szerda, október 29, 2014

Brian Wansink: Evés ész nélkül



A hülyeség korában (gyk: jelenleg) a könyv címében foglalt megállapítás az emberiség gazdagabbik felének alapállapota. Ész nélkül eszik mindenki, mert megteheti, mert alkalom mindig adódik rá, mert elhiszik, hogy ez nekik jár és ez a dolgok/alkalmak normális menete, s teszik ezt úgy, hogy nem is sejtik, milyen mértékben vannak manipulálva. 

Tudom, Olvasó, te nem vagy ilyen. Te okosabb, megfontoltabb, iskolázottabb és tájékozottabb vagy annál, hogy akár egy falatnyi ételt is úgy vásárolj meg, hogy arról ne hoznál megfontolt döntést. Soha nem vettél magadhoz ételt vigasztalásképpen, soha nem etted magad degeszre karácsonykor, nem ittál sokat társaságban, sőt: egy dkg súlyfölösleged sincs. Ha véletlenül ezek egyike illene rád, akkor rossz hírem van: "terelnek, de vadul" (in memoriam Hofi Géza). 

A legkevésbé sem valóságtól elrugaszkodott dolgokról szól Brian Wansink könyve, ezt mindenki a saját bőrén is tapasztalta már, amikor megvett csak most 3 zacskó chipset akciósan, holott igazából egyet sem akart. Bele sem lehet gondolni, hogy mekkora pénzek mozognak az élelmiszeripar vonatkozó kutatásaiban, ha az amerikai hadsereg is pénzeli ezeket. Hogy miért? A válasz kézenfekvő: az éles helyzetben, gázolaj bűzében, porban fekve, véresen, közelharcban résztvevő katonáknak akkor is meg kell enniük 3-6000 kalóriát, és meg kell inniuk 4 liter folyadékot, ha a körülmények, mondjuk úgy: nem túl étvágygerjesztőek. Ezt okos rábeszéléssel nem lehet elérni, hiszen nem állhat egy kedvesnővér minden katona mellett a harctéren. Így marad a manipuláció, azaz az ételek és italok ízének, csomagolásának, illatának mesterségesen olyanná tétele, hogy a katona ne tudjon neki ellenállni, s a vérző hullák vagy robbanások közepette is enni, inni akarjon. Azt pedig nem hiszi senki (ugye, nem?), hogy ezeket az eredményeket nem alkalmazzák a különféle élelmiszeripari cégek.

Miért fontos ez az egyszeri, kissé elhízott fogyasztó számára? A válasz egyszerű: ha ismerjük ezeket a manipulációkat, illetve azokat a dolgokat, melyek hathatnak a fogyasztási szokásinkra, uralni, s így megváltoztatni is képesek vagyunk azokat. Kialakíthatunk a miénknél okosabb étkezési szokásokat a gyermekeinknél, vagy átfordíthatjuk azokat. Ha felismerjük, hogy az egy nap a szervezetünkbe bevitt élelmiszer húsz százalékát akár úgy el is hagyhatnánk, hogy az észrevétlen maradna számunkra, sokkal könnyebb lenne például uralni a testsúlyunkat, és sikerre vinni egy fogyókúrát. Sőt -istenbizony'-, de le tudnánk tolni a gyerek torkán a brokkolit. A férjén a salátát. A sajátunkon meg gyümölcstálat, igen, komolyan, csoki helyett

Egy szó, mint száz: ha ismerjük, megismerjük és felismerjük ezeket a szabályszerűségeket, azokat könnyen a magunk, s így az egészséges életmód szolgálatába állíthatjuk. Nem csak egy kínkeserves fogyókúra, hanem egy hosszú, egészséges élet erejéig.

Mindezek után kinek ajánlanám ezt a könyvet? Annak, akinek gyereke van,  vagy gyermekvállalást tervez, annak, akinek súlyfölöslege van, s annak is, aki ette már magát kidurranásig a nagyi töltött káposztájából. Szóval, tulajdonképpen mindenkinek.

Első mondat:
"Kivétel nélkül mindenkire igaz, hogy leginkább a környezete határozza meg, mennyit eszik." 

szerda, október 22, 2014

John O'Farrell: A férfi, aki elfelejtette a feleségét



A lényeget mondjam, vagy írjam körül? Mi tesz neked jobbat, Olvasó? Nem ez a könyv az, amit rommá fogok elemezni, így kimondom kereken: ilyen érdektelen könyvet én már régen olvastam. Holott minden adott (lett volna) a sikerhez: egy sikeres humorista, mint szerző, aki mindenkinek adott már poén-tanácsot, aki számít, mielőtt maga is politikai pályára tért. Az íráskészsége is elég kellemes, olvasmányos munkát adott ki a kezéből, sőt, többször fel is nevettem olvasás közben egy-egy vicces mondaton, ráadásul az alaphelyzet is érdekesnek ígérkezett. De -mert mindig van egy 'de'- ebből most hiányzott a varázspor. 

Adott egy átlagos külsejű, teljesen hétköznapi pasi, aki egyszerre arra eszmél a metrón, hogy fogalma sincs semmiről. Sem arról, hová tart éppen, sem arról, hogy ki ő, mert egycsapásra elfelejtett mindent. Ún. pszichogén fuga állapotba került, ami időlegesen kitörölt a fejéből minden emléket. Kórházba kerül, majd egy baráti házaspárhoz (akik kifejezetten szórakoztatóak egyébként), hogy újra felépítse az életét. Megtudja, hogy házas és két gyereke is van, de egyúttal azt is, hogy éppen válnak. Megismeri az édesapját, akit hamarosan el is veszít. Komoly dilemmákat szül a sajátos pszichés állapota, sokkal több feldolgozni valóval, mint amit felületesen belegondolva sejthetnénk. Ez a komoly oldala a kötetnek, ami, azonban, súlytalanra sikerült. Magamra voltam hagyva közben, az író pedig annyira el volt foglalva a gondosan csiszolt poénok minél pontosabb elhelyezésével, hogy eszébe sem jutott: itt bizony egy olvasót kellene megszólítani.

Valahol a kétharmadánál fulladt érdektelenségbe a dolog, holott végigolvastam, mert mindennel így teszek. Tudjuk, csak az ember olvas... Annyira vártam, hogy a szerző majd rávilágít édesen-búsan, hogy mennyire determinál minket a környezetünk, hogy a házastársunk, a családunk mennyire szerves részét adják a jellemünknek, így szükségképpen csalódnom kellett, amikor a kézenfekvőnek tűnő, ám mégis hiányzó tartalom helyén csak az űr pangott a lapokon. 

Kár érte. Sokkal többet vártam egy-két csattanós mondatnál, tökéletesen időzített poénnál vagy gördülékeny mondatoknál. Tisztességesen van megírva, rosszat nem tudok róla mondani azon kívül, hogy egyszerűen nem hatott. 

Első mondat:
"Emlékszem, gyerekkoromban gyakran néztem a Mr. és Mrs.-t ."

kedd, október 14, 2014

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája



A nők megérzik az ilyesmit, állapítja meg az alcímben az alcímben a férfi szerző. Az a férfi szerző, aki jól beszél a nők hangján, sőt: az átlagos merítésből az okosabbnak tűnő nők hangján szólal meg az egyes szám első személyben megírt Vágyaim listájában.

Legfőképpen azért voltam kíváncsi erre a könyvre, mert nem tetszett a hazai visszhangja. A szakma A-tól Z-ig kis kézlegyintéssel, lesajnálással reagált a kötetre, mint butácska, tartalmatlan lektűrre, mely kiadásának egyetlen célja az, hogy talán némi bevételhez lehet általa jutni, egyéb haszna semmi. A harmadik ilyen vélemény után  kezdtem el olvasni, csakazértis'. Írjam le azonnal, hogy a szakma tévedésben van, vagy tartogassam az értékítéletet a végére? Bár azt hiszem, fölösleges húzni az időt: ez a könyv jó - és nem azért az, mert "könnyen olvasható".

Nem a szerelemről szó, bár arról is esik benne szó, sokkal inkább a boldogság kereséséről, arról, hogy mi tesz, mi tehet valóban boldoggá akkor, ha már sok éve házas vagy, tulajdonképpen megvan mindened, de túl sok célt már nem találsz a világban. 

A főszereplő, Jocelyne, középkorú asszony, enyhe súlyfölösleggel, két fiatal felnőtt gyerekkel, egy átlagos férjjel, kis rövidáru-boltocskával és egy bloggal, ami a kézimunkáról szól. Élete tökéletes képe a jelenkornak: a házasságából régen elveszett már a tűz, de azért kellemesen megvannak, a férje valaha ivott, melyről igazán soha nem szokott le, ami abból is látszik, hogy alkoholmentes söröket iszik minden áldott este és a tévé előtt alszik el, a fia cél és felelősségtudat nélkül lézeng a világban, a lánya, elutasítva a tökéletes kispolgári, hazugságokkal terhelt létet, egy másik országban készít filmeket. Mégpedig olyan dokumentumfilmeket, melyekben ki tudja mondani az igazságot, a kíméletlen, fájdalmas, kendőzetlen valóságot, amit a saját családjában tagadással és hallgatással próbálnak meg kezelni.

Az asszony, a kényelmes-unalmaska életében, szórakozásképpen blogol a kézimunkáról, azoknak az asszonyoknak, akik Csipkerózsika-létben szenderegnek maguk is, várva valamire. A szerelemre, a csodára, arra, hogy valaki végre meglássa őket is, arra, hogy talán egyszer jobbra fordul majd az ő életük is. Megannyi Bovaryné, láthatatlan szálakon kötődve egymáshoz. 

Amikor pedig a főhős nyer a lottón, mégpedig több, mint 18 millió eurót, akkor derül ki igazán, hogy mennyire hazug a kellemes élet máza, amivel magát is áltatja hosszú évek óta. Nem meri elmondani ugyanis a nyereményt senkinek. Fél, retteg a pénz okozta változástól, attól, hogy mi lenne az életével, a házasságával, a megszokott pocsolyával, amiben tocsog... Nem tesz mást, mint egyre csak listákat ír (Vágyaim listája), hogy mit tenne, ha merne, ha merné használni azt a pénzt.  Addig a napig, míg a nyereményt tartalmazó csekk el nem tűnik gondosan kiválasztott rejtekhelyéről: a férjével együtt. 

Sokkal többről beszél ez a könyv, mint a szerelemről. Szinte lakonikus néhol, balladai másutt, de értő füllel kell hallgatni a szavát, mert egyfelől kórképet fest a jelenkor élethazugságairól, másfelől pedig megkísérli megmutatni a valóban értékes dolgokat, azt, ami igazán számít. Harmadrészt nem szájba rág, hanem gondolatokat indít el az olvasóban, értékrendről, saját életről, hazugságok hálójáról félelemről, bántalmazó kapcsolatokról. Önmagunkról. 

Első mondat:
"Mindig hazudunk magunknak." 

hétfő, október 13, 2014

Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak



Az egészen hosszú,vaskos kötetek, sagák sajátos olvasótáborral bírnak. A vérbeli, hétpróbás profi olvasók alig várják, hogy valami ilyesféléhez juthassanak, elmerülhessenek a részletesen megrajzolt világukban,  az új világ törvényeiben és szokásaiban, azonosulhassak a karakterekkel. Van abban valami varázsos, amikor -ahogy a mondás tartja- új életet élhet meg az olvasó, hosszan, komótosan pergetve annak napjait.  

Carsten Jensen a 'Mi, vízbefúltak' szerzője újságíró, többszörösen kitüntetett író. Ugyanakkor végtelen türelemmel rendelkező valaki, hiszen aki képes egy hétszáz-valahány oldalas történelmi kalandregényt letenni az asztalra -ami ráadásul csak a jól megválasztott könyvformátum miatt nem lett hosszabb-, az nem lehet más, mint a türelem bajnoka. Türelmesnek és elhivatottnak kell lenni ahhoz, hogy ez ilyen minőségben születhessen meg. 

A kötet történelmi regény, saga a dán kikötőváros, Marstal történetéről, melyhez a szerzőt szoros szálak kötik, hiszen a szülővárosáról van szó. Ezen a szemüvegen át, a marstali hajósemberek történetein keresztül mutatja be a tulajdonképpeni modern Dánia megszületését, ezt a fájdalommal teli, nehéz születést. 

Nem könnyed olvasmány, még a nagy történetek szerelmesei számára sem: az efféle történetekről mondják, hogy nem adja könnyen magát. Aki egyszerű, könnyed szórakozást keres a lapokon, az valószínűleg csalódni fog. Sokkal súlyosabb, merészebb ez a vállalkozás: a klasszikus irodalmi alakok archetípusai öltenek testet egy-egy tengerész karakterében, vagy a mellettük élő asszonyaik figuráiban. Mintha megelevenednének a klasszikus homéroszi szereplők, mind, a kalandozó hajósok és mind, az általuk, miattuk, értük szenvedő női sorsok. Sőt, a nagy, kultúránkba ezer oldalról beleoltott ördög (kísértő) figurák, lelkiismeretlen nyerészkedők, kísértésbe vitt és lelküket eladó emberek, Faustok és Mephistók is beleszövettek a történetbe. 

A szerzőt -maradván a görög képnél- már-már a moirak egyikeként kell elképzelnünk: a Végzet uraként fonja, gombolyítja és vágja el, kérlelhetetlenül a szereplők életfonalát, hogy a szőttes, ami kirajzolódik végül, ne legyen más, mint maga az élet, a történelem. Ebben az is benne foglaltatik, hogy egyetlen pillanatra sem inog meg a keze, amikor az általa legnehezebb sorsfeladata elé állított hős hatalmas lelki szenvedést él át, de akkor sem, ha meghal. A Végzet nem törődik olyan kisszerű dolgokkal, mint a púderezés vagy a jóérzés: az élet kíméletlen, csakúgy, mint az ógörög eposzokban.

Van ebben a könyvben valami nehéz, súlyos gyönyörűség. A terhek és tehertételek mélysége, a lélek szenvedései a nagy orosz realisták erejét és eszköztárát idézi meg a lapokon. A lassan csorgó történet egy percre sem keresi az olvasó kegyeit, de nem is engedi el a kezét. Nem marad magára egyetlen pillanatra sem, teszi ezt úgy, hogy egy másik dimenzióba helyezi át ennek az egyébként ízig-vérig történelmi regénynek az olvasóját: olyan vidékre, ahol az élet majdnem kegyetlenségig kíméletlen, mert a fennmaradásért vívott harc lehántott már róla minden lényegtelen mázat, oda, ahol az idő lassan csordogál, de minden percnek tartalma és súlya van. 

A legnagyobbakhoz kell mérnünk a 'Mi, vízbefúltakat',  mert, bizony, méltó hozzájuk.  

Első mondat:
"Laurids Madsen már a mennyben volt, ám csizmájának köszönhetően visszatért a földre."

péntek, október 10, 2014

Emmanuel Hadjiandreou: Hogyan süssünk kenyeret



A reneszánszát éli manapság minden, ami a régi korokhoz és a hagyományokhoz köthető a gasztronómia területén. Elég, ha csak a gomba módra szaporodó közösségi kertekre, termelői piacokra gondolunk, a méltatlanul túlárazottan sokakra rásózható "házi" lekvárokra, sajtokra, szörpökre, egyebekre. Ezzel párhuzamosan egyre nő az igény arra is, hogy ellenőrizni tudjuk: mi az, amit megeszünk? A legjobb módszer erre a saját készítés: a kontroll illúzióját adja ebben a kiszámíthatatlan világban, így hisszük: urai lehetünk az életünk legalább egy kis szeletének.

A tudás pedig elveszett, vagy csak nyomokban van jelen. Ami korábban egyértelmű volt, az öregek tapasztalatának átörökítése, az, hogy kapcsolatunk volt az étellel, a természeti környezettel és el tudtunk tenni egy befőttet vagy megsütni egy kenyeret, az mára kuriózummá vált. E sorok írója olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy emlékszik az idősödő kézre, amely a tésztát dagasztotta, a mozdulatokra, melyek a sok évtized rutinját hordozták, azokra a konyhai tevékenységekre, melyek mára az egyik legfontosabb ajándékként élnek benne. A gyökerekre. Tudom, hogyan kell megsütni egy kelt tésztát, mik a buktatók és mit nem szabad elkövetni, hogy mikor jó a tészta, és mikor kell még folyadékot pótolni, azt is, hogy meddig tart egy recept rugalmassága. Ám azt is látom, hogy ezzel kivételesen szerencsés vagyok. Másoknak nem volt olyan csodás nagyanyjuk, aki, miután meghallgatta a tévében a taxisblokádról szóló híreket, kezet mosott, kötényt kötött volna, és bedagasztott volna egy kenyeret. A történelmi rutin...

Tehát, kenyeret sütni sokan szeretnének, ám annál kevesebben értenek ahhoz az alkímiához, ami a kovásszal és az Élettel, a kenyérrel jár. Nincsenek meg az alapok, így hamar elfogy a kísérletező kedv, amikor kiderül, hogy a megfelelő minőségű kenyér sütéséhez nem elég elolvasni egy receptet, oda tudás kell, erről-arról. Ráadásul dagasztani fárasztó is, a lelkesedés pedig hamar elapad a hipermarketes, pár száz forintos, mondjuk így: megszokott minőségű kenyerek árnyékában. Hiszen valljuk be: sokszor olyan messze vannak ezek az élelmiszer-ipari termékek a valódi, tápláló ételtől, mint Makó Jeruzsálemtől. 

A témában a blogok nemzetközi szinten is szaporodnak, kenyérsütő csoportok alakulnak, a lelkesedés töretlen. Ebben a tárgyban viszont nehéz, ha nem is lehetetlen jó minőségű könyvet találni, pontosabban olyat, amitől valaki, aki látott már kovászt közelről, ne kezdene el gúnyosan mosolyogni, nyugtázva, hogy ismét az egyszeri fogyasztó átveréséről van szó. Közben pedig a valódi kenyér ára az egeket ostromolja, s manapság mindent el lehet adni hatszoros áron, ha rábiggyesztik a "kézműves" jelzőt. Újabb gúnyos félmosollyal balra el...

Emanuel Hadjiandreou könyve 2012-ben elnyerte a legjobb brit elsőkönyvesnek járó díjat, amit Booklány, a kötetet áttanulmányozva nem is vitat el tőle. A gyönyörű kiállítás alapossággal, szaktudással és amatőröknek is követhető metodikával párosul. Egészen az alapoktól építkezik: szót ejt a felhasználandó eszközökről, a hozzávalókról: a lisztfajtáktól egészen az olyan egyszerű dologig, mint a víz. Áttekinthető, számozott lépésekben épít föl egy-egy receptet, melyekhez minden esetben fázisfotók sora is csatlakozik. Így pontosan tudhatja  a botcsinálta pék végre, hogy milyen az a "selymes felületű" tészta, hogy néz ki, amikor "kezd rugalmassá válni" a cipó, s mi az az állag, amit el kell érnie, mielőtt tovább lépne.

Az egyszerűtől építkezik a bonyolultabbak felé: egyszerű, élesztős kenyerekkel indít, majd lépésről lépésre, szintén fázisfotókkal illusztrálva mutatja be a kovász készítésének metódusát, majd annak gondozását, alapos leírással kiegészítve. Ezután pedig következnek a kovászos kenyerek, a sörös kenyértől a francia parasztkenyéren át desszertkenyerekig. De helyet kap a kötetben az eredeti (!) baguette receptje is, a croissant, a koppenhágai mazsolás csiga és a pains aux raisins is, nem is szólva a többszörösen díjnyertes marcipános stollenéről, ami karácsonykor kipróbálásra is kerül a konyhámban, az már bizonyos. Ráadásul: végre egy könyv, amiben tudja a recept írója (nem hiába, hétpróbás profiról beszélünk), hogy a kedvencem, a bagel formázása nem rudak körré tapasztásával történik...

További dicsérő szavakat kell ejtenem a kiadó remek húzásáról: a fordító személyéről. A többszörös szakácskönyvszerzőt, a nagy gasztro-mesélőt, Marton Leventét kérték fel, és milyen jól tették! Öröm olvasni a csiszolt, hozzáértő, stílusos mondatait. Ritka eset a szakácskönyvek piacán, amikor egy jó alapanyagot nem rontanak el kutyaütő fordítóval. Az egyik felelős szerkesztő, Haulitus Anikó neve szintén ismerősen csenghet egyes gasztronómiai rovatok olvasóinak, egyfajta garanciaként a minőségi munkára, nyelvezetre.

Egy szó, mint száz: kezdőknek több, mint kiváló itiner, profiknak szép ajándék egy ilyen, nem csak a magyar ízlés szerint megszokott, néha unalmas fehér kenyérféléket tartalmazó könyv. Booklány szereti. Még akkor is, ha tudja: a civilizációk végnapjait szokta jellemezni egy ilyen erős, hedonista rajongás az ételek iránt. Ez a könyv hattyúdalnak sem utolsó.

Első mondat:
"Amióta az eszemet tudom, a sütés fontos szerepet játszott az életemben."

kedd, október 07, 2014

Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt



A  meggyőződéses olvasót alapvetően kétféle meglepetés érheti, amikor egy új könyvbe kezd: valami jóra számít és rosszat, de legalábbis rosszabbat kap, vagy nem bízik semmi eget rengetőben, pont ezért éri olyan váratlanul a kis csoda, amit végül megkap. Mondanom sem kell, ez utóbbi meglepetést mi, mániákusok, sokkal jobban szeretjük.

Sue Townsend, az Adrian Mole-történetek hallhatatlan szerzője, utolsó könyvével nagy meglepetést okozott. Persze, az eddig is tudható volt, hogy az írónő fanyar humora egészen kivételes, és az is, hogy előszeretettel és kiváló érzékkel tart görbe tükröt a brit társadalom elé, ebben a kötetben azonban valami egészen páratlan dolog történik. Az olvasó, miközben egyre nagyobb odafigyeléssel forgatja a lapokat, ráébred, hogy a itt bizony egyetlen szó sem véletlenül került pontosan a helyére, s nyilvánvalóvá válik az is, hogy éppen valami fontos dolgot olvas. 

A történet szerint Eva, egy átlagos nő, feleség és anya, egy napon, miután hiperintelligens ikergyermekei elköltöztek a főiskolai kollégiumba, úgy dönt, nem kel fel többé az ágyából. Egy évre szabadságolja magát az életéből. Az, hogy mi vezette erre, s milyen hatással van ez a családja tagjaira, valamint szűkebb és tágabb környezetére, csak lassan bontakozik ki a történetben. Kíméletlenül nyers képet fest a szerző anyaságról, házasságról, gyerekekről, tömeghisztériáról, de arról is, hogy milyen olcsó, sekélyes és végső soron mennyire önző is az ember. Előítéletek, fájó sebek és -sajnos- nagyon is emberi métely kerül terítékre a könnyed felütéssel induló, keserédes tragikomédiában. 

Úgy nevettet, hogy sírni volna kedvünk, s úgy bölcselkedik, hogy az aha-élmények sora szinte katarzissal ér föl. Ezer árnyalat, még több íz: jóféle koktél született. 

Mivel Townsendet nem kapta fel úgy az amerikai marketing-gépezet, tartok tőle, hogy sajnos tömegek nem fogják megtudni, hogy élt egy asszony Nagy-Britanniában, aki sokkal jobban tudta ábrázolni a társadalom és az ember valódi arcát, mint az Rowling tett az agyonhájpolt Átmeneti üresedésben. Sajnos. Pedig végtelenül szomorú lenne, ha egy ilyen erős metaforákkal megtűzdelt, kacagtatva felkavaró alkotás nem kapná meg a neki járó helyet, minden olvasni szerető sorstárs könyvespolcán.

Egy kiváló humorral és különleges éleslátással megáldott szerző maradandó hattyúdala. Kötelező olvasmány, feleim!

Első mondat:
"Amikor elmentek, Eva bereteszelte az ajtót, és kihúzta a telefont."

szombat, október 04, 2014

Sarah Wilson: Leszoktam a cukorról



Itt ez a könyv, ami annyira tetszik és egyben annyira mégsem. Gyönyörű a kiállítása, egészen más a küllem, mint a megszokottak, laza, jól kezelhető, könnyen áttekinthető, a szemnek nagyon kedves, sőt: ízig-vérig 2014. Ez már eleve több, mint amit a hasonló kiadványok 95%-a képvisel, ha egészen őszinte akarok lenni. De mit is vár el az ember egy valamikori Cosmopolitan-főszerkesztőtől, ha nem perfekt küllemet? 

Ugyanakkor mit várhat az ember ugyanettől a tévéstől, Cosmo-girltől és bloggertől, mintsem logikai buktákat és tudománytalan kijelentéseket? Sajnos néha azt is kap az olvasó, szóval, csak csínján a könyvbéli magyarázatokkal!

Lássuk az alapvetést: a cukor méreg, drog, s mint ilyen, függőséget, majd súlyos betegségeket és -nem kevésbé súlyos- hájat okoz. Ezzel itt a fotelomban nagyjából egyet is tudok érteni. Kevesebbet kell hát belőle enni-ez is igaz. Azonban leszokni nagyon nehéz, hiszen az ember ellen dolgoznak a megszokások, a vágyakozás az újabb adag után, valamint az élelmiszeripar is, ami a kolbásztól a zsírszegény joghurtig módszeresen mindenbe cukrot adagol. Ezen az úton,a leszokás, ha úgy tetszik: a kitisztulás útján akarja végigvezetni a szerző a sorstársait, saját tapasztalatokat és 108 cukormentes receptet vetve a papírra. 

A kezdeményezés kiváló, hiszen világméretű elhízásjárványtól szenved az emberiség "jobban" élő fele, s lassan felbecsülni sem lehet ennek egészségügyi -s így gazdasági- hatásait. A huszonnegyedik órában sokan nyomják a vészcsengőt, de még többen lovagolják meg a könnyű pénz reményében a kövér vagy a cukorfüggő emberek álmait az esztétikus, egészséges testről. 

Ami pedig valaha volt az Atkins-diéta, azt ma paleo-nak vagy paleolit diétának/paleolit táplálkozásnak hívják, melyben végső soron a gabona és  a szénhidrát egyéb formái számítanak ellenségnek. Ennek egyik szelete ez a könyv is, bár csak érintőlegesen: nem hirdet élethosszig való tiltást, csak két hónapot kér a delikvensektől. Addig tart a kúra, ami után a cukorhoz való hozzáállás megváltozását ígéri, s azt, hogy a mértékletesség jegyében utána lazulnak a szabályok. Mint olyasvalaki, aki már "lejött" a cukorról sokkal korábban (magától), annyi biztos, hogy ez az út nem könnyű, s nem árt hozzá egy jó itiner, no meg egy segítőtárs sem, aki segít, támogat, tanácsokat ad, ha kell. 8 hét nem a világ: ki kell próbálni! 
Talán éppen ez az ausztrál ízlés, hangulat és a csajos, könnyed szellem lesz a kulcs az új élethez. Akár az is lehet, mert a potenciál meg van benne, látszik a belefektetett sok munkán. 

Hogy Booklány könyve lenne ez? Határozottan nem. Azonban sokaké az lehet, a függőség leküzdése felé vezető rögös úton, útban az egészséges ételek felé. Ha sikerül, s végül a testünk uraivá válunk, amit boldogan táplálunk is, nem csak etetünk, az kész főnyeremény. 

Első mondat:
"Mit kellene ennünk?"

kedd, szeptember 30, 2014

Renate Wagner-Wittula: Bécsi konyha



A legjobb recepteket kísérli meg megidézni a Corvina Kiadó gasztro-kiadványa, amit e sorok írója kissé kétkedve kezdett el forgatni. Booklány nem híve a panírkonyhának, így azt sem értette sohasem, mi ez a felhajtás a borjúbécsi és hozzá rendeltetett krumplisaláta körül. 

Amíg meg nem kóstolta azokat. Akkor ugyanis tisztulni kezdett a kép, felvillant, hogy talán mégis lehet ebben valami jóság és fantázia, végül mégis összeforr, ami összetartozik, jelen esetben a borjúhús a kiflikrumplival. Ezen a ponton kezdtem el nagyobb érdeklődéssel forgatni ezt a decens kis kiadványt. Dacára annak, hogy -valljuk be őszintén-, a monarchiás konyha a gasztronómiában kicsit is jártasak számára ezen a tájékon túl sok újat nem tartogat. Amit viszont igen, az egy merő csatamező: a mai napig képesek egyébként disztingvált felnőtt emberek egymásnak esni egy asztaltársaságnál, s vérre menően védeni a mundér becsületét, amennyiben egy-egy étel hovatartozásáról kerül szó. Magam is fültanúja (pelyhesebb koromban aktív résztvevője) voltam az ilyen vitáknak már, melyekben mindig a résztvevők zömének állampolgársága döntötte el az almás rétes vagy a töltött paprika, esetleg a mákos nudli állampolgárságát is. Akik többen voltak, azok vitték a prímet... izé, a nudlit. 

Ebben a könyvben a bécsiek visznek mindent: osztrák szerző tollából osztrák ételek sorakoznak, békebeli alapokon, viszont jó receptekkel. Szegedies vagy magyaros ételek is megjelennek a lapokon, adózva a K und K-hagyományoknak, s most már tényleg ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy hol sütöttek először lekváros buktát vagy főztek elsőként tojásos nokedlit. Akinek ebben a témában ez a legfontosabb szempont, az úgysem fog életében soha egy jót enni. Sokkal lényegesebb látni, mi is a mi közös, sokszor szomszédos, sokszor egymást átfedő örökségünk itt Európa közepén: gyomortájékon is. 

A könyv okos szómagyarázatot is tartalmaz  a vége felé, a szakkifejezések pontosítására, s az én ízlésemhez képest talán túl kevés fotót. Meggyőződéssel vallom, hogy egy valamirevaló szakácskönyvben igenis minden ételt jelenítsenek meg fotón is! Onnan kap kedvet hozzá az egyszeri próbálkozó, s viszonyítási pontra is szükség van a főzéshez. Nagyobb kedvvel merül el az olvasó a bécsi jellegzetességek tanulmányozásában is. 

Ha valamibe bele kell kötnöm, mert mint tudjuk, csak az Úristen tökéletes, az az, hogy ha egy receptben rizibizi szerepel, pláne két nyelven is, akkor a fotón ne világítson hófehéren a hús mellett a rizs! Olyan kiábrándító az ilyen slendriánság. 

Első mondat:
"Bécs egyszerűen más!"

szerda, szeptember 17, 2014

Al Gore: A jövő



Többször említettem már, hogy vannak a világban Fontos Könyvek, melyeket elolvasni, megérteni és gondolkodásmódunkba beépíteni szinte kötelességünk. Ezek azok a könyvek, melyek nélkül szegényebbek lennénk, melyek megváltoztatják a szemléletmódunkat, vagy új színt adnak az érzésvilágunkhoz. Ezeket a könyveket nem laza kikapcsolódásként, hanem értelmes szórakozásként olvassuk el, mert megkerülhetetlennek tartjuk a mondanivalójukat. 

Aztán meg, ott vannak a valódi szerepmodellek, az igaz példaképek, a nem divatos nevek, akikre hallgatnunk érdemes, mely úgy válnak ki a globalizált világ széles folyamként hömpölygő, tartalmatlan mocskából, mint ocsú a tiszta búzától. Ilyen ember Malala Yusufzai, de ilyen ember e könyv szerzője is. 

Al Gore, a Nobel-békedíjas egykori amerikai alelnök, aki éppen G. W. Bush ellen veszített csatát az elnökségért vívott harcban (többek között úgy, hogy a vitatott eredményű Kaliforniában Bush testvére, kormányzóként járt közben a szavazatok újraszámlálása ellen), az összeesküvés-elméletek hívei szerint nem lehetett elnök. Nem, mert akkor az USA a változás útjára lépett volna az energiafelhasználás és a környezetvédelem tekintetében, s meg sem támadták volna Irakot válaszcsapásként,  mely ország nem támadta meg őket, hiszen az épületpár ledöntéséért és a repülőgépek eltérítéséért egy Afganisztánban bujkáló terroristavezér volt felelős. Így a konspirációs teóriák érvelése. Ami azonban tény, hogy már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha... ? Hiszen ez történelmileg értelmezhetetlen. 

Az Oscar-díjas filmet is jegyző Al Gore (Kellemetlen igazság, kötelező darab!) rendületlenül és megállíthatatlanul küzd azért, hogy felhívja a világ figyelmét például olyan egyszerű dolgokra, hogy ha tíz darab almánk van, akkor abból nem ehetünk meg 17-et, hiába is reménykedünk benne, hogy az isteni csoda majd megszaporítja, ahelyett, hogy almafát ültetnék, de legalábbis kimennénk a piacra. Arra is, hogy zárt rendszerben nincs korlátlan növekedés (Olvasó, tudom, most hagytál itt...), valamint arra is, hogy az a végtelen szennyezés, pusztítás, amit végzünk a kézen, amely etet minket (lásd: Föld nevű bolygó), varázsütésre nem múlik el következmények nélkül. 

Ha hisszük, ha nem: a szennyezés olyan hatással van az ökoszisztémánkra, melynek beláthatatlanok a következményei. A globális felmelegedés, a pusztulás lassan visszafordíthatatlanná válik. S hiába érvelnek a globális felmelegedés ellenzői azzal, hogy két jégkorszak között a melegedés fázisa normális, abba nem gondolnak bele, hogy a mérték nem mindegy. De valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy létezik az a melegedési pont, ami egyszerűen -bizonyos kiáramló édesvizek miatt- leállítja  a Golf-áramlatot. Miért baj ez? Azért, mert ez esetben kb. 10-12 év alatt zuhan Európa jégkorszakba. Lila mesének tűnik? Pedig ez egyszer megtörtént már, csak más okok miatt, s a dolog ez irányba mutat ismét. 

Nagyra becsülöm ezt az embert, amiért fáradhatatlanul igyekszik felhívni a figyelmet az összefüggésekre mind a környezetszennyezés, mind a politikai és gazdasági rendszerek hiányosságai tekintetében. A globális változás hat mozgatórugóját tárja fel.  Felnyitja a szemeket, nem riogat "meghackelt demokráciával", elhízásjárvánnyal, hamarosan beköszöntő éhséglázadásokkal vagy glaciálissal, a túlnövekedés veszélyeivel és a hatalom újonnan alakuló köreivel. Ehelyett higgadtan, tényadatokkal alátámasztva magyarázza el az összefüggéseket, az okokat és a következményeket, s miközben az ellenzőknek elfogynak az érvei, ő egy pillanatra sem szűnik meg derűlátó lenni. Tudván tudja, hogy a 24. órában, annak is az utolsó perceiben élünk, de azt is, hogy még van választásunk. Hisz az emberiségben, abban, hogy ha megkapunk minden információt, s meglátjuk az összefüggéseket, képesek leszünk jól dönteni és ezzel megmenteni a saját életünket.  

Ennyi a tét, nem kevesebb. A bolygó túl fogja élni. Talán emberi léptékkel mérve hosszú idő alatt tisztul meg, de megtisztul. Nekünk azonban nincsen másutt hely, vagy ha van is, ahhoz is tudatlanok vagyunk, hogy eljussunk odáig. A feltételezett bolygó szerencséjére.  

Első mondat:
"Mint oly sok, beteljesülést hozó utazás, e könyv megírása sem válaszokkal, hanem egy kérdéssel vette kezdetét." 

hétfő, szeptember 08, 2014

Horváth László Imre: Lett este és lett reggel



Bármi mellett tudok érvelni, és ugyanaz ellen is. Ha az ember kellőképpen beássa magát egy témába, akkor akárkivel szemben meg tudja védeni az álláspontját, tiszta logikával, csiszolt szavakkal. Ez az elme nyelve, ami független a szív szavától, az empátia vagy az azonosulás hangjaitól.

Namármost, Horváth László Imrének nem kevés ilyesfajta beásásba kerülhetett megírni ezt a könyvet. Kicsit alámerült a mocsokban, s biztos vagyok benne, hogy magán érezte a bűzt jóval az után is, hogy befejezte az írást. Azt a penetráns szagot, amit az olvasó is érez, amitől felfordul a gyomra, ami beeszi magát a pórusaiba.  Furcsa könyv ez a 'Lett este és lett reggel'. Egyfelől antiutópia, másfelől teológia, harmadrészről az ember nem-mindenhatóságába vetett hitvallás. 

A főhős naplót ír. Vannak ezzel egy páran így, ám ez a meggyőződéses grafomán nem más, mint Klaus Arme, a Harmadik Birodalom befolyásos tisztviselője, az új horogkeresztes arisztokrácia legfényesebb csillaga, a nem elveszített második világháborút vívó Németországban. Minekutána nem támadták meg Moszkvát, s nem veszítették el a második világháborút, szépen, módszeresen hódítják meg a nácik az egész világot. A naplójegyzetek a kiépülő új világnak, és az árja szürke eminenciás fejlődésének lenyomatát tartalmazzák. A háborútól csaknem napjainkig tartó bejegyzések abban a különleges állapotban születnek, ami a "lett este és lett reggel"-fordulattal foghatók meg leginkább. A világ teremtéséből, a Genezis bibliai történetéből származó szavak a teremtés hét napja közötti éjszakákat jelölik. Azt a létállapotot, amikor az Isten megpihent a munka után, nem volt jelen, mielőtt a világmindenség a fejlődés egy magasabb fokára lépett volna. Az Úr távol van, nem figyel, bármi megtörténhet, s amikor megvirrad, magasabb rendű világra süt majd a nap. A fejlődés hogyanját pedig nem firtatja senki. 

Ebben a hideg, elhagyatott őrületben vívja a harcát az árja faj a világmindenség meghódításáért, s egyben a lelkek uralmáért: a katolicizmus átírásával az emberi lélek leigázására is törekszik. Két igen hangsúlyos teológiai eszmefuttatás, ha úgy tetszik, vita jelenik meg a lapokon: Auschwitzban az öreggel, utána magával Karol Wojtylával, akinek más sorsot szán a szerző, nem a pápák útját.  Különösen az első esetben éreztem azt, hogy az író a saját hatása alá került, elveszett a saját mondanivalója szépségében, túl dagályossá vált a vonatkozó naplószakasz, mintha nem akarta volna egyetlen saját szavát sem kihúzni. Ezzel viszont elengedte az olvasót, pedig az olvasó az, akit le kell nyűgözzön az eszmefuttatás, nem a szerzőt. A tizenhárom naplóbejegyzés közül egyben nem fogta a kezem. 

Az alapvetés ötletes és hatásos, a megvalósítás néhol terjengősre sikeredett, a végkifejlet pedig... ? Nos, a végkifejletről annyit mondhatok, hogy nem tetszett. Nem azért, mert rosszul lenne megírva, hanem azért, mert számomra egy pont ellentétes befejezés illett volna a történethez. Akkor lett volna annyira hatásos a könyv, hogy velem maradjon napokon, heteken át az a bizonyos szag: ha nem lett volna menekvés. Így viszont -persze, értve, tisztán értve, hogy mit akart ezzel a befejezéssel tulajdonképpen a szerző- inkább értem, mintsem szeretem ezt a véget. Tudván tudom, hogy minden totalitárius rendszer saját dugájába kell, hogy dőljön végső soron, így mégis pont lett a könyv végén. Az utolsó gondolatfoszlány nélkül viszont felkiáltójel maradt volna, ami talán tovább rezegne. 

Apokaliptikus munka ez a javából. Egy valódi nácigiccs-bemutató. Túl kidolgozott és túl erős ahhoz, hogy a vége, az utolsó pár sor hiteles lehessen. Elképzelhető, hogy abban is a hideg elmére kellett volna hallgatni. Akkor hatásosabb lenne, igaz, így valószínűleg többet mond el arról, amit a szerző tulajdonképpen el akart mesélni.

Első mondat:
"Gyászban a nemzet."

kedd, szeptember 02, 2014

Neil Gaiman: Szerencsére a tej



Tekintettel arra, hogy éppen van itthon tej, szerencsésen le tudom írni a gondolataimat a Szerencsére a tej című könyvről. Ami ugyan félkomolyan, de nem kisebb dologra vállalkozik, minthogy visszahelyezze jogaiba a mindenkori apákat. Azokat az apákat, akik nem túl aktív szereplői a gyerekeik életének, így aztán azoknak a könyveknek sem, melyekben apaként jelennek meg. 

Mit csinál egy tipikus, klisészerű apa? Alig tud valamit kezdeni a saját gyerekével, újságot olvas vagy tévét néz (manapság internetez'), nem ismeri a kedvenc tanárának a nevét, nem tudja, mit eszik a gyerek reggelire, vagy azt, hogy ki az aktuális haver és szerelem éppen az évfolyamon. Mindennek alájátszik a társadalom, az egyre (de nem elég gyorsan) eltűnő hagyományok, a  közgondolkodás, a munkaerőpiac, s minden egyéb. Nem akarom ide citálni a nemek nem létező egyenlőtlenségét s eszem ágában sincs genderezni, így maradjunk annyiban, hogy mindez több, mint káros. 

Az egyszeri író pedig nem tehet mást, mint leképezvén a valóságot, nem jelentet meg túl sok hízelgő apafigurát a könyveiben. Így volt ezzel Neil Gaiman is, aki saját bevallás szerint eddig egyszer szerepeltetett egy kimondott apát az írásaiban, aki semmit nem csinált az újságolvasáson kívül. Ezért volt ideje az apák rehabilitációjának. Ez lett pedig a Szerencsére a tej, ami lehetne kötelező apák napi ajándék, ha ünnepelnénk ilyet kis hazánkban (itt jelzem: kellene!). Ebben a történetben az apa elmegy tejért a reggeli gabonapehelyhez. És megmenti a világot. Így, egyszerre, ennyire egyszerűen, mert szerencsére nála volt a tej. Legyőzi az ufókat, a piranhákat, a wámpírokat (sic!), a kalózokat, megmenekül az Univerzum a pusztulástól, s ezer más kaland sorjáz egymás után, történik meg egy szempillantás alatt. Mindezt azért, hogy megmentse a tejet a gyerekei kukoricapelyhéhez. 

Igazi, szívből kacagós, a gyerekektől a  felnőttekig mindenkinek önfeledt perceket szerző kis kötet ez. A kalandos-mókás, hihetetlen történet egyenrangú társa az illusztráció, Skottie Young fantasztikusan bolond látásmódjával papírra vetve, egyszerűen briliáns. Hosszú időt el lehet tölteni a rajzok csemegézésével, fantáziától és életkortól függően.  Míg a felnőttek megtalálják benne az utalásokat különféle sci-fi univerzumokra, például a Korongvilágra, addig a kisebbek egyik legkedvesebb könyve lehet, az elsők között. Benne van minden: kaland, móka, kacagás, csattanó és persze apu, a hős. Vagy mégsem? 

Imádni való, generációkon átívelő, bájos-mókás, ízig-vérig modern XXI. századi meseregény. Kötelező darab.

Első mondat:


"Narancslé maradt csak a hűtőben." 

hétfő, szeptember 01, 2014

Lanczkor Gábor: Folyamisten



Van az úgy, hogy az ember nagy reményekkel veti bele magát egy könyvbe. És van az úgy, hogy csalódik. Lanczkor Gábor könyvével valahogy így vagyok, pedig... pedig a kép sokkal árnyaltabb ennél a kategorikus kijelentésnél egyfelől, ám mégis ennyire egyszerű másfelől.

A csodaszép borító és a nagy reményekre jogosító fülszöveg a "21. századi születő mítoszokról" meg "ördöglakatokról" olyannyira felcsigázta az érdeklődésem, hogy elhessegettem kisördögöt, aki a jobb vállamon ülve halkan suttogta, hogy vigyázzak, mert ez könnyen lehet csalódás. A legnagyobb baj az az, hogy Lanczkor Gábor túl jól ír ehhez a könyvhöz, ami olyan, mintha egy ötlethalmaz lenne, a különálló történek mintha majdani regényvázlatok lennének csupán. Az ötletek annyira erősek, a főalakokban annyi lehetőség rejlik még, hogy bevallom: csalódtam. Sokkal többet adhatott volna, sokkal többet vártam. Az ötletek ennél sokkal eredetibbek, az író pedig jobban ír, mint ami végül kisült belőle. Epizodisták sorjáznak epizódokban. 

Azzal együtt, hogy egyes részletek mélyen untattak, más részek nagyon szórakoztatóan és ötletesen sültek el. Az első történetben, a meghasonló plébános sztorijában felbukkanó Keföbu Ihatolu fiktíven lebegő karaktere annyira csattan, hogy még a visszhangját is jól esik hallani. A történet olyan erős, a karakter annyira sokrétű, hogy önmagában megérne egy misét (obligát szófordulat), meg vagy háromszáz oldalt. Sajnáltam, hogy kurtán-furcsán vége lett az ő fejezetének, még akkor is, ha Rushdie-t véltem látni a sorok között. Ez a figura többet érdemel, a szerző pedig jól meg tudná írni, sajnálom, hogy nem tette. 

Akad más ilyen szereplő is a későbbiekben, akit elfelejt kellően kifejteni, aki önmagában is lehetne regény szereplője, de mégsem lesz az. Megmarad e kurta-furcsa lapokon, a Folyamisten sorai között, messziről idézve Salman mestert, és korunk valódi, felszín alatt lappangó egzisztenciális és morális válságait, a koncepció szerint zenei aláfestéssel, több formával és kevesebb tartalommal, mint azt kellett volna. 

Booklány végig azt érezte olvasás közben, hogy az író elengedte a kezét egy ponton: belefeledkezett saját íráskészségébe, a lovak közé dobta  a gyeplőt anélkül, hogy hátranézett volna követőket keresve. Az olvasó pedig elveszett valahol félúton.  

Első mondat:
"Nehéz megszólítanom Önöket, mert ahelyett, hogy tiltakozásuk felverné Európát, Önök csendben vannak."

kedd, augusztus 26, 2014

Jo Frost: A csecsemőkor nagy kérdései



Hogyan lehet érdekessé tenni a gyereknevelési tévéműsorokat és könyveket? Hogyan lehet közel vinni ezt a témát akár a gyerektelenekhez is? Milyen az élet az "Anyák könyvén" és a makarenkói elmebajon, meg persze dr. Spockon túl?  

Minden kérdésre Jo Frost a válasz, avagy a Szuperdada, azt hiszem, ez utóbbi néven sokkal többen ismerik. Ő az a -mondjuk úgy- gyermeknevelési tanácsadó, aki elbizonytalanodott anyák tízezreibe öntött már önbizalmat, a műsorain és a könyvein keresztül. Az az asszony, aki megkísérelte és véghezvitte a látszólag Lehetetlen Küldetést, vagyis: visszaadta az irányítást a gyerekek élete fölött a szüleiknek, számtalan zilált idegroncsból magabiztos, kompetens anyát, s ugyanennyi idegesítő pukkancsból kezelhető kiskorút varázsolt. Tündérpor nélkül, ám annál komolyabb eszköztárral nevelés, időbeosztás, étkezés, elalvás vagy akár érzelmi biztonság terén. Most pedig összegyűjtötte minden tudását és megírt egy valóban támogató, és fáradhatatlanul lelkes könyvet, ami elkísérheti a várandós szülőket egészen a gyerek egy éves koráig. 

Nem szabálykönyv született az igyekezetből, hanem valami, amire nagy szüksége van a fiatal anyáknak, ezt a témáról szóló fórumok, blogok számos kommentje bizonyítja. A huszonegyedik században az információdömpingben egyvalami veszett el: az a tudás, ami korábban talán generációról-generációra öröklődött, abban a boldog korban, amikor a szülők az első pillanattól kezdve magabiztos, bátor emberek voltak, akik biztosak lehettek abban, hogy amit tesznek, az úgy helyes. Ma ez az, amit a legkevésbé hihet el magáról egy szülő, így szükség van minden támogatásra, szükség van erre a könyvre. Mely könyv napsugaras, mint egy vidám tavaszi délelőtt, kellemes és üde, mint egy gyümölcsturmix és nem kevésbé erős támasz lehet, mint egy vasbetonalap. 

Intelligens stílusban nyújt segítséget abban, hogy mi az, amire feltétlenül szüksége van egy anyának a gyerek születése előtt és után, mit vegyenek fel vagy éppen húzzanak le arról a bizonyos bevásárlólistáról. Beszél a napirend fontosságáról, az etetésről, a legfontosabb teendőkről vészhelyzetben, mindezt a magyar viszonyokra aktualizálva. Olvashatók benne a leggyakoribb, a háztartásokban előforduló mérgező növények jellemzői csakúgy, mint az egyes életkoroknak legmegfelelőbb játékok is. Nem hanyagolja el a kötet a speciális helyzeteket sem: az ikrek születésekor hasznos tanácsok éppúgy megtalálhatók benne, mint az örökbefogadás sajátságai. 

Érzékeny, végtelenül támogató hangvételével sokak segítségére lehet egy ilyen kiadvány, ami végre nem kinyilatkoztat, nem ledorongol vagy oktat, egyszerűen csak felvázolja az egyes helyzetek pro- és kontra érveit, majd pedig hátralép, hogy az hozhassa meg a döntést, akinek ez valóban dolga: a szülő. Kívül-belül szép könyv született. 

Első mondat:
"Gratulálok! Életre szóló kaland előtt állsz - szülő leszel."

hétfő, augusztus 18, 2014

Grecsó Krisztián: Megyek utánad



Vannak olyan könyvek, amik hatása alól nem vonja ki magát egykönnyen az ember. Amik tíz-húsz oldalaként elindítanak gondolatfolyamokat, s emiatt nehezen emésztődnek meg. Reflexióra és önreflexióra késztetik az olvasót, aki így könnyen örvényben találhatja magát: minél többet olvas, annál többet gondolkodik, s minél többet gondolkodik, annál többet olvas. Erős spirál lesz ebből, ami a gyomránál ragadja meg az embert-erre pedig csak a legjobb könyvek, és a legnagyobb írók képesek. 

Grecsó Krisztián, a rá nagyon is jellemző erővel vetette papírra Daru szerelmi - és jellemfejlődési kalauzát. Számomra eddig ez a leghatásosabb könyve. Lehet, hogy nem a legjobb -nyilván ezen sokat fogunk még az illetékesekkel vitatkozni-, de hogy a legjobban ez hatott Booklány mindennapjaira, az biztos. 

Majd' két héten át forgattam. Apránként, ízlelgetve vettem birtokba a lapokat, a napokat, az éveket. Pedig amolyan hirtelen módon, a "két laza este alatt ezt is megeszem"-lendületével kezdtem az olvasásba. Nevezett lendület el is tartott körülbelül a negyedik oldalig. Azon a ponton kezdtem el újraolvasni bekezdéseket, elmerengeni a mondatok ízén, a szavak szagán, a történet valóságosságán, s mindezen keresztül a saját (nem kizárólag) érzelmi dolgaimon.

"Daru csak állt, letörten, magányosan, mint egy kiselejtezett vaskályha, a ház előtt. Megint arra gondolt, eddig nem veszekedtek. És hogy most ez az egész nagy képzelgés a barátságról tönkrement."

Képtelen voltam gyorsan felfalni a könyvet, az falt fel engem. Pedig szabadultam volna, ha hagyott volna nyugodni, ha kikerülhettem volna a hatása alól, ha nem termett volna nyomában gyomorgörcs, gondolatmenés, merengés a jelenen (értsd: ez tulajdonképpen G. K. könyve), és múlton (értsd: ez tulajdonképpen az én életem). Más szemszögből, másutt, másképpen, de nagyon egyforma keretek között éltünk mi, akik akkoriban voltunk gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek. Nagyon egyforma díszlet volt mindenhol Nagyonvidéken. A klónok országa voltunk. S ebben a klónországban cseperedtünk, próbálgattunk szárnyat, szenvedtünk el frusztrációt és boldogságot. Igen, a boldogságot is elszenvedtük. Ez az, ami miatt képtelen voltam szabadulni, azt hiszem. Az író olyan sebészi pontossággal öltötte össze a könyvét, ami a tökély határait súrolja. Valahonnan nagyon mélyről jön mindez, egyedivel felfestve az általánost. Precíz, profi, és mint ilyen, kíméletlen

Nem önéletrajzi könyv ez, de a szerzőből táplálkozik, ezért képes ekkora érzelembombát robbantani az olvasó lelkében, gondolatháborút elindítani az agyában. Nem egy könnyed olvasmány, felkavaró, tipikus és mégis különc. Arról az útról mesél, amin mindenki végigmegy, a borzasztóan zavaros és tragikus első szívdobbanásoktól az építő vagy romboló élményeken át, el a meg kell a szívnek szakadni határáig, hogy végső soron kiderüljön, mindez már nem is számít.

Számomra a legpontosabb az író eddigi munkái közül. Megragad, nem ereszt. Ahogy a nagyok teszik. S hogy ad-e a feszültségből végül feloldozást? Neked adott, Olvasó?

Első mondat:
"Ropogtatták hamisan a nótát, szidott anyám érte."

kedd, augusztus 12, 2014

Lauren Weisberger: A bosszú Pradát visel



Közepes méretű ostobaságot követ el az, aki egy helyeske könyv folytatását önszántából elolvassa,  és más eredményt vár. Valami jobbat, érdekesebbet, kevésbé felületest, egyszóval: valódi könyvélményt. Azt fog kapni? Minden valószínűség szerint nem. 

Holott Booklány az előző könyvet is csak a delejes erejű Meryl Streep, a könyvvel megegyező című filmben nyújtott alakítása miatt olvasta végig. Hogy a folytatást tulajdonképpen miért kellett? Fene tudja: nyár van. Ilyenkor talán (talán!) belefér ennyi lazulás, ám ez utóbbiban az olvasás első perce óta nem vagyok biztos. 

Szóval, a kevéssé szimpatikus Andy tíz évvel a történtek után -ki hinné-, még mindig rémálmokkal küzd Miranda miatt. Szerinted is nevetséges, Olvasó? Tíz év. Miért éppen tíz? Ha kettő lenne vagy három, akkor talán hihető is lenne, de tíz egész év? No mindegy. Tehát, ez az Egy Közülünk (girl next door) Lány éppen az esküvőjére készül a vagyonos, sikeres, jóképű, remek családból származó férjével, van egy semmiből gründolt, sikeres magazinja, és még mindig a tíz évvel ezelőtti eseményekkel álmodik. Ami nem, nem egy földcsuszamlás volt, volt nem is egy halálos járvány vagy a szülei halála, hanem egy valamikori főnök viselkedése. Szegényke. Nagy hatással lehet rá az esküvője, meg a szakmai siker, ha még mindig ez tölti ki a gondolatait, gondolhatnánk és bizony, gondoljuk is. 

Ez az egyre kevésbé tetsző főszereplő erről a pontról már nem nyerhet, az írónő hatalmas hendikeppel indul. Hiába a csavarnak vélt pluszinformációk, miszerint az elegáns anyós nem szereti a főhőst, és más feleséget képzelne a fiának, azok pusztán adalékok maradnak, nem válnak valódi szálává a történetnek, elenyésznek a semmiben. Igaz, az ötlet nem túl egyedi, így talán jobb is. Ezen a ponton bukkan fel ismét Emily az előző kötetből, mint üzlettárs, majd az egykori rettegett főnöknő is, hogy felvásárolja a magazint, Andy szellemi termékét. S miközben a lányok sem játszanak sokkal tisztességesebben, mint egykor Miranda -hiszen bevallottan az ő nevét bújtatják féligazságokba reménybeli interjúkért-, magukat még mindig erkölcsi piedesztálon látják, láttatják. Közben persze Andy gyermeket is szül, meg felbukkan egykori szerelme, Alex is, igazából azonban nem történt semmi. A karakter jellemfejlődése a nullával határos. A szereplők sekélyesek, a történések felületesek, a szálak csak lógnak a levegőben. 

Laza nyári olvasmánynak választhatja bárki, akit az ilyen apróságok nem izgatnak túlzottan, vagy egyszerűen csak egy súlytalan könyvecskére vágyik a medence/a Balaton/ a tenger partján. Én is végigolvastam, a hevenyészett fordítás ellenére, s jelentős bizonyossággal állíthatom ez után, hogy többet nem fogok olvasni a szerzőtől. Általában valami tartalmasabbra vágyom.

Első mondat:
"Hidegen, kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és mivel a szél össze-vissza lobogtatta a vízfüggönyöket, úgyszólván semmi hasznát nem lehetett venni esernyőnek, esőkabátnak és esőcsizmának."

hétfő, augusztus 04, 2014

Frank Júlia-Sommer András: Diétás sütemények lisztérzékenyeknek és cukorbetegeknek



A speciális étkezés, orvosi okokból vagy meggyőződésből, egészen addig nem is tűnik bonyolult dolognak, amíg a saját bőrünkön nem érezzük, mennyi körültekintéssel jár a szabályok betartása. A cukorbetegség sem egyszerű dolog, sokkal több a kritérium, semmint egyszerűen lecserélhetnénk a kristálycukrot egyéb édesítőkre, azonban, a gluténérzékenység egy valódi veszedelem. Tudom, nem szerencsés sorrendiséget erőltetni a két probléma között, ám az tagadhatatlan, hogy míg cukorbetegek ehetnek olyan gyártósoron készült élelmiszert, ahol egyébként cukrot is használnak más alkalmakkor, addig egy gluténérzékeny számára ez sem megengedett: egyetlen, a szervezetbe kerülő molekula is árt. 

Amióta Booklány kuzinja is gluténmentes lett, azóta van tele a fej s a notesz ilyesféle információkkal, hiszen így nem egyszerű vacsorát adni. Egy szó, mint száz: a legjobbkor érkezett ez a szakácskönyv, a maga hatvan receptjével, hogy segítséget nyújtson egy olyan vendégséghez, ahol nem kínozzuk a speciális étkezést követőt, hanem ő is pontosan azt eheti, amit mások. Néha az egészségesek (vagy az annak látszók) is alkalmazkodhatnak, nem igaz? 

Miközben tele van a padlás, a polc meg az internet a speciális receptekkel, nagyon könnyű árnyékra vetődni, ahogy mondani szokás. A legjobb szándék sem elég sokszor, ha nem párosul szakértelemmel, ráadásul a nem szokványos hozzávalók nem is viselkednek szokványos módon. A rizsliszt például egy darabka, atomjaira porladó betont eredményez, ha pogácsát, egyéb kelt dolgot akarunk belőle készíteni (az a fránya glutén, pont az nincs meg benne), azonban egészen jól működik omlós sütemény vagy kevert tészta hozzávalójaként. 

Mivel nem olcsóak az alapanyagok, jó, ha nem landol a szemetesben a kísérletezésünk eredménye, hanem biztosak lehetünk a sikerben. Erre Frank Júlia neve jelenthet garanciát, olyan ő nekünk, magyaroknak, mint horvátilona vagy horvátrozi. Fogalom, brand, márkanév, talán már nem is emberi lény. 

A másik szerző, Sommer András pedig a róla elnevezett cukrászdát jegyzi, ahol nagy hangsúlyt fordítanak arra, hogy a cukorbeteg vagy a gluténérzékeny vásárlók is kedvükre válogathassanak a kínálatból. Nem olyan gyakori dolog ez, hiszen a tipikus cukrászdában mit látunk? A színes és szagos, habos és illatos süteményhalmok mellett árválkodik (ha árválkodik egyáltalán) egy vagy két, "diétás" sütemény is. S mit tehet, akit autoimmun betegséggel vert meg az isten, s nem enne aznap az ott található ribizlis kockából? Semmit, csak nyelhet nagyokat. Ezért jó, hogy vannak másféle helyek is az országban.

Ez a szakácskönyv pedig azért jó, mert valódi szakácskönyv, nem pedig egy egyszerű receptgyűjtemény. Szót ejt mértékegységekről és eszközökről is, beszél technikákról, mielőtt rátérne a tulajdonképpeni receptekre. Melyek egyébként egészen kiválóak. 

Két apró megjegyzést azért tennék: nem szeretem a Macesztortát. Sajnálom, de nem. A másik viszont ennél sokkal fontosabb: ha egy receptben graham liszt szerepel, akkor nem szerencsés mellékelni egy képet, amin a pite tésztája gyönyörűen hófehér. A graham liszttől soha nem lesz ilyen színe egy tésztának, még ha a képen a szerkesztők szerint jobban is mutat. Fölösleges egy ilyen könyvnek is elkedvetleníteni a botcsinálta cukrászt az általa soha el nem érhető eredményekkel. Sőt, pont egy ilyen könyvben kellene igazán megmutatni, hogy a graham lisztes, picit barnásabb tésztájú pite is lehet pont ugyanolyan szép, mint a megszokott. Mindezektől eltekintve -tudom, tudom, az első megjegyzés csak végtelenül szubjektív kukacoskodás-, gyakran fogom forgatni ezt a kis kötetet. Hasznos. 

hétfő, július 28, 2014

Florian Illies: 1913-Az évszázad nyara



Nagyon olcsó kezdésként írhatnám azt, hogy az évszázad nyaráról szól az évszázad könyve. Olcsó lenne, az igaz, viszont nem állna nagyon messze a valóságtól. Vannak ugyanis azok a könyvek, amik miatt érdemes volt megtanulni olvasni: Florian Illies könyve pedig egy ezek közül. 

A hosszú tizenkilencedik századot a rövid huszadik századtól ez az év választotta el. 1913 volt a határkő aközött, amit felénk "boldog békeidőknek" szokás nevezni, és aközött, ami maga volt a pokol. Ebben az évben Európában a tetőfokára hágott valami nihilista, forrongó, végtelenül feszült és individualista szellem, miközben a mélyben már felsejlett a végromlás és a bomlás szaga. Ebben az évben a kontinens jeles városaiban egymás számára ismeretlen és ismerős alakok keresztezték egymás útját: a végtelenül babonás Schönberg és az újító Sztravinszkij a zenében, Picasso, Kokoschka és Malevics a festészetben, Proust, Rilke, a Mannok az irodalomban, Chanel egy kis kalapszalonban, Mahler özvegye leginkább egy festő ágyában jelenik meg. A sikertelen, közepes festő, bizonyos A. H. és egy illegalitásban, álnéven utazó, J. Sz. nevű figura valószínűleg elsétált egymás mellett egy bizonyos parkban, talán kalapot is emeltek egymás felé, udvariasan, ahogy akkoriban illett. Jung és Freud örökre rányomja a bélyegét a közgondolkodásra... 

Ez az az időszak, ez az az év, amikor egy helyen (pontosabban néhány helyen) koncentrálódott szinte mindenki, aki később személyével, gondolataival vagy látásmódjával örökre megváltoztatta a világ arculatát. Az öreg kontinensét feltétlenül. Miattuk, azóta gondolkodunk úgy a lélekről, az ember értékéről, háborúról és békéről, művészetről, divatról, zenéről és irodalomról úgy, ahogyan azt azóta is tesszük. Fogalmakat, alapvetéseket, gondolati fogódzókat adtak nekünk, az utókornak azok, akik akkoriban egyszerűen csak élték az életüket, próbáltak dolgozni, boldogulni, szeretni, sikert hajszolni. A jövőbe tekintő, előremutató módon, mint például Duchamp, épp ellenkezőleg: nagyon is a múltba révedve, mint Proust tette. Micsoda páratlan kettősség, nem igaz? Benne rejlik a végtelen lehetősége, de a két véglet közötti feszültség miatt a robbanás is elkerülhetetlennek látszik. Ne feledjük: Ferenc Ferdinánd ekkor még él, és fácánvadászatokat rendez.

Florian Illies könyve csodálatos látlelet a  korszakról, amiről nehéz ilyen  precíz, komplex, ám egyúttal igen szórakoztató összefoglalót készíteni. A szereplők élnek, hús-vér emberé válnak a lapokon, egy életre közel hozva a történelem és a művészettörténet ezen szeletét az olvasóhoz. 




Amellett, hogy végtelenül szórakoztató, intelligens és finom olvasmány (Booklány nyaralását bearanyozta, lásd: a képen!), megkockáztatnék egy komolyabb ajánlást is, középiskolai vagy egyetemi tanárok felé. Minden eszköze megvan ahhoz ugyanis, hogy a kedves, nagy gonddal összegyűjtött életképeken és anekdotákon keresztül örökre az olvasó diákok, hallgatók fejébe csempéssze nemcsak az információt, de az író által közvetített látásmódot is. Akinek -nem mellesleg-, igen hamar olvasni szeretném a többi könyvét is magyarul, kedves Park Kiadó!  

Egy szó, mint száz: igazi csemege ez a kötet. Valódi unikum.

Első mondat:
"Január. Ez az a hónap, amikor Hitler a schönbrunni kastély parkjában sétál, és találkozik Sztálinnal, Thomas Mann kis híján lelepleződik, Franz Kafka pedig majd beleőrül a szerelembe."

péntek, július 18, 2014

Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok


Az autistákról nem tudunk semmit. Az Esőember című filmet nagyjából mindenki látta, s legalább ennyien hiszik azt is, hogy minden autista egy ijesztő, néha hangosan őrjöngő zseni, aki vagy kiabálva hadonászik, vagy elképesztő fejszámolásokat végez. Itt merül ki az átlagember tudása mindarról, amit autisztikus spektrumnak nevezünk. 

Nehéz ügy egy ilyen változatos képet mutató állapot mögé látni. Legfőképpen azért, mert (többek között) éppen a kommunikáció az, ami sérült. Nem tudják elmondani, mit éreznek, mire a furcsa mozgások, a szertartások, a hangok, mi végre minden? Ezért ennyire különleges ez a könyv, ami tulajdonképpen egy kiskáté, autistákhoz. Egy autista kisfiú konkrét válaszai, konkrét kérdésekre az érzéseivel, a gondolataival, a viselkedésével kapcsolatban. Betűtáblája segítségével, kitartóan adott válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Arra, hogy tényleg szeretnek-e egyedül lenni az autisták, hogy miért kiabálnak időnként vagy arra, hogy mi az oka a furcsa szertartásaiknak, és miért szeretik annyira a számokat? 

A könyv lapjain egy érző lélek bontakozik ki, egy empátiával nagyon is megáldott gyermek képe, aki néha jobban szenved az állapotától, és s attól, amit ezzel a környezetének, a szeretteinek okoz, mint magától a gondoktól. Sőt, hajlamot mutat a humorérzékre is. Nagyon is számít neki, minden ellentétes híreszteléssel ellentétben az is, hogy elszomoríthatja a szeretteit. Pontosan tudja, hogy állapota mekkora terhet ró nem csak rá, hanem a környezetére is. Érzi, látja, amikor a környezet türelmetlen vele, amikor az ismeretlenek nem tudnak mit kezdeni a tüneteivel, de azt is elmondja, hogy sokszor ő maga sem tud.

Olvasva a sorait, olybá tűnik, mintha az, amit az autizmus lényegének hittünk eddig, nem lenne más, mint okozat, következmény, amitől szenvednek ők is, és szenved a környezetük is. Raboknak tűnnek, a saját, gyakran irányíthatatlan vagy túlérzékeny testükben, egy világban, ami sokkal hangosabb és zavarosabb, semmint számukra komfortos lehetne. Egy világban, ami nap, nap után ellenük dolgozik a rengeteg újdonsággal és ingerrel, ami rájuk ömlik. Csak ritkán lelnek békét, a különös szertartásaik révén, ám ekkor a környezetük rosszallásával kell szembenézniük. Ami egy újabb fájdalomforrás, hiszen, mint olvasható, egyáltalán nincsenek beleérzőkészség híján, sőt. 

Fel nem foghatom, milyen nehéz lehet nekik megbirkózni a külső és a belső zűrzavarral, fájdalommal, értetlenséggel, dühhel és minden egyébbel, ami rájuk zúdul egy átlagos napon. Naoki szavai nyomán próbálom megérteni, de valószínűleg nem lehet. Ám a nézőpontomat megváltoztatta, és ez az, ami miatt el kellene olvasni mindenkinek. Hogy többé ne nézzenek ijedt, türelmetlen vagy dühös pillantással azokra, akiknek éppen elég a maguk baja, ne okozzunk nekik még több fájdalmat. 

Első mondat:
"E könyv tizenhárom esztendő szerzője arra biztatja olvasóit, hogy képzeljék el mindennapi életüket úgy, hogy egyáltalán nem tudnak beszélni."

csütörtök, július 10, 2014

Mireille Guiliano: A francia nők nem ráncosodnak



A francia nők nem híznak, nem ráncosodnak és egyáltalán: a francia nők a nőiség kvintesszenciái. Lehet ezt osztani, lehet vitatni -ízlés dolga-, annyi azonban bizonyos, hogy létezik valami közös, ködös gondolat az emberek fejében arról, ha azt hallják: francia nő. Van benne természetesség, báj, elegancia, karcsúság, egészség és méltóság is, változó arányban, de minden életkorban. Az idealizált francia nő soha nem lesz néni, soha nem megy nyugdíjba. Minden életkorban vonzó tud maradni, szép tud maradni, úgy, hogy nem veszíti el sem nemét, sem természetességét. 

Egyszóval: sokat lehet tanulni ezektől a francia nőktől. Abban a társadalomban, amelyben ők élnek, a közvélekedés szerint nyolcvanon túl kezdődik az öregkor. Ami természetesen nem a gyógyszerek, a nyavalyák és a kitérdelt mackónadrágok útvesztőjéről szól majd. Anyagi okai lennének ennek? Talán kicsit az is közrejátszik, de nem ez a legfontosabb ok. Hiszen nem kerül pénzbe a könyvben ajánlott legegyszerűbb testedzési mód: ha az emeletre indulsz, menj gyalog! Sétálj, ha autóba is ülhetnél vagy buszra szállnál legszívesebben! Ne sokat, ne megterhelőn és időrablón, de minden életkorban és minden áldott nap. Az sem pénz kérdése, hogy az életkor előrehaladtával együnk egyre kevesebbszer, egyre kevesebbet és egyre teljesebb ételeket. Az sem kerül pénzbe, hogy mosolyogjunk, s a sor a végtelenségig folytatható.

Az a fantasztikus ebben a könyvben, hogy az asszony, akinek a tollából származik, a saját tapasztalatait is beleszövi az írásaiba. Neki el lehet hinni, amit ír. Intelligens, finoman elegáns módon próbál segíteni nőtársainak, akik vele együtt az érett korba léptek. Egyetlen pillanatra sem jelenik meg benne a kis, kelet-európai nyomorúság, a betegségekkel, a tartalmatlan életekkel, a hájtól eldeformált testekkel, a nekem már mindeggyel vagy a rossz frizurákkal. A tartalmas, minőségi, kiegyensúlyozott élet felé próbálja vezetni olvasóit, vagy nem engedni, hogy letérjenek róla. Kedvesen figyelmeztet, hogy egy kor után az első felszedett három kiló (azaz egy átlagos karácsonyi lakmározás) után kell bekapcsolni a vészvillogót, hogy ne legyen belőle igen hamar tizenöt. Elemzi a megfelelő ruha- és frizuraválasztás fontosságát, a vitaminpótlás és a hormonok jelentőségét, mindazt veszi sorra, amitől kívül és belül megőrizheti nőiségét egy érett asszony. Ép testben ép lélek, ép szellemmel karbantartva - akár ez is lehetne az írónő filozófiája. 

Sorra vesz mindent, ami egy nő számára fontos lehet, miközben életkorával, megváltozott szerepeivel, és testének elkerülhetetlen változásaival vívja mindennapi harcait. Elfogad, megért, támogat, teszi ezt határozottan, álságos szavak nélkül, finom humorral. Mint egy igazi barát: segítő kezet nyújt, miközben megnevettet és tükröt tart az olvasó elé. Bár magam még messze vagyok a kötet célközönségének életkorától, élvezettel forgattam, és ki is próbáltam nem egy receptet a könyvből. Mme Guiliano reggelije a kedvencemmé vált. Ráadásul azt is az eszembe véstem, hogy egy bizonyos korban feltétlenül vegyem majd le a polcról. Elvégre még a bizonyos koron túl is nő leszek, és semmiképpen nem néni

Első mondat:
"Tavaly nyáron Provance-ban az egyik barátom - egy félig francia, félig indiai, tüneményes, eleven, mint a tűz, három és fél éves vásott kis csibész - egy szép napon rám nézett és kijelentette: 
-Te öreg vagy."