péntek, július 18, 2014

Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok


Az autistákról nem tudunk semmit. Az Esőember című filmet nagyjából mindenki látta, s legalább ennyien hiszik azt is, hogy minden autista egy ijesztő, néha hangosan őrjöngő zseni, aki vagy kiabálva hadonászik, vagy elképesztő fejszámolásokat végez. Itt merül ki az átlagember tudása mindarról, amit autisztikus spektrumnak nevezünk. 

Nehéz ügy egy ilyen változatos képet mutató állapot mögé látni. Legfőképpen azért, mert (többek között) éppen a kommunikáció az, ami sérült. Nem tudják elmondani, mit érezne, mire a furcsa mozgások, a szertartások, a hangok, mi végre minden? Ezért ennyire különleges ez a könyv, ami tulajdonképpen egy kiskáté, autistákhoz. Egy autista kisfiú konkrét válaszai, konkrét kérdésekre az érzéseivel, a gondolataival, a viselkedésével kapcsolatban. Betűtáblája segítségével, kitartóan adott válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Arra, hogy tényleg szeretnek-e egyedül lenni az autisták, hogy miért kiabálnak időnként vagy arra, hogy mi az oka a furcsa szertartásaiknak, és miért szeretik annyira a számokat? 

A könyv lapjain egy érző lélek bontakozik ki, egy empátiával nagyon is megáldott gyermek képe, aki néha jobban szenved az állapotától, és s attól, amit ezzel a környezetének, a szeretteinek okoz, mint magától a gondoktól. Sőt, hajlamot mutat a humorérzékre is. Nagyon is számít neki, minden ellentétes híreszteléssel ellentétben az is, hogy elszomoríthatja a szeretteit. Pontosan tudja, hogy állapota mekkora terhet ró nem csak rá, hanem a környezetére is. Érzi, látja, amikor a környezet türelmetlen vele, amikor az ismeretlenek nem tudnak mit kezdeni a tüneteivel, de azt is elmondja, hogy sokszor ő maga sem tud.

Olvasva a sorait, olybá tűnik, mintha az, amit az autizmus lényegének hittünk eddig, nem lenne más, mint okozat, következmény, amitől szenvednek ők is, és szenved a környezetük is. Raboknak tűnnek, a saját, gyakran irányíthatatlan vagy túlérzékeny testükben, egy világban, ami sokkal hangosabb és zavarosabb, semmint számukra komfortos lehetne. Egy világban, ami nap, nap után ellenük dolgozik a rengeteg újdonsággal és ingerrel, ami rájuk ömlik. Csak ritkán lelnek békét, a különös szertartásaik révén, ám ekkor a környezetük rosszallásával kell szembenézniük. Ami egy újabb fájdalomforrás, hiszen, mint olvasható, egyáltalán nincsenek beleérzőkészség híján, sőt. 

Fel nem foghatom, milyen nehéz lehet nekik megbirkózni a külső és a belső zűrzavarral, fájdalommal, értetlenséggel, dühhel és minden egyébbel, ami rájuk zúdul egy átlagos napon. Naoki szavai nyomán próbálom megérteni, de valószínűleg nem lehet. Ám a nézőpontomat megváltoztatta, és ez az, ami miatt el kellene olvasni mindenkinek. Hogy többé ne nézzenek ijedt, türelmetlen vagy dühös pillantással azokra, akiknek éppen elég a maguk baja, ne okozzunk nekik még több fájdalmat. 

Első mondat:
"E könyv tizenhárom esztendő szerzője arra biztatja olvasóit, hogy képzeljék el mindennapi életüket úgy, hogy egyáltalán nem tudnak beszélni."

csütörtök, július 10, 2014

Mireille Guiliano: A francia nők nem ráncosodnak



A francia nők nem híznak, nem ráncosodnak és egyáltalán: a francia nők a nőiség kvintesszenciái. Lehet ezt osztani, lehet vitatni -ízlés dolga-, annyi azonban bizonyos, hogy létezik valami közös, ködös gondolat az emberek fejében arról, ha azt hallják: francia nő. Van benne természetesség, báj, elegancia, karcsúság, egészség és méltóság is, változó arányban, de minden életkorban. Az idealizált francia nő soha nem lesz néni, soha nem megy nyugdíjba. Minden életkorban vonzó tud maradni, szép tud maradni, úgy, hogy nem veszíti el sem nemét, sem természetességét. 

Egyszóval: sokat lehet tanulni ezektől a francia nőktől. Abban a társadalomban, amelyben ők élnek, a közvélekedés szerint nyolcvanon túl kezdődik az öregkor. Ami természetesen nem a gyógyszerek, a nyavalyák és a kitérdelt mackónadrágok útvesztőjéről szól majd. Anyagi okai lennének ennek? Talán kicsit az is közrejátszik, de nem ez a legfontosabb ok. Hiszen nem kerül pénzbe a könyvben ajánlott legegyszerűbb testedzési mód: ha az emeletre indulsz, menj gyalog! Sétálj, ha autóba is ülhetnél vagy buszra szállnál legszívesebben! Ne sokat, ne megterhelőn és időrablón, de minden életkorban és minden áldott nap. Az sem pénz kérdése, hogy az életkor előrehaladtával együnk egyre kevesebbszer, egyre kevesebbet és egyre teljesebb ételeket. Az sem kerül pénzbe, hogy mosolyogjunk, s a sor a végtelenségig folytatható.

Az a fantasztikus ebben a könyvben, hogy az asszony, akinek a tollából származik, a saját tapasztalatait is beleszövi az írásaiba. Neki el lehet hinni, amit ír. Intelligens, finoman elegáns módon próbál segíteni nőtársainak, akik vele együtt az érett korba léptek. Egyetlen pillanatra sem jelenik meg benne a kis, kelet-európai nyomorúság, a betegségekkel, a tartalmatlan életekkel, a hájtól eldeformált testekkel, a nekem már mindeggyel vagy a rossz frizurákkal. A tartalmas, minőségi, kiegyensúlyozott élet felé próbálja vezetni olvasóit, vagy nem engedni, hogy letérjenek róla. Kedvesen figyelmeztet, hogy egy kor után az első felszedett három kiló (azaz egy átlagos karácsonyi lakmározás) után kell bekapcsolni a vészvillogót, hogy ne legyen belőle igen hamar tizenöt. Elemzi a megfelelő ruha- és frizuraválasztás fontosságát, a vitaminpótlás és a hormonok jelentőségét, mindazt veszi sorra, amitől kívül és belül megőrizheti nőiségét egy érett asszony. Ép testben ép lélek, ép szellemmel karbantartva - akár ez is lehetne az írónő filozófiája. 

Sorra vesz mindent, ami egy nő számára fontos lehet, miközben életkorával, megváltozott szerepeivel, és testének elkerülhetetlen változásaival vívja mindennapi harcait. Elfogad, megért, támogat, teszi ezt határozottan, álságos szavak nélkül, finom humorral. Mint egy igazi barát: segítő kezet nyújt, miközben megnevettet és tükröt tart az olvasó elé. Bár magam még messze vagyok a kötet célközönségének életkorától, élvezettel forgattam, és ki is próbáltam nem egy receptet a könyvből. Mme Guiliano reggelije a kedvencemmé vált. Ráadásul azt is az eszembe véstem, hogy egy bizonyos korban feltétlenül vegyem majd le a polcról. Elvégre még a bizonyos koron túl is nő leszek, és semmiképpen nem néni

Első mondat:
"Tavaly nyáron Provance-ban az egyik barátom - egy félig francia, félig indiai, tüneményes, eleven, mint a tűz, három és fél éves vásott kis csibész - egy szép napon rám nézett és kijelentette: 
-Te öreg vagy."

kedd, július 08, 2014

Gundel szakácskönyv


Egyes ritka alkalmakkor az életben, a minőség találkozik a hagyományokkal és a stílussal, a találkozásból pedig olyan produktum születik, ami a világon bárhol megállja a helyét. Ilyen lett a Gundel Szakácskönyv is, ami  a magyar gasztronómia olyan szeletét tárja olvasói elé, amire méltán lehetünk büszkék. Nem is gasztronómia ez, hanem a kultúránk része, egy valódi fogalom. 

Vannak azok a szakácsok és cukrászok-nem sokan, de ezért akadnak-, akik neve fogalommá vált az idők során, és ha bárhol meghallják azt szerte Európában, vagy akár távolabb is, ugyanaz a jelentés kapcsolódik hozzá. A Gundel névhez a klasszikus elegancia társul, valamiféle időtlen, békebeli minőség, klasszikus, franciás alapokon. No, és persze, a Gundel-palacsinta, amit -ha mást nem is- mindenki ismer. 

Egy gasztronómiában a közepesnél jobban jártas olvasó számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a gyönyörűen megkomponált lapokon valódi, működőképes, évtizedek alatt kiforrott receptek vannak. Semmi szemfényvesztés, átverés: ez, kérem, a magasiskola. Nélkülöz minden avittas gesztust, még véletlenül sem operál a magyar konyhát még ma is sok helyütt sáros bakancslábbal tipró retekrózsákkal, "vegyes köret, hasábburg, házi savanyúsággal". Igazából egy napon nem lehet említeni a panírmegszállott, sertésfétises nyolcvanas évek átkos hagyományait még mindig gondosan, minimális szakmaisággal ápoló -mondjuk így- vendéglőivel, azzal a szocializmusbeli hiánygazdálkodásból kinőtt szégyenfolttal, melyet nem átallanak magyar konyhának csúfolni. 

Egy élmény kézbe venni a Gundel Károly születésének 130. évfordulójára megjelent szakácskönyvet, ami egy egyszerű szakácskönyvnél sokkal többet nyújt. Az ízléses kiállítás, az elegáns lapok nem csak a recepteket őrzik, hanem egyúttal tisztelegnek is minden előtt, amit a hagyomány jelent, Gundel-felfogásban. A receptek sora követi a klasszikus menüsor lépéseit: hideg előétel, leves, meleg előétel ... szinte vidul a szív. Egyetlen bakit fedeztem fel a könyvet forgatva: az egyik receptben kétoldalt megpirított, kemény polenta szerepel a leírásban, míg a fotón bizony egy igencsak lágy, krémes köret szerepel. Talán nem lehet valami száz százalékig tökéletes. 

Csipetnyi történelem, magas szintű szaktudás, elkötelezettséggel párosítva, ami már szinte filozófia. Azonban egy pillanatra sem tűnik ez poros mementónak, amit túlhaladott az idő, hiába vannak a könyvben az 1934-es budapesti vacsoraversenyről származó receptek is, sőt. Nagyon is előre tekint, pontosan tudva is mutatva, hogy a múlt kiválóságát megőrizni nem szolgai másolással, hanem a szellemiség őrzésével és folyamatos, magas szintű munkával lehet. Legyen szó ételről, vagy akár magáról az életről. 

Az egészen különlegesen szép, finom kötethez maga Dr. Habsburg György írt ajánlót, ami jelen esetben egy csöppet sem hivalkodó, ez pedig ritka dolog. A magam részéről e könyv hatására döntöttem el végelegesen, hogy felkeresem az éttermet, sőt, a karácsonyi vacsorát ebből a kötetből készítem el. Egészen biztos vagyok benne, hogy méltó lesz az alkalomhoz.

csütörtök, július 03, 2014

S.D. Crockett: Ha elolvad a hó



A globális felmelegedés és következményeinek témakörét ezer oldalról körüljárták már azok, akiket érdekel, és akik tovább látnak az orruknál, akik pedig nem, azokat erőltetni nem lehet. Amíg nem értik meg az emberek, hogy a globális felmelegedés egyenes következménye lehet egy villámgyorsan, akár pár év alatt bekövetkező jégkorszak, addig szélmalomharcnak tűnik minden ismeretterjesztés e tárgyban. Pedig nem lenne nehéz belátni, ahogy azt sem, hogy hiába tudunk a talajon távolságot mérni egyenes vonalzóval, attól még a bolygó bizony gömbölyű.

A 'Ha elolvad a hó' eredője és magva ez a gondolat, ami táptalajra lelt a lapokon, megalkotva az utóbbi idők legerősebb és legplasztikusabban megrajzolt disztópiáját. Egy olyan könyvet, ami nem teketóriázik: vasmarokkal elkapja az olvasóját, hogy azután el se eressze, messze túl a befejezésen. Nem szívbe markol, nem él ilyen unalmas eszközökkel, sokkal mélyebbre hatol. Minden teketória nélkül megragadja az ember gyomrát, hogy addig szorítsa, míg levegőt sem kap. 

Egy furcsa világban játszódik a könyv, mégpedig Az után. Már régen bekövetkezett a klímakutatók legrosszabb rémálma (és egyben egyik legvalószínűbb forgatókönyve), azaz tönkre tettük a Golf-áramlatot. Nem volt nehéz, csak haladt az emberiség a jelenlegi útján, addig melegítve a Föld hőmérsékletét, amíg ki nem olvasztotta egy-két nagyobb sziget jégbe zárt édesvízkészletét. Ez leállította az áramlást, és havazni kezdett. Pár év alatt beköszöntött a jégkorszak Európában ismét: az ember állattá aljasult, majd erre be is rendezkedett, a katonai diktatúrák meg virágoztak. Ahogy az már csak lenni szokott vészhelyzetben. A regény indulásakor ezen már bőven túl vagyunk. Mindez már normális, legalábbis a fiatal főhős szemével, aki már ebbe született bele. A jégbe fagyott nyomorba, kegyetlenségbe, szenvedésbe és elnyomásba, az abszurd emberi és természeti szabályok világába. Wales hegyei között él, törvényen kívüliként, egész családjával, amíg egy napon el nem visznek mindenkit, s ő ott nem marad, teljesen egyedül, a fagyott semmi közepén. Indításnak erős, a folytatás nem különben az, ám most sem mesélek a történetről többet, Olvasó...

Nem tudom, S. D. Crockett hol bujkált ezidáig. Azt sem tudom, honnan vannak komoly lélektani ismeretei, amivel megrajzolja ennek a balladának is beillő kötetnek a főhősét. Tökéletesen láttatja ennek a kamaszfiúnak a gondolatai, motivációit, érzéseit. Elnagyoltan rajzol, jellemet, történetet, tájat, hátteret, mégis, minden árnyalat éles és konkrét. Érzékeny, értő ecsettel fest meg rettegést, kilátástalanságot, szeretetet, egymásra utaltságot, nem létező reményt. 

Kötelező olvasmánnyá kellene tenni, minden kiskamaszhoz el kellene juttatni ezt a könyvet. Mondanivalója abszolút feljogosítja erre, a témája mai, friss és aktuális, nyelvezete irodalmi, ereje, lendülete sodró. Egy valódi tartalommal, igazi mondanivalóval felruházott könyvet kapnának a kezükbe a diákok, amit ráadásul sikk lenne olvasni, megbeszélni, átgondolni. Ritkán találni ilyen egyensúlyt a mondanivaló, a stílus és a pozicionálás között. A Crockett által használt eszközökkel azonban kiválóan lehet értékes tartalmat közvetíteni a tartalmatlan vámpírokon szocializálódott Z generáció kamaszai felé. Tartalomhoz a forma-tökéletes. 

Első mondat:
"Itt ülök a helyemen a hegyen, a ház mögött."

kedd, július 01, 2014

100 magyar baka-Történetek az első világháborúból



Az első világháború kirobbanásának száz éves évfordulójára a napokban emlékeztünk; nem egy ünneplésre méltó dátum. Azok a pokoli évek, amik örökre megváltoztatták Európát, szétzúzták a boldog békeidőként ismert korszakot. Ki-ki a maga módján emlékezett erre: koncertek, filmek, kiállítások, színielőadások tucatjai zajlanak mostanában, a könyvkiadók is kirukkolnak ezzel-azzal, bár csak mérsékelt a lelkesedés a tárgyban. Talán a téma érzékenysége az, ami miatt nem merik bolygatni a témát: senki nem akarja magára venni a magyarkodás ódiumát, ami azóta megjelenik, ha szóba kerül, akárcsak érintőlegesen ez az évtized. Innen csókoltatom a politikus-szerencselovagokat, a hazugsággyárosokat. 

Tulajdonképpen nevetséges, hogy nem lehet magyarkodás nélkül, urambátyám bokacsattogtatás vagy turulgiccs nélkül, egyszerűen csak emlékezni. Méltónak lenni. Az a legnehezebb, s mint ilyen, a legritkább is. Elutasítjuk, legyintünk rá vagy egyszerűen csak nem látunk a pátosztól. Amikor a skála két szélső pontján imbolygunk, nem látjuk a fától az erdőt, miközben a köztes sáv gyakorlatilag nem is létezik. Nem tudunk méltónak lenni. Nem is hagynak.

Azt gondolom, valami ilyesmit kísérelt meg a Historium Kiadó, amikor közzétette a felhívását, amatőr novellisták számára. Különösebb megkötés nem volt a témában: az első világháború magyar vonatkozásáról kellett írniuk. El nem tudom képzelni (vagy talán csak nem akarom), hogy minek tették ki magukat a kiadó  munkatársai ezzel a felhívással. A türelem szép dolog, de komoly erőfeszítésbe kerülhetett elválasztani az ocsút a búzától. Egyébként ez sikerült. Érdekes, de talán nem meglepő módon, semmilyen tartalmatlanság nem került be a könyvbe. Az írók, bár érezhetően és bevallottan amatőrök, egyesek ezt képesek elfelejtetni az olvasóval: Ódor Richárd koncentrált hangulatfestése intellektust sejtet, alátámasztva komoly jártassággal a témában (vagy a történelemben? Nem tudtam eldönteni.). A Konzervált viszonyok szerzője pedig komolyabb összehasonlításban is megállná a helyét ezzel a novellával. Érdekes volt látni, hogy kinek-kinek mit jelent az első világháború: ebben a válogatásban a női próbálkozóknak tipikusan a hátországot, a férfiaknak valami karcosabbat. Amíg fiúkat kardozásra, lányokat babázásra szocializálunk, ez aligha fog megváltozni, pedig érdekesebb képet mutatna úgy minden, még ez a könyv is.

Egyébként van az antológiában minden: lövészárok és hátország, hideg bakaszag és forró könnyek. Egy dolog nincs benne: üresség, leöntve hazafias maszlaggal. Semmi Nagyon Magyar, egyszerűen csak magyar, az pedig éppen elég. 

Első mondat:
"Az első világháború áldozatainak emlékére."

hétfő, június 30, 2014

Dr. Gordon Neufeld-Dr. Máté Gábor: A család ereje



Ragaszkodj a gyermekeidhez!- szól a provokatívnak tűnő alcím, melyre minden épeszű szülő, azonnal rávágja, szinte levegővétel nélkül: "perszehogyragaszkodomhozzájuk!". Ha ez ennyire egyszerű lenne... 

Igen, ha ez ennyire egyszerű lenne, nem lenne tele a világ "problémás" gyermekekkel, tinédzseragresszióval, kétségbeesett szülőkkel, eszköztelen tanárokkal, szinte járványként terjedő viselkedési zavarokkal, rendőrségi ügyekkel. Hiszen ilyen világot élünk, nem igaz? Egy világot, melyben evidenciaként kezeljük, hogy elveszítettük őket, a legifjabb generációt. Azt nem tudjuk, hogyan és miként történhetett, amikor a gyermekeink a facebook és a twitter miatt ejtették a szüleiket, de egyszerre megtörtént. A kedves, aranyos, az előző generációknál okosabbnak tűnő, számítógépes alkalmazásokat mesterfokon használó, felnőtt(es szavakat a beszédébe keverő) kisiskolás generáció kicsúszott a kezeink közül. Mintha a falnak beszélnénk, ha hozzájuk szólunk és ez csak a legkisebb probléma, ugyanis ezen a skálán a másik végpont valahol a végtelenül magányos, kortárs-agressziót elszenvedő, összezavarodott gyerekeink állnak, akik semmitől sem riadnak vissza, ha a megfelelési vágy hajtja őket. 

Mindebből persze csak annyi látszik a külső szemlélő számára egyértelműen, hogy a fiatalok, a gyerekek már nem tisztelnek senkit és semmi "csak úgy", hogy jobban nevelik őket a kortársaik, mint a saját szüleik; szinte egy másik univerzumban élnek. A felnőtt generációk pedig elkezdték ezt tényként kezelni: hányszor hallottuk már, hogy megváltozott a világ és bizony, ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk, és egyébként is: addig nevelheted a csemetédet, amíg közösségbe kerül, utána úgyis mindegy lesz már. A mai gyerekeket már tanítani sem lehet, kiveszett a szótárukból a tisztelet a tanárok iránt is., motiválatlanok és motiválhatatlanok. Közben pedig rohamléptekkel szaporodnak a viselkedési és tanulási zavaros diagnózisok. 

A szerzőpáros erre a problémára keresi a megoldást, pontosabban arra világít rá, hosszú évek szakmai tapasztalatával, hogy ez így nagyon nincs jól, de nem is kell így lennie. Nem szükségszerű, és legkevésbé sem megváltoztathatatlan, kőbe vésett tény. Az okokat feltárva, szakmai magyarázatokkal és módszertani segítséggel kísérlik meg visszahelyezni a családot a jogaiba. Megmutatni az elveszett, sokszor kétségbeesett szülőknek, hogy ennek nem kell így lennie, s talán visszaút is akad. Csak meg kell értenünk azt, hogy mi, miért történik így. Magyarázat és eszköztár egyben, amit bizalommal forgathat az a  szülő, aki vissza akar találni a gyermekéhez, de az is, aki nem akarja elveszíteni. 

Az egyik legfontosabb könyv, ami a témában napjainkban született. Rámutat arra, hogy ami általánosan elterjedt, azaz a kortárs-orientáció, a kortársak mindenek fölötti fontossága, bár kétségtelenül hétköznapi jelenség, de nem normális, sőt, vissza is lehet innen vezetni a eltévedt generációt. A kétségbeesett szülők számára talán karnyújtásnyira van a segítség, mégpedig ebben a hiánypótló kötetben. A család érték és egyben erős kötelék. 2014-ben is, akárhányban is.

Első mondat:
"A tizenkét éves Jeremy a számítógép billentyűzete fölé görnyed, a szeme a monitorra szegeződik."

szerda, június 25, 2014

Steve Sem-Sandberg: Azok a szegény Lódziak



Elhatároztam, hogy Steve Sem-Sandberg könyvével befejezem egy hosszabb időre a világháborús zsidó témájú könyvek olvasását, mert az utóbbi időben több jutott ki ebből a kelleténél. S bár a témára mélyen ráuntam, keresve sem találhattam volna jobb hattyúdalt annak lecsengetéséhez. 

A könyv, ami bestseller a saját hazájában, egy igen értékes, és egyben olvasmányos kötet. A szerző kitűnő alapossággal és alázattal közelített az írás felé, meggyőződésem, hogy nem a téma, hanem az írás maga miatt. Írhatott volna akármilyen tárgyban, a könyv mögé tett munka azonos mélységet mutatna; ez a hozzáállás személyiség kérdése. A (félig-meddig) regény a lódzi gettóról szól, mégpedig a több ezer oldalnyi fennmarad Gettókrónika áttanulmányozása szülte azt. Miért pont ez a gettó a sok közül? Miért volt pont ez olyan különleges hely? Két oka van ennek. Egyfelől a gazdaságban betöltött szerepe miatt, ugyanis ipari központtá nőtte ki magát, kiszolgálva a német hadsereget. A vezetés álma szerint, ha nélkülözhetetlenné és megkerülhetetlenné teszik magukat a német hadigazdaság számára, akkor kivívnak valamiféle önállóságot, de ami a legfontosabb: egyfajta kváziszabadságot, és az életet is. Így, ebben a szellemben irányította a gettót az a gyakorlatilag egyszemélyi vezetés, ami a különlegesség másik oka volt. A Gettókrónika lapjain jól körülhatárolható módon maradt fenn az elnök (az Elnök!), Mordechai Chaim Rumkowski alakja, személyisége és vezetési stílusa. 

Rumkowski volt az a személy, aki a zsidó tanács elnökeként szinte kiskirályként uralkodott a gettóján, nem akarva mást, mint megvalósítani a Nagy Célt, és megmenteni az embereit. Ugyanakkor kollaborált is a nácikkal, ékes bizonyságául annak, hogy az életben, de vészhelyzetben főleg, soha, semmi nem fekete és fehér. Nem volt különösebben jó ember, nem volt nemes jellem vagy hős, egy ember volt, jellemhibák sokaságával, aki hatalmat kapott a kezébe, egy olyan elmebeteg korszakban, amit azóta a második világháborúként ismerünk. Ki csinálta volna másképpen? Lehetett volna akár jobban is? Kijelenthető-e teljes bizonyossággal, hogy mi másképpen tettük volna? Sőt, elvárható-e egyáltalán egy embertől, hogy normálisan viselkedjék akkor, amikor a nem normális uralja  a világot és minden a feje tetejére állt? 

Mindezekre keresi a választ a könyvben az író, aki egyben azt is megkísérli megragadni, hogy melyek azok a történések, események és élmények, amik a jellemet formálják, hogy mik az emberi viselkedés elsődleges és másodlagos mozgatórugói. 

Vannak témák, amikről csak így szabadna írni, a háborúk, tragédiák, vészkorszakok kiemelten ilyenek. Megérdemlik a tiszteletet minden oldal áldozatai, minden gonoszság elszenvedői, minden egyes ember. Nagyon örülök neki, hogy nem lett gettógiccs ebből a regényből! Miközben ugyanarról szól, mint ezer másik kötet napjainkban, tud egyedi, értékes és valódi tartalmat közölni, úgy, hogy mindvégig megőrzi önmaga, a téma és az áldozatok méltóságát. Nem akar több lenni, mint amire vállalkozik, de azt maradéktalanul és értékesen teljesíti: gondolatokat ébreszteni arról a témáról, amiről talán már gondolkodni is elfelejtettünk. Nem hagynak valóban gondolkodni erről sem azok, akik csak legyintenek az egészre, sem azok, akik mást sem tesznek, mint hatásvadász módra meglovagolják, és ezzel sárba tiporják az áldozatok emlékét. 

Kevés könyvet tudok jó szívvel ebben a témában olvasásra ajánlani, de ezt feltétlenül. Egyúttal itt említem meg, hogy ritka csoda is előfordul a kötetben: annak ellenére, hogy két fordítója van (Péteri Vanda és Papolczy Péter), a regény egységet alkot, a kiváló nyelvezet egy pillanatra sem törik meg, egészen remek munkát végeztek a fordítók. 

Első mondat:
"Indokolt azt feltételeznünk, hogy napjainkban hozzávetőleg 320 000 zsidó él Lódzban."

péntek, június 20, 2014

Tóth Eszter Zsófia-Murai András: Szex és szocializmus



Szex és szocializmus, avagy hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának címmel jelentetett meg a nőtörténeti kutató-filmtörténész páros a Libri Kiadó gondozásában. Szextörténeti könyv, de nem szexkönyv, ezt nagyon fontos megkülönböztetnünk, már itt, az elején. Arról szól, hogy hogyan beszélt a Kádár-kor társadalma a szexualitásról, annak különböző aspektusairól, s legfőképpen arról, hogy hogyan beszéltették őket erről. 

Ugyanis a nem is olyan régen, az "átkosban" mindent ideológiai alapon próbáltak meg irányítani és befolyásolni a rendszer urai. Miközben egy végtelenül zárt, elmaradott és mesterségesen fenntartott rendszerben élt az ország, a közbeszéd néha hullámokat vetett olyan témák körül, melyeket, minden valószínűség szerint, mesterségesen generáltak, azzal felkavarva az állóvizet, hogy így keltsék a modernség illúzióját. A közgondolkodás, és azon belül a magánélet felülről jövő irányítására nem csak törvényi eszközök álltak a rendszer urainak a rendelkezésére: gondoljunk csak bele, hogy akkoriban a kamaszokat célzó Ifjúsági Magazin 300 ezres példányszámban jelent meg és kelt el. A felnőtt nőket, ezáltal pedig a családokat befolyásoló lap, a Nők Lapja pedig 700 ezer háztartásba jutott el hetente. 

A korszak végtelen prüdériája nem ismert határokat, ebben is, mint oly sok mindenben, a képmutatás csimborasszóját képviselte. Nagyban összefüggött ez a szocialista nőtípus eszményének erőltetésével. Ez a fajta nő a gyes bevezetésétől otthon marad,  a háztartást vezetni, utódonként három évig, legalább három kis úttörőt szül, és csak végszükség esetnén jelenik meg az abortuszbizottság előtt, hogy ott orvosok és pártfunkcionáriusok döntsenek, megalázó módon és stílusban méhe és élete felett. Persze, szigorúan csak a Ratkó-korszak kötelezően világra hozott gyerekei és illegális hentesabortuszai lecsengésével. Mindezt abban a korszakban, amikor a magzatelhajtások száma tízévente meghaladta a másfélmilliót, a fogamzásgátlók bevezetése előtt, és az után is. Tinédzserlányok mentek sorban "kaparásra", mert fogamzásgátlót nem kaphattak. 

A két éves, kötelező sorkatonaság időszaka volt ez, ami -egyéb káros hatásai mellett- a párkapcsolatokra is nagy nyomást gyakorolt. Szerelemi bánatukban többen öngyilkosok lettek, hiszen fiatal szerelem legyen a talpán, ami kibírta ezt a több éves, kényszerű különlétet. A hivatalos hangvétel (lásd: Ifjúsági Magazin) még a hetvenes évek második felében sem tartotta szerencsésnek közszemlére tenni a magánéletet a fiatalok utcai csókolózásával (horribile dictu!), miközben a valóság teljesen más képet mutatott. Szerveződött a délegyházi nudista strand, félhivatalosan létezett a prostitúció, a szocialista erkölcs pedig valami papírízű, nyársat nyelt anti-ideálképként lebegett a fejek felett.

Az egyre enyhülő rendszerben a mozikba is beférkőztek a szexuálisan egyre erőteljesebb jelenetek, megrendezték az első szépségversenyt, nem múlt el Jancsó-film meztelen nők nélkül, ám a lapok továbbra is megkísérelték kijelölni a határokat a szexuális értelemben vett normális és abnormális között. Még a nyolcvanas években is erről írtak, "olvasói levelekre" válaszolva, majdnem a végletekig tagadva és elhallgatva a homoszexualitást, az óvszerhasználatot vagy a valódi felvilágosítás fontosságát. A rendszer meghasonlottságát, a lelkek meghasonlottságát jelzi, hogy ismerkedési rovat is működött mindeközben a lapok hasábjain, egyúttal majd' a legvégső időkig pártfegyelmit osztogattak egy-egy házasságtörésért. 

Ilyen, és ehhez hasonló témákat boncolgat a szerzőpáros, megannyi kordokumentumot, újságot, filmet, iratot alapul véve és megidézve. Némi keserédes nosztalgia mindazoknak, akik átélték a kettős beszéd korát, egyben bepillantás mindazoknak, akik számára ez már csak a történelemkönyvek része. Így vagy úgy, de közelebb visz minket önmagunk megértéséhez.

Első mondat:
"Délegyházi nudista strand, NDK-s turistalányok a Balatonon, Postinor tabletta, botrányos szépségkirálynő-választás, pártfegyelmi félrelépésért, a K1 című film, az Ifjúsági Magazin Magánügyek rovata."

szerda, június 18, 2014

Jodi Picoult: Sorsfordítók



Jodi Picoult-tól éppen elég könyvet olvastam ahhoz (szám szerint hetet), hogy tudni véljem már olvasás előtt, mire számíthatok. Kissé kétdimenziós szereplők, obligát fajsúlyos téma, olvasmányos köntösben. Mindig mondtam, hogy ő az az író, aki el tudja gondolkodtatni azokat az olvasókat is, akik soha nem vennének filozófiai vagy etikai tárgyú könyveket a kezükbe. Abban kimagasló, hogy hogyan hozzon közel emberek millióihoz olyan témákat, amiket illetően a legenyhébb jelző a kínos. A nagy kedvencem, Lionel Shriver dolgozik még hasonlóképpen, az ő könyvei viszont annyira finomak és fajsúlyos darabok egyben, hogy Picoult olvasói nagy része soha nem vetemedne az olvasásukra. Ami igen nagy kár, de az Egyszeri Olvasó már csak ilyen. Kikapcsolódni szeretne és lazítani, miközben olvas, nem bajlódni kifinomult nyelvezettel, ha már az életben az nem sajátja. 

Igen, hozzájuk (is) szól Picoult, aki bár igen gyakran él a fekete-fehér jellemrajzok és egyértelmű karakterek eszköztárával, nem átall valami olyat felvezetni a nyaralás közben békésen olvasgató néptömegeknek, ami maguktól soha nem jutna eszükbe. Legyen ez az autizmus egy sajátos szemszögből, a szülői szeretet határa, a népirtások utóélete vagy a pedofília. Jelen esetben azonban szerelemről mesél. A szerelemről, a kamaszkorról és a szerető családi környezetben megbúvó terhekről, és arról, hogy vannak a határok egy ember életében, lelkében. A határok, amik olyan könnyen elmosódhatnak, például az első szerelemben én és te között, egy kamasz lelkében a szülői/környezeti elvárások és a saját akarat között, a szeretetteljes családi támogatás és a lelket mérgező nyomás között. 

Elevenére tapint ezzel sokaknak ezzel a témával, a kamaszkor nehézségei értelemszerűen a társadalom szélesebb rétegét érintik, mint, teszem azt, a gyerekgyilkosságok. Éppen ezért tud megmutatkozni az az írói erény, ami naggyá tette a szerzőt: meglátja az általánosban az egyedit, az egyediben az általánost. Úgy láttat hétköznapinak tetsző helyzeteket is, amilyen szemszögből talán soha nem láthattuk még. Tiszteletre méltó az alapos munka, ami emögött a könyv mögött is felsejlik. Kevesebben veszik ennyire komolyan az írást, mint egyébként azt kellene: Picoult ebben a könyvében is hozza a tőle megszokott elkötelezettséget, alázatot és szenvedélyt. 

Igazán nem bonyolult eset a történet: két egymás mellett lakó házaspár, egykorú gyerekekkel. Chris és Emily együtt nőnek föl. Mindenki egymásnak szánja őket, s ők egymásba is szeretnek. Két jó tanuló kamasz, szerető családi háttérrel, az egyikük ígéretes képzőművész, a másikuk kimagasló sportoló. Az egyetemi felvételijük előtt állnak, boldogok. Azonban, mint derült égből a villámcsapás, robban a hír: Emily, a kiegyensúlyozott, boldog tizennyolc éves lány halott. Lelőtték, mégpedig Chris apjának fegyverével. A helyszínen megtalálják az eszméletlen szerelmét is, akinek elmondása szerint közösen akartak öngyilkosok lenni. Hamarosan azonban büntetőügybe fordul a tragédia: a fiú a vádlottak padján találja magát. Kezdetét veszi egy mesteri tárgyalótermi szál, amiből nem az sül ki majd, amire az olvasó számít. Még Booklány hétpróbás rutinját is meglepte az utolsó hetven oldal, de erről nem árulok el semmit, ezúttal sem.

Azt azonban igen, hogy még miről szól ez a könyv, ami az írónő egyik legjobb könyve egyébként. Szól a titkokról, és arról, hogy azok mennyire ártalmasak, hogyan mérgeznek alattomban. Szól arról is, hogy lehetséges-e valakit túlzottan szeretni? Te mit gondolsz, Olvasó? Lehetséges?

Első mondat:
"Nem volt már mit mondani."

csütörtök, június 12, 2014

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem



Van valami furcsa erő a diktatúra-történetekben, főleg, ha azok önéletrajziak. Az olvasó borzongással vegyes kíváncsisággal veti bele magát a tragédiákba, mint a véres baleseteknél: mindenki úgy nem néz oda, hogy közben, persze, odanéz. Bodor Johanna (igen, az a család) története kétszeresen is felcsigázhatja az Egyszeri Olvasó kíváncsiságát: úgyis, mint látlelet a diktatúra Romániájáról, és úgy is, mint naturalista kép a balett lágynak tűnő, de kőkemény világáról.

Érdekes ez a kettősség, amivel hozzányúl a történethez, a tulajdonképpeni életéhez, a kiadót is ez foghatta meg. Kiválóan ábrázolja a történet velejét a borítón lévő, szögesdrótból szőtt balerina. Egy zárt világ, a balett zárt világán keresztül rajzolódik ki a hasonlóan zárt, romániai rendszer képe. A sokszor abszurd szabályok, a  rengeteg fájdalom, a tortúrák, a fogyókúrák, a szenvedés, a vér, az izzadság, mind-mind hozzátartozik ahhoz a légiesnek tűnő szépséghez, amit úgy hívunk: balett. De hozzátartozik ahhoz a világhoz is, amit úgy hívtunk: Ceausescu Romániája. Képben a kép, könyvben a metafora, tökéletesen illeszkedik.
Egyszerre borzongat a tánc mögötti szenvedés és az élet mögötti szenvedés. 

A szerző nem tesz mást, csak elmeséli az életét, ami, ahogyan később írja is, csak egy a millióból. Leírja, hogyan próbál meg családja boldogulni, majd pedig teljes létszámban kijutni a nyolcvanas évek Romániájából egy névházasság révén, több éves konspirációra és állandó félelemre kárhoztatva ezzel őket. Hű képet fest a szomorú, szürke Bukarestről a nyolcvanas évek derekán, a lehallgatókészülékek hétköznapiságáról, a nélkülözésről, az állandó fázásról, a folyton elzárt gázról és a vasalón forralt teáról. A hideg próbatermekről, lemerevedéstől, sérüléstől óvott izmokról, arról, hogy hogyan keményít meg duplán, sőt triplán egy fiatal lányt, ha az elnyomott kisebbség tagja, balerina és diktatúrában nevelkedik. Ír arról is, hogy milyen terhet ró egy alig-alig felnőtt lány lelkére az állandó hazugság, félelem, éhezés, hideg, nélkülözés, elnyomás, konspiráció. Teher alatt nő a pálma: hosszú távon. Rövid- és középtávon azért van, hogy összeroppan.

Bodor Johanna nem szépíti meg a múltat, kendőzetlenül ír a kalandjairól, kis árulásairól, nem keres magyarázatot, nem magyarázkodik, csak mesél. Rendszerbe foglalva a történéseket, megörökítve a ma már talán hűen leírhatatlant, emléket állítva a számára fontos vagy életében fontos szerepet játszó embereknek, akik így vagy úgy, de azzá tették, akivé mára vált. 

Örülök neki, hogy a szerző utószót illesztett a kötethez, amiben leírja, hogy ő nem volt hős és nem is lett íróvá, ő csak egy ember. Aki emléket állít valaminek, monumentumot a múltnak, a léleknek, a felnőtté válásnak, és egy korszaknak, aminek létrejöttében és fennmaradásában kicsit talán mindenki hibás volt. Ettől és így kerek ez a történet számomra. Booklány szereti...

Első mondat:
"Berontottam lakásunk ajtaján és kirobbant belőlem a kacagás."

vasárnap, június 08, 2014

Bíró Szabolcs: Ragnarök



Bíró Szabi könyveit én szeretem, ezt sietnem kell leszögezni, mert igen, sajnos most egy kis mosakodás következik. Szeretem, mert jól vannak felépítve, mert a nyelvezet a helyén, és a karakterek is pont úgy vannak összerakva, hogy élvezetet találjon a regényeiben az egyszeri olvasó. Kevesen vannak jobban a skatulyázás ellen nálam, de azt mondom, hogy gyakran téma is sokat tesz hozzá az írásaihoz. Szinte senki nem ír a magyar lovagkorról, vagy ha azt is teszi, akkor azt nem úgy, hogy közel hozza az olvasóhoz, hogy végre világos legyen: voltak ők is olyan izgalmasak, mint a franciák, a spanyolok vagy az olaszok. 

Most, ezzel a vikinghistóriával a hátam mögött úgy érzem, hogy jobb lett volna most is hasonló témát választania. Nem azért, mert a könyv rossz lenne, mert egyértelműen nem az, sőt. Pörgő, jó cselekménnyel megtámogatott regény, amiben éppen csak annyi fantasy-elem van, amennyiért kiabál. Egy cseppnyi misztikum jót tesz ezeknek a történeteknek. Főleg azoknak, amiket Arthur és az Excalibur köré szőnek. Ám pont itt érzem a könyv gyengeségét is: ezt a történetet annyian feldolgozták már, akár csak érintőlegesen is, hogy egyszerűen vétek egy újabb bőrt lehúzni róla. Nem tudta felkelteni az érdeklődésem, szerintem ebben a témában közel sincs ennyi. Mindent elmondtak már, amit érdemes lehet, sőt, annál többet is. 

A témától függetlenül, ha lehet ilyet írni egy könyvről egyáltalán, azt kell mondjam, hogy a könyv kifejezetten sodró, pergős, olyan igazi, izzadtságszagú, vérrel fröcsögős pasi-történet, amit szerethetnek azok, akik a történelmit szálért rajonganak, de azok is, akik a fantasy műfaj kedvelői. Jók a karakterek, ismét, bár egy kicsit kidolgozatlannak éreztem azokat, itt-ott. Picit könnyen jöttnek, túl könnyen íródottnak tűnik: plusz száz oldal, kicsit több munka nem ártott volna a Ragnaröknek. Bármennyire is furcsán hangzik, mert bár a történet nem a kedvencem, jót tett volna a könyvnek ez a plusz energia. A többi könyvhöz képest ez nem tűnik telitalálatnak. 

Több olyan villanás, fordulat is volt benne, ami még engem, a hétpróbás olvasót is meglepett, sőt, nevettem is itt-ott. Az indítást pedig egyenesen imádtam: a hangulatkeltéshez nagyon ért az író. Nem hiányzik sok ahhoz, hogy nagy név váljon belőle, akár a nemzetközi porondon is. Fenntartom a korábbi véleményemet: Ken Follett ír így. 

Szabi, ez most nem az írói kvalitásaidnak szól, egyszerűen nem tudtad hozzám közel hozni ezt a históriát. Talán senki sem tudta volna? Meglehet. Szerettem, ahogyan írtál, de nem kedveltem azt, amiről.  Viszont továbbra is olvasni foglak, egyszerűen ez nem lesz a szívem csücske. Van ilyen. 

Első mondat:
"A történetet, amit most elmesélek, az apámtól hallottam, amikor annyi idős lehettem, mint most te vagy."

kedd, június 03, 2014

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét



Nemrégiben írtam egy könyvről, Kornfeld Tamás tollából, ami a Weissek és a Kornfeldek kiterjedt, egyúttal igen szoros családi kapcsolatait boncolgatja, minden ágon felmutatva nem egy olyan személyiséget, aki nélkül a magyar gazdaság, politika vagy a huszadik századi történelmünk nem lenne olyan, amilyenné végül lett. Ez az a család, mely az ország GDP-jének 10%-át termelte meg egy időben -hogy idecitáljak egy azóta ezerszer idézett, de kétségkívül beszédes adatot. 

Szegedy-Maszák Marianne az ő unkahúga, így ezzel a kötettel, pár hét eltéréssel, ismét bepillantást nyújt egy letűnt kor, egy letűnt szellemiség, egy sokat boncolgatott időszak kulisszái mögé. 

Nem tudom és nem is akarom holokausztregényként olvasni, ha létező kategória ez egyáltalán, bár 2014-ben létezőnek látszik. Inkább családtörténetnek látom, vagy egy utazásnak, amit a lány tesz apja és anyja történetébe, emlékei közé, hogy jobban megismerje őket végre. Természetes igénye ez a következő generációknak, hogy feltárva gyökereiket még jobban szárnyra kaphassanak, hiszen így tudnak egyfelől elég magasra szállni, másfelől nem eltévedni és visszatérni. Egyúttal szerelmes regénynek  is gondolom, egy nem mindennapi szerelmi történet krónikájának, ami nem csak két emberről szól, hanem családok sorsát pecsételheti meg, szerelemről, ami ellen összeesküdött a világtörténelem. A sokat megélt emberek erős szövetségéről mesél. 

Sokaknak, akik először olvasnak majd ezekről a családokról, érdekes lesz bepillantani egy, azóta már letűnt korba, a történelmi regények rajongói, a huszadik századi történelem szerelmesei pedig egyenesen imádni fogják a korabeli naplókból, levelekből származó utalásokat, részleteket a második világháború mindennapjairól,  az államgépezet működéséről, az egyének indíttatásairól. Sőt, egyúttal az életrajzok rajongói is megkapják, amit elvárnak egy könyvtől.

Egy szó, mint száz: sokat vállalt az írónő ezzel a könyvvel, de nem okoz csalódást. Alapos, derekas munka áll mögötte, egyfajta belülről jövő igényesség érződik a sorokban, no meg persze, a tehetség. Nagyon is belülről, ám menthetetlenül kívülről szemléli egyszerre őket és minket: a családját és Magyarországot. Talán elfogulatlanná is tesz ez a kívülállás, ami az érzékeny témáknak mindig jót tesz. 

Egyúttal álljon itt ezen a ponton a fordító, Rakovszky Zsuzsa neve is: szívet gyönyörködtetően szép munkát végzett.

Furcsán érdekes dokumentumregény ez egy maroknyi emberről, akik annyit adtak ennek az országnak, és akik megmaradtak végül. Ennyit számított a hatalmas vagyon és a befolyás. El is rabolhattak volna tőlük mindent a nácik, hogy utána megöljék őket, de valamiért nem tették. Mintha alkut kötöttek volna az ördöggel, s Lucifer végül állta volna a szavát. Ráadásul lelkeket sem rabolt el cserébe, "csak" mindent, ami mozdítható, mindent, ami materiális értelemben érték. A legfontosabbat viszont meghagyta: az életet. 

Ez a  huszadik század derekának viharait sajátságos szemszögből elmesélő könyv egyébként az egyik legszebb kiállítású kötet lett az évben. Jó kézbe venni, ízléses, szép munka. Booklány szereti.

Első mondat:
"Négy nappal azután, hogy 1955 tavaszán megszülettem Washingtonban, a szüleim hazavittek a Patterson utcai házba, és ott is nőttem fel, olyan nyelvek zenéjét hallgatva éveken keresztül, amelyekből egy kukkot sem értettem."

csütörtök, május 29, 2014

Lionel Shriver: Születésnap után



"- Na és a nők mit szeretnek jobban? Ha jó az emberük? Vagy ha szeretnivalóóóó?
-Hát, akármelyik mellett köt is ki egy nő, azon fog agyalni, hogy nem inkább a másik kellene-e neki?"

A fenti dialógus-részletet tekinthetnénk is a könyv alapvetésének, ám ez végzetes félreértésekhez vezetne. A romantikus regények könnyed kikapcsolódásra vágyó szerelmesei sikítva dobnák el a kötetet a könyvesboltban, a fajsúlyosabb irodalom kedvelői viszont a kezükbe sem vennék egy ilyen indítással. Holott, mindannyian szarvashibát vétenének, kihagyva egy olyan, műfajok között álló kötetet, ami -az író jó szokásához mérten-, nem gondolkodik az olvasó helyett. Láttat, elemez, gondolatokat provokál.

Lionel Shriver az az írónő, aki azért ír, mert közlendője van, aki ezért nyúl bizonyos témákhoz vagy gondolatokhoz, mert szeretne valamit adni, megmutatni a világból. Témái tabudöntögetőek, ám ezeket soha nem csomagolja habkönnyű szövegbe, az olvasónak meg kell küzdenie a megértésért. Nem a felszínt akarja kapargatni, amit sokszor érzek az egyébként igen kiváló Jodi Picoultnál, sokkal inkább a teljes feltárásra, megismerésre, és már-már mélyfilozófiai szintű láttatásra törekszik. Nem adja könnyen a felkavaró élményeket, egy pillanatig nem akar szórakoztatni azon a divatos, könnyed, huszonegyedik századi, habcsók-módon. Fajsúlyos tartalmat közvetít, okos, gyakran felkavaró módon, kiváló, intelligens stílusba burkolva. Ha túl soknak találod a jelzőket, még nem találkoztál egyetlen könyvével sem, Olvasó. Pótold be, a saját érdekedben!

A Születésnap után a döntések súlyáról szól. Arról, hogy minden döntésünk egy útelágazás, aminek mentén elindulva gyökeresen más irányt vesz az életünk, miközben örökre elveszítjük azt a bizonyos másik sorsot. A "ha volna két életem..." egy divatos dilemma, amivel már a Piramis együttes sem tudott érdemben mit kezdeni. Jelen esetben Irina, egy közepes illusztrátor két életébe enged bepillantást az író: az egyik szálon végigvezeti az életét okos, jó, megbízható, kellemes társa mellett, a másik szálon pedig -egy adott pillanatban hozott másik döntés nyomán- új életet kezd a kísértés tárgyával, a sztársportolóval. Végtelenül elmés módon vezeti párhuzamosan a két életfonalat Shriver, szinte pillangóhatásra hajazó életfolyamokkal. Motívumai újra- és újra átfedik egymást, az alternatív valóságok hasonlatosságaival, finomságaival játszik végig, pedig csak a szerelemről ír. Sziklasúlyú, koppanó szavakkal. 

Filozófiai, sőt, lélektani mélységeket boncolgatva mesél a jellemfejlődésekről, az emberek dilemmáiról és a gondjaikról, úgy, hogy minden szavának ereje van. Precíz, alapos, frappáns könyv. Zsonglőrként bánik a karaktereivel, bravúros egyensúlyozó-tehetségről téve tanúbizonyságot. Kutatja az ember és a szerelem természetrajzát, választ keres arra az égetően fontos kérdésre, hogy mi a fontosabb: a kukorica vagy a szex? Az a valódi társunk, aki tenyerében melengeti fázós ujjainkat, vagy az, aki elmegy és vesz egy jó meleg kesztyűt? 

"... A nők átlagosan hat-hét évvel élik túl a férfiakat, igaz? Na persze, amikor az ember szerelmes lesz, ez az utolsó, ami eszébe jut. Csakhogy egy nő számára párválasztáskor az egyik legfontosabb dolog, amit el kell döntenie, hogy kinek fog segíteni meghalni."

A kiadónak üzenem, hogy csak így tovább: olvasni szeretném a szerző többi könyvét is magyarul! Valamint, ha lehet, ismét Komló Zoltán bízzák meg a fordítással, mert igen kiváló munkát végzett a Születésnap utánnal is, holott nem volt kis feladat. 

Első mondat:
"Ami véletlennek indult, hagyománnyá kristályosodott: július 6-án Ramsey Actonnal vacsoráznak a születésnapján."

péntek, május 23, 2014

Kevin Leman: Születési sor(s)rend



Kevés nagyobb titok van az emberi léleknél, a személyiségünknél. Hiába "dolgozunk hozott anyagból", hiába visszük tovább a szüleink, nagyszüleink génjeit, az eredmény soha nem ugyanaz. Akkor sem, ha ugyanolyan hatások érnek minket, mint a testvéreinket, sőt, akkor sem, ha adatott nekünk egy egypetéjű ikertestvér.

A számtalan tényező közül, ami személyiségünket alakítja, talán az egyik legfontosabb, mégis elhanyagoltnak látszó szempont a születésünk sorrendje. Kevin Leman új könyvében arra keresi a választ, hogy vajon ugyanazok az emberek mássá válnának-e, ha a testvéri sorrendben máshová születnek? Milyen hatással van a személyiségünkre a családi sorrend? Mások lennénk-e, ha mi vagyunk a legkisebbek, netalán ha egykék lettünk volna, vagy épp ellenkezőleg: ha születtek volna testvéreink? Ezekre az izgalmas kérdésekre keresi a választ a Születési sor(s)rend.

Abba nem gyakran gondol bele az ember, hogy a kapcsolati hálójának milyen fontos része a kisgyermekkori helykeresés: a nagyobbakhoz és a kisebbekhez való viszonya, nemcsak a társadalmi és a családi hierarchiában, hanem a testvéri rendszerben elfoglalt helye is. Ennek pedig komoly hatása van a felnőttkori személyiségre, a párválasztási szokásokra, sőt, a házasságok sikerességére is. Mint annyi mindenben, ebben is vannak nyerő párosítások, de olyanok is, melyek eleve hátrányból indulnak, és a kezdetben olyan lelkes szerelmespárnak több akadállyal kell majd szembenéznie a mindennapokban. "Nem illenek össze"- mondják, holott a megoldás talán csak annyi, hogy mindketten középső gyereknek születtek. 

Ám a szerző nem áll meg itt, a személyiség megismertetésénél és a párkapcsolati segítségnyújtásnál. Hasznos tippeket, fogódzókat próbál nyújtani a kisgyermekes szülőknek. Nem csupán felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapokban és a nevelésben vegyék számításba azt is, hogy gyermekük hányadikként érkezett a családba,  hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgál. Humorosan, közérthetően nyújt valódi magyarázatokat, olykor tanácsokat mind a magunk, mind a gyermekeink jellemére, reakcióira. 

A diszfunkcionális családok virágkorát éljük, tele mérgező szülői, testvéri gyakorlattal, nem működő rokoni kapcsolatokkal, elhanyagolással, ártó szándékkal, bárdolatlan, nyers viszonyokkal. Lehet, hogy elég lenne a feleknek egy ilyen könyvet elolvasni ahhoz, hogy új alapokra tudják helyezni az életüket. Első lépésként ki kellene mondani a problémát, majd másodikként, együttes akarattal el lehetne indulni a változtatás útján. 

Régi mantrám, hogy a gyereknevelést nem ártana vizsgához kötni, olyan nagy a kockázat arra, hogy örökre megsebezzenek egy apró embert. Ez persze (sajnos) nem életszerű vágy, így beérem azzal is, ha a szülők olvasnak, például ezt a könyvet. Amint megértik az okokat, talán nyitottabban állnak majd hozzá a gyermekeik különbözőségéhez és nem tekintik lemetszendő vadhajtásnak a kicsik alapvető személyiségjegyeit. A különbözőségünk tesz minket emberekké, ráadásul elég két dolgot adnunk a következő generációnak: gyökereket és szárnyakat, így, együtt. A többi jön magától.

Első mondat:
"Gondolkodott már azon, hogy miért különbözik annyira a testvéreitől?"

péntek, május 16, 2014

Kukorelly Endre: Országházi divatok



Namármost, van az úgy, hogy hogy kerül a csizma az asztalra. Ami tulajdonképpen nem is új asztal, de a csizma azért az. Voltak páran már korábban is, akik íróként az Országgyűlésben, az Országgyűlésből, sőt, az Országgyűlésről. Ez a sor folytatódik most Kukorelly Endrével. Közérdek, közügy, közíró, ugyebár. Másfelől ezt a ziccert lehetetlen kihagyni.

Nos,  ott a kormányos, aki a legénység tagja, de igyekszik azért kívül állni is kicsit. Pártonkívüli író, LMP-s támogatású képviselő. Lehet-e belülről, de kívülről szemlélődni? Valószínűleg teljes mértékben lehetetlen, de talán nem ez volt a cél, vagy nem csak ez. Inkább megmutatni, hogy milyen az a szelet, amit nem látunk és azt is, hogy miért nem látjuk. Nem nézünk föl, nem szokásunk felemelni a fejünket, nem szokásuk számon kérni a mindenkori hatalmat, a Nagyméltóságú Képviselőt főleg nem. Eszünkbe sem jutna nekiszegezni a kérdést: hé, ember, mit csinálsz te ott tulajdonképpen a pénzünkből? Mármint eltekintve attól, hogy néha laposakat pislogva, félrenézve nyomod az igeneket a pártfőnökség utasítására, miközben érzed te is, hogy ez mennyire kínos? Ki felel kinek, ki felel mivel? Ki kinek a főnöke? Létezhet, hogy ez az egész ennyire piti és posványos egyszerre?

Kukorelly, aki igyekezett a kultúrát képviselni, amíg bent volt a Házban, talán mindenkinél jobban látta és láttatja, hogy ez mennyire lehetetlen. Pont annyira, mint a normális civil kontroll. Annyira el vagyunk foglalva az arcunk mazsolába torzításával, a kétségbeesett kapálózással és a másik -mindig a másik- utálásával és okolásával, hogy eszünkbe nem jutna ilyen kisstílű dolgokkal foglalkozni, mint a kultúra. Nem jut rá kapacitás, meg egyébként is, mi mindig is Óceániával álltunk háborúban, testvér. Kiút nincs, megoldás sem akad, hiszen "a béke háború, a háború béke".  Nekünk most már talán örökre.

Túlzottan fekete és fehér, jó és rossz, barát és ellenség, ők és mi uralja a gondolkodásunkat, az árnyalatok annyira jelentőségüket vesztették, hogy talán soha nem is léteztek itt, a bánatos medencében. 

A szöveg egyébként végtelenül szellemes, az asszociációk meg az utalások olyan simogatóak, hogy dedikáltatni fogom a szerzővel. Ritkán késztet erre könyv, de ezt alá fogom íratni a szerzővel, gratulálni fogok neki ahhoz, hogy ezt így írta meg. Tulajdonképpen én kezdem megkedvelni Kukorellyt- többet kellene olvasnom tőle.  

Ez szintén egy olyan könyv, amit kevesebben fognak elolvasni, mint kellene, de annál többen teszik majd ki az asztalra, ha vendégek jönnek, mintegy mellékesen megemlítve: 'oh, csak véletlenül kint maradt, mostanában ezt olvasom. Te még neeem?'

Első mondat:
"A patkó közepétől balra, tőlem úgy harminclépésnyire feláll egy idősebb nő, és elindul a kijárat felé."

csütörtök, május 15, 2014

Katarina Mazetti: Pingvinélet



Egy elsőmondat-fetisisztától (igen, létezik ilyen kategória) olvasni azt a triviális indítót, hogy Katarina Mazetti jó, és a korábbi könyvei is azok voltak, nos, több mint kínos, tudom én. Pedig ez a helyzet: ami jó, az jó.

Divat lett mostanában érzéketlenül viccelődni érzékeny témák felett, izzadtságszagú nevettetni akarást beleerőszakolni bármibe és bárhová, ahol elfér, ezért is kell megbecsülni azon szerzőket, akik érzik a ki nem mondott határvonalak létezését is. Ez az írónő ilyen. Nem törekszik olcsó babérokra, a nehezebb utat választva penget keserédes húrokat, ha kapcsolatokról, anyaságról, egészségről és betegségről, állatról és emberről, életről és halálról van szó. Az olvasó mosolyog, miközben belefacsarodik néhol a szíve. 

Most egy Antarktiszra induló hajókirándulás szereplői mesélik el, pontosabban futtatják le belső monológjukban a történéseket, tehát a korábbiakhoz képest kiléptünk a kétszereplős narratívából. Az egyes karakterek szűrőjén keresztül szemlélni ugyanazokat az eseményeket kiváló írói eszköz, amivel ügyesen lehet játszani. Sőt, a Bolondok hajója vagy az Alattunk az óceán óta azt is tudjuk, mennyire felerősíti akár az apró mozzanatok súlyát is, ha az egész történetet egy zárt térben helyezzük el: hajón vagy léghajón. Minden rezdülés ereje százszoros, ha szűk a tér, koncentrálódnak a mondatok. Ez most is így van, természetesen, a pingvineket meg amúgy is szeretem. 

Ugyanis egy antarktiszi hajó úton azok is akadnak, meg fókák, meg a társadalom tipikus figurái: a magát a végzet asszonyának képzelő középkorú nő, akinek a viselkedése csak a férjét dühít (jó esetben), egyébként mindenki más összenevet a háta mögött, Gyöpösék vidékről, hiányos kommunikációval és nem létező társas kapcsolatokkal, magányos ötvenes nők pasifogás reményében, magányos nyugdíjas férfiak, akik viszont csak a madarakkal törődnek, idegenvezetők, akiknek nyálas nejlonsármja már csak a kétségbeesettebbekre hat, ám az nekik elég is... Csupa ilyen és ehhez hasonló figura erősíti meg bennem a hitemet újra és újra, az egyénileg szervezett nyaralásokban Mazetti írói bájában, humorában és éleslátásában. 

Szerethető, a korábbiaknál fajsúlyosabb munka, ami hűen követi a korábban kijelölt nyomvonalat: mosollyal minden könnyebb, még az is, ami nehéz.

Első mondat:
"Körülbelül ilyennek képzelem a poklot."


hétfő, május 12, 2014

Lauren Weisberger: Az ördög Pradát visel



Általában úgy szokott lenni, hogy a filmfeldolgozások tönkreteszik a könyveket. Ha rosszak, gagyik, akkor azért, ha pedig egészen jók, akkor pont azért: a forgatókönyvíró és a rendező képzeletvilága soha nem egyezik meg az olvasóéval. Ezért nem szeretem én az adaptációkat, nem is értem, hogy a Nagy Hálivud miért nem dolgozik saját ötletekből. Értem én, hogy olyat mindig nehezebb kitalálni, de nem szeretem.

Az ördög Pradát visel egy zseniálisan jó film volt, de nem a főszereplő, a divatmagazinnál asszisztensi állást vállaló Andy ok nélkül rátarti, csetlő-botló, érdektelen alakja, hanem a központi szereplő, Miranda Pristley miatt, akit a -most is- zseniális Meryl Streep formált meg. Természetesen elvitte az egész filmet a hátán és lejátszott mindenkit, aki csak megjelent a vásznon. 

Ez a könyv pedig ennek a filmnek az alapja volt, így nem volt bennem negatív gondolat csírája sem. Amíg el nem kezdtem olvasni. Kezdjük ott, hogy a Nagy Hálivud jót tett ezzel a regénnyel. Mind a zseniális színésznő alkalmazásával, mind azzal, ahogy átgyúrta a karaktereket. Az eredetiben ugyanis Andrea egyáltalán nem egy kedves, okos lány, akit meggyötör a szemét főnöke. Az eredetiben ez a karakter egy főiskoláról éppenhogy kiesett, hosszas munkanélküliség után asszisztensi állást vállaló kiscsaj, aki egyrészt azt hiszi, hogy neki járnak dolgok az élettől létezése okán,  másfelől azt is, hogy önmagában egy főiskola elvégzése őt olyan dolgokra jogosítja fel, amikre persze dehogy.

Leszerződik a Runwayhez, főszerkesztői másodasszisztensnek, mert tudja, ha ott lehúz egy évet, azzal behozhatatlan előnyt szerez a munkaerőpiacon: az a bizonyos egy év három, máshol eltöltött évvel ér majd fel, s utána állást kaphat szinte bárhol. Tehát: valamit valamiért. Azonban hamar kiderül, hogy a főnöke, enyhén szólva is, bizony nehéz eset. Sokat dolgoztatja, sokszor kiállhatatlan és nem, nem ér rá törődni a másodasszisztense lelki életével. Akit, ugye, ügyet intézni, kávét hozni és programot szervezni vett föl. A lánynak ugyanis ez derogál, mert azt képzeli, ő fölötte áll ennek az egész sekélyes világnak, ő író (frissen kiesve a főiskoláról, nulla munkatapasztalattal, zéró kapcsolatrendszerrel és ugyanennyi megjelent írással), vele nem lehet asszisztensként bánni, és a többi. Ég és föld az Álomgyár karaktere és a könyvbéli karakter között a különbség. Ott kedves, rút kiskacsa történetet varázsoltak belőle, itt viszont csak egy nagyképű, önző, láncdohányos csitrit látni, aki azzal szórakoztatja magát, hogy hogyan köphetne bele még jobban a tányérba, ahonnan eszik, haraphatná (persze, titokban, hogy azért ki ne derüljön) azt a kezet, ami eteti, és hobbiból koszos tányérra teszi reggelente a főnöke reggelijét. Esetleg a főnöke leselejtezett ruháit ellopja, hazavisz és eladja az EBayen, mert "ez nem is valódi lopás, nem igaz"?

A valamit valamiért-elv számára ismeretlen, neki nyújtsák az állással járó előnyöket, de ne is essen le az aranygyűrű a kis ujjacskáról. Sőt, még ő van megsértődve, amiért három hónap után le kellett annyira alacsonyodnia (honnan, kérem én joggal?), hogy viselnie kell a munkahelyi dress code-nak megfelelő ruhákat, melyeket egyébként ingyen kap. Örülhetne, hogy nem rúgták ki emiatt addig sem, ugyebár...

Ráadásul, miközben a főnökét szapulja megállás nélkül, csöppet sem zavarja össze, hogy az elmondása szerint boldogtalan, magányos, rusnya, folyton zabáló némber, mégis van egy férje, akit szeret, gyerekei, karriere (a legnagyobb divatlap főszerkesztője) , ráadásul egy olyan kaliberű self-made man, aki a semmiből küzdötte fel magát két lábon járó szakmai zsenivé és rettegett istennővé, a legnagyobbak társasági partnerévé. Sőt, Andy szerint is valódi úrinő. Akkor hogy is van ez? 

Igen, Miranda elviselhetetlen, mert teadélutánokon nem lehet előre jutni, mert a csúcsra csak egyedül vezet az út és egyáltalán: nem szimpátiaszavazást vezet, hanem egy magazint, mégpedig osztályon felüli módon. Lehet utána csinálni, és láncdohányzós, vedelős semmitevés helyett franciául tanulni a hétvégeken, ahogy ő tette. 

Szóval, aki szimpatizált a főhőssel a filmben, az nagyot fog csodálkozni, miközben olvassa a könyvet. Főleg azért, mert Andy gondolatai tűnnek leginkább az író gondolatainak, vagy ahhoz közelinek. Mindazonáltal jó kis unaloműző könyvecske, kicsit katyvaszos néhol, szerkesztetlen, kidolgozatlan, de legalább jó hosszú. Mindenki döntse el maga, hogy ez ebben az esetben előny-e vagy hátrány.  Booklány kivételesen köszöni az Álomgyárnak, hogy közbelépett.

Első mondat:
"Még át sem váltott a lámpa zöldre a Tizenhetedik utca és a Broadway kereszteződésében, amikor egy egész sereg öntelt sárga taxi húzott el az apró, de halálos veszélyt jelentő gépezet mellett, amelyet megpróbáltam elkormányozni a belváros utcáin."

péntek, május 09, 2014

Dés Mihály: 77 pesti recept-Gasztronómiai anyaregény



Talán minden ember életében eljön az az idő, amikor már olyan messzire kerül szülei elvesztésének pillanatától, hogy az éles fájdalom keserédes mosolyokba, néha már szívből jövő nevetésekbe fordul át. Ez az a pillanat, amikorra szelíddé válik a vad sajgás, amikor már csipkelődni is tudunk, felidézve az emlékét, amikor már gondolatban vissza is szólunk neki, érte, miatta,  róla... 

Így aztán azok a szerencsések, akiknek olyan szülő jutott, akit szeretnek újra és újra megidézni, szavuk járásával, a receptjeikkel vagy csak azért, mert az annyira jó, néha írhatnak is erről egy könyvet. Ami főleg akkor válik érdekessé az olvasók számára, ha történetesen olyan ember teszi ezt, aki barátaival együtt idéz jó emlékeket arról a bizonyos kosztról, s ezek a barátok azóta híres írók és színészek lettek. Azért Booklány bízik benne, hogy rengetegen őriznek ilyen vagy hasonló emlékeket azok közül is, akik végül tanárok lettek vagy pékek!

Mindenesetre jó volt olvasgatni ezt a könyvet, ami kicsit anyakép, kicsit családregény, kicsit korrajz,  kicsit receptes könyv. Apropó, receptkönyv: ezek jó receptek, működnek, az én generációm szerencsésebbik felének ezek az ételek a "nagyi főztje" összefoglaló névre hallgatnak. Nincs bennük igazából semmi különleges, ha ez az a minimum, amiben nevelkedik az ember. Az ügyes kezű háziasszony ízvilága-akinek kimaradt, pótolja be! :)

Szerintem azonban ez a könyv leginkább lenyomata egy életmódnak, egy filozófiának, ha úgy tetszik: életmódkönyv. Benne mindennel, amit egy adott család lelke, matrónája fontosnak tart az étellel és az élettel való bánás, meg harc közben, és valljuk be magunk között: az egy és ugyanaz. 

Akinek jutott útmutató, tízparancsolat, szentháromság az élettől, az bólogatni fog, amikor lapozgatja. Akinek nem, az ebből is meríthet, talán olyan nagyon mellé lőni nem fog vele. Aki meg sznob, de nem olvas, az elöl fogja hagyni, amikor vendégek jönnek. A következő divatosnak mondott kötet megjelenéséig. Látszódjék. 

Első mondat:
"Ennyi az annyi, Lajza Minelli, állapította meg anyám igen objektíven, miután elzárta a gázt a húsleves alatt, amely még a legcsüggedtebb haldoklót is arra az elhatározásra bírta volna, hogy e jeles nap dátumát megtegye az ötös lottón."



csütörtök, május 08, 2014

Juliet Grey: A fényűzés napjai-Mária Antónia uralkodása



Végre megérkezett a trilógia második része is! Booklány már várta. Vannak ugyanis olyan könyvek, melyek minden prekoncepció dacára egyszerűen csak jók, mi több: vannak olyan (igen ritka) írók, akik egyszerűen, témától függetlenül csak tudnak írni. Jók karakterábrázolásban, kellemesen szövik a szálakat és olyan miliőt teremtenek, amibe jóleső belefeledkezni, dacára a témának.

Ha valamiről írtak már százszor, ezerszer, jól és rosszul is, akkor az ez a korszak, ez az asszony: Marie Antoinette és kora. Ábrázolták már démonnak, felelőtlen libának, áldozatnak, magára hagyottnak és élvhajhásznak egyaránt, csak egynek nem: embernek. Valakinek, akit uralkodónak és trónra neveltek, aki megszámlálhatatlan szabálynak kellett engedelmeskedjen, és aki sokszor erőn felül próbált meg felszínen maradni. Amikor kamaszlányként elhagyta otthonát, hogy Franciaországba távozzék, ott felesége legyen egy soha nem látott trónörökösnek, a mély vízbe dobták be: boldoguljon egyedül a francia udvarban, pedig annál zsúfoltabb, intrikusabb és szabályokkal agyonbonyolítottabb helyet keresve sem lehetett találni a korabeli Európában. Ebben a környezetben kellett felnőnie, uralkodóként helytállnia, örököst szülnie, mégpedig úgy, hogy állandó céltáblája volt a gúnynak, a gyűlöletnek. Ő volt az, akit átkoztak, ha nem volt mit enni -márpedig gyakran nem volt már akkoriban-, s az is ő volt, akit okoltak minden hibás lépésért, amit csak a korona elkövetett. A létezése önmagában só volt a sebekre, hiszen az osztrák császárnő lánya, a majdani császár húga mindig idegennek számított Franciaországban, mindenki szemében. 

Ezekről az évekről szól ez a kötet: a trónra lépés napjától a forradalomig követi a királyné sorsát Juliet Grey, ismét úgy forgatva a tollat, mintha valami nagyon érzékeny hangszeren játszana. Kiválóan vezeti végig a hiteles történelmi eseményeken a karaktereit, a tévedés esélye nélkül, komoly háttérmunkát láttatva a sorok mögé. Kevesen képesek arra, hogy ennyire élővé tegyenek egy ennyire régen élt alakot, ilyen éles fényben rajzoljanak meg egy történelmi korszakot. Ráadásul öröm olvasni, minden sorát. Nem üres és egy percre sem válik giccsé. Még mindig azt kell mondanom, amit az előző könyv kapcsán is leírtam: kiváló könyv, remek szerző tollából. Így kell ezt csinálni!

Első mondat:
"Ez az a nap az évben, amikor az árnyékok a leghosszabbra nyúlnak."