szerda, január 28, 2015

Fábián Janka: Koszorúfonat



Nem fogom századszor is leírni, hogy felbukkanásával Fábián Janka nősorsaival, leányregényeivel mekkora űrt töltött be a magyar irodalom palettáján: nagyot (na, tessék, csak leírtam!). Ami önmagában elég lenne az üdvösséghez, hiszen egy kis békebeli porcukorillatra, kedves romantikára, kis történelmi kitekintésre minden (kis)lány kapható időnként, főleg, ha elidegenedett a valóság. 

Ami ennél azonban többre visz, az az, ha az író maga képes megújulni, úgy fejlődni, hogy közben nem veszíti el olvasótábora nagyobb részét, ami pedig különösen fontos egy olyan írónőtől, akit tulajdonképpen az olvasók fedeztek fel. Volt ugyan kisebb felbolydulás a langyos, cukorszirupos állóvízben, amikor az előző könyvében, az 'Adél és Alizban' valódi jellemtulajdonságokkal ruházta fel az egyik szereplőt, aki nem átallott -főszereplő létére- romlott lenni, ám pont ezzel a gesztussal léptette ki karaktereit a két dimenzió keretei közül. A műfajhoz, persze, hozzátartoznak az egyszerűen kódolható karakterek, de azért ott is lehet tágítani a határokat picit. Már akkor reményeimnek adtam hangot, hogy Janka nem felejt el kicsit -csak picit- más lenni, életszagúvá válni, ugyanis széles a spektrum a cukrozott langyos szirup és a már történelmi leányregény között, a szerző pedig lassan kezdett elcsúszni Szirupország felé. 

Amit visszahozott akkor, azt nem engedte el most sem: a történetszövéssel adott valóságszagot, életszerű apró bukét a Koszorúfonatnak. Nem vállalkozott az első magyar orvosnő történetének megírására, de főszereplőjévé léptette elő a második orvosnő küzdelmeit, az élet minden területén. A Lotti örökségének különálló folytatásában a csúnyábbik, de okosabb lánytestvér áll a középpontban, s küzd meg a kiegyezés utáni monarchia minden előítéletével azért, hogy orvosként végezhessen Svájcban,  hogy utána mégis nővérként praktizáljon a nőelnyomó, patriarchális társadalmi berendezkedés okán. Magánéletében pedig meg kell küzdeni azzal, hogy nem elég szép, s ha ez nem lenne elég egy fiatal lánynak, megkapja a sorstól a nagy kontrasztot: az álomi gyönyörű testvért. 

A kötet legnagyobb erőssége azonban, feltétlenül a nyelvezet. Az írónő rengeteget csiszolódott mostanra, az esetleges, kisebb vadhajtásai mind letörtek, nem döccen meg a történet egy-egy oda nem illő, túlfinomkodott félmondattól egyszer sem. Kifejezetten jólesett elengedni ezeket az apró hibákat, végre tudtam úgy olvasni Fábián Jankától, hogy elengedhettem magam, s csak hagynom kellett, hogy elandalítson, mégpedig úgy, hogy egyszer sem rándultam össze a döccenésektől. Egyszerűen csak élvezettel kapcsolódtam ki. Éppen ezért bízom benne, hogy követi a mostanában megkezdett utat, mind történetiségben, mind stilárisan. Ez áll neki a legjobban, ráadásul úgy tippelem, ezt élvezi ő is írás közben a legjobban. 

Első mondat:
"A kislány egy fa törzséhez simulva, egy bokor mögül kukucskált az öreg udvarház bejárata felé."

péntek, január 23, 2015

Hegyi Barbara: Alkalomadtán



Színészek nevével szakácskönyveket adnak ki időről-időre: ez bizony nem újdonság. Ha azonban ugyanannak a színésznek a neve alatt már a második gasztro-kiadvány jelenik meg, amellett nem mehetünk el szó nélkül, különösen, ha az igen sikeresnek mondható eladásokkal is tisztában vagyunk. 

Hogy mi a titka Hegyi Barbara szakácskönyveinek? Talán az, olyan igaziak. Élet van bennük, valódiság, szagok és illatok. Ráadásul, nem kíván más lenni, mint ami: egy főzni-enni szerető (színész)nő (szakács)könyve. Nem tör séfbabérokra, nem oktat, nem képzeli magát a szakmai titkok tudójának, egyszerűen csak bepillantást enged egy sokak által kedvelt, népszerű színésznő (konyhai) pillanataiba. 

Az összeállított menüsorok közt sűrűn elhelyezett történetek nem csak a főzés szeretetéről, hanem a családról, a barátokról, az életről is mesélnek: mindarról, ami fontos. Maga a könyv fekteti le az alapvetést, miszerint aki szeret: etet. Így válik egy ilyen, egyébként is intim foglalatosság még bensőségesebbé: a magánéleti, kedves pillanatok felvonultatásával.

A  kötet maga okosan épül fel: menüsorok, és nem egyszerű ételreceptek sorjáznak benne, ajánlással, hogy kinek-kiknek érdemes megfőzni az ételsorok valamelyikét, esetleg milyen alkalomra. Ami egyébként jópofa merítése az utóbbi, talán tíz év divatos ételeinek, minden hétpróbás gasztrotudornak van egy, ehhez hasonló válogatása ilyesféle, rutinnal könnyen elkészíthető, de sem  unalmasan elcsépelt, sem túl különleges ételekből, amikkel jó eséllyel sikert lehet aratni egy-egy vendéglátás alkalmával. Ezt jelenti az a bizonyos élet, ami benne van, sőt, egy kicsit Hegyi Barbara lelke is, mert megismerni a szakácsot kedvelt ételeiről. Kísérletezőkedvét, minőségre való igényét, a változatosság és a kihívások szeretetét, a nyitottságát és az étel-élet szeretetét is. Így hát nem csak a főzésről, önmagáról is mesél az értelemszerűen kollégák, azaz neves színésztársak ajánlásával ellátott, gyönyörű kiállítású kötet. Ami egyébiránt még arra  praktikumra is figyel és beépített könyvjelzője is van. Aki látott már konyhát valaha közelről, ahol itinert is használt, az pontosan tudja, mennyire praktikus dolog ez. Aki pedig még nem látott, az talán most, ezzel a  könyvvel, legalábbis egyes receptjeivel is elkezdheti. A végeredmény szinte biztosan siker lesz, nem is szólva arról, hogy ezzel két legyet üt egy csapásra. Kap egy tál finom ételt vacsorára, s valóra váltja a szerző azon, az ajánlásban megfogalmazott vágyát, hogy a könyve ne csak ücsörögjön egy polcon, hanem életre keljen egy konyhában, s legyen kissé levesszagú, pecsétes és foltos. Egy szakácskönyvet csak ezért van értelme megírni. 

Első mondat:
"Azt mondják, az vagy, amit megeszel."

szerda, január 21, 2015

Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?



Mielőtt újabb gyereknevelésről szóló kézikönyvként gondolnánk a Feldmár-sorozat legújabb darabjára, érdemes kicsit megállni, és a cím mögé nézni. Hiszen az egyfelől jelenti, valóban, a gyereknevelés buktatóhoz adott iránymutatást, másfelől azonban, legalább ennyire szól a felnőttekről is. 

Egészen pontosan arról, hogy mi különböztet meg egy valódi felnőttet attól a nagykorú gyermektől, aminek a típusából százezrek, sőt, milliók élnek körülöttünk. Ők azok, akik úgy ugrálnak, ahogy más fütyül, akik a létezés helyes módjának a megfelelést tartják, akiket gyermeksorban tartanak, gyermeksorra neveltek a szüleik. Nem élnek szabad életet, mert vezérlőelvük az, hogy meg kell felelni X vagy Y rokon elvárásainak, ezzel érzik legitimálva a létüket. Ismerős kép? Látod magad előtt a nemrég elmúlt karácsonyt, amikor a feszültségtől mazsolába torzult arcú, családos emberek előre ki voltak készülve a "kötelességektől"? Értsd: harminc-negyven évesen, akár több gyerek szülőjeként, nem tölthették úgy a családi ünnepet, ahogy az nekik megfelelő, mert Lujzi néni megsértődik, anyuka meg hisztizni fog. Igen, ezek az emberek mind felnőttnek hiszik magukat...

Aztán ott vannak a gyerekek, akiket kis hazánkban különös kegyetlenséggel (módszeresen, élvezettel) treníroznak az elnyomásra, már az intézményesítés előtt, a saját szüleik. Hamar megtanulják, hogy privát szférájukat, egyéni véleményüket, személyiségük csíráit csak úgy tudják megóvni a csakateérdekedbenteszem'-terrorjától, ha megtanulnak hazudni. Nyílt tekintettel, ártatlanul csengő hangon, ipari mértékben, a saját szüleiknek, akik szerint amígazénkenyeremeteszed'. Ezzel a retorikával egy életre nyomorítják meg a kapcsolatukat a gyerekeikkel, tönkretéve az anya(apa)-gyermek ősbizalmat, ami megalapozza majd minden kapcsolatukat a későbbiekben. 

Az iskola csak ráerősít erre, hatalmi szóval torol meg mindent, akár a veszélytelen elhajlásokat is, hogy utána  a szülő is rátehessen még egy lapáttal, retorzióként. Hiszen a gyereket be kell törni, büntetni kell, meg kell törni, ez az élet. Ahelyett, hogy erőssé, kiegyensúlyozottá és boldoggá tennénk, korlátozzuk, elnyomjuk és büntetjük a saját gyerekeinket, aztán meg csodálkozunk, hogy hazudnak nekünk, pedig mi annyi mindent megtettünk értük. Kivéve azt, amit kellett volna: megbecsülni az egyéniségüket, ezzel megőrizvén az egészséges lelküket. Egy egészséges lelkű, - énképű, - és önbizalmú ember bármit elérhet az életben, egy megtört személyiség viszont kiváló marionettje lesz majd a felnőtt gyerekeit dróton rángatni akaró szülőszörnyeknek. 

"Vannak, akik gyorsítórakétaként működnek a csemetéik mellett. Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik ról, és elég a légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell. Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, majd kapcsolódjon le róluk. Ám nagyon kevesen jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben tartják őket."  

Elképzelted már valaha, Olvasó, hogy milyen lennél, hol tartanál az életben, ha a szüleid egyszer sem aláztak vagy szégyenítettek volna meg? Ha mindig megvédtek volna, ha ezt más, akár egy tanárod is tette volna? Ha mertél volna nekik szólni minderről, mert tudtad volna, hogy természetes módon állnak ki melletted? Ha minden körülmények között jogod lett volna az érzéseidhez? Gondolj csak bele! És olvass Feldmárt!

Első mondat: 
"Szerintem a gyerekek nem teljesen tudatosan érzékelnek."

hétfő, január 19, 2015

Debreczeni József: Ne bántsd a cigányt!



Van az a könyv, ami nem szórakoztat: a könyv, ami nem kikapcsol, ami nem nyújt irodalmi élményt, s tulajdonképpen még csak nem is egy szép darab. Hogy az ilyet miért olvasd el mégis? Azért, hogy jó értelmiségihez híven, szélesedjék a látóköröd, árnyalhasd a világképed és átléphess az árnyékodon, messzire elhagyva a mumusaidat. A valódi polgárnak nem a lakása polgári, hanem az értékrendje. 

Debreczeni József politikai vitairata, a "Ne bántsd a cigányt!" Zrínyi örökbecsű sorainak parafrázisaként hívja fel a figyelmet arra már a kezdetekkor, amit ebben az országban nem hajlandóak beemelni széles tömegek a gondolati spiráljukba, jelesül: ők bizony mi vagyunk. Nem azért, mert ez egy divatos szólam, azért sem, mert ez annyira pc lenne, egyszerűen csak azért, mert a huszonnegyedik órába léptünk Magyarország életében. Ha azt szeretnénk, hogy az itt-ott már nagyon is eszkalálódott problémák ne váljanak országos méretűvé, hogy ne legyen ez a kis ország a reménytelenül lecsúszott tömegektől szögesdrótokkal védett kevesek hazája, akkor lépnünk kell. Végre meg kel tanulnunk a problémát a helyén kezelni és valódi megoldásokat találni a társadalom leszakadt, széles rétegeinek integrálására. Ami, valljuk be, nehezen fog menni úgy, hogy egyfelől nem tudjuk, mekkora (számszakilag) a probléma, másfelől ki sem mondhatjuk a hivatalos diskurzusban, hogy ez probléma lenne egyáltalán. Így nyilvánvalóan semmi nem fog történni, mármint azon kívül, hogy a cigánygyűlölet a tetőfokára hág, a leszakadó százezrek lassan milliókká válnak, s elveszik az esély minden szépre, jóra, a százezrek közül kikerülő szép életekre. Ennek pedig két eredménye lesz: a jóízű cigányozás elég lesz egy szerencsehuszár pártocskának, hogy ne csupán túlfizetett parlamenti képviselőként ontsák a sötét tekintetű agyhalált a mi adónkból, hanem akár kormányzó erővé is válhassanak, ugyanakkor életek milliói mennek majd tönkre, kié ezért, kié azért. Nem csak ők, mi is veszélyben vagyunk. Nem tőlük, félreértés ne essék, hanem ettől a közösen előállított, végtelen tudatlan, ostoba és kegyetlenül gonosz élethelyzettől, amiből senki és semmi nem jöhet ki jól: sem egy ember, sem egy ország.

Ez a könyv egyedülálló a maga nemében: miközben összefoglalni igyekszik, gondolatokat ébreszt és vitára ösztönöz, egy olyan témában, amiről jelen állás szerint beszélni sem tudunk igazán. Ha tehetném, receptre írnám fel mindenkinek, hogy végre lássunk tisztán, hogy végre elkezdődjön a valódi gondolkodás és az érdemi munka ebben a súlyos kérdésben is. Sokaknak nem lenne kifizetődő azok közül, akik legyenek romák vagy nem romák, de a cigánykérdés farvizén evezve, alibi-kutatgatásokkal, tisztségvállalással, farizeus képmutatással vagy álpolitizálással élnek túl jól a társadalom egy részének nyomorából, másik részének pénzéből, s mindannyiunk tudatlanságából.

Jelen  állás szerint kevés ennél hasznosabb, időszerűbb és gondolatébresztőbb könyvet tudok elképzelni. Olvasd el, Olvasó! Fontos, hogy ne csak a lakásod legyen polgári.

szerda, január 14, 2015

Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése


Hosszú listát lehetne szerkeszteni arról, hogy miért jó Kondor-könyvet olvasni. Talán  meg is tettem itt-ott, korábbi recenzióimban (ha nem hiszed, járj utána!), de most, ha magamra is vonom az önismétlés ódiumát, akkor is leírom: feleim, olvassatok Kondor Vilmost!

Nincs túl sok olyan alkalom a kortárs magyar irodalom tanulmányozása során, amikor efféle jóérzés önti el az embert, ebben a nagyon nehéz, de könnyűnek (könnyednek?) titulált műfajban pláne nem. Ha találunk is kötetet mástól, az vagy túl könnyed, és amikor ezt mondom, még finom voltam: leginkább arról van szó, hogy a szerző annyira imádja a saját szavait, hogy mázsára, s nem minőségre méri; bár tagadhatatlan, hogy Bíró Szabolcs Non nobis, Domine című könyve mutat jobb napjain hasonló vonásokat Kondorral. 

A Gordon Zsigmond-sorozat vége felé azt hittem, hogy nem tud annál jobbat, az első Wertheimer-történetnél pedig azt, hogy nem lehet felülmúlni azt a sodró lendületet, a fanyar humort, a mindvégig megőrzött, tökéletesen korhű nyelvezetet, és a magabiztos vonalvezetést, ami az alapos háttérmunkából, és kiváló stílusérzékből fakad. Kérem, tévedtem, beismerem. Az 'A koronaőr második tévedése' a legjobb könyv a szerzőtől, amit valaha olvastam, pedig, ha valaki hát Booklány elolvasta mind. Lenyűgöző precizitással, mi több, a szakmai alázat olyan magas fokával találkozik az olvasó, amit a legnagyobbak sem képesek mindig megvalósítani. A színvonal egyenletes, egyetlen megingás, egy apró bekezdés sem utal arra, hogy Kondor ne szakadt volna kissé bele a munkamániájába, és ez így van jól. Érezhetően képes újra- és újraírni mindent, amíg el nem éri a magától elvárt olyan magas színvonalat, melyben e sorok írója sem tud hibát találni, legyen bármilyen szőrös szívű, hétpróbás kritikus is. Csak annyit mondhatok, hogy az Úr egy  boldog pillanatában adott tollat Kondor Vilmos kezébe.

Az egységes stíluson, és a zökkenőmentesen korhű nyelvezeten túlmenően, még a történet is szórakoztató. Ezúttal -az előző kötethez képest- egy generációval korábbra vezet minket a szerző: Wertheimer Miklós ugyan a főszereplő, de az idősebbik. Katonaviselt ember, egyenes jellem, az első világháború veteránja, aki két fiúgyermek édesapja és szerető férj. Nem kisebb dologba keveredik a rossz emlékű Tanácskormány idején tizenkilencben, mint a Szent Korona megmentésébe, ugyanis abban a rossz történelmi helyzetben, egy hajszállal Trianon előtt, ahol az sem volt tudható, hogy egyáltalán megmarad-e Magyarország, és ha igen, akkor miképpen, ekkor, mintegy ráadás gyanánt Kun Béláék külföldön akarják pénzzé tenni a Koronát, elvéve mindent az országtól, ami az egyre homályosabbnak tűnő egységét szimbolizálta. Egy konspirációval, izgalommal, férfi ruhába bújtatott nővel és hidroplánon való illegális határátrepüléssel tarkított hajsza veszi kezdetét, ami nem nélkülöz sem bátor kiállást a főbb szereplőktől, nem humort a mellékfiguráktól.

Ezen a ponton hívnám fel a figyelmet a regény egyik erősségére: a jó kézzel megrajzolt mellék-karakterekre, akik éppen ott jelennek meg, ahol ellenpontot kell képezzenek a történet feszített tempójában és szigorúságában, ráadásul pont annyira viccesek, amennyire az szükséges a strict eseményfolyam oldásához. Zádor Marcell alakja például külön kedvencem lett. Nem azért, mert teszem azt, Wertheimer Lajos ne lenne hasonlóan jó érzékkel felfestett figura, hanem azért, mert nagyon nehéz egy, csak pár oldalon felbukkanó alakot emlékezetessé tenni úgy, hogy az egy pillanatra se legyen sem erőltetett, sem görcsösen humorosnak tűnő, izzadtságszagú vagy közönséges. Marcell egyszerre vagány, vicces, talpraesett, bárdolatlan és csibész: íze van, szaga van, hangja van és arca van neki! 

Az apró részletek, a jól elhelyezett, korhű fotók, a gyönyörű, zsinórírással teleírt lapok mind-mind a hitelesség szolgálatában állnak, nem tengenek túl mennyiségükben azok sem: a szerző arányérzéke ismételten elismerésre ad okot.

Mit mondhatnék még, Olvasó? Ha ezek után nem veszed kezedbe a könyvet, akkor tényleg javíthatatlan vagy. 

Első mondat:
"-Meg kell ígérnie, hogy erről soha nem beszél senkinek, Wertheimer."

vasárnap, december 28, 2014

Jodi Picoult: Elrabolt az apám


Jodi Picoult, és az aktuális pihenőidőszakra  kiadott könyve van most soron. Szeretjük a nőt, mert azokat a témákat viszi el a tömegekhez, amiről eszükbe sem jutna gondolkodni. Tabukat döntöget, fájdalmakat boncolgat, csavar egyet a sorsokon, hogy bebizonyítsa: az élet  a legjobb forgatókönyvíró. Mindig az aktualitások, az új botrányok között keresi témáit, legyen szó iskolai lövöldözést elkövetők szüleinek sorsáról, vagy, mint most, az egyik szülővel együtt eltűnt gyerekről.

A válás soha nem egyszerű műfaj, ha kisgyerek is van a képben, akkor pedig végtelenre nő az ütközőpontok száma, sokszorozódik a kényes helyzetek kialakulásának lehetősége. A helyzet fájdalmas, feszültséggel és sértettséggel teli, sokszor pattanásig feszült, s elég egy szikra ahhoz, hogy minden felrobbanjon, és az elmúlt életszakasz mocskos törmelékével borítson be mindenkit, de főleg az áldozatokat. Igen, 'áldozat' alatt a gyerekeket értem. Azokat a kicsiket, akik nem kérték, hogy megszülessenek, akiket felelőtlen felnőttek teremtettek erre a világra, hogy utána -hirtelen észrevéve a kapcsolatuknak a gyerek születése előtt is létező hibáit- örökre megfosszák őket a teljes családtól (jó esetben), vagy a normális élettől (rosszabb esetben). Nem, nem elég, ha be van fűtve és kapnak valamit enni. Nem, nem lehet a lelki sérüléseiken átlépni egy legyintéssel. Nem, ne áltassuk magunkat, valaki mondja ki végre: a mindezt elszenvedő gyerek sérül (ki tudja, mekkora mértékben),  és ezt te okoztad! Te, aki életre hívtad, aztán statisztának kezdted el használni a szánalmas játékaidhoz, sérelmeid megtorlásához, hirtelen kirobbanó önmegvalósításodhoz, kompenzálásaidhoz. Önzőséged és a gondjaidra bízott, önmagáért felelősséget vállalni még képtelen emberi lény tárgynak nézése okozott mindent, nem más. Békélj meg vele! Ha tudsz. 

Persze, kivétel is akad. Olyan egymillióból egy. 

Apropó, egymillió. A közel egymillió alkoholista országában érdekes olvasni ezt a könyvet, ami az alkoholista anya közeléből elmenekített gyerekről szól. Pontosabban arról, hogy létezik olyan állapot, s az alkoholizmus is ilyen, aminek nem szabad kitenni gyerekeket. Soha. Nem kell ahhoz agresszívnak lenni, elég, ha csak csöndesen álomba issza magát az illető, aki egyébként olyan jó ember. Jó ember, de a piája fontosabb, mint a gyerekére úgy vigyázni, ahogyan azt megérdemli és igényli, így bármikor beüthet a baj. Ám a piást ez nem érdekli, neki legyen meg a betevő mennyiségű alkohol, aztán utána  a vízözön. Nem bántja ő (tettel) a gyerekét, hiszen arra sem veszteget energiát, nem veszi el a részegeskedéstől. Csak hagy megtörténni bizonyos dolgokat azzal, hogy a sörösüveget dédelgeti lassuló reflexekkel a gyereke helyett, hogy a pálinkáspalackra vigyáz, amikor az ovisra kellene.

Ebben a könyvben pont erről van szó: egy apa olyan helyzetbe kerül, amikor nincs más választása, semmint kimenekíteni a gyerekét a válófélben lévő, alkoholista felesége közeléből. A családi állás megváltoztatása azonban bűncselekmény, ha egy apa elrabolja a saját gyerekét, vele ismeretlen helyre távozik, s álnéven élnek tovább, az szembeszegülés a törvényekkel. Akkor is, ha mindez huszonnyolc évvel ezelőtt történt, akkor is, ha mintaapa volt a későbbiekben, és akkor is, ha ezzel megóvta a lányát a kimondhatatlantól. Nem is szólva arról a rengeteg kérdésről, ami felmerül: vajon jobb-e anya nélkül, mint egy rossz anya mellett? Hiányozhat-e egy alkoholistának évtizedeken át a lánya? Bűnt követett-e el az apa azzal, hogy elrabolta a kislányát? Létezhet-e olyan helyzet, ami megbocsáthatóvá teszi, ha egy gyereket elmenekítünk a saját szülőanyjától? És hol van az emberi emlékezet határa? Mennyire véd minket a saját agyunk a múltunktól? 

Ha érdekel, olvassátok el! A téma rendkívül jó, a megvalósítás most kissé papírízű lett. Karakterek kétdimenziósak, pillanatok alatt átlépnek olyan dolgokon, amiket az életben pártíz év terápiával dolgozhatnának csak föl. A közepén pedig van olyan százhúsz terjengős oldal, ami fölösleges, hosszadalmas és unalmas. Nem a legjobb könyve ez a szerzőnek, ám nem kétséges, hogy fog még írni jobbat is. Őt ismerve évente. 

Első mondat:
"Hatéves voltam, amikor először eltűntem."

csütörtök, december 18, 2014

Vicki Howie: Csendes éj



Karácsony előtt itt az ideje, hogy foglalkozzam egy kicsit a szezonra megjelenő gyerekkönyvekkel is. Ezúttal nem egy divatos, filmhez vagy Disney-produkcióhoz kötődő kiadványra esett a választásom, sokkal inkább szerettem volna megmutatni valami egyszerűbbet, egy barátságosabb hangulatú mesekönyvet. Olyasmit, ami nem irányítja a gyerekek fantáziáját, sokkal inkább tág teret hagy a szárnyalásra.

A Harmat Kiadó karácsonyi mesekönyve tulajdonképpen a legkisebbeknek szól. A rövid, könnyen emészthető történet a Csendes éj című karácsonyi dal születését meséli el a kicsiknek, egy egércsalád csínytevéseivel körítve. A vallásos mondanivaló talán csak egy picivel több benne, mint magában a karácsonyban, így bátran ajándékozható szinte mindenkinek, a család vallásos kötődésétől, vagy felekezetétől függetlenül. Ez pedig nagy erénye a kiadványnak, főleg, ha alapul vesszük azt, hogy egy keresztény kiadóról van szó. Ez esetben megőrizték az arányérzéküket, amikor ezt a történetet választották a karácsonyi szezonra. Nem erőszakosan, nem tukmálva jelenik meg benne az ünnep eredeti jelentése, a betlehemi jászol, a templom. Ízlésesen.

A történet középpontjában az egércsalád áll, akik annyira rettegnek az orgona robusztus hangjától, hogy karácsony előtt kénytelenek azt tönkretenni, mert félnek tőle, és nem akarják a mennydörgésszerű hangját hallgatni az esti misén. A baj ezzel csak az, hogy a gyermekkórus így nem tudja előadni a sokat gyakorolt műsorát karácsony estéjén a Szent Miklós templomban. Így születik meg Franz Gruber dallamával, gitárkísérettel, Josef Mohr atya szövegére az azóta világkarriert befutott dal: a Csendes éj. Bűbájos történet, ami elolvasása után akár magát a dalt is el lehet énekelni a karácsonyfa alatt, ahogyan a könyvbéli kórus kis tagjai tették azt szenteste. Olyan hangsúlyos helyet foglalnak el a mesében az énekelni vágyó gyerekek, hogy akár rejtett kampányként is értelmezhető ez a kóruséneklés mellett. Soha rosszabb hobbit a gyerekeknek!

A rajzok Kállai Nagy Krisztina keze munkáját dicsérik. Felhő -vagy sokkal inkább stílszerűen- habcsókszerűek a rajzok, éppen annyira levegősek és lebegők, hogy a beindítsák a kicsik fantáziáját. Tündéri világot fest az olvasó elé: roppanó hóval, süteményillattal, gyertyafénnyel és áldott, nyugodt csönddel a végén.  Booklány nagyon szerette ezt a világot.

Első mondat:
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Oberndorf nevű kis falu egy zúgó folyó partján, a hazánkkal szomszédos Ausztriában."

szerda, december 17, 2014

Rosenstein szakácskönyv-Minden kóser, ami jó




Újabb karácsonyi ajándékötletet hoztam neked, Olvasó, megmaradva a gasztronómiánál. Az ünnepek előtt egyébként is nagy divatja van szakácskönyveket kiadni, s az ajándékok között is sokan lelnek ilyesmire. A Kossuth Kiadó kiadványával igazán szép kiállítású kötet kerülhet a fa alá, ami egyesíti a múltat, a jelent és a jövőt, miközben a család három generáció ízvilágáról mesél nekünk. 

A Rosenstein Vendéglő lassan húsz éve megkerülhetetlen pontja a budapesti gasztro-kalandozásoknak, mint a megbízható, hagyományos ízek, és újabban, mint az ízletes újítások tárháza. A konyhájuk szerelmesei most megkapják a megfelelő segítséget és bátorítást ahhoz, hogy végre maguk is neki merjenek állni a nagy varázslat, a sólet elkészítésének, a bátrabbak pedig kísérletezhetnek a libahotdoggal is. S hogy csak egy vicc-e a zsidó szalonna vagy valóban létezik? Most az is kiderül!

Aki már próbálta és szereti ezeket az ételeket, annak éppen azért, aki pedig még nem kóstolta, annak pedig azért lehet hasznos forgatni ezt a szakácskönyvet. Az ízvilága csak egy kicsit más, mint az általánosan megszokott, így a megrögzött magyar konyha-híveket is könnyen rabul tud ejteni. Aki pedig sem a borjúcsülköt, sem a sóletet, sem pedig a flódnit nem szereti, az Booklány álláspontja szerint egyébként is menthetetlen. 

Bevallom, engem a könyv közvetlen hangvétele fogott meg leginkább, persze, a jól bevált, ezerszer kipróbált, ízes receptek mellett. Az ember találomra felüti valahol, s máris úgy érzi, hogy vendégségben jár a Rosenstein családnál, ahol szívesen is látják, jól is tarják. A mosolygó arcok a fotókon, a kedves pillanatképek, és a köztük jó érzékkel elhelyezett egy-két anekdotázó, vagy magyarázó megjegyzés, mind-mind kellemes, családi akolmeleget közvetít. Az összetartozás és az elkötelezettség szinte süt a lapokról: első a család. Ez a család pedig nem csak szívesen fogad, jól tart, hanem megosztja a vendéggel a finom ételek titkait is. 

Sokkal inkább családi mosolyalbummá, emlékkönyvé sikeredett a Rosenstein szakácskönyv, semmint receptgyűjtemény vált volna belőle. Az egyik legismertebb budapesti zsidó-magyar étterem névadójának, üzemeltetőjének, lelkének, Rosenstein Tibornak a sok évtizedes gyakorlatát, hagyományos ízeit, és az új generációnak, fiának, Róbertnek a receptjeit is tartalmazza ez a szép kiállítású kötet. S hogy tényleg minden kóser-e, ami jó? Ebben nem vagyok biztos, de abban, hogy az ételek egyszerűen ízletesek,  annál inkább. 

Első mondat:
"Rosenstein Tibor vagyok, vendéglős és szakács."

vasárnap, december 14, 2014

Dragomán György: Máglya



Booklánynak ez volt az első találkozása Dragomán Györggyel. Persze, hallomásból megvolt az ismeret meg a hír, meg a hírnév, de mindez idáig elmaradt a beavatás. Nem tudván, mire számítsak, egyszerűen csak beleugrottam a Máglya világába. Az pedig összecsapott a fejem fölött, hogy ne leljek menekülésre módot többé.

A Máglya történik egy országban, mely éppen túl van a legutolsó nagy történelmi traumán: a diktátort már éppen fejbe lőtték, képeit lekaparták mindenhonnan, a rezsimet felszámolták, de semmi sem múlik el nyomtalanul. A diktatúra súlyos évei után maradó morális deficitet nem ilyen könnyű felszámolni. Mindenki lelkiismeretétől, gerince roppanásának mértékétől, és a rettegés (a veszítenivaló) nagyságától függően próbálja meg kezelni mind a magánéleti, mind az intézményesült konfliktusait. Jól-rosszul, igazából mindegy is, hiszen egy diktatúrából éppen kikerült társadalom nem lehet a felnőttek társadalma, s mint ilyen, nem is reagálhat jól, maximum ráhibázni tud a helyes megoldásokra. Mint a gyermek, aki helyett mindent eldöntöttek, a kvázi rabságával, a döntések hiányával ugyanis együtt jár a felelősség hiánya, annak elhárítása is. Ahogy a regény társadalma, úgy a főhős is éppen kamaszkorba lép a kezdetekkor: Emma, az elárvult kamaszlány (csodás metafora!) szemén keresztül léphetünk be a történetbe. 

Dragomán kamszanyelven beszél, kamasz-szemmel láttat mindent, s ami még nehezebb: egy lány szemüvegén át. Ahogy a társadalom kezd feleszmélni, az új szabályok közé helyezkedni, úgy próbálja meg felépíteni életét a kislány is, új környezetben: az újonnan megismert nagyanyja házába kerülve. Az élet még egy átlagos tinédzser számára sem könnyű, kiközösítésekkel, népszerűségi harcokkal az iskolában,  a felnőttség közeledtét jelző, első menstruációs görcsökkel az otthonában. Éppen úgy nem találja a helyét a világban a lány, ahogy botladozik az a társadalom, amiben a nyelvezet, a reakciók, a gondolatok még a múltat idézik. Ahol tudja mindenki, hogy melyik szomszéd volt szekus, bár az országot, a diktátor személyét soha nem nevezi meg a szerző. 

Ez utóbbit nagyon okosan teszi: így lesz 2014-ben az élőnél is elevenebb minden sora. Idézi a nem is olyan távoli múltunkat is, a jelenben is élő reakcióinkat megannyi helyzetre. A kettősség, a kettős beszéd kultúráját, a bizonytalanságot, a sorok között olvasást, a félelmet mindentől, azt az alapállást, ami az önmagunkért való kiállást letiltja, zsigerből elnyomja. Igen plasztikusan idézi meg a megfoghatatlantól szűkölő, ostoba, intelligenciahiányossá redukált tömegek reakcióit a különbözőségre; a létfenntartásért folytatott  küzdelem bizonyítottan csökkenti az intelligenciahányadost.

A tragédiák pedig olyan rétegzettek a történetben, mint a hagyma: Emma tragédiája, a szüleié, a nagyanyjáé és nagyapjáé sorra simulnak egymásra, idézve megtörtén országot, diktatúrát, árulást és világháborút, holokausztot és tökéletes nihilt. Mindezt sajátosan fűszerezi egyfajta varázslat, mágia, boszorkányság, megidézve az ortodoxia környékén fellebbenő hiedelemvilágokat és erőket.  

A nyelvezet sűrű, mintha enyvben próbálnánk meg úszni. A levegőtlen közeg fájóan ismerősnek hat, a feszesen roppanó szavak mintha az oxigént szívnák el az olvasó elől. A kompakt nyelvezet egyszerre gyönyörködtet és fojtogat. Erős könyv, stabil egység, az első mondattól az utolsóig képes szellemre és szívre egyaránt hatni, elrettenteni, megijeszteni is akár a megfoghatatlanságával. Nem ad könnyed kikapcsolódást, miközben metsző mondatai idézik az átkos huszadik század sok generáción átívelő, egymásba fonódó, nehezen értelmezhető kegyetlenségeit, és tragédiáit, talán feloldozást sem hordoz. Booklánynak nem adott. Nyugodt gondolatokat sem. A maga rideg, felkavaró módján osztályon felüli lett a Máglya, mint az elrabolt szabadság visszaszerzésének ezer sebből vérző, göröngyös útját megrajzoló regény. 

Első mondat:
"Az igazgatói iroda előtt, a folyosón várok."

péntek, december 12, 2014

Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén



Follett nagy sikerű Évszázad-trilógiájának befejező része is megérkezett, így nyugodtan felkerülhet a karácsonyi ajándéklistákra mindhárom rész. A hidegháborút a szovjet rezsim összeomlásáig követi a  regényfolyam utolsó része, úgy, ahogyan azt csak Follett tudja elmesélni. 

A szerző sikerének titkát azóta keresik, amióta letette az asztalra az azóta kultikussá vált az 'A katedrálist'. A magas irodalom hívei kissé fenntartással kezelik, főképp, ha társaságban esik róla szó, de a négy fal magányában ők is olvassák. A fajsúlyos történelmi regények szerelmesei is szeretik a könyveit, sőt, az olvasói spektrum másik széle valahol a ponyva- és lektűrmániásoknál van. Így vagy úgy, a sikere évtizedek óta töretlen. 

Ken Follett pontosan tudja, hogyan kell a szálakat csak épp annyira bonyolítani, hogy azok széles tömegek számára legyenek izgalmasak, hogyan kell a szereplőit -éljenek bár akármelyik történelmi korban-, élővé, hús-vér alakká változtatni. Booklány pontosan ebben látja a sikerének titkát: bár karakterei nem túl bonyolultak (de nem is bosszantóan egyszerűek), a sorsok alakulása sem okoz feltétlenül meglepetést, azonban ízig-vérig valódiak. Értő kézzel operál az író a "girl next door"-jelenséggel. Az átlagosnál egyébként is jobb mesélő hajlammal van megáldva, és korán felismerte azt az egyszerű tényt is, hogy az emberek bizony egyformák, akkor is, ha pár száz éve éltek: a lényegük nem változott. Ettől lesznek a karakterei ennyire élőek, a dialógusok ennyire valódiak, a történetek pedig ennyire ismerős csengésűek, legyen szó a második világháborút átélőkről vagy egy tizenkettedik századi katedrális építőiről.

Az ember lényege mit sem változott a századok során, a mozgatórugói is ugyanazok: hatalomvágy, irigység, szerelem, pénz, bosszú, s néha egy kis mártíromság. Az olvasó pedig jólesően nyugtázza, hogy érti, miért dühös a kőfaragó, vagy hogyan dőlhet be a gazdájának a cselédlány. Hiszen mi mind ilyenek vagyunk. Kicsit mindenki magára ismer, de a szomszédjára biztosan.

Ezt hívom én ponyvairodalomnak, ezt hívta annak Rejtő Jenő is, s erre volt -méltán- büszke. A jó ponyva valódi remekmű, némi értéket is közvetít, ráadásul nem szűnik meg egyetlen pillanatra sem érdekes, izgalmas lenni. Nagyon könnyű ráismerni: ha éjfél felé már harmadszor ígérjük meg magunknak, hogy még egy fejezet, és utána alvás, akkor megtaláltuk. Ken Follett pedig ritkán szokott a kalandregény műfajában mellélőni: ezért szeretjük. A megszokottan biztos kezéért. 

Végül eddig, elmaradhatatlan, hogy megemlítsem a könyv fordítóit: Sóvágó Katalin és Bihari György kiváló munkát végzett, ahogyan az tőlük már megszokott. 

Természetesen: a fa alá vele! Mindenkinek. 

Első mondat:
"A titkosrendőrség 1961 egyik esős hétfőjén rendelte be Rebecca Hoffmannt."

csütörtök, december 11, 2014

Nyáry Krisztián: Igazi hősök



Nyáry Krisztián két kötettel ezelőtt irodalmi bombát robbantott a köztudat hímes mezején (vigyázat, rémes képzavar!). Elővette minden tudását, és leemelte a porosodó tablókról a magyar költőket és írókat, amikor szerelmeiken keresztül emberivé rajzolta (vissza) a jellemüket. Nem a szerelmi szálak voltak a legfontosabb összetevők az előző két könyvben, az leginkább csak eszközként szolgált arra, hogy a tudástól (is) elidegenedett világunkban egy kis fényt gyújtson az irodalomórán is facebookozó tömegek fejében. 

Ilyen  világot élünk, az pedig témánk szempontjából irreleváns, hogy jó-e ez vagy rossz. Egyszerűen arról van szó, hogy az információkkal agyonterhelt, ellustult agyak nem fogadnak be semmit, amit nem megfelelő köntösben tálalnak nekik. Mindkét részlet fontos is: a megfelelő köntös és a tálalás is. Előre meg kell rágni ahhoz, hogy lenyelhető legyen egy kor, egy élettörténet: eltunyultak az agyak. A szerelmi történeteknek megvolt mindkét vonása, sőt: adtak egy kis bizsergést is itt, az értékválság közepén. Szerelemről, azaz valódi, igazi lojalitásról, hűségről, megbecsülésről szóltak, tehát mindarról, ami mainapság hiánycikknek számít. 

Azonban nem csak szerelemre volna igény, hanem minden más, igaz érzelemre és értékre is. Fájóan hiányzik a nem együtt bégetés képessége, a tudásvágy, a bölcsesség, a valódi hazaszeretet is, ami nem egyenlő a bokacsattogtatósan gyűlölködő urambátyám giccsel, ugyanis a hazát szeretni valamiért lehet, és nem mások ellenében. Aztán az erő is hiányzik 2014-ben. Erő a hajnalig tartó tanuláshoz, a szakadatlan munkához, egy olyan célért, amiért hisszük, hogy érdemes, akkor is, ha mást bégetnek a nyájból, ahogyan küzdött Veres Beniczky Hermin a nők oktatáshoz való jogáért, nem törődve az ellenszéllel, vagy ahogy kiállt magáért Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő.

(Közbevetés: különös aktualitása van a jóért való harcnak, hiszen tegnap adták az idei Nobel-díjakat a békéért, mégpedig megosztva egy indiai és egy pakisztáni díjazottnak /Kailás Szatjárti és Malala Juszufzai/. Mindketten a gyermekek oktatáshoz való jogáért küzdenek, nemtől függetlenül. A 17 éves Malalát emiatt pár éve közvetlen közelről fejbe lőtte egy tálib, de a lány túlélte. Azóta újabb fenyegetéseket kapott ezektől a "harcosoktól". Bármit is bégessen a nyáj: tudjuk, hogy a friss díjazottaknál van az igazság és az érték.)

Egy országban, mely végtelenül kirekesztő, ahol könnyen táptalajra lel és szárba szökken bármilyen ostoba, demagóg, populista közhely, ahonnan sok-sok művésznek és tudósnak el kellett mennie ahhoz, hogy elérhesse sikereit, sajátosan viszonyulnak a  népek bárminemű mássághoz. Az Igazi hősök szereplői mind-mind mások voltak elsőségükben, a maguk területén. A köztudat pedig úgy van most velük, mint az emigráns magyar zsidó vagy cigány díjazottakkal: döngeti a mellét a díj okán, mert az magyar, de soha nem bocsátja meg nekik sem azt, hogy zsidónak/cigánynak/nem heteroszexuális-középkorú-sörhasú-fehér-férfinak születtek, sem azt, hogy elmentek, holott szülőhazájukban soha nem lett volna sikeresek, mert  pont a melldöngetők gátolták őket a boldogulásukban. A másik sajátos megtorlási mód pedig, hogy egyszerűen csak nem beszélnek róluk, mert a magyar a hallgatással büntet.

Éppen ezek miatt tetszik Booklánynak Nyáry Krisztián legújabb könyve, a szubjektív hős-válogatottja: mert gyönyörűen elválasztja értékek tekintetében az ocsút a búzától, és mert nem enged elfelejteni olyanokat, akiknek szobrokat kellene állítanunk, akiknek tiszteletére utcákat, házakat, módszereket és piknikeket kellene elneveznünk Magyarországon. A valódi érték ugyanis kurzusfüggetlen. 

Első mondat: 
"Tíz emberből hét hajlandó határozott áramütést adni egy kísérleti személynek, ha erre határozott utasítást kap."

szerda, december 03, 2014

Joshua Fields Millburn-Ryan Nicodemus: Minimalisták- minden, ami igazán fontos

 
 
Ahogy egyre közeledünk az év vége felé, elözönlik a piacot a megmondókönyvek, melyek könnyen vagy nehezebben járható utat kínálnak az olvasóiknak, a Jobb Élet Felé Vezető Úton. Ha van rájuk időm, még foglalkozom is velük, mert soha nem lehet tudni: talán van bennük valami, ami hozzátesz az életszemléletemhez. A Minimalisták kapcsán kifejezetten lelkesedtem. Nem tudom, mit vártam.
 
Egy eléggé látogatott honlap két szerkesztőjét tisztelhetjük a szerzőpárosban, akik a huszas éveik végére elértek mindent, ami az Amerikai Álom szerint érték: brutálisan nagy házak és lakások, rengeteg drága és értelmetlen tárgy, túlhajszolt élet, folyamatos munka és nyomás. Mindezek finanszírozására -jó konzumidióta szokás szerint-, eladósodtak körülbelül negyven életre előre, s ahogy az lenni szokott: az életmódjuk fokozatosan felzabálta őket, a kapcsolataikat, az  idejüket, a nyugalmukat. Valószínűleg az egészségük következett volna, ha nem parancsolnak megállást a folyamatnak: szépen, fokozatosan minimalistákká váltak.
 
Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy alapvetően megváltoztatták az életüket, mégpedig az Harcosok Klubjából vett alapvetés nyomán, miszerint "amit birtokolsz, az birtokba vesz". Azaz, ha veszel hitelre egy hatalmas házat, akkor annak fenntartására, és berendezésére tucatgyártott hülyeségekkel rendezed be az egész életed. Azért fogsz dolgozni, hogy megtartsd a megszerzett tárgyakat és ingatlanokat, sőt, hogy bővítsd azok körét. A szerzés vágya felzabál, és eladósodott, elpuhult, tohonya, passzív szórakozásokkal (net, tv) teli életet stresszelsz végig magányosan, vagy kvázimagányosan, majd feldobod a bakancsot. Szép kilátások, nem igaz? Nagyjából le is fedik a többség vágyait az életről. Ezek a srácok, a felismerés nyomán kiszálltak a mókuskerékből: eladták a tárgyaikat, kikéve azokat, melyekre leginkább szükségük van, kisebb ingatlanokba költöztek a sokszorosított dizájnervackokkal telezsúfolt hodályokból, és elkezdtek azzal foglalkozni, ami valóban érdekli őket, ami örömet okoz számukra. Meg is tehették, hiszen drasztikusan kisebbre szabták a megélhetésük költségeit, jókora stressztől szabadítva így meg magukat. Erről szól ez a kis könyvecske.
 
Namármost, vagy eleve Booklánnyal van a baj, vagy a srácok mégsem találták fel a lyukat az emmentáliban. Az általuk papírra vetett sorok azért a reveláció erejével nem hatottak olvasás közben. Viszont el tudom képzelni, hogy körülbelül milyen léptékű konzumidiótának kell ahhoz lenni, hogy alapjaiban rendüljön meg valaki életképe attól az Óriási Felismeréstől, hogy kisebb lakásban (értsd: egy személyre nem 184 nm, két nappalival) kevesebb a  rezsi, hogy az otthonod nem attól válik azzá, mert veszel bele sok, drága, ciki reprót, hanem ha számodra értékes, és jelentéssel bíró dolgokkal rendezed azt be. Azt is el tudom képzeli (kb.), hogy vannak emberek, akik számára Hatalmas Döbbenetet okoz az, hogy lehet élni nonstop Facebook és Twitter nélkül, mert akkor (kapaszkodj meg, Olvasó!) offline töltesz, értelmes időt, esetleg egy másik emberi lénnyel.
 
Egy szó, mint száz: nem találtam a Harcosok Klubja filozófiáján túl egyéb gondolatat a könyvben. Cinikus félmosolyra húzott szájjal olvastam, hogy mekkora "megdöbbenést" (sic!) váltott ki az egyik srác barátaiból, hogy kísérletképpen, egy időre, megszabadult a tévéjétől. Elképesztő, nem? Te sem találsz szavakat?
 
A könyv egyébként nem íródott érdekes stílusban. Sőt, sok helyütt untam, dacára annak, hogy az, aki legfőképpen írta, körülbelül ezerszer vetette papírra, hogy ő író, szépirodalommal akar foglalkozni és még az írói hangját ismegtalálta. Sem stílusában, sem mondanivalójában nem adott maradandó élményt, vagy újdonságot nekem. Két eset lehetséges: vagy nem vagyok konzumidióta (de akkor legalább a stílust élvezhettem volna), vagy ebben a könyvben nem volt semmi különös. De talán van, aki számára igen. Asszem'...
 
Első mondat:
"Ez a könyv egy dokumentumregény."
 
 

kedd, december 02, 2014

Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv



A Feldmár-sorozat második kötete tulajdonképpen ott folytatódik, ahol az előző kötet véget. ér. A gondolatmenet ismét az emberi kapcsolatok körül forog, azonban most a felnőtt-felnőtt kapcsolatok kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Az, hogy mit teszünk magunkkal a keresztényi szent tűrés félreértelmezett zászlaja alatt.

Sokakat neveltek tűrésre: elviselni azt a rokont, aki mindig is megbántott másokat, mert "ő ilyen", ahelyett, hogy új alapokra helyezték volna vele a kapcsolatot, eltűrni a számunkra rossz dolgokat, lehetőleg szó nélkül vagy négy fal közti morgással kísérve családtól, szomszédtól vagy akár a politikusoktól. Hiszen az élet nem habostorta, elvtársak. Annyira erős az emberekben ez a kód, hogy sokan leélik az életüket úgy, hogy elviselik a számukra rossz dolgokat. Hiszen önzőnek lenni rossz dolog, a kétezer éves katolicizmus is rossz szemmel néz rá, a szocializmus pedig minden eszközzel beleégette a fejekbe: az egyéni igény nem jó dolog. Mindenféle kis és nagy, vélt vagy valós érdekek örvén nyomták le a társadalom torkán a dolgok elviselését. 

Ezzel szemben Feldmár András kertelés nélkül kijelenti, az élet nem egy lelki túlélőtábor, és nagyon is önzőnek kell lenni, sőt, az egyenesen üdvözítő dolog. Persze, nem úgy érti ezt, ahogy most gondolod, kedves Felszaladt Szemöldökű Olvasóm! Sokkal inkább úgy, hogy megkérdezi: ki képvisel téged, ki fogalmazza meg a vágyaidat, ki küzd érted, ha te nem állsz ki magadért? Miután erre képes vagy, akkor adódik a második kérdés: ha csak magadért állsz ki, akkor vajon mennyit érsz? Harmadszor pedig: mikor is teszed ezeket meg?

Gondoljunk csak bele: ahhoz, hogy az életben képesek legyünk másoknak adni, másokat szeretni, másokért küzdeni, ahhoz először magunkat kell rendbe raknunk annyira, hogy legyen erőnk minderre. Az erőhöz pedig talaj kell, kiegyensúlyozottság, önazonosság, egyensúly, azaz önmagunk képviselete. Ez a legnehezebb, kiállni önmagunkért. Azt mondani, hogy nem vagyunk tehetetlen áldozatai a derült égből villámcsapásnak. Felismerni: a dolgok nem megtörténnek, hanem valaki teszi velünk, vagy mi tesszük másokkal. Tenni azért, hogy akármit ne tehessenek meg velünk. Nem áldozatnak lenni, nem menekülni valamibe (betegségbe, állapotba, pótszerbe), hanem hangosan kimondani: eddig és ne tovább! Ha ezt teszed velem ismét, akkor többé nem tehetsz velem semmit, mert nem tartok fent veled azután semmilyen kapcsolatot! Akkor sem, ha a barátomnak hittelek, de akkor sem, ha a családtagom vagy. Elég volt! És ez még csak az első lépés...

Lehetetlennek tűnik? Túl sok volt egyszerre? Mosolyogsz és ingatod a fejed, Olvasó? Inkább olvasd el a kötetet!  A harmadik aha-élménynél pedig jussak eszedbe, és írd meg, hogy mit gondolsz minderről! 

Első mondat:
"Azt gondoltam, hogy érdemes beszélni az életről."

hétfő, december 01, 2014

Demcsák Zsuzsa: A másik életem



Fájó aktualitása van ennek a könyvnek most, amikor rendőrségi videók kavarnak felháborodást éppen, s abban reménykedünk sokan: az online és offline tiltakozások és petíciók elsöprik a magyar társadalomban dívó, végtelenül fallokrata és áldozathibáztató attitűd legújabb, szégyenteljes megnyilvánulását. Persze, tudható: nem fogják. 

Ebben a társadalomban egy nőnek -szocializációs közegtől függően- nincsenek vagy alig lehetnek legitim igényei a gyerekszülésen vagy a háztartási robotságon kívül. A "jó nő" vagy "jó feleség" attitűd természetes része az alárendelődés, a megadás, az elfogadás, a tűrés akkor is, ha az önfeladást követel, ha az értelmetlen,  ha az megalázó... Kezdve attól, hogy egy kislány vigyázzon a szép ruhájára, ne hangoskodjon, ne nyilvánítson véleményt, mert az "nem nőies", folytatván ott, hogy az az óvodás fiú, aki erőszakkal megpuszilja kis társát, annak tiltakozása ellenére, az a szülők szerint büszkeségre ad okot, mert "olyan kis vagány, igazi férfi", eljutva egészen odáig, hogy felnőtt nők generációba kódoljuk bele zsigerből: nem vagy elég jó önmagadban. Sem egyedül nem vagy elég, mert férfi kell, gyerek kell, akkor is, ha nem akarod, korábban, mint magadtól akarnád. Sem nem vagy elég jó létezésedtől fogva, míg egy férfi önmagában elég, őket senki nem neveli emberfeletti teljesítményre, félreértelmezett "gondoskodásra", háztartási-magánéleti robottá, alávetetté.

Amikor pedig a végletekig kompenzáló, önbizalomhiányos és teljesítménykényszeres nő találkozik a nemtörődöm igazi férfival, máris potenciálisan megszületik a halálos kombináció. Nem kérdés, hogy a férfira "felnézünk" (miért?), a férfinak "igaza van", a férfi a "családfő", a férfi "nem tud főzni, de nem is kell neki", a férfi "jobban ért a pénzügyekhez", övé a döntés, a hatalom, alá rendelődik minden, és mindenki az ő vélt, vagy valós igényeinek. Mert neki lehetnek. Neki igen. Ráadásul jól viselkednie soha nem kellett annyira, mint egy lánynak: "mégiscsak fiú." Ez persze egy nagyon széles skála, egyik végén a téves attitűd ellenére is élhető, korrekt kapcsolat, míg a másik végén a bántalmazás áll, a mozgástér pedig igen nagy a kettő között. 

Erre, s arra, hogy milyen könnyű belecsúszni ebbe, keresi a választ Demcsák Zsuzsa az 'A másik életemben'. Saját és mások példáján keresztül próbálja felhívni a figyelmet arra, amiből ő már kikeveredni látszik. Arra, hogy soha nincs indok a szóbeli, a lelki, a fizikai vagy a pénzügyi bántalmazásra, és elnyomásra. Soha. Annyira nem lehet senki fáradt vagy ingerült, esetleg stresszes, hogy pofon vágjon valakit, nem, akkor sem, ha az áldozat csak ötvenöt kiló vagy nyolcvan centi magas. Nagyon egyszerű: az IKEÁS pénztárost sem ütjük le, ha szerintünk túl lassan dolgozik, így a családtagokat sem kellene. 

Másfelől a dolgoknak két oldala van, persze, nem abban a divatos erőszakhívő értelemben, mely vallja, hogy ki lehet provokálni egy pofont. Hanem abban az értelemben, hogy az agresszorok mindig megérzik az áldozat szagát. Az ő partnereik az anyáik és apáik által áldozattá, megfelelési kényszeressé, szolgálóvá nevelt nők, akikben a társadalmi nyomás, a közbeszéd csak megerősíti ezt az attitűdöt. Lehetnek ők akár vezető beosztásúak, fővárosiak és önellátóak, nem számít: sokukat a magánéletükben cselédségre szocializált a szűkebb és tágabb környezetük, születésüktől fogva. Még párkapcsolati minta sem kell hozzá otthonról, elég a süket szöveg, miszerint "egy kislány így nem viselkedik", "ha így folytatod, senki nem akar majd elvenni", "egy valódi nő gondoskodik" stb. Ismerős? Kedves szülők: önökön múlik, hogy ne neveljék áldozattá a gyereklányaikat, és agresszorrá a fiaikat! Ott kezdődhet a valódi változás, a családban: az őszinteséggel.

Ehhez, persze, sok mindennek meg kell változnia, mindezzel párhuzamosan, s a média szóhasználata is rengeteget tehet a közbeszéd megváltozásáért, ahogyan erre a könyv is kitér, különböző szempontokból, szakértők segítségével megvilágítva a témát. 

Talán az is segíthet sokaknak, az áldozatoknak is, hogy látják: nemcsak nincsenek egyedül, de reflektorfényben élő sorstársuk is van. Valaki, akit nap, nap után csillogva, sminkben és szép ruhában látnak a képernyőn, szintén áldozattá válhat. Hiába iskolázott, nagyviláginak tetsző, csinosnak mondott nő, az ő élete sem álom, sokkal inkább rémálom lehet. Fontos az ilyen kiállás.  

Azonban, ez egy könyv is, mely a témájától függetlenül némi kritikára szorul. Szerintem rövidke: több áldozat-interjú kellett volna bele, bár érzésem szerint a tipikus történeteket igyekezett a szerző megszólaltatni benne. Illetve: elnézést kérek, de ez a borító büntet. Tűnjek bármilyen kicsinyesnek is azért, mert felvetem, de fel kell vetnem. Szerintem kontraproduktív egy ilyen témában megjelenő kötetre feltenni a szerző három, nagy, gondosan megkomponált, kellően kipózolt képét. Minek? Semmit nem tesz hozzá sem a -nagyon fontos- témához, sem pedig az esztétikumhoz.

Apropó, a szerző. Olvasva a történetét, azon gondolkodtam, hogy vajon hány ezer hasonló élet lehet az országban? Hány olyan nő van, aki azt hiszi, hogy 3-4 hónapos együttjárás után, egy kapcsolat, ami nem is működik igazából, automatikusan családdá nemesül pusztán amiatt, mert ő teherbe esett? Hányan járnak még ekkora szemellenzővel a szemükön, hogy aztán szívfájdalom vagy pofonok árán rájöjjenek: az önáltatás soha nem vezet sehová?! Főleg akkor nem, ha ellenük dolgozik minden: sokszor a család, a társadalom, a törvények, a rendőrség, a közbeszéd és önmaguk is. 

Fontos, nagyon fontos témát boncolgató könyv, olvassátok! Minél többen. És figyeljetek a gyerekeitekre! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mi történik azonban akkor, ha ez a szándék is hiányzik?

Első mondat:
"Nem akarom bántani a volt férjemet!"

péntek, november 28, 2014

Sebestyén Szilvia: Makrobiotika az egészséges és harmonikus életért



A karácsony előtti hetekben, advent alatt zömében olyan könyvekről írok, melyek talán segítenek megtalálnia  tökéletes ajándékot azoknak is, akik teljesen elveszettek, ha a sógorról, a barátnő férjéről vagy az unokatestvér menyasszonyáról van szó. Időről-időre felmerül, hogy mit lehet adni például annak, aki annyira egészségtudatos, hogy a karácsonyi halászlé-töltött káposzta-margarinos süteményhegy alkotta Bermuda-háromszögben inkább elvész és éhen hal, semmint élvezze azt. 

Így nyer különös, kétszeres aktualitást a Kossuth Kiadó Makrobiotika című könyve: ezzel megoldható az ajándék, másfelől ötletet is lehet belőle meríteni a "problémás" családtagnak, akiről nem is tudjuk, miért nem halt még éhen, ha nem eszi meg a császárhúst.  Egy szó, mint száz, ez a kiadvány több, mint hasznos, de meg kell hagyni: szép is. Sőt, kifejezetten elegánsra sikeredett, s ebben (is) hiánypótlónak tetszik. Az alternatív táplálkozás rögös talaján elindulva sokszor az szegi az egyszeri próbálkozó kedvét, hogy csak csúnyácska, képek nélküli füzeteket talál a témában, a legtöbbször ráadásul átfogó rendszer nélkül. Nem úgy Sebestyén Szilvia könyve! Nem csak arra törekszik, hogy a -makrobiotika alapelveit maximálisan betartva- test és lélek harmóniáját ne válassza el a helytől, ahol élünk, de tekintetbe veszi azt is, hogy itt, a Kárpát-medencében bizony évszakok is vannak. Jól elkülöníthető idényzöldségekkel és gyümölcsökkel, merőben más hőmérsékleti viszonyokkal. Ebből az alapállásból máris új értelmet nyer a harmónia: az önmagunkkal és a környezetünkkel is megvalósuló egység. 

Nem kell félni attól sem, hogy ez valamiféle haladó-lexikon lenne, mert korántsem az. A szerző okosan vezeti az olvasót végig az alapvetéseken, a vágási módoktól a főzési eljárásokon át a menüajánlatokig és a receptekig. Filozófiai és egészségtani alapvetés egészíti ki a technológiai tanácsadást, hiszen azt sem árt tudni, hogy mit miért, milyen elvek szerint teszünk. 

Végtelenül szimpatikus rendszer lesz a végeredmény, nem csupán ízes, letisztult, a szó legnemesebb értelmében egyszerű ételek. Manapság, amikor a legnehezebben megvalósítható dolgok egyike a harmónia, egyre nehezebben tartható meg az egészség, nagy szükség van az ilyen könyvekre. Sőt, amióta azt is tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy a biológiai lábnyomunk sokszorosa annak, amekkora lehetne, hogy minden évben rövidül az az időszak, amikor a saját erőforrásainkat éljük fel ( ez évben október eleje óta a jövőnket fogyasztjuk) ahelyett, hogy egy év e tekintetben is kitartana 365 napig, üdvözlendő minden ilyen kötet. A túlfogyasztás, az E-számok, meg a kapkodás mámora helyett a lokalitás, a nyugalom és az egészséges, finom ételek szükségesek ahhoz, hogy észrevegyük a valódi világot magunk körül, s elkezdjünk a jelenben élni. A többi ugyanis nem is létezik. 

Első mondat:
"Hogy miért éri meg Neked elolvasni ezt a könyvet?"

csütörtök, november 27, 2014

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban



Sietek leszögezni, hogy igen, arról a Náray Tamásról van szó. Róla, akinek a szalonja előtt nem lehet elmenni csak úgy, egy kis szívfájdalom nélkül, akinek ízlése és maximalizmusa, munkabírása és elvárási mind-mind legendásak, s akinek egy darabját egyszer úgyis megveszem, de ez most nem tartozik ide. Az azonban igen, hogy  egy pillanatra sem tud kibújni a bőréből, amikor a karakterei ruházatát írja le, az ember csak bólogatni tud: persze, előbújt a tervező! 

Ez a bizonyos Náray Tamás most írt egy könyvet, ami tulajdonképpen a kontrasztokról szól, arról, hogy milyen élesen tud elválni az ocsú a búzától. A létező szocializmusban játszódó könyvben, melyben "természetesen" minden hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, él egy fiú, egy olyan családban, ahonnan elindulni minden korban előnyt jelenthetne. Úri család, némi nemesi vérrel, szigorú neveltetés, szorgalom, precizitás, tartás, kifinomultság, műveltség: ezek mind-mind erények, melyek követendő példaként szolgálhatnak bármely korban, bárkinek. Kivéve, ha a Kádár-korszak Magyarországán járunk, ahol a sikk az egyforma, a harsány, a minőségen aluli, proli cifra nyomorúság. A korban, melyben könnyebb volt a dolgok kevesebb munkával járó végét megfogni, ahol a finomság vagy a nyelvismeret "procc" volt és lenézendő, ott nagyon nehéz innen indulva nyerni. Igaz, nem is lehetetlen, dacára a kilakoltatásoknak, az ezerszeres elvárásoknak, a vagyonelkobzásnak és a társadalom széles rétegeinek hangos, majd végül ostoba pletykákká halkuló megvetésének. Egy korban, ami lefelé húz, felfelé kitűnni nem egy fáklyásmenet. 

Dávidnak, a könyv főhősének mégis sikerül, külső- és belső nehézségek árán ugyan, de megtalálja álmát és neki is lát megvalósításának. E sorok írója azonban nem tud szabadulni a gondolattól, olvasván-hallgatván sok, a szerzővel korábban folytatott beszélgetést, hogy ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint egyfelől a saját és családjának élete, másfelől kiáltvány az ócskaság ellen. Mintha a szerző -megfelelő változtatásokkal, persze-, de a saját családja életét írta volna meg, memoárnak tűnik ez a javából. Ami miatt Náray Tamást megkísérlik megkövezni majd kis hazánkban, mégpedig mindenki, akinek betalál soraival. A szerző nem átallja kimondani sokak titkos gondolatait a lusta, a rosszindulatú, az igénytelen vagy proli népekről, akik tort ültek (s ülnek?) a szépség és az igényesség felett oly sokáig. S bár elhangzik a könyvben, hogy nem az a baj, ha valaki szegény vagy másmilyen, a baj az, ha ez által feljogosítva érzi magát lenézni azt, aki nem kér az ő életmódjából vagy sikeresen elkerülte azt, tartok tőle, hogy (találat okán) a szegények lenézését fogják a fejére olvasni, tévesen, s ezzel a könyvet is lehúzzák majd.

Holott ez a könyv ezt nem érdemli. Booklány mindig is nagy érdeklődéssel hallgatta Náray Tamás szavait, mint olyan valakiét, aki sikeres, elismert és önazonos self-made man, aki nem alkudott meg, nem adta fel a számára fontos dolgokat, s tanulással, szorgalommal, tehetséggel és alázattal küzdötte fel magát oda, ahová kevesen juthatnak csak el. Életének vezérlő elvei összegződnek a regényében, ami persze, nem egy író könyve. Egy, az átlagosnál jobb íráskészségű ember vetette papírra a sorokat, amiket, bevallom: élvezet volt olvasni, kifejezetten kikapcsolt. Nem azért, mert a Náray-ruhák levettek volna a lábamról, ami egyébként javarészt igaz is. Hanem a hitelesség miatt, s azért, mert -számtalan egyéb, mondjuk úgy: ismert ember könyvével ellentétben- ennek mondanivalója is van. Ezt a regényt a szerző emelt fővel vállalhatja fel, Booklány pedig élvezettel olvasta, s fogja majd a folytatást is. Nem mellesleg: sok mindenben egyetértünk, kedves Tamás. Én jól szórakoztam. 

Első mondat:
"A luxusszálloda különtermében már tapintható volt a feszültség."

szerda, november 19, 2014

Feldmár András: Most vagy soha



Bevallom, Feldmár András munkásságáról mostanáig csak (nagyon) felületes ismereteim voltak. Tudtam, hogy valami formabontót képvisel, valamit mond az individuumról és a pszichés zavarokról, de a mindennapjaim perifériáján maradt mindez, feljegyezve az "ennek egyszer még utána kell néznem" című listára.

A HvgKönyvek új Feldmár-sorozata apropóján aztán elkezdtem alaposabban utána nézni mindannak, amit a szerző vall, s ami, meg kell mondjam, a reveláció erejével hatott rám egyes pontokon. A vitatott munkásságú szerző nem átall olyan dolgokat kimondani, melyekre mi nem lennénk képesek, pontosabban mindazt, amiről leneveltek minket a gondoskodó felnőttek, még idejekorán. Az őszinteségben akár kertelés nélkül a vulgaritást is eszköztárában tartó terapeuta nagyon fontos dolgok mellett áll ki a Most vagy soha című könyvében. Nem más ez a kötet, mint a tisztelet kiáltványa, harc a gyermekeket sújtó gúny és megszégyenítés ellen: valóságos hadviselés a gyermekek ép személyiségéért. Miközben a végsőkig elmegy az individuum tiszteletében, nem átall megfogalmazni olyan alapvetéseket, miszerint a hiperaktivitás vagy a depresszió nem létezik, csak értelmetlen szabályok, l'art pour l'art létező elnyomatás van csupán. Másfelől viszont a gyerekek elrontása, megnyomorítása, szülők általi elnyomatása ellen szóló, nagyon erős hangvételű írás, ami a családi kapcsolatok újraértelmezésétől sem riad vissza. Pontosabban: más retorikát használ, mint ami komilfó a közgondolkodás szerint.

Azonban nem csak a szülő-gyermek viszonyt helyezi új alapokra, hanem a kapcsolatrendszereink egészét újraértelmezi. Hívószavai a tisztelet, az őszinteség, a szabadság és a szeretet, azonban nem egy ponton értelmezi újra ezeket a kifejezéseket. Mást tart a függőségeinkről, amit mások: legyőzhetőnek tartja azokat. A pszichés zavarokat és a felnőtt-felnőtt viszonyt is merőben másmilyennek tartja, de a saját szakterületéről is forradalmi kijelentéseket tesz. Sőt: a (helyes értelemben használt) önzőséget is pozitív dolognak tartja. Egy szintén nagyon hangsúlyos üzenet szerint pedig fontos a kérdés, miszerint: mit tennél, ha nem félnél? 

A feldmári rendszer merőben más fogalmakkal vagy minimum más jelentéstartalmakkal operál, mint azt a pszichiátria bevett retorikája szerint eddig hittük. Ez a legerősebb vonása: gondolkodásra, a végletekig kíméletlen, őszinte gondolkodásra sarkallja az olvasót, aki nem tud már egyszerű olvasóként funkcionálni, hanem gondolkodó lényként, vitapartnerként lép be a kötet által -végső soron a Feldmár által kezdeményezett- párbeszédbe. Aztán nem is tud kilépni belőle nagyon hosszú ideig.

Első mondat:
"Minél többen hallgattok, annál fontosabb, hogy csak arról beszéljek, ami fontos."

kedd, november 18, 2014

Bruckner Éva-Csepeli György-Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye



Meggyőződésem szerint, azért szeretik ilyen sokan az életrajzi könyveket, mert ugyanazt a kíváncsiságot, a bekukkantás vágyát élhetik ki olvasásuk közben, mint a szappanoperák nézői vagy a pletykalapok olvasói. Azonban a minőségi különbséget zongorázni lehet a két műfaj között. Enyhén szólva nem ugyanazt a célközönséget szólítják meg az életrajzi regények szerzői, mint a Napiértéktelen válási rovatának "szerzői".

E sorok írója nagy rajongója az efféle irodalomnak. Van abban valami izgalmas, ha egy ember, vagy akár egy család betekintést nyújt a belső kör életébe, feltárja az elveket, ami mentén szervezik életüket, a szerepet, amit a világban megkísérelnek betölteni. Egy ilyen kötet, mint az 'A tengerszemű hölgy rejtélye', különösen alkalmasnak látszik erre, hiszen egy nemesi család élete egyfelől nagyon különleges, másfelől viszont érdekes perspektívába helyezi az egész ország sorsát, ha az ő életükön keresztül szemléljük azt. A megmutatkozó kevés hasonlóság, és annál több különbség, feltárja az egyedi felől az általánost, a bevett logikai elv szerint.

A Zámory család ezen a néven már nem létezik. Huszonöt évvel ezelőtt elhunyt a család utolsó, ezen a néven született sarja, Mária, ám a vervonal nem szakadt meg. A könyv szerzői is őrzik, ha nem is a nevükben, hanem a génjeikben, ezt az 1613-ban kezdődött  históriát. Olyan érdekességekkel, mint az a bizonyos tengerszemű hölgy, aki a könyv címében is szerepel. A veszedelmes szépségű asszony, aki megelőzte korát, s nem átallott kilépni a mindig tűrni kényszerülő, kötényével mindent eltakaró áldozat és mártír szerepéből, meg is lett a következménye: egész életével fizetett meg azért, mert a sarkára mert állni. Ráadásul a közvélemény is örökre tönkretette, jól sikerült karaktergyilkosság áldozata lett. 

A könyv valódi kincsei a régi fotók és korabeli levelek, amivel a szerzők megidézik családtagjaikat, a régebbi korokat, múltjukat, emlékeiket. A csodás zsinórírással papírra vetett szerelmes- és egyéb levelek teljesen másfajta életről, ritmusról, prioritásokról mesélnek; a határozott előreszegezett férfias, vagy épp ellenkezőleg, lágy pillantások a fotókon a múltunkat idézik, nem csak a szerzőkét, mindannyiunkét. Negyvennyolcat és az első világháborút,Tisza Kálmánt és Jókai Mórt, irodalmi szalont és a Parlamentet.

A könyv végén megjelenő tíz gyerek, húsz szempár tükrözi tovább ezt a múltat, ami kicsit mindannyiunké, de elsősorban az övék, az ő múltjuk. A szerzők nehezen titkolható szándékának az tetszik, hogy számukra adjanak megfelelően erős gyökereket és útmutatást a jövőhöz. Hiszen, mint tudjuk, két dolgot kell adnunk az utódainknak: gyökereket és szárnyakat. A szerzők az előbbi már biztosan kipipálhatják. Mindenki másnak pedig javaslom a fa alá, amennyiben szeretik a magyar történelmet. 

Első mondat:
"A történet, melynek szereplőivel e könyv lapjain megismerkedhet az olvasó, 1613-ban kezdődött."

hétfő, november 17, 2014

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat -



Ezúttal a huszadik század közepén vagyunk, ebben az Egyszerű történetben. Egy kitelepített család története rajzolódik ki, ahogy haladunk a századik mondat felé, egy még nem beszélő kissrác narrációjában. Arisztokraták, valószínűleg Budapestről, egy Isten háta mögötti kulák családhoz kerülnek, kényszerből, persze. Papa, mama, gyerekek, két fiú, meg persze a nagymama és egyéb csatolmányok: távolságtartó másik nagymama, elhurcolt első férj, második feleség, a Jóisten, Mári...

A Márk-változat ugyanazt meséli el, mint annyian már korábban, kicsit ugyanúgy, kicsit másképpen, mint azt az evangélisták tették annak idején. Magányról beszél, kiszolgáltatottságról, a Nagy Magyar Abszurdról, arról, ami mindannyiunk velünk élő tragédiája, ami nélkül nem lennénk ugyanazok, de amit mindannyian legszívesebben eltörölnénk. Elhurcolás, kisajátítás, padlássöprés, téesz, kitelepítés, diktatórikus önkény, rendőri túlkapás, újabb diktatúra, alkoholizmus, a mások nyomora, a mi nyomorunk...  A kegyetlen-embertelen huszadik század története.

A történelmi kényszer által egymásra utalt két család: a kulákok és a kitelepítettek sorsa kényszerből megy egy darabig egy vágányon, semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a rezsim még nem döntötte el, hogy melyiküket hibáztatja gyűlöli jobban. A társadalomból kivetettek, a népellenségek sorsa persze nem egyedi: tele (volt) az ország elhallgatott, elhurcolt első férjekkel, meggyötört, szerelmükkel-gyerekükkel magukra hagyott nőkkel, akik később racionális döntéseket hoztak és újraházasodtak. Aztán ott vannak az ezerszer meggyötört kulákok, az alkoholista apák, a deklasszálódni látszó, meggyötört úrinők, és mindennek a katyvasznak a közepében nyiladozó értelmű gyerekek - csoda hát, hogy kis elbeszélünk nem is beszél? Apropó: a kis elbeszélő korántsem olyan kedves és ártatlanul gyermeki, inkább tükörképe a századon elhatalmasodó gonosznak.

Isten keresése fut végig a könyvön, pontosabban Isten helye a bűnös huszadik században, illetve az után, enyhén szórva kérdésessé vált. Létező-e még egyáltalán az állandó kegyetlenségben? És ha nem, akkor az kinek a csődje: az övé vagy az emberé? Ezt Kertész Imre óta nem tudjuk, de ez rosszabb végső soron, mintha Nietzsche szavai váltak volna valóra. 

Az E.P. iránt érzett, tulajdonképpen differenciálatlan rajongásomról már többször beszéltem itt is, próbálva meggyőzni mindenkit, hogy ismerkedjen vele, még ha nehezen is adja magát. Kevés, nagyon kevés olyan szerzőnk van, akinek koppannak a szavai, köteteket mesélnek el a mondatai, akinek minden írásjele feladvány: vajon miért pont azt, úgy és oda tette? Ugyanaz a könyve minden évben újraolvasva mást mesél (vagy legalább másképpen zenél), ahogyan az olvasó érik, nő föl az egyre nemesedő könyvekhez. Mint a jó bor. Vagy talán annál is több.

Első mondat:
"Ez a kezdés."