalan könyvben és filmben találunk akárcsak egy apró utalást arra, hogy semmi sem lehet valódi, ami tökéletesnek látszik. Szükségképpen kell, hogy mögötte lappangjon egy vészterhes titok. Nem bírja az amerikai néplélek a tökélyt: talán fenyegetőnek is érzi, aztán innen már csak egy lépés a félelemkeltés. Ebből születnek az olyan sorozatok, mint a Twin Peaks, a Született feleségek vagy a Wayward Pines.

A Wayward Pines-trilógia második részét olvasva éledt fel bennem a remény aziránt, hogy nem csak egy rémalakokkal teletűzdelt, horror/thriller/sci-fi sorozatot lehet forgatni ebből az alapanyagból. Más kérdés, hogy mennyire lehet fontos egyáltalán (semennyire) egy könyv megítélésben az, hogy ráharap-e Holivúd, eredeti ötlet híján valmire ismét. 

Ez a Crouch tényleg tud írni, az most már egyértelmű számomra. Pontosan adagolva hozza a para-trilógiák második részébe kívánkozó szálak bonyolítását, események elmélyítését, a karakterek motivációinak kibontását, a történtek árnyalt aláfestését. Megkapjuk a válaszokat a miértekre, pontosabban, csak azokra a miértekre, melyek nem fednek fel mindent, hiszen kell valamit lebegtetni a harmadik kötetig.

Tehát, Wayward Pinesban vagyunk, immár Ethan Burke átkerült arra az oldalra, ahová soha nem akart tartozni: sem ideológiai, sem fizikai értelemben. Birtokában van egy olyan információnak, amit soha nem akart tudni, és közösségben élve magányosabb mindettől, mint valaha képzelte volna. A lakóhelye pedig látszólag maga az Éden, valójában azonban  a földi Pokolban van. 

Apokaliptikus disztópia ez a javából, még ha első ránézésre nem is annak látszik, s ezzel túlmutat a sci-fi és a thriller műfaj keretein. Persze, borzongani meg rettegni kell, sőt, előbb-utóbb elönti majd a lapokat a horror is, ha most nem is, akkor a harmadik kötetben szükségképpen. Így - s ez sejtésem szerint így is marad- ez a kötet a kedvencem a háromból. Ebben tudjuk visszafejteni a szálakat, ez gondolkodtat el a jövőről, a saját szabadságunk fontosságáról, illetve arról is, hogy mennyit lennénk hajlandóak, mennyit éri meg feláldoznunk a jogainkból a viszonylagos nyugalomból és a kényelemből? Hol van az egyén önrendelkezésének a határa, s ebből mennyi adható fel még nagyobb sérelem nélkül a közösség érdekében? Az önjelölt, küldetéstudatos vezérek valóban tudhatják, mi a jó az embereknek? És a legkézenfekvőbb kérdés: tényleg "áldott" az áldott tudatlanság?

A fordítóról szóltam az előző kötet kapcsán is, most sem mondhatok mást. Hibák, néhol ordasak, magyartalanság és a bárminemű egységes stílus hiánya eléggé megnehezítette az olvasást: elég nehéz a fordítás ellenére olvasni, úgy, hogy az ember az elképzelt eredetire próbál koncentrálni. Én még megteszem, de az egyszeri, kikapcsolódni vágyó olvasó nem fogja, és igaza lesz. Kár érte.

Végszóra pedig megérkezett a harmadik kötet. Nekikezdek. 

Első mondat:
"Mustin egy jó órája leste a Schmidt&Bender céltávcsövén át a lényt."

péntek, március 20, 2015

Blake Crouch: Wayward Pines



Az én türelmemnek is van határa. Komolyan. Ha olyan könyvet kezdek el olvasni, ami több, mint ígéretes, s azért nem tudok belefeledkezni, mert a fordító kifejezetten slendrián munkát végzett, az csak egy dolog. De ha már kényszert érzek arra, hogy kijegyzeteljem a gyöngyszemeit, akkor baj van. Messze nem elég, sőt, édeskevés egy fordításhoz az, ha valaki beszél egy idegen nyelven, s talán még szereti is a fordításra kapott könyv műfaját. Kérdem azonban én: miért kell folyamatosan felszisszennem a rosszul használt szinonimák, a tükörfordított anglicizmusok/amerikanizmusok, a helytelenül használt kifejezések és az értelmetlen katyvaszt alkotó stílus miatt? 

Miért kell tönkretenni az olvasmányélményemet azzal, hogy ilyeneket kényszerülők olvasni, miszerint: "bajba estem", fénykéve", "nincs mitől aggódnia", "legáttörőbb felfedezés", vagy a kedvencemet, jelesül: "ha nem ötvenen özönlötték el a tisztást, akkor egyen se"?! Éjjel pediglen nincs vacsoraidő, az este van, de akkor sem "Matthew! Ebédidő!"-kiáltással szólítja az anya asztalhoz az egész családját. Az olyan finomságokról nem is szólva, hogy a magyarban ritkán rohamozunk meg valakit közelharcban, általában rárontunk... de ez már valóban szőrszálhasogatás a részemről, kezdem belátni. Ebben a munkában valami nagyon nem jött össze.

Hogy hasonlóan ékes stílust kövessek, leakadt az ékszíjam. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy felejtettem el rettegni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne vágjam a sarokba az egészet mindezek miatt. Kár lett volna érte, mert a modernkori amerikai kisváros meséje, amiben semmi sem az, aminek látszik, tényleg tartogatott meglepetéseket. Nem akkorákat, amekkorákat az utószóban leírt a szerző, számomra nem is idézte meg az általa említett kultsorozatot, de határozottan nem volt rossz. A következő olvasmányom a második kötet lesz, mindennek ellenére mégis elolvasom, mert tartogathat még meglepetéseket.

Maga a könyv nem egy magas irodalmi alkotás, nem is dolga olyan élményeket adni. Dolga viszont szórakoztatni, azon a bizonyos rettegő, az ujjak között kandikálva odanéző módon, s azt megteszi. Nem a műfajom, de világosan látszik, hogy miért forgatott belőle sorozatot a Fox, többek között M. Night Shyamalan rendezésében. Ez a név többet elárul a könyv műfajáról és hangulatáról, mint ezer mondat. Persze, ne feledkezzünk meg a mi Antal Nimródunkról sem, aki szintén jegyez egyes epizódokat.

A történetről nem fogok sokat elárulni, fölösleges lenne. Adott egy különleges ügynök, Ethan Burke, aki a Wayward Pines nevű kisvárosba érkezik eltűnt kollégái után nyomozni. Autóbalesetet szenved, kórházba kerül, ahol eltűnnek a személyes tárgyai, a papírjai, és a külvilággal nem tudja felvenni érdemben a kapcsolatot, s a negédességig kedves kisvárosban valahogy minden gyanús. 

Tovább is van, nem mondom. Szerintem olvasd el, Olvasó! Akkor is, ha lehúztam a fordítói munkát, akkor is, ha nem érzem a könyvet magát sem elég kidolgozottnak, néhol túl kevés az utalás ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a szálak. Mindennek ellenére egy jó estét megér. Igazából én sajnálom a legjobban, hogy végül ezt kellett írnom róla. 

Első mondat:
"Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt."


szerda, március 18, 2015

Makk Károly: Szeretni kell



Mindannyian szeretjük a jó meséket. Azokat, amik a régi, letűnt korokról szólnak, és azokat, amiket egy kedvesen anekdotázó, idősb' úr mesél el, azokat pediglen pláne, melyek olyanokról szólnak, akiket évtizedek óta csodálunk, színházból, de legfőképpen: a filmről.

Hiszen az egy különleges világ. Ott mindenki tökéletes (vagy éppen nem, de úgy is az), ott teremnek a sztárok, akik plakátokon szerepelnek, nagy autókkal járnak, de minimum szebb felsált kapnak a hentesnél. A kiválasztott kevesek világa ez, ahová bekerülni alig lehet, de ott lenni olyan jó (gondoljuk ezt kívülről)! 

Makk Károly életrajzi könyve egy letűnt kor tanúja, egy olyan olyan ember tollából, aki egy másik letűnt kor gyermeke. Amiben felnőtt, nevelkedett, szocializálódott -a háború előtti úri világban-, azt egycsapásra elsodorta a háború, s neki már egy új, egy kommunista (proli?) érában kellett megvetnie a lábát választott hivatásában. Az nem is kifejezés, hogy sikerült neki: őt aztán nem kell bemutatni senkinek. 

Önéletrajzi könyve sokkal inkább mesecsokor, gondolatbuborékok halmaza, csattanós történetek tárháza, múltra való emlékezés ürügyén elmélkedés a jövőről, mintsem egy strict "született-alkotott-eltelt az élet"- sorrendet követő idővonal. Filmszerűen láttat (van tehetsége hozzá, ugyebár) színészeket és műszakosokat, potentátokat és csatolt részeket, városokat és nagy díjátadókat. Saját szűrőjén át, a maga logikáját követve, határozottan irányítva az olvasót, de nem erőszakosan, szelíd, szolid eréllyel. Ez az, amiért milliók szerették, és szeretik ma is. 

A mai eszünkkel, jelenkori világlátásunkkal nehéz megérteni, milyen lehetett kreatív embernek, alkotónak, filmesnek lenni a Kádár-korszakban. Hiszen az alkotó ember oxigénje a szabadság, amiben az Aczél "elvtárs" által irányított berendezkedés enyhén szólva sem bővelkedett. El sem tudjuk képzelni, milyen lehetett egy elegáns úri fiúnak integrálódni a Rákosi-, majd Kádár-rendszerbe, milyen az, amikor a belső valóságunk és a külvilág ennyire nem felelgetnek egymásra. Nem tudhatjuk, nem érthetjük azt sem, hogy az egyenlőséget dicsőítő, a feltűnést, a kitűnni vágyást nem támogató évtizedekben milyen érzés lehet kitűnni a tehetséggel, s olyan hivatást választani, ami önmagában is más, mint a széles tömegek élete. 

Elképzelni nem tudjuk, sem ezt, sem a korabeli művészvilágot, de olvashatunk róla. Érzékenyen megformált könyvet, aminek hatalmas erénye, hogy szem előtt tartja Flaubert örökbecsű mondatát, jelesül:  nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás. Itt trónfosztás nem történik, a piedesztálról senki le nem kerül, csak egy lépéssel közelebb lépve észrevehetünk egy-két apró szarkalábat a művésznő szoborszerű arcán. Az pedig nem baj. Az éppen az, ami nemesít. 

Első mondat:
"-Túl nagy! Harsány!- így én."

szombat, március 14, 2015

Samuel Bjork: Magányos utazó



A hideg futkos a hátamon. Az imént fejeztem be a "Magányos utazót", késő este van, egyedül ülök itt a hegyen, és azon gondolkodom, hogy miért kellett nekem ebbe a könyvbe belekezdeni egyáltalán? Ha az volt a célom, hogy ne merjek kinézni az ablakon a sötét erdőre, akkor gratulálhatok magamnak, ezt sikerült elérnem! Ahogy az egyetemen mondtuk: kész vagyok, mint a házi feladat ...

Le a kalappal a szerző előtt. Sikerült összehoznia egy életszagú, komoly érzelmi amplitúdót felmutató, valódi, vérfagyasztó krimit, ahol az Egyszeri Olvasónak egészen a könyv végéig fogalma sincs semmiről. Sikerült megteremtenie olyan hősöket, akik túlzottan kidolgozottak ahhoz, hogy csak erre az egy kötetre szóljanak. Holger Munch nyomozó iskolapéldája a szimpatikus antihősnek, akire egy komolyabb ciklust lehet(ne) alapozni: dohányzik még manapság is, amikor az már Európában nem sok helyen komilfó, túl sokat látott ahhoz, hogy ne legyen karcos, s nem csak ő, hanem a családja is megsínylette a hivatását. Aztán ott van Mia Krüger nyomozó, aki szintén túl sokat áldozott már a társadalom oltárán, elveszített mindenkit, aki fontos volt számára, s ma már csak halni vágyik-végre. Egy rejtélyes ügy miatt (természetesen utoljára) hívják vissza a rendőrséghez, amikor egy bizarr külsőségekkel felruházott kislány holttestére akadnak, s nem jutnak egyről a kettőre az ügyben. A szálak pedig egy múltbéli, felderítetlen csecsemőrablás felé mutatnak, de az is lehet, hogy egy félőrültek által vezetett szekta is van az ügyben. S bármennyire is tűnik ez elcsépelt alaphelyzetnek, most valami extra keveredik ki belőle, egy olyan történet, amitől még most is futkos a hideg a hátamon, mint említettem fent.

Talán a karakterábrázolás teszi, hogy ennyire borzongató a történet. Az író olyan okosan-ügyesen láttat, olyannyira a velejüknél ragadja meg a szereplőket, hogy az utolsó arcrezdülésüket is látja maga előtt az a bizonyos Egyszeri Olvasó. Mi több, érzi a szagokat, hallja a hangokat is.  Kicsit érzékletesebbre sikerültek a dolgok a kelleténél, amire Booklány borsódzó háta a bizonyíték. Külön kedvenc volt továbbá a mellékalakok életszerűsége, alapos kidolgozása, plusz a biztos kéz, amivel úgy vezet az író ötszáz oldalon át, hogy szemernyi kétségünk sem lehet afelől: jó kezekben vagyunk.

A sztori csattanós, a szereplők éppen olyanok, mint te vagy én, a csavar pedig ül a történetben. A nálamnál hétpróbásabb skandináv krimiőrültek szerint is. Az pedig már jelenthet valamit. 

A végére pedig essen szó a fordítóról is: Domsa Zsófia minőségi munkát végzett. Élvezet volt olvasni a sorait. 

Első mondat:
"2006. augusztus 28-án a honefossi Ringerike Kórház szülészeti osztályán egy kislány látta meg a napvilágot."

kedd, március 03, 2015

Anthony Bourdain: A konyhafőnök vallomásai



Mi zajlik a kulisszák mögött?- így az alcím, amiből egyértelműen kiderül, hogy a szabálytalan tévés szakács könyve körülbelül miről szól. Hát, kérem, pontosan erről. Arról, hogy egy középosztálybeli, elkényeztetett hülyegyerek hogyan küzdi fel magát alkoholista, semmirekellő drogosból - alkoholista, drogozó, közepesen híres  tévés szakáccsá.

Nagyjából ennyi. Akit érdekel, hogy milyen mélységben káromkodnak a drogosok főzés közben, az olvassa el. Akit szórakoztat az öncélú, végtelen trágárság, az olvassa el. Aki szerint tisztességes ételt csak részegeskedésekkel tarkítva lehet főzni, az is olvassa el. Akit szórakoztat ez a pasi a tévében, az is, csak bátran, olvassa el! Valószínűleg ezt is élvezni fogja.

A magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha visszakapom az élettől ezt a pár órát, amit ezzel a könyvvel töltöttem. Nem tartom menőnek a műszakok között kábítószer-használat, trágársághalmaz és a piamaratonok felsorolását, sokkal inkább érdekelt volna egy valódi, elhivatott profi hozzáállása a szakmájához. Sokkal többre lehet munkával, mint munka ürügyén való ivással vinni, ugyebár, igaz, ezt a szerző is elismeri. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, neki is bejött az élet: forgattak vele néhány sorozatot, kiadott pár könyvet is, így anyagi gondjai biztosan nem lesznek az életben. Ám igazán elismert soha nem lesz a bisztrókajáival ("francia melóskaja") a hivatásában, az is biztos. 

E sorok írója eddig is tudta, hogy szakácsnak lenni kemény fizikai munka, úgyhogy túl sok újdonság nem volt ebben a könyvben. Azon gondolkodom leginkább, hogy van-e bármilyen gondolatom róla egyáltalán? Igazság szerint: nincs. A recenzió -és így a céltalan provokáció, aminek ez a könyv, s kb. Bourdain egész tévés pályája szánva lett- belefulladt a méla unalomba.

Első mondat:
"Ne értsenek félre: imádom a vendéglátóipart."

szombat, február 28, 2015

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?



Van az úgy, hogy összecsapnak a hullámok az ember feje fölött. Van az úgy, hogy egy fenékkel ülne meg -legalább- három lovat, és azt nem lehet. Egyszerűen nem lehet több, teljes embert igénylő feladatkört ellátni egy embernek, egy életben, egy időben.  Nem lehet kár nélkül megúszni azt, amit anyák milliói csinálnak világszerte a háztartással, a gyerekekkel és a teljes munkaidejükkel, miközben a férjük -esetleg- úgymond besegít. Tehát nem kiveszi a saját részét a közösből, nem a saját feladatait látja el, hanem kegyeskedik a feleség helyett néha tenni ezt-azt. Igen, ennek baj lesz a vége, ha más nem, egy újabb lestrapált, tönkrement nő. Eggyel több, vagy kevesebb, kinek tűnik az fel? 

Senkinek...

Az azonban feltűnik, ha egy kislányt elrabolnak. Egy lányt, akire ennek a bizonyos lestrapált anyának kellene vigyáznia. Felelős volt a barátja gyermekéért, s a kislány az ő felügyelete alatt tűnt el. Az a kisvárosban bombaként robban, hogy a kislányt elrabolták, a bűntudat az egeket ostromolja, a nyomozás pedig újabb bűneseteket tár fel: pedofil erőszaktevő szedi az áldozatait. S hősünk egyre csak magát okolja. Lehet-e ennél rosszabb? Lehet-e rosszabb érzés annál a tehetetlen kétségbeesésnél, amit Lisa érez, mikor kiderül: a legjobb barátnője kislánya az ő hibájából valószínűleg egy pedofil szörny karmai közé került?

Daly igen sűrű világot tár elénk: egymást érik a súlyos meglepetések, senki sem olyan, amilyennek látszik, és valóban nem lehet előre tudni, hogy mi lesz a csattanó. Sodró, olvasmányos, szórakoztató munka, influenza esetén kifejezetten javasolt, amikor a nehezebb irodalom túl soknak tűnik (tapasztalat). Booklányt egészen kikapcsolta.

Amit azonban kevésbé élveztem, az a címben is elhangzó kérdésre adott válasz sugallata, jelesül: lehet annyira fáradt egy anya, amikor bocsánatos bűn, hogy miatta éri tragédia a gyerekét? Ez a felmentés nem tetszik. Nem tetszik még az árnyéka sem annak, hogy egy felelős, felnőtt ember képes legyen hagyni addig fajulni a dolgokat, hogy annak egy ártatlan kis emberi lény igya meg a levét. Állítólag áldozat az a dolgozó amerikai anya is, aki annyira túlhajszolt életet élt, hogy benne felejtette kislányát az autóban, kánikulában, nyolc egész órán keresztül. S még ekkor sem neki jutott eszébe, hogy mi lehet a gyerekkel, hanem szóltak neki, hogy ott a gyerek a kocsiban. Aki hőgutát kapott és kínok között halt meg, egyedül. Vannak tettek, amikre nincs felmentés, sem enyhítő körülmény. Ha egy szülő hagyja eddig fajulni az életét, akkor is felelős. Csak ő, és senki más. 

Másfelől nem tetszett, ahogy a szintén háromgyermekes, dolgozó szerző a könyvben kétféle családot láttat: a beképzelt, pénzes, látszatnak élő, és/vagy pszichopátiás sznobokat, ill. Átlagosékat, akik túlhajszoltak, kicsit csórók, rendetlenek, és a férfiak szükségképpen sörszagúak, de legalább őszintén szeretik egymást, ugyebár. Nos, hogyne. A pénz pedig nem boldogít. Csak szeretet legyen. Az Úr meg majd ad legelőt is hozzá. Estébé, etébé, estébé. 

Könyvnek izgalmas, szórakoztató, értékítéletnek és odamondásnak emiatt számomra nevetséges a "Milyen anya az ilyen?". Ha ez utóbbit nem éreztem volna benne nagyon hangsúlyosnak, akkor csak ajánlani tudnám. Így azonban kritizálom is. 

Első mondat:
"Korán érkezik."

csütörtök, február 19, 2015

Lakatos István: Óraverzum



A Dobozváros óta tudjuk, hogy úgy kellett Lakatos István a magyar kiskorúaknak szóló irodalomnak, mint egy falat kenyér. Kellett, hogy végre valaki a jelen problémáira reflektáljon, és ne akarjon valami élettől elrugaszkodott, értelmezhetetlenül idejétmúlt, esetleg az ostobaságig butított történetecskét letolni a srácok torkán. Megkockáztatom, hogy Lakatos István az prózában, mint Varró Dániel a versekben. És ez jó. Nagyon.

A kiüresedett világ, az elidegenedett társadalom parafrázisa ismét ez a könyv: variációk egy témára, s milyen jó, hogy ez így van! Olyan érzés kelti hatalmába az olvasót, mintha a téma változatlan maradt volna, mint a legutóbbi könyvben, a korosztály azonban ugrott egyet s ezúttal a kiskamaszokhoz szól a szerző. Teszi ezt végtelenül melankolikus módon. Nincs olyan karakter, nincs olyan mozzanat az Óraverzumban, aminek a mélyén ne bújna meg  egy kis szívfacsaró szomorúság. Hiába viccel, sőt, csibészkedik Mirkó gyakran, ha egyszer az édesanyja belehalt a szülésbe, ő pedig ott maradt egy furcsa, félelmetes, felnőtt világban szinte teljesen egyedül a gondolataival, érzéseivel. A tréfák sokkal inkább tűnnek segélykiáltásnak a felnőtt világ felé: (vegyetek már végre észre!), semmint a humor kifejeződésének. Ez a szomorú felütés pedig aláhúzza az egész történetet, s a kötet végére sem tűnik el. Magánymese-sci fibe oltva.

Apropó, sci-fi! A műfaj leginkább az, hiszen elképzelt világban járunk, furcsán gépesítve, bár nekem néhol fantasybe hajlott a dolog, ám az korántsem baj. Tolkien szellemét megidézni mindig dicsőség. Szerettem ezt a különleges világot, az Óraverzumot, a gépezetet, azt, hogy az egész univerzum tulajdonképpen egy bonyolult, fogaskerekekkel összeszerkesztett létsík, egymás fölé szerelt bolygókkal, melyet mechanikusan tartanak karban, mégpedig emberek. Ettől pont annyira precíz, s egyben sérülékeny is minden, mint egy érzékeny svájci óraszerkezet. Esetleg az a bolygó, ahol most élünk. Gyönyörű allegória. Egyfajta dickensi ízt is kapott a mese, de ezt talán csak az iparosodás Angliájának fémszaga adta, s talán ez is csak számomra volt észrevehető. Viktoriánus félhomállyal megtámogatva itt-ott.

A karakterek tekintetében brillírozott a szerző: biztos kézzel, okos névválasztásokkal, kimeríthetetlen fantáziával helyezte el őket a könyvben. Fejlődni is képes szereplőkről van szó, ami általában ritkábban fordul elő egy ifjúsági könyvben, mint illenék. Nagyon okosan megrajzolt Szaffi néni figurája, aki egyfelől nő, másfelől panelen kívüli szereplő. Nem egy eltúlzott nemi jellegekkel felfestett férfias amazon, hanem nőként él, nőként gondolkodik és nőként okos. Tetszetős. 

Az Óraverzum világa nem egy steril mesevilág: valódi ízek, fények, szagok keverednek a mítoszok világával. Azonban a kis Mirkó gyakran gusztustalanságig menő viccein  a jó eszű olvasó nem botránkozik meg egy percre sem, ugyanis a legmesszebbmenőkig mellőzik az öncélúságot. Minden hangnak és szagnak ott a helye, ahol éppen megjelenik a sztoriban. Másfelől árnyalják a képet, hogy ne egy steril, kétdimenziós, ostobácska könyvecske legyen ez is, mint oly sok más. Kiskamaszként imádtam volna, faltam volna ezt az Igazi Könyvet. Mert nem néz ostobának, mert nem akar az olvasó helyett gondolkodni, mert nem akar erőszakkal burokba zárni, vagy megfoghatatlan, archaizáló konfliktusokat lenyomni az olvasó torkán. Felnőttnek nézi a növendék emberfőt. Végre valaki! 

Első mondat:
"Azt mondják, réges-régen, amikor még új volt a világ, az éjszakák is fényesen ragyogtak."

csütörtök, február 12, 2015

William J. Dobson: Diktatúra 2.0



Ez a 21. századi zsarnokok természetrajza alcímmel ellátott könyv az utóbbi idők legnagyobb revelációját hozta a számomra. Kiderült belőle ugyanis, hogy nem csak a gondolkodásom hibádzik bizonyos témákban, de mind engem, mind a közbeszédet annyira gúzsba kötnek a korábban megszokottak, a tanultak és a történelem, hogy nem tudunk elvonatkoztatni.

Ez pedig a modern kori diktátorok kezére játszik. Az eddigi ismereteink szerint egy diktátor annyira távol áll a demokráciától, hogy nagy valószínűséggel nem demokratikus eszközökkel jutott hatalomra, de semmiképpen nem demokratikus (rész)módozatokkal gyakorolta a hatalmát. Mintha mindannyian elfelejtettük volna ismereteinket Caius Julius Caesarról, vagy egy közelebbi példával élve: mi a helyzet Adolf Hitlerrel? Az autokrata háborús bűnös zsarnokkal, aki a demokrácia szabályait kihasználva, a "mindent szabad, amit kifejezetten nem tilos"-elvet követve ragadta meg a hatalmat, hogy aztán ne eressze el, csak egy porig égetett fél világ és saját  szánalmas öngyilkossága árán. Régen elmúltak azok a szép idők, amikor egy diktátort ilyen könnyen fel lehetett ismerni. Körülbelül akkoriban, amikor az egymással háborúban álló felek szépen megegyeztek a csata helyében és idejében, ahová és amikor elvonulva szépen lejátszották az ügyeiket. 

Egy mai autoriter zsarnok ennél furfangosabb. Ő soha nem nevezné magát egyszemélyi vezetőnek, biztosan tagadja, hogy elmúlt volna a demokrácia az országában, sőt: előszeretettel hivatkozik azokra a demokratikus részjelenségekre, melyek léteznek az ő országában is, hasonlóan X és Y államokhoz. Hiszen az Egyesült Államok elektori rendszere önmagában a demokratikus választójog megsértése, akkor neki papolnak, aki engedélyezi, sőt, fenn is tartja az egyenlő választójogot? Miért lenne gond a választókerületek átrajzolása, hiszen a szomszédos államok egyikében is ezen az elven húzzák meg a határokat? A választási szabályok módosításával elég, ha a voksok 50%-át szerzi meg, s máris övé a képviselői mandátumok 85%-a? Ugyan, kérem! Hiszen vannak szabad választások, nem igaz? A sajtó javarészt neki dolgozik és az ellenzéki vagy tárgyilagos médiumok a szakadék szélén táncolnak, hiszen minden létező módon ellehetetleníti őket a regnáló rezsim? Micsoda feltételezés! Van sajtószabadság az ő országában. Mert egy modern kori diktátor soha nem vérezteti ki teljesen a sajtót, mindig hagy egy kis, halk ellenzéki hangot hivatkozásul arra, hogy na ugye! Nála sajtó szabadság van.

Zaklatják a civil szféra képviselőit? Ugyan már, természetesen soha nem tenne ilyet az ő demokratikus rendőrsége! Arról igazán nem tehet, hogy adójogi és elszámolási szabályokat sértenek meg. Diktátorunk ártatlanul a kamerába pislog, majd egy töredékmásodperccel később, mint ahogy az természetesnek hathatna felrántja szemöldökét az őszinte megdöbbenéstől méltatlan feltételezés és a Hatalmas Csalás felett érzett megrökönyödésétől, majd fölényes félmosoly jelenik meg idegesen rángó szája sarkában, vizenyős tekintet kíséretében. Rend van nálunk, kérem. Igény is van rá. 

Apropó, rend! Hát nem érdekes, hogy mindig van egy ellenség, ami ellen szervezkednünk kell? A belső és a külső ellenség a nagy múltú hazánkra tör! Éberség, elvtársak! 

".... a tömeg ütemes kiáltozással örök hűséget esküdött, és nagybetűs táblák hirdették, Isten óvja a Fényességest, ki harmadnapon halottaiból feltámada; egyszóval vég nélkül folyt az ünneplés, s még csak nem is kellett titkos cselekkel ébren tartania a lelkesedést, mint sokszor azelőtt, mert az államügyek most maguktól elintéződtek, a haza haladt, ő egymaga volt a kormány, és senki sem zavarta akaratának szabad folyását sem szóban, sem tettel, mert olyan egyedül volt a dicsőségben, hogy már ellenségei sem maradtak." (G.G. Marquez: A Pátriárka alkonya)


Mire ez a pont elérkezik, addigra általában túl késő. Túl késő diktátort kiáltani, a rezsim annyira beágyazódott, hogy szinte megdönthetetlennek látszik, a vezető és sleppje annyit lopott az emberek adójából, hogy több generációra bebiztosítva érzi magát és becses proli famíliáját. Amíg egy apró szikrától, a legváratlanabb pillanatban lángba nem borul az egész rendszer, aminek árát ugyanazok fizetik meg, mint magát a rezsimét: a polgárok. Mindezt azért, mert elfelejtettük átírni a közéleti diskurzus szabályait. Azért, mert az állandóan változó világunkban elfelejtettük újradefiniálni a rabló zsarnokot és rendszerét. 



Elég, ha csak szétnézünk a világban, Ázsiától Dél-Amerikáig. Valóban az a legfajsúlyosabb kérdés, hogy minek nevezzük a diktátort, vagy talán azzal kellene végre foglalkozni, hogy mit tesz?

Első mondat:
"Peter Ackerman irodájában ülünk, a Pennsylvania sugárúton."

szerda, január 28, 2015

Fábián Janka: Koszorúfonat



Nem fogom századszor is leírni, hogy felbukkanásával Fábián Janka nősorsaival, leányregényeivel mekkora űrt töltött be a magyar irodalom palettáján: nagyot (na, tessék, csak leírtam!). Ami önmagában elég lenne az üdvösséghez, hiszen egy kis békebeli porcukorillatra, kedves romantikára, kis történelmi kitekintésre minden (kis)lány kapható időnként, főleg, ha elidegenedett a valóság. 

Ami ennél azonban többre visz, az az, ha az író maga képes megújulni, úgy fejlődni, hogy közben nem veszíti el olvasótábora nagyobb részét, ami pedig különösen fontos egy olyan írónőtől, akit tulajdonképpen az olvasók fedeztek fel. Volt ugyan kisebb felbolydulás a langyos, cukorszirupos állóvízben, amikor az előző könyvében, az 'Adél és Alizban' valódi jellemtulajdonságokkal ruházta fel az egyik szereplőt, aki nem átallott -főszereplő létére- romlott lenni, ám pont ezzel a gesztussal léptette ki karaktereit a két dimenzió keretei közül. A műfajhoz, persze, hozzátartoznak az egyszerűen kódolható karakterek, de azért ott is lehet tágítani a határokat picit. Már akkor reményeimnek adtam hangot, hogy Janka nem felejt el kicsit -csak picit- más lenni, életszagúvá válni, ugyanis széles a spektrum a cukrozott langyos szirup és a már történelmi leányregény között, a szerző pedig lassan kezdett elcsúszni Szirupország felé. 

Amit visszahozott akkor, azt nem engedte el most sem: a történetszövéssel adott valóságszagot, életszerű apró bukét a Koszorúfonatnak. Nem vállalkozott az első magyar orvosnő történetének megírására, de főszereplőjévé léptette elő a második orvosnő küzdelmeit, az élet minden területén. A Lotti örökségének különálló folytatásában a csúnyábbik, de okosabb lánytestvér áll a középpontban, s küzd meg a kiegyezés utáni monarchia minden előítéletével azért, hogy orvosként végezhessen Svájcban,  hogy utána mégis nővérként praktizáljon a nőelnyomó, patriarchális társadalmi berendezkedés okán. Magánéletében pedig meg kell küzdeni azzal, hogy nem elég szép, s ha ez nem lenne elég egy fiatal lánynak, megkapja a sorstól a nagy kontrasztot: az álomi gyönyörű testvért. 

A kötet legnagyobb erőssége azonban, feltétlenül a nyelvezet. Az írónő rengeteget csiszolódott mostanra, az esetleges, kisebb vadhajtásai mind letörtek, nem döccen meg a történet egy-egy oda nem illő, túlfinomkodott félmondattól egyszer sem. Kifejezetten jólesett elengedni ezeket az apró hibákat, végre tudtam úgy olvasni Fábián Jankától, hogy elengedhettem magam, s csak hagynom kellett, hogy elandalítson, mégpedig úgy, hogy egyszer sem rándultam össze a döccenésektől. Egyszerűen csak élvezettel kapcsolódtam ki. Éppen ezért bízom benne, hogy követi a mostanában megkezdett utat, mind történetiségben, mind stilárisan. Ez áll neki a legjobban, ráadásul úgy tippelem, ezt élvezi ő is írás közben a legjobban. 

Első mondat:
"A kislány egy fa törzséhez simulva, egy bokor mögül kukucskált az öreg udvarház bejárata felé."