hétfő, június 27, 2016

Lauren Oliver: Szobák



Mindig különösen érdekeltek azok a történetek, ahol a szereplőket egy személy, egy tárgy, vagy egy hely kapcsol össze, mintegy láthatatlan kötelékkel. Mintha a karakterek karmája dolgozna, vagy a Moirák szövögetnék a szálakat, és ezek ellen, mint az köztudott, lehet ugyan küzdeni, de fölösleges. A karma úgyis egyensúlyra törekszik, a Moirák pedig akkor vágják el egy élet fonalát, amikor a sors beteljesedik, egy szó, mint száz: az ilyen karakterek hiába is küzdenek: dolguk van egymással.

Dolga van egymással Lauren Oliver hőseinek is: az élőknek és a holtaknak is, de bontsuk ezt ki egy kicsit jobban. Adott a kapocs: Richard Walker, aki meghal, és a házában gyűlnek össze mindazok, akik érintettek így vagy úgy: exfeleségek, gyerekek, szellemek ... de mondhatnám azt is akár, hogy az alkoholisták, a monomániások, a szuicid hajlamúak, a nimfomániások, az ezer féle módon meggyötört és végérvényesen tönkretett lelkek és testek. 

A ház nem csak az örökség várományosait gyűjti magába, hanem a túlvilág lakói közül azokat, akik (hasonlóan tönkretett és tönkrement élettel a hátuk mögött) ott ragadtak a falak között. Itt álljunk is meg egy pillanatra. A szellemek nem jó fejek, de nem is különösebben ijesztőek vagy viccesek, sokkal inkább emberiek. Pontosabban, ugyanolyanok, mint ha még élnének, hordozzák a múltjuk terheit, megtörtek és megtörettek, ám annyit már biztosan tudnak, hogy a végén mindez nem számít semmit. 

A regény egyetlen szereplője sem szimpatikus. Senki nem kapcsolódik az élet napos oldalához, sőt, talán nem is látják, hogy van olyan. Az élők, a halottak és a soha meg nem jelenő szereplő is sötét, keserű, mocskos, levegőtlen, rossz kisugárzású karakterek, melyek sorban mesélnek az életükről az olvasnak, ugrálva időben és térben. És itt kezdődik a gond. Az író, aki jellemábrázolásban kiváló, aki olyan érzékletesen villantja meg a lélek sötétebb oldalát, az emberek árnyas arcát, aki nem egy helyütt tűpontosan, intelligensen festi fel a szituációkat,  egyszerűen elengedte az olvasója kezét. Mintha túl sokat akarna egyszerre, és nem lennének hozzá meg az eszközei. Túl sok a szál, amit egyszerre vezetni akar és nem leli benne a rendszert, az Egyszeri Olvasó pedig elvész a karakterek forgatagában. Ami óhatatlanul unalomhoz vezet, mindig abba fullad, ha az író saját hatása alá kerül, de nem tud átlépni a saját árnyékán. 

Sokat akar, nem bír vele.  Lenne egyszerre kísértethistória, ami borzongat, tanulságmese az élet hiábavalóságáról és az emberi jellem romlandóságáról, a tönkremenő, tönkretett és talán még helyrehozható családi kötődésekről, tanulmány a megtört lélek súlyáról, paranormális családregény és megannyi más. Túl sok ötlet, több könyvre való, melyek hosszabbak és rendezettebbek. Ami egyébként igazán kár, mert az alapötlet egészen különleges, a szerző pedig még írni is tud. De talán a kiadója nem volt mindenre vevő, így megpróbálta egybegyúrni a teljes spektrumot. Nem szeretem a mondást, de ide tökéletesen passzol: a kevesebb néha több.

Első mondat:
"A tűz a pincében kezdődik": 


péntek, június 17, 2016

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló



Az, hogy Esterházy Péter naplót írjon, csak nagy fennforgások esetén szokott előfordulni., és sok jót nem sejtet a dolog. Annyira nem az ő világa a realitás szigorú talaja, hogy csak sorsdöntő események ragaszthatják le oda. Ilyen volt a Javított kiadás, amikor le és fel kellett számolnia a csodás apaképét, amit olyan példás alapossággal énekelt meg a Harmonia Caelestis lapjain, és ilyen ez a jelenlegi helyzet is. A derül égből rettenetes villámcsapás kora: EP hasnyálmirigyrákkal küzd.

Küzd? Ez a küzdelem sem egyrétegű ige, mint talán semmi az író életművében. Sokkal inkább jelenti a Hasnyálmirigynapló egy strict harc helyett a megengedőbb megvívást. A felütés már-már szerelmes. Abban a se veled, se nélküled értelemben, ahol a résztvevők pusztítják egymást, minden erejükkel, mert momentán szabadulni még nem képesek egymástól. Hovatovább Hasnyálka életképtelen is lenne egyedül, no, nem mintha rossz lenne, hogy egyedül szívódik fel egy gondolati buborékban, de sajnos, nem teszi. Az író pedig rögzít. Cetliket rendszerez, és próbálja megírni a megélteket. A napokat, sorra egymás után, amikor persze sikerül. Az értetlenségtől, a tagadástól a kedvetlenségen át a nehéz valóságig. A testi és szellemi elviseléséig, de nem csak a betegség és a kezelés nehézségeinek, és tudatának. Elviselni ilyenkor mást is kell. A környezetet, a családot, a külvilágot. A tapintatot, a kínos lábujjhegyen járásokat és -beszéléseket (képzavar), azt, hogy mintha önmagában és önmagáért már kevesen értelmeznék az írót, akadt egy kéretlen társa, ami túlnőni látszik őt magát. 

Ez a napló Mucus nélkül nem jött volna létre, és milyen jó, hogy létrejött. Ezt a naplót így senki más nem tudta volna megírni, a szöveg tele van kincsekkel. Másfelől nem bírok a dühvel, itt, legbelül: miért kellett ennek a naplónak megszületnie?! Előrevetít némi homályt, egy olyan árnyékot, amit nem akarnék látni. Az egyedült, meg azt, hogy nélküle, és akkor mi lesz. Egyedül maradnánk, és egyedül félnék. Egy olvasóm egyszer megvádolt az "Esterházy iránti differenciálatlan rajongással". Lett légyen ez vád is akár, vállalom. Ennek tudatában rajongok ezért a könyvért is, ha már itt van, ha meg kellett lennie, a súlyos realitásával, a valóságával, az elkalandozásaival, a bátor (és annyira jellemző) asszociációival együtt. Most, hogy befejeztem, már tudom, hogy még kétszer fogom elolvasni, egymás után, lassan. És még egyszer, csemegézve. Nem amiatt a némber miatt (H.), hanem EP miatt. Mint mindig. De ezt a könyvét soha nem fogom dedikáltatni vele: akkor valósággá válna a szöveg.

Első mondat:
"Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót."

szerda, június 08, 2016

Benyák Zoltán: A nagy illúzió


Van AZ, amitől mind félünk. AZ, Amit Nem Nevezünk Nevén, mert annyira rettegjük. A halál. Az elmúlás. A vég. A Keselyűember.

Az "A nagy illúzióval" debütált Benyák Zoltán az Athenaeumnál, egyben letette az asztalra az eddigi legkiforrottabb, legszerkesztettebb regényét. Akadnak még modoros villanások, de már nagyon kevés helyen éreztem azt, hogy valakinek meg akar felelni, és nem mer önmaga lenni egy-egy mondatban a szerző, ezeken a pontokon nem volt homogén. De ezek már csak pontok: nemcsak fekete fantáziát, erős képszerűséget és humort villant most, de határozott fejlődést is.

Természetesen most sem tudott kibújni  a bőréből, és ismét szembenézett legnagyobb mumusával: az idővel, annak múlásával és az elmúlással (Tessék, most én sem nevezem nevén AZT!). 

Állítólag minden szerző gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja meg, újra és újra, ettől válik konstanssá egy életmű. Ennek eklatáns példája az időtől való zsigeri rettegést újra meg újra témájául választó szerző munkássága, aki, hol többé-kevésbé álcázva, hol direkt módon, de valahogy mindig ide keveredik. Az élet rövidségéhez, a halálhoz (Ha!), az öregedéshez, a véghez. Mindettől az fél, akinek van veszítenivalója: aki okkal kapaszkodik az életbe, aki nem akar valakiket ideát hagyni. Csakúgy, mint a könyv hőse, Tom Pastor, aki negyven évesen (Csakúgy, mint az író: nem tudom nem észrevenni az egybeesést) arra ébredt, hogy meghalt.  "Élünk, meghalunk, és a halállal még nincs vége ..." -mondja Jim Morrison, és erről mesél a regény is: a halállal nem a vég jött el hősünk számára, hanem egy véget nem érőnek látszó ámokfutás kezdődött el, amiben egyszerre van jelen minden, ami valaha fontos volt, és minden, ami egyszer még fontos lehet. Szürreális, nagyon-nagyon fekete road-movie veszi ezzel kezdetét, révésszel (Kicsi, piros hangszórót küldök annak, aki megírja az alvilág révésze nevét a görög mitológiából. Gugli nem ér.), keveredő évszázadokkal és lazán egymásra fűzött helyekkel. 

Nagy erőssége a könyvnek a híres halottak megjelenítése. Okosan építi fel az apró jeleneteket, kis dialógokat, amiknek általában a végére ébred rá az Egyszeri Olvasó (aki sosem figyel eléggé, persze), hogy ki is az illető valójában. Filmsztárok, zenészek és egyéb csepűrágók, tudósok és történelmi alakok sorjáznak bőséggel, akad felfedezni való bőven.

Olvasás közben végig deja vu kísértett, és még most sem tudom az okát. Valamit felidézett ez a könyv, de olyan távoli és derengő a hasonlóság azzal a most még meg nem nevezhető másikkal, hogy nem tudom megfogni. Talán később beugrik ...

Szőrszálhasogatás gyanánt megjegyzem: szerintem öt százalékkal hosszabb lett a könyv, mint kellett volna. Pont ekkora arányban éreztem azt, hogy már jobban esne befejezni, de ez csak pártíz oldal, és mi az az egészhez képest? Semmiség. 

Köszönöm az élményt, Zoli! Nyomasztott, kb. annyira, amennyire szeretted volna, megmosolyogtatott ott, ahol akartad, és filmet is idézett szándékod szerint. Mit gondolsz, neked sikerül nyomot hagyni a világban? Téged majd nem felednek el? Választ várok a Könyvhéten! :)

Első mondat:
"Tom sötétben ébredt."

vasárnap, június 05, 2016

Renée Knight: Cáfolat



Amikor egy elsőkönyves szerző meglepi a kritikust, akkor egy különös, éteri pillanatra megáll az idő, talán még a szférák zenéje is beszűrődik a távolból. Különösen igaz ez a thriller műfajában, mert abban újat hozni nem nagyon lehet. Mindent leírtak már, ami hathat az emberi elmére, új, borzongató tabut felfedezni már nem fogunk. 

Renée Knight nem kevesebbet bizonyít be a könyvével, mint azt, hogy nem is kell. Egyszerűen csak végtelenül okosan, és új szemszögből kell megmutatni valami régi, atavisztikus félelmet: az anya rettegését a gyereke elvesztésétől, így vagy úgy, és keverni mindezt a nő szabadságával, a test és lélek integritásával. 

Catherine éppen túl van egy költözésen, amikor különös dolog történik vele. Feltűnik az új, immár a férjére és rá szabott házban egy könyv, amit még soha nem látott korábban. Amikor beleolvas, ráébred, hogy ez a könyv  tönkre fogja tenni az életét, ugyanis róla szól. Róla, a fiáról, és egy réges-régi nyárról, ami felmérhetetlen hatást gyakorolt az életére, a döntéseire, a kapcsolataira. A félelmetes mindebben az, hogy annak a bizonyos nyárnak a történetét rajta kívül egyetlen ember ismerte, de az illető sok éve halott. A könyv felborítja az életét, mert önálló életre kel. Eljut a férjéhez, a fiához, és olyasmiről lebbenti fel a a hétköznapok elhallgatásának fátylait, amiket jobb szeretünk elhallgatni a családi kapcsolatainkban. Egy biztos: nem számít arra az olvasó, amivel szembesülni fog.

Az utóbbi idők legfurfangosabb története a Cáfolat. A szerző nagyon okosan használja a számára jól ismert dokumentumfilmes eszközöket: nem néz az olvasó helyett, csak láttatja a történéseket. Pragmatikusan, szinte érzéketlenül írja le, hogyan bontakozik ki a történet, hogyan változtatja meg, örökre, a szereplők kapcsolatait és az egymáshoz való viszonyukat is. Minden előzetes jelzés nélkül, a műfajra oly jellemző, sokszor olcsó, figyelemfelkeltő eszközöket teljesen nélkülözve írja le a legmeghökkentőbb eseményeket is. Azonban nem kizárólag történetet mesél. Okosan, higgadtan mutatja be az emberi elme működését is: a szereplőkét, de rajtuk keresztül az olvasónak is tükröt tart. 

Egyfelől a kapcsolatok dinamikájáról ír, megmutatja, hogy milyen érzékeny egy párkapcsolat, egy szülő-gyermek viszony, és hogy milyen hatással vannak az elhallgatott dolgok az életünkre, sőt, a szeretteink életére is. Másrészt viszont -ez tűnik a hangsúlyosabbnak-, pimaszul játszik az olvasó agyával és figyelmével. Apró dolgoknak, szinte jelentéktelen részleteknek lesz hatalmas jelentősége a könyv  végén. Pedig az író nem faxniz': rendre kiteríti a kártyáit, mindent letesz az olvasója elé, az mégsem képes meglátni a részekben rejlő egészet, a történet valódi arcát. Azt láttat a szerző, amit úri kedve tart, mert tökéletesen ismeri az emberi figyelem működését, az agy kis botlásait.

Brilliáns kötet, ami csak azért nem lesz film, mert annak túl okos. Filmes eszközökkel a lényegi finomságokat láttatni szinte lehetetlen lenne. Olyan thriller, ami vér nélkül borzol idegeket, feszített tempó nélkül fogyasztja el az összes oxigént az olvasója elől. Egy könyv, aminek nincsenek hősei, csak és kizárólag hétköznapi, egyszerű, minden pátoszt nélkülöző szereplői vannak. Egy olyan történetben, aminek nincsenek nyertesei, sőt, egyetlen mosoly sem fakad a lapokon.

Első mondat:
"Catherine nekigyürkőzik, de már nincs minek feljönnie."


hétfő, május 30, 2016

Grecsó Krisztián: Jelmezbál



Hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, most fogom elmesélni, miért nyomaszt engem Grecsó Krisztián prózája. Illetve, miért olvasok olyan irodalmat, amitől rosszul érzem magamat.

Van valami a könyveiben, egy közös szál, ami nyilván jó, hogy van, hiszen ettől konstans a munkásság, de nyilván rossz azért, mert ezzel nyomaszt engem. Azzal a gyomrot ökölnyire zsugorító érzéssel kell megküzdenem, ami rendre jelentkezik, amikor kinyitom egy-egy könyvét. Talán a vidék teszi, a reménytelen, különös, nagyon-nagyon távoli alföldi vidék (Viharsarok), és annak a különös hangulata és szabályai, ami nem tud nem kikívánkozni az íróból, hogy újra- és újraírja azt a történetet, ami egzotikus és távoli annak, aki soha nem élt az Alföldön. De ugyanez a hangulat hívja elő a nyomást a gyomra környékén annak, aki élt a nagy, unalmas, változatlan, nyomott laposság valamely pontján, majd eljött onnan, mert sokaknak onnan menekülniük kell. Nem egzisztenciális megfontolásból, nem külső kényszerek miatt, hanem a saját, belső késztetésük miatt: levegőt akarnak venni, lélegzethez jutni, felszabadulni, de azt, ott nem lehet. Az Ady által megírt magyar ugar, ami lehúz, bedarál, változást nem tűr, fojtogat és megtör, az az Alföld. Lehet, hogy másutt is van ilyen hely az országban, de hogy az nem adott ennyi kreatívot az országnak, az szinte biztos. Aki bírja a légkört, az tűri, aki nem, az menekül. 

Budapestre jön, mint az író, mint e sorok írója és a regény hősei is. Akik krimiben lépnek színre ezúttal. Egy furcsa krimiben, ami nem regény. Novellák egymásutánja, és minden egyes novella újabb színt ad ahhoz a képhez, amit egyben csak a teljes könyv elolvasása után látunk meg, nagy levegővétel, egy pohár bor és  három lépés hátrálás után: ekkor látunk rá az egészre. 

Például a nőkre a könyvben. Arra a rengeteg magányos, elhagyott, elszeparált nőre, akik így vagy úgy, de egyedül vannak. Egyedül a falujukban és egyedül a fővárosban is, egyedül egy házasságban, de leggyakrabban elszigetelt magányban, mindenütt. Ez az özvegyasszonyok országa, akik eltemették a férjüket és búcsút intettek a gyerekeinknek is. Az Alföldön és Budapesten is. A falusi, tanyasi, nagyon vidéki módra élő emberek nem tudnak másképpen élni egy világvárosban sem. Nem lesznek városi polgárok, számukra kis terek léteznek a nagy egészen belül, amik szinte tanyavilágként kapcsolódnak össze, nem néznek messzire, nem látnak nagyot, egészet, dinamikát, pezsgést. Olyan mélyen beleragadtak a múltjukba, hogy a fejükig érnek az eltéphetetlen gyökereik: nem a talpukon, hanem az agyukban erednek. Rugalmatlanságukban hagyják, és akarják, hogy visszahúzza őket a megszokott, az ismert. A nem jó, de biztonságos közeg.

Nagy hagyománya van ebben az országban a temetetlen múltnak. Közös titkokkal, elhallgatásokkal, tessék-lássék elföldelt mulasztásokkal van tele a kollektív emlékezet csakúgy, mint ez a könyv. A szőnyeg alá söprés országának lakói pedig újra és újra megbotlanak mindabban, amit nem akarnak észrevenni, de nem tudnak nem észrevenni. Kitakarítani viszont nem fogják, mert a túl nagy erőfeszítések felfordulással és változással járnak, aminek szintén nem vagyunk a hívei. 

Ideje lenne a történetről is írnom valamit, a hagyma egymásra hajló rétegeiről, meg a novelláról-novellára felkerülő új színárnyalatokról, az igazság ezer arcáról, a részekből építkező egészről. De maradok az érzéseknél. Azt mondják, az a jó könyv, ami így vagy út, de hatást gyakorol. A Jelmezbál azt teszi. De tessék mondani, kedves Krisztián: feltétlenül nyomasztani kell engem? 

Üdvözlettel,  Booklány

Első mondat:
"Lány dunai szél lebegtetni a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit."

péntek, május 27, 2016

Alma Katsu: A szakadék



A Halhatatlan-trilógia harmadik része most, a korábbi részek megjelenéséhez képest méltatlanul későn jelent meg magyarul. Nincs az az olvasó, aki szeretne több hónapot, esetleg egy évet is várni egy magával ragadó történet folytatására. Márpedig Alma Katsu története több is talán, mint magával ragadó.

Egészen kiváló alkotás, ami egyszerre borzongat, vonz és taszít, melenget szívet, majd elvesz és visszaad reményt, sorra tele olyan pillanatokkal, amikor elakad a lélegzet. Nehezen adnék neki műfaji besorolást, maradnék inkább a kedvencemnél: ez egy jó könyv. Okosan megírt, választékosan fogalmazott, csavaros történet, csattanóval és mögöttes tartalommal, meg a meglepetés erejével fűszerezve. 

A harmadik részben Lanore története folytatódik természetesen, aki kénytelen megkeresni a férfit, akitől több száz éve (joggal) retteg, hogy olyan szívességet kérjen tőle, amit másnak nem áll hatalmában teljesíteni. Amikor azonban megtalálja a rettegett férfit, az élet olyan fordulattal lepi meg, amire sem ő, sem pedig az olvasó nem számított. A trilógia harmadik része sokkal inkább emberivé lesz, mint bármely másik epizód. Míg az első részt leginkább felkavarónak lehet nevezni, a másodikat tapinthatóan reménytelennek, ezt a harmadikat meglepőnek és emberinek. Katsu tud és akar is jellemfejlődést ábrázolni, karaktereket árnyalni, nem egyszerűen csak elvarrná a szálakat. Lekerekíti a történetet, úgy, hogy az olvasó azzal a jó érzéssel zárja be a könyvet, hogy ismét nem vesztegetett el az életéből órákat, megérte minden perc, amit erre szánt.

A harmadik rész nagyságrendekkel jobban sikerült, mint a második, pedig félő volt, hogy a mélyrepülés kitartó lesz. Hiába, egy okos szerző képes visszarántani a gép orrát, ha veszélyesen alacsonnyá válik a repülési magasság (igen, ez életem legrosszabb képzavara).

Egyszerre vámpírregény, halhatatlanságról szőtt, fekete mágiával átitatott, szexi mese, gonosz és kegyetlen szépség, nem feledve az első kötet olvasása közben fel-felbukkanó méla undort és fel-feltörő hányingert. Igazi felnőtt Alkonyat-történet, ám szemben azzal, ez okos sztori. Okos nő írta, a végtelen egyszerűségnél többre vágyó felnőtteknek. 

Érdekes, hogy akár misztikus történelmi regényként is megállja a helyét a sztori. Spoiler? Ja, az nem lesz. Csak konklúzió: olvasd. Élvezd. Szeresd.

Költői kérdés a kiadó felé: mi értelme volt egy trilógia mindhárom részét eltérő kötési móddal és formátumban megjelentetni? Gyilkosan rossz döntés, ami persze, a csokoládén hő hatására képződő szürkés bevonathoz hasonlóan, a termék beltartalmi értékét nem befolyásolja, csak valahogy nem lesz olyan guszta tőle a dolog.

Első mondat:
"Szinte minden éjjel felkerestek az álmok."

csütörtök, május 19, 2016

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás



Egy estén infarktusban meghal egy középkorú férfi. Nem ritka eset, gyakran megesik a korabeliekkel. Ez a haláleset azonban a szó szoros értelmében közönség előtt történik: Arthur Leander ugyanis a színpadon hal meg, miközben a Lear király címszerepét adja. Halála egycsapásra jelentéktelennek tetszik a pár óra múlva kitörő események tükrében: eljön az apokalipszis. Abból a gyorsan lezajló, teljes káoszt okozó, maga után végtelen szenvedést és bűzlő, végeláthatatlan hullahegyeket maga után hagyó fajtából. Jelen esetben a neve: grúznátha.  Egy vírus, ami megfertőződéstől számított egy-két napon belül halált okoz, egy vírus, amire nincs ellenszer, egy vírus, ami kiírtja az emberiség több, mint 99%-át. 

Akik életben maradnak, azok megpróbálnak nem csak testben túlélni. "Mert életben maradni nem elég." Az elektromosság, internet, benzin vagy bárminemű olyan vívmány nélkül, amit civilizációsnak hívunk (és persze ebben nagyot tévedünk), Észak-Amerika apró települések laza láncolatává változik. Ezekben feltűnnek és eltűnnek próféták, bátrak és gyávák, nők és férfiak, sőt, egy Shakespeare-vándortársulat is. Az itt-ott felbukkanó szereplőket, bár ők nem is tudnak róla, Arthur Leander személye köti össze. Mindannyiuknak megváltoztatta az életét, pusztán azzal, hogy ismerték a valamikori filmsztárt, egy korból, amikor még voltak filmek és voltak sztárok. 

A könyv, aminek a mottója talán az lehetne, hogy mindig van remény, elnyerte a Toronto Book Awardot, és az Arthur C. Clarke-díjat is. A remény kulcsának pedig a művészetet tekinti a szerző. Azt, hogy amíg vannak, lesznek emberek, akik nem csak túlélnek, de élnek, alkotnak, gondolnak valami léleknek tetszőt, addig lehet emberiségről beszélni. Az ember lényege a szelleme, ami vágyik valami szépre, jóra, felemelőre vagy szomorúra, de mindenképpen valami haszontalan gyönyörűségre, amit csak a művészetek által kaphat meg. Ennek a halhatatlan ember szellemnek állít mementót a regény.

A végére kívánkozik azonban az, hogy mi történik, ha az olvasó a fülszöveg elolvasása nélkül kezd el disztópiát olvasni. Booklány legalább a könyv feléig arra várt, hogy a regény végülis párhuzamba fogja állítani az egyedi emberi sorsot az egyetemessel, és egy, kiválasztott ember életén keresztül fog emléket állítani a nagy egésznek. Ez persze nem jött el, így ezt a könyvet valószínűleg nekem kell megírnom. Amit a disztópiák kedvelői nem fognak elolvasni, szemben ezzel a regénnyel. Ami nem az év legnagyobb durranása, de talán megér egy misét a műfaj szerelmeseinek. Booklánynak ezúttal sem lett a kedvence, talán az elmaradt, de annyira belekívánkozó párhuzamok miatt: egyén-emberiség, élet-képregény. Így egy közepesen erős hiányérzettel tettem le ezt a könyvet. Posztapokaliptikus young adult, himnusz a művészetekhez. 

Első mondat:
"A király bizonytalanul állt  a kék fénytócsában."

kedd, május 10, 2016

Kolozsi László: A bejrúti járat



Amikor kijött Kolozsi László előző könyve, az 'A farkas gyomrában', már akkor tudtam, mondtam, írtam, hogy ez a pasi tud valamit. Végre valaki, aki mer aktuális témákat boncolgatni (akkor a gyalázatos cigány-gyilkosságokat), aki az olvasó arcába vágja  a mai magyar valóságot. Azt a valóságot, amit még mindig tabuként kezel az irodalom. Az elmúlt évszázad, Horthytól Rákosin át, minimum Kádárig, megtanította  a magyarokat arra, hogy a jelennel csak a ius murmurandi keretein belül foglalkozzanak, s ha lehet, akkor sem túl mélyen, de semmiképpen nem csoportosan. A megszálló hadseregek már régóta nincsenek az országban, mégis gyáva távolságtartással kezeljük a folyó ügyeket, így szólhatott nagyot Kolozsi témaválasztása. Az pedig különösen ritka dolog, ha egy szerző, mindemellett, még a történet szövéséhez is ért.

A (számomra) második könyve nemkülönben a jelenünkről szól. Az éjszaka felavatott emlékmű korában járunk, egy nagyon is magyar történetben. Magyar gondolati panelek, magyar családi viszonyok jelennek meg a lapokon, a Don-kanyart megjárt nagyapától kezdve a sikeres ügyvéd unokáig, a családban lappangó szégyenletes titkokig. Ez az, amitől a kis magyar valóság annyira tapinthatóvá válik a lapokon: szinte nincs olyan család még ma sem, ahol ne lenne egy csontváz a szekrényben. Mindannyian vagy áldozatai, vagy elkövetői vagyunk valaminek: ebben az országban generációk óta nem lehet "csak úgy" élni. Nekünk titok kell, nekünk elfojtás kell, imádjuk az efölötti összekacsintást, rajongunk a megőrzött titkokért, kicsiben és nagyban is. Sok családban akkor is ragaszkodnak a titkaikhoz, ha azokat nem is kellene őrizni, hiszen senkit nem érdekelnek. Nekünk Mohács kell, de ha nincs, akkor csinálunk magunkat egy kis, sárgább, savanyúbb privát Mohácsot. Néplélek, ajjaj ...

Ezen az alapon áll az 'A bejrúti járat' is. Az elhallgatás talaján fonódnak össze a szálak, kis magyar valóságtól nagy nemzetközi nyomozásig, elhallgatott, fontos titkoktól migrációig, és a felismerésig, hogy a titok még akkor is befolyásolja a következő generációk életét, ha az nem is tűnik lehetségesnek. Váncsa István mondta egy helyütt (más témában, éppen a titkolt ügynökakták kapcsán), hogy a leghasznosabb az lenne, ha feloldanák a titkosításokat, és az egész nagy, bűzös halmazt kiborítanák a haza lábai elé. A nép szépen körbeállná a hegynyi kupacot, sopánkodna és csodálkozna három napig, majd menne mindenki a maga dolgára. Többé nem lennénk zsarolók és zsarolhatók, nem lennének mérgező titkok, és ebből fakadó rossz döntések, el lehetne hordani a szemetet és tiszta alapokra lehetne építeni végre egy tisztességesen működő országot, szabad emberekkel, saját döntéseken, és tudáson alapuló sorsokkal. De addig ... addig nem tudhatjuk, hogy a nagyapáink titkolt cselekedetei mennyiben hatják át az életünket, hogyan determinálják a sorsunkat.

Kiváló alapvetés, remek témaválasztás, aktuális történet, mély rétegekkel, nem kevés izgalommal. Kolozsi László egy jó íráskészséggel megáldott ember, aki azonban itt-ott még mindig alapos (a jelenleginél jóval alaposabb) szerkesztői munkára szorul. Néhol elnagyolt, vagy nem elég átgondolt, amit ír, így jelenhet meg a két világháború közötti szövegben az "általános iskola" kifejezés, vagy az, hogy zoknit hordanak a napszámosnők, harisnya helyett, hat nap helyett hat hét, és hasonló pontatlanságok, esetleg nem a egységes stílusú, túlzottan archaizálónak induló szöveg a nagypapa vonalán, ezt a stílust később nem is sikerült tartani. Nem is nagy baj, a boldog békeidőkhöz inkább illett az az indítás hangvétele, mint 1943-hoz. Booklány összevonja a szemöldökét. 

Ami viszont jó, az az izgalom-faktor. Nemcsak tartja a krimihagyományokat, de már-már thrillerbe hajlóan meg is haladja azokat. Ha a fentebb vázolt pontatlanságokon átlépünk, egy igazán izgalmas könyvet kapunk, amit gyorsan el lehet (és kell is) olvasni, mert nem tudni, mire megy ki a játék. Nemcsak kikapcsol, szórakoztat és a fokozódó feszültséggel szakadatlan izgalomban tart, de némi gondolatot is ébreszt az olvasóban. Élek a gyanúperrel, hogy a szerző a tollában hordhatja  még egy film lehetőségét, ez a potenciál már ebben a történetben is benne van. Lehetséges, hogy a forgatókönyvírás az ő igazi útja. 

Lassan indul a szezon, írjátok fel a listára: napszemüveg, hideg fröccs és az 'A bejrúti járat'. Jó lesz, bár a fentiekre gondot fordítva lehetne jobb is. 

Első mondat:
"Apámról kevés emlékem van: ötéves voltam, amikor lelőtték miatta a bejrúti gépet, ötven utassal a fedélzetén."

hétfő, május 02, 2016

Kakuk György: El Camino de Balkan



Menekültként a Nyugat-Balkánon és a Közel-Keleten, szól az alcím, kétséget sem hagyva afelől, hogy mivel áll szemben az olvasó. Nem mese ez gyermek, hanem beszámoló a sűrűjéből. Az első sorból, onnan, ahová betekinteni nem lehet: a menekültek valóságából. Kakuk György helyettünk, nekünk, és miattunk (is) elment, hátizsákkal és túracipőben a Balkánra, a Közel-Keletre, és végigjárta a menekültösvényeket, a tranzitokat, a krízis által leginkább érintett területeket. A balkáni élményeit blogban közölte le először, utána pedig tovább indult, Kelet felé, hogy beszámoljon arról, amit megérteni talán a legnehezebb manapság, sőt, talán szinte lehetetlen is, a karosszékünk kényelméből.

Azt, hogy hogyan is néz ki, közvetlen közelről, ha a Nyugat a levegőbe köp, és az arcára hullik vissza. Mit okoztunk a világban, mihez asszisztáltunk, a busás haszon reményében, és abban bízva, hogy ha elfordítjuk a fejünket és befogjuk a fülünket, a dolgok maguktól a helyükre kerülnek. Egy dologgal nem számoltunk, végtelen elbizakodottságunkban, mégpedig azzal, hogy az a számos ország, ahol keltettük, katalizáltuk, elnéztük vagy eszkaláltuk a káoszt, nos, az a sok ország nincs is olyan messze. Már nem tart olyan sokáig eljutni azokból Európába, nem akadályozza az információhiány a haladást, a Facebook korában mindenki, mindent megtudhat, mindenről, két perc alatt. Például azok a milliók, akiknek nincs veszítenivalójuk, azt, hogy hogyan lehet a legegyszerűbben eljutni az európai országok valamelyikébe, sőt, még szállást is lehet online foglalni. Végtelen elbizakodottságunkban játszottunk tízmilliók életével, és magunkra húztuk a bajt, mert azt hittük, ott maradnak, ahol vannak, a messzi országukban. 

Itt tartunk most. Nem értjük, kik ezek a százezrek és milliók, akik mindent megtesznek az Európába jutásért, nem ismerjük őket, és nem látunk bennük mást, mint egy középkori színvonalon tengődő masszát. Ez az, amit az aktuálpolitika szolgálatába lehet állítani (ne örüljünk neki, nem csak idehaza). Az információhiányt meglovagolva lehet indulatokat kelteni, törvényeket elfogadtatni, hatalmat konzerválni, pénzt lopni, manipulálni a lakosságot. Az információ hatalom.

Ez az, ami a legfontosabb ebben a könyvben: az információközlés. Az, hogy az elképzelhetetlent próbálja megragadni, azt, amit nem lehet kitalálni, amit ismerni kell ahhoz, hogy megkíséreljük megérteni a jelenkori történelem egyik (ha nem a legfontosabb) eseménysorozatát. Kendőzetlenül mutatja meg a valóságot, úgy csapja elénk az asztalra, mint egy bűzös rongyot, s kényszerít, hogy beledugjuk az orrunkat. Az elfordított arcok, a befogott orrok ideje régen lejárt.

Talán ezt szolgálja (és az eredeti blogformátumot) az a keresetlen stílus is, amit nagyon nem szerettem. Nem akarok úgy könyvet olvasni, hogy közben néhol röpködnek az ef és a bé betűs szavak, mintha egy feldúlt ismerősöm beszámolóját hallgatnám. Szóban, mert a stílus nemcsak a lazasága miatt a szóbeliségé. Lehetett volna szerkeszteni annyit és úgy, hogy ne vesszen el a mondanivaló, mert ha nyomatékosítani csak így lehet, akkor már régen baj van.

A mondanivaló fontossága, a beszámoló hitelessége mellett ez azonban eltörpül. Hálás lennék azért, ha mindenki elolvasná ezt a könyvecskét. Nem vastag, feleim, nem is unalmas, bele lehet kezdeni, hamar megy majd. Ám ahhoz, hogy ismerjük azt a valóságot, ami odakint van, az igazi valóságunkat, ahhoz erre van szükség. A pontos információkkal rendelkező állampolgárt pedig nem lehet manipulálni, például szavazatszerzés és népszerűségnövelés érdekében sem. A tájékozott állampolgár kineveti a manipulátort, majd kikergeti a hatalomból, esetleg a közelébe sem engedi. Fent nevezett állampolgár elvárja az ésszerű cselekvést, és a kormányait és arra kényszeríti. Éppen emiatt a legnehezebb dolog tájékozott embernek lenni, ugyanis az sokak gazdasági érdekeit sérti, viszont tíz-meg tízmilliók életét teszi élhetővé. 

Ne legyen illúzióink: a sajtunkat is. Nincs többé ők és mi, az ő valóságuk is a miénk. Egyetlen sorsközösségben osztozunk, és a mi bőrünkre megy a játék. Minden. Egyes. Nap. 

Kakuk György: köszi.

Első mondat: 
"Először fel sem fogtam igazán, mi történt."

vasárnap, május 01, 2016

Michael Finkel: Igaz történet



Adott egy újságíró, aki eléggé tehetséges, és eléggé foglalkoztatott ahhoz, hogy elbizakodott legyen, és elkövesse élete legnagyobb hibáját.

Adott egy fiatal családapa, aki eléggé rátermett, sikeres és tehetséges ahhoz, hogy végtelenül elbizakodott legyen, sőt, hogy azt hihesse: övé a világ, majd szintél elkövesse élete legnagyobb hibáját.

Ez a két ember soha nem találkozott, azonban mindkettejüket Michael Finkelnek hívták, és mindketten a New York Timesnak dolgoztak. Zavaros felütés? Az. És hol van még a vége!

Az elsőként említett férfi valóban a Times alkalmazásában állt, foglalkoztatott, és sikeres, elismert tudósítóként, egészen addig a pillanatig, amíg ő is elhitte önmagáról, hogy az. Tehetsége elbizakodottá tette, hírt hamisított, ami természetesen kiderült, így elbocsátották. Ugyanis a demokráciákban ez így szokás. Nem sokkal ezután jutott tudomására, hogy gyilkossággal vádolt férfi az ő személyazonosságát felöltve menekült Mexikóba, majd nem sokkal később elfogták. A vád szerint -sok egyéb köztörvényes bűncselekmény mellett-, megölte a feleségét, három kisgyerekét, a testüket különféle bőröndökbe és zsákokba rejtette, azokat lesúlyozta, és  vízbe dobta. Zavaros történet? Az. És hol van még a vége!

Mondják, hogy az élet írja a legjobb meséket. Jelen esetben is így történt, mert a fent vázolt Igaz történet egy valódi igaz történet. Az elbocsátott újságíró meséli azt el, lépésről lépésre, kezdve onnan, hogy mikor és hogyan jutottak tudomására  az események, az éveken át tartó, hosszas levelezések és beszélgetések soráig, amit a családirtással vádolt Longóval folytatott. Egészen bizzar, és nyomasztó eseménysorozat bontakozik ki a könyv lapjain, aminek csak egy része a gyilkossági tárgyalás, mely halálbüntetéssel fenyeget. Szinte tapinthatóan egy kiváló szakember bocsánatkérése, és önreflexiója is egyben, így éppen annyira szól a szerzőről, mint a vádlottról. Ahogyan kirajzolódnak a bűntény körülményei, és derül fény a gyilkos személyére, úgy rajzolódik ki a szerző önismereti utazása is. A sors különös játéka folytán ugyanis, énje legrosszabb tulajdonságait látja visszatükröződni a beszélgetőtársában: ugyanazt az elbizakodottságot, önreflexióra való képtelenséget, az érinthetetlensége tudatát, azaz a nárcisztikus személyiség legfontosabb vonásait. 

Terápia, bocsánatkérés, magyarázat és egy kiváló munka egyben az Igaz történet, ami egészen az utolsó negyedig kétségek között tartja az olvasóját. Ugyanúgy átéljük a Finkel és Longo között kibontakozó beszélgetések érzelmi hullámait, ahogyan a szerző átélte, és ugyanúgy kételkedünk az utolsó pillanatig, ahogyan azt ő is tette. 

Zavaros végjáték? Az. És hol van még a vége!

(Film is készült a regényből, amit az olvasásig szándékosan nem néztem meg. Szinte biztos, hogy a könyv jobb, izgalmasabb, mint az belőle készült film. Élek a gyanúperrel, hogy eléggé lebutították a könnyebb emészthetőség, és a látványosabb képek miatt.)

Első mondat: 
"Ez egy igaz történet."


hétfő, április 25, 2016

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej



A fiam autista, de nem zseni, szól az alcím, már az elején megadva az alaphangot. Kartali Zsuzsanna önéletleírással átitatott Zsombászati Kézikönyve egyszerre önreflexió, leszámolás a tévhitekkel, és egy anya aggódása a nem átlagos gyerekéért. 

Mi történik akkor, ha egy családba megszületik a várva várt első utód, ám a dolgok korántsem úgy alakulnak, mint egy tündérmese? Mi történik akkor, ha kiderül, hogy a kisfiú furcsa, más? Mit érez egy anya, ha kiderül a fiáról, hogy autista? Hogyan tovább? Hogyan vezeti be a hétköznapi életbe őt, és a hétköznapi életet a kisfiú fejébe, szokásai közé? Minderre próbál felelni a szerző, aki nem tesz mást, mint elmeséli a küzdelmeit. A harcokat, amiket az intézményrendszerrel vívott, a mindennapos, hatalmas energiákat emésztő taposómalmot, amivel csak egy célja van: megtanítani a gyerekét az önálló életre. Miután, évek küzdelme volt egyáltalán a diagnózisig eljutni, egy nem túl toleráns országban, egy haldokló egészségügyi- és oktatási rendszerben kellene "fejleszteni" a fiút, és sorstársait.

A dolgot nehezítendő, a kisfiú nem zseni. Egy teljes átlagos, 100-as IQ-val rendelkező gyerek, akinek -dacára az autistákat megjelenítő amerikai filmeknek- semmilyen szuperképessége nincs. Nem ad össze fejben sem gyufaszálakat, sem mákszemeket, de nem is tudja kívülről a telefonkönyvet. "Egyszerűen" ő Zsombor, akihez másképpen jutnak el a világ dolgai, és ő is másképpen reagál azokra. Van, amire élesebben reagál, mint az átlag, vagy éppen nem reagál sehogy. Van, ami nagyon a terhére van, és van, ami el sem ér hozzá. 

Miközben a gyerekéről mesél, a szerző szembenéz a saját döntéseivel, az életével is. Azzal, hogy hogyan kezelte a más, az átlagostól eltérő gyereket az apja, és képes volt-e annyira szembenézni a helyzettel, hogy valódi támasza lehessen a feleségének a küzdelemben. Egy olyan országban élünk ugyanis, ahol az így-úgy másmilyen, esetleg sérült gyerekeket többnyire az anyjuk neveli fel, és igen gyakran bele is rokkan. Az apák eltűnnek a képből, elválnak, ha a nem az elképzelt utódot kapják, nem azt, akire büszkék tudnak lenni, és aki jutalomkönyvet kap matekból és tornából is az év végén az iskolában. Ők "nem bírják a terhet", és szó nélkül dobják el a teherré lett gyereket, majd lelkiismeretüket nyugtatandó a gyerektartást azért elutalják havonta, bár azt sem mindig. Az anyáknak ezzel szemben nincs választásuk, tőlük senki nem kérdezi meg, hogy mit bírnak és mit nem, elvégre valakinek gondoskodnia kell a gyerekről. 

Kartali Zsuzsanna is egyedül maradt (egy sajnálatos tragédia folytán) a nehezített pályán, két gyerekkel. A mai napig arra irányul a napi küzdelme, hogy Zsombor megtalálja, majd önállóan elfoglalhassa a helyét a világban, ahol "Elek Tomikával" fog foglalkozni, és a kislánya is boldog legyen. Kiadta ezt a könyvet, küzdelme fontos állomásaként, mely az első ízben megjelenő olyan kötet, ami magyar autista gyerekről szól. A jelenlegi viszonyok között hívja fel a figyelmet az autista honfitársainkra, akik szintén helyet követelnek maguknak a világból. Végre elkezdődött hazánkban is a leszámolás a tabukkal, és a tévhitekkel. Haszna van ennek a kötetnek.

Első mondat:
"-Anyu, mondd meg, hogy mit álmodjak!"

csütörtök, április 21, 2016

Farída Khalaf-Andrea C. Hoffmann: Az Iszlám Állam rabszolgája voltam



Minden háborúnak az ártatlanok a legnagyobb áldozatai. Nem a férfiak, akik harcolni mennek, nem a gazdasági-politikai érdekcsoportok, melyek érdekében történnek a vérontások, és a legkevésbé sem a politikusok, akik kinyilvánítják a hadiállapotot. Így van ez korunk legkevésbé sem szokványos háborújánál is, melyet az Iszlám Állam nevű terrorszervezet kezdeményezett a világ ellen. A vallás köntösébe bújtatva, és azt félremagyarázva, a legkegyetlenebb erőszakot alkalmazva szereztek fegyvereket, pénzt, híveket, olajat és rabszolgákat, hogy harcosoknak képzelhessék magukat, a pofátlanul meggazdagodott vezetőik pedig mindenre képes vallási és politikai vezető képében tetszeleghessenek.

Ez a harc háborúvá nőtte ki magát, és döntött romlásba országokat, emberek millióit kényszerítve otthonuk elhagyására, menekülve a háború, az erőszak, a rablás, és az erőszakos térítések elől. Az egész világrendünk megroppanni látszik a Daesh (Iszlám Állam, azaz a magát államnak hazudó köztörvényes, kegyetlen bűnözői csoportosulás) által keltett hullámok alatt, és ez is volt a céljuk. Elérték, hogy az elfoglalt olajmezőkről elorozott olajat megvegyék tőlük az országok, és a vállalatok, elérték, hogy fegyvereket adjanak el nekik, majd pedig elérték azt is, hogy milliók nyögjék az uralmukat, miközben más milliók, a jobb élet, az emberhez való élet, a túlélés reményében útra keljenek egy másik kontinens felé. A világ egy jelentős része szenvedő, felbolydult méhkassá változott, egy másik része pedig a kiszámíthatatlanság és a terror céltáblájává. Ebben a  felfordulásban, és gyötrelemhullámban ismét elfeledkezni látszik a férfiak uralta világ a nőkről. A gyerekek iránti természetes részvét még mozgatja a közvéleményt, de a nők ismét nem számítanak igazán. Azok a nők, akik minden férfiháborúban megfizetnek: a testükkel, a méltóságukkal, az integritásukkal, a jövőjükkel. A megerőszakolt nők tömegeivel nem sokat törődik a közvélemény. 

Azokkal a gyereklányokkal és fiatal nőkkel, akiket elrabolnak az elfoglalt területekről a bűnbandák, százával és ezrével, majd pedig tárgyak módjára, rabszolgapiacokon értékesítik őket. Emberi lényeket adnak és vesznek ezeken a piacokon, nőket, akiket utána "gazdáik" annyiszor vernek és erőszakolnak meg, ahányszor csak akarnak, amíg rájuk nem unnak, és tovább nem adják őket. Vagy amíg ezek a nők bele nem pusztulnak. Nap, nap után, ezrével zajlik ez. Most is, hogy e sorokat írom, és akkor is, amikor te olvasod ezt, Olvasó!

Ezeknek a nőknek a hangja Farída Khalaf, a jazídi lány, aki szintén erre a sorsra jutott. Elrabolták, megbecstelenítették, brutálisan bántalmazták, számtalan alkalommal. Neki azonban szerencséje, és ereje volt. Többedmagával meg tudott szökni, hogy felkutassa a családját, akikről azt sem tudta, élnek-e vagy halnak. Menekülttáborba került, szerencsésen rátalált néhány családtagjára, majd Németországba települt át, egy, speciálisan ezeknek az áldozatoknak, a megbecstelenített lányok és nők részére fenntartott program részeként. Lakóhelye ma is titkos. Ami életben tartotta a szenvedés hónapjai alatt, az eljött számára: elmesélheti a gyötrelmeit, azon nők hangja lehet, akikért senki nem emel szót, akiket senki nem akar megmenteni. A Boko Haram és Daesh által elrabolt, és örökre tönkretett lányoké, akiken nem csak nemi erőszakot követnek el, hanem a hitük megtagadására is kényszerítik őket. Megölik a lelküket.

Ők abban nőnek fel, hogy ha egy lányt megerőszakolnak, azzal elveszítette a becsületét, olyan szégyen érte, mellyel többé nem lehet megbecsült tagja a közösségnek. Szégyenbe kerül emiatt a családja is, férjhez sem mehet. Íme, az áldozathibáztatásnak egy olyan mértéke és módja, mely miatt a szexrabszolgaságból kimenekült, és kimentett, egykori áldozatok, a közösségük körébe visszatérve, még a menekülttáborban sorban öngyilkosok lesznek. Nem bírnak együtt élni sem az élményekkel, sem a kitaszíttatással, sem a szégyennel.

Ezért páratlan Farída Khalaf kiállása, aki mindezekkel együtt, és mindezek ellenére vállalja  történteket. Hősként áll ki, és ezzel a könyvvel emel szót önmagáért és a sorstársaiért. Valakinek el kell kezdenie. Mindenkinek csatlakoznia kell hozzá. Ezeknek a nőknek tudniuk kell, hogy a világ mellettük áll, hogy nem lesznek elfeledett áldozatai ismét egy férfiharcnak. 

Bring back our girls!
@BringBackOurGirls
Adjátok vissza a lányainkat! 

Első mondat:
"Apa mutatta, hogy álljak: - A bal lábaddal lépj egy kicsit előre, és hajlítsd be kissé a térdedet!"

szerda, április 20, 2016

Váradi Júlia: Saul útja



"A gondolattól a világhírig" kíséri el a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent könyv a legújabb Oscar-díjas magyar filmet. A kötetet éppen ma mutatják be a Holocaust Emlékközpontban, a szerző, Váradi Júlia és a szerkesztő, László Ágnes közreműködésével. 

Ez a gyakorlatilag egy szempillantás alatt összeállt könyv nem sokkal az Oscar-díj átvétele után került ki a könyvpiacra. A korábban már megszületett rádióinterjúkat a szerkesztőnek két hét alatt kellett nyomdakésszé változtatnia, ami -hiába tűnik lehetetlen küldetésnek- mégiscsak sikerült. A Saul útja tartalmilag több, mint egy egyszerű interjúkötet. Az alkotókkal való beszélgetések sora mellett, benne van minden, ami alapján az olvasó megértheti, hogy miért és hogyan. Azaz miért ez a téma foglalkoztatta az alkotókat, s hogyan jött létre a különleges nézőpont, mely azóta díjesőt hozott a stáb tagjainak. A beszélgetések között képeket találunk a forgatásról, valamint olyan felvételeket, melyeket sonderkommandósok készítettek, majd csempésztek ki a haláltáborokból. Ez volt az alap, valamint Nyiszli Miklós: Mengele boncolóorvosa voltam című könyve, ami a túlélő orvos emlékirata. 

Az egyedi nézőpont és annak részletei, melyek miatt díjak sorát kapta a film, már ezer és egy helyen elhangzottak. Leírták, kivesézték sokan, sok helyütt, hogy miért akartak az alkotók belülről ábrázolni egy ilyen szituációt, és miért nem emlékezni akartak, sokkal inkább élővé tenni a történéseket a néző számára. Úgy láttatni, ahogy eddig azt nem akarta, vagy nem merte senki. 

Jó apropót szolgáltatott ez a film annak a máig nem közmegegyezésnek örvendő kérdésnek az újra felvetésére, hogy a Sonderkommando  kollaboránsok csoportja volt-e, vagy pont ugyanolyan áldozatok voltak ők is, mint amilyen a többi fogoly volt. S ha kollaboránsok voltak is valamilyen módon és mértékben,  felróható-e ez egy emberi lénynek egyáltalán? A film azt próbálja meg szemléltetni, hogy mit tettek vagy próbáltak tenni ezek az emberek a túlélésért, az események dokumentálásáért, illetve azért, hogy valamilyen módon akadályozzák, a mondjuk így, üzemszerű működést. 

Amíg pro és kontra érvek vannak ebben, addig az élet szép, véleményem szerint. Jelenti egyfelől, hogy gondolat- és véleményszabadság van, másfelől pedig, hogy párbeszéd van a társadalomban, nem csak aktuálpolitikai kérdésekről, s ez mindig öröm. Amíg ez így van, addig a szellem diktatúrája, és a teljes apátia még nem érkezett el. 

A kötet legérdekesebb interjúja azonban feltétlenül a Vági Zoltán történésszel folytatott beszélgetés. Ő volt a film történész konzulense, és mint ilyen, szolgál nem egy új információval a témában az érdeklődőknek. Ezt az interjút olvassátok el, feleim! Legyen ez az utolsó, amit olvastok ebben a témában, az már elég lesz a képalkotáshoz, a viszony kialakításához a hetvenvalahány évvel ezelőtti eseményekhez. Ha pedig ez a viszony megvan, akkor nyugodtan lehet a jövő felé tekinteni.

Első mondat:
"Nagyon tehetséges és okos vagy."

szombat, április 16, 2016

Frank Schatzing: Breaking News



Olvasó, ki itt belépsz: hagyj fel minden reménnyel! Frank Schatzing a Breaking news-ban is hozta a tőle jól megszokottakat: a hatalmas terjedelmet, az félelmetes kidolgozottságot, és a rengeteg, összegubancolódó szálat. Ezt csak a gyanútlan olvasók miatt sietek leszögezni, már az elején: a Schatzing-szüzek eléggé meg fognak lepődni a könyve olvasása közben. 

Ezúttal felejtsük el a science fictiont, mert a Raj, és a Limit után merőben más vizekre evezett a szerző: ezúttal a huszadik század történelme, a világpolitika és a Közel-Kelet forrongó katlana keveredik egy megbukott haditudósító sorsával. 

A már megszokottak természetesen ezúttal sem maradhatnak el: a terjedelem, az alaposság, és a témának szinte a végletekig történő kivesézése, kérlelhetetlenül kizsigerelve önmagát, s egyben az olvasót is. Olyan kortárs szórakoztató irodalmi szerző, aki alaposabb kutatómunkát végez nála, szerintem egyszerűen nem létezik. Már-már eposzi az a történetmesélési mód és alaposság, amivel végigvezeti Izrael kialakulásának, és történelmének fonalát. Igaz, itt korántsem az egyszerű történelmi váz lehet a cél, sokkal inkább a darázsfészek kialakulásának okai érdekelhették, amikor belekezdett a regény megírásába. Létezik ugyanis egy hely a világon, ahol valószínűleg soha nem lehet béke. Addig nem, ameddig a vallásosok, pro és kontra beleszólnak az olyan profán dolgokba, mint az államok kialakítása, az államhatárok kérdése. A fanatizmus öl: átvitt értelemben lelket, és szított ellenségeskedések, villongások, háborúk révén a testet is. Egy olyan szegletében a világnak, ahol különböző időpontokig visszamenve az időben, különböző urai voltak a földnek, de leginkább egymás mellet kényszerültek élni a zsidók és  a palesztinok, nehézen igazolható valakinek a kizárólagos jogalapja a földre. Főképp akkor, ha belép a vallás, és legalább két nagy hitrendszer szent helyei, gyakorlatilag egymás mellett, egymásra épülve léteznek ott. Pláne, ha a világ lelkiismeret-furdalásból adta oda az akkor zömében valakik által lakott földet másoknak, s ezek a mások mindent meg is tesznek azért, hogy ez így is maradjon: a kész tények elé állítás, és a védekező háború (Ha létezik egyáltalán ilyen. Szerintem nem.) politikáját folytatják a valakikkel szemben. A valakik visszaütnek, mert nem szeretik, ha a mások uralják őket, a korabeli államszervezetük fejletlenségét kihasználva. S minkét oldalról belefolynak a vallási fanatikusok is: íme, a katyvasz. A méhkas, az  őskáosz, a Gordiuszi csomó maga. A zsidó vallási fanatizmus áll szemben az iszlám vallási fanatizmussal: sosem lesz béke, soha nem lesz rend, mert egyik ocsmányabb és hazugabb méreg, mint a másik.

Mindezt, és még annyi minden mást is boncolgat Schatzing, szinte a megszállottak alaposságával, egészen mitológiaivá téve a történetet, mind szerteágazottságában, mind könyörtelenségében. Ő nem az a szerző, aki kíméli a figurát, sokkal inkább az, aki hidegvérrel öl meg karaktereket, akár a vezetett szál, vagy a mondanivaló hangsúlyozása érdekében is. Kíméletlen szerző. Kíméletlen önmagával, a szereplőivel és az olvasóval szemben is. Képes ezerkétszáz oldalból hatszázat annak szentelni, hogy felvázolja a keretet, a körülményeket, a regény világát, s a könyv második felét használja "csak" a történet tényleges kibontakoztatására. Így, szokás szerint, a könyv második felében körülbelül hatszoros a tempó az első részhez képest. Az Egyszeri Olvasó csak kapkodja a fejét, annyi történés zuhan rá hirtelen. 

Az első harmadban nem értettem sem azt, hogy miért a kialakuló Izraelbe helyezte a legújabb regényét, sem pedig azt, hogy miért kell nekem már megint zsidó témájú könyvet olvasni; kevés dolgot unok ennyire mostanában. Aztán persze, fény derült az okokra is. Egy botránnyal bukott haditudósító szerencsétlen visszakapaszkodási kísérlete, s az ostoba igyekezetből fakadó mellényúlásai (akkor sincs spoiler), sehol a világon nem vernének ekkora hullámokat, mint a választott helyszínen. Ekkora lavina sehol nem szakadna a nyakába.  

Így jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor már nem is tudjuk pontosan, hogy történelmi regényt, politikai thrillert, vagy akciókötetet olvasunk-e valójában. A válasz egyszerű: mindhármat, egyszerre. Ennek van alárendelve az olvasó, ennek volt alárendelve az író, hihetetlen önfegyelemről és munka iránti alázatról téve tanúbizonyságot, s ennek vannak alárendelve a karakterek is. Akikből nem kevés van, különféle arab, zsidó és egyéb nemzetiségű neveken, szóval, kösd föl a textilt, Olvasó! Másrészt viszont, nem egy mellékalak olyan alapossággal megrajzolt, hogy szinte lélegzik. Schatzing olyan érzékletesen fest nemcsak karaktereket, hanem érzéseket, képeket is, ami nem hagyja érintetlenül az olvasója lelkét, elméjét. Booklányak volt egy rémálma is miatta, s ez is mutatja, hogy mennyire zseniális íróról beszélünk. Meg persze az, hogy egy újabb zsidó témájú könyv olvasása nem fulladt, csömör okán, méla unalomba. 

Kifejezetten tetszett a szerző párttalansága: ebben a témában ritka, s egyben üdítő, hogy nem akar kampányolni sem egyik, sem másik fél mellett. Nem akar szimpátiát ébreszteni, nem takargat hibákat, nem relativizálja az eseményeket, nem fed el erényeket. Mesterien kever fikciót valósággal, határozott kézzel vezetve az olvasóját az ismét kiváló stílusban megírt történeten át. Kimond olyan igazságokat is, amit mások nem mernek, megvilágít olyan szemszögből is, melyből nem szokás: az elfogulatlan mesélő, mintegy mellékesen, számos idézendő mondatot ejt el. Olyat, amit manapság megfogadni több, mint üdvözítő lenne. Mielőtt elfelejtem: az epilógus pedig kifejezetten remek. 

"A megbocsátás nem törli el a múltat, de visszaadja a jövőt."

Nem értékítélet, amit most mondani fogok, de ebből a regényből valóban film fog készülni. Nem úgy, mint az előző kettőből, melyek szintén vászonra kívánkoznak, ám azokat filmre átültetni nagyon költséges lenne. Ebből sokkal könnyebben forgatnak majd egy politikai thrillert, sok-sok akció jelenettel, melyben a fő szál a könyv második fele lesz, utalásokkal , esetleg időugrásokkal az első részre. A téma divatos, jól eltalált szereplőkkel pedig nagyot fog szólni, s ha kérhetem: Sosanát Tilda Swinton játssza majd el! 

Első mondat:
"Magányos Toyota Land Cruiser a végtelen úton."

szerda, március 16, 2016

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve


Vannak a világban keserédes mesék. Olyan történetek, amiken úgy mosolyogsz, hogy közben könnybe lábad a szemed, úgy csavarja meg a szíved a szomorúság, hogy közben önkéntelenül elmosolyodsz. Történetek, amiket olvasva fázol és meleged is van, egyszerre. Mesék, amikről nem tudod eldönteni, hogy felnőtteknek szólnak, gyerekekről, vagy gyerekeknek, felnőttekről. 

Ilyen, néha abszurd, olykor szürreális történet az 'Az elveszett és meglett dolgok könyve', ami legfőképpen a kiszolgáltatottságról beszél. Azokról az állapotokról, amikor kicsit gyöngék, kiszolgáltatottak, elhagyatottak vagyunk: a védendő élethelyzetekről. Az öregségről-öregedésről, a gyermekkorról, a mindannyiunkat a szívünknek kiszolgáltató gyászról. Arról, hogy mit tehet egy kislány, ha egyedül marad? Mit tehet Csak Millie, ha a mamája otthagyja őt egy áruházban, az Irdatlan Bugyik között. Milyen kétségbeesetten igyekszik megvárni, később megtalálni a mamáját, és mit él át közben, amikor teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. Mennyire tud elveszett lenni egy gyerek? Hogyan dolgozza fel a gyászt, és azt, amikor ráébred: a felnőttek hazugok, sőt, akármit is mondanak, mind el fogják őt hagyni egyszer.

Aztán mesél ez a történet Agatha Pantháról, a végtelenül magányos özvegyasszonyról, akinek mizantrópiája emberundorrá fajul, miközben ép eszét monotóniával, és a ráncairól vezetett, igen gondos kimutatással próbálja megőrizni. Mit tehet egy öregedő asszony, aki már ahhoz sem elég fiatal, hogy harcoljon a gravitáció ellen? Erejéből már csak az elmúlás fokozatainak nyilvántartására futja, semmi egyébre.

És persze, ott van még Karl, a gépíró is. Az otthonba berakott, majd onnan megszökött öregember, akinek egyetlen barátja Próbi, a féllábú próbababa. Valaha ő sem volt öreg, és ő sem volt egyedül. 

Mi vár ezekre az emberekre még az életben? Mi lesz a kislánnyal, akinek már huszonhét Halott Dolog van feljegyezve a Halott Dolgok Könyvébe, köztük a papája is? Hogy lesz ebből gyermekkor? Vár-e még valami a két öregre, vagy be kell érniük az elmúlás napjainak számolgatásával? Szerethetnek még ők? Szeretheti őket valaki, vagy akár ők szerethetik önmagukat? Hogyan dolgozzuk fel a gyászt? És az öregséget? Az öregek biztos, hogy csak öregek, és soha nem is voltak mások? Elfedheti-e az életkor a jellemet? Elfeledtetheti-e a személyiséget, önmagunkkal és a világgal is? Mindezekre a kérdésekre keresi a választ Brooke Davis, az elsőkönyves szerző.  Azt, hogy megtalálja-e, és hogy léteznek-e egyáltalán ezekre a kérdésekre válaszok, azt döntsd el te, Olvasó.

Booklány különvéleménye: az eredeti cím jobb volt. 

Első mondat:
"A Legelső Halott Dolog Millie kutyája, Rambo volt."

kedd, március 08, 2016

Bartis Attila: A vége



Bartis Attila legújabb könyve igazán fajsúlyos (és súlyos) darab. Nem csak terjedelme állítja kihívás elé az egyszeri olvasót (végre, végre!), hanem a sajátos szerkezete, és az általa boncolgatott témák súlya is. 

A regény rövid elbeszélések, asszociációk, anekdoták, történetek sorának tűnik, mintha az életére visszaemlékező karakter számolna be egy kíváncsi riporternek az élete fontos dolgairól, vagy diktafonra gyűjtené a visszaemlékezéseket, hogy a végén, azt letisztázva memoárt írhasson belőle. 

Csupa lényeges dologról mesél: szerelemről, forradalomról, szülő-gyermek viszonyról, Trianonról és emberi gyarlóságról. Elnyomásról és apró lázadásokról. Besúgásról. Halálról és unalomról. Istenkeresésről. Teszi ezt időnként olyan súlyosan koppanó mondatokkal, amiket újra és újra el kell olvasni, és amiket, ez nem kétséges, idézni fognak előbb utóbb. 

A könyv főhőse, Szabad András, a fotós, aki megkísérli feldolgozni az életét, miután végigsodródott azon. Vidéki srácként indult, budapesti lakos, majd nemzetközi híresség lett belőle. A regényből azonban végig olybá tűnik, hogy nem hozott egyetlen tudatos döntést sem, pusztán hagyta, hogy használja-lökdösse az élet. Mélyváron született és nőtt föl, apja börtönbe került a forradalom kapcsán, majd édesanyját is elveszítette. Apjával később Budapestre költöztek, együtt éltek annak fájdalmas haláláig. Nők jöttek és mentek az életében, amíg meg nem találta a "feleségét", akivel hosszú időn át tépték egymás húsát, egy se veled, se nélküled kapcsolatban. 

Budapestet írtam többször is, pedig Pestet kellett volna. Egy a regény pesti, a főhős Pesten lízingeli az életét, a pesti utcákon jár, s ha át is téved Budára, abban sincsen sok köszönet. Van azonban más ebben a pesti életben: nagy, tiszta érzések és érzelmek. Szabad András minden érzelmet nagyon kategorikusan él meg: nagyon dühös, nagyon szenved vagy nagyon szerelmes, esetleg nagyon rezignált, de cselekedeteiben annál inkább megengedő, belenyugvó és passzív. 

A legkevésbé sem jellemző rá a régi latinok véleménye, az ő esetében a nomen est omen nem jelet sokat: a legkevésbé sem szabad ember. Sokkal inkább egy tehetetlenül sodródó báb, egy rab, semmint autonóm, szabad ember benyomását kelti. Kissé erőtlen figurának tűnik, aki túl sokat nem tesz sem a boldogságért, sem a karrierjéért. E tekintetben jól illeszkedik a szinte hős nélküli regények sorába, melyek főszereplői is sokkal inkább szereplő, mint irányító alak. Nem hős, csak egy ember, egy az átlagból, aki bevallom, többször dühített. Nem tett semmit, amikor cselekednie kell volna, a pályáján sem lépett előre önerőből, sőt, el sem indult rajta. Lustaság? A Kádár-korszak emberének önsorsrontása? A rendszerrel lepaktálók megalkuvása? Átlagosék gyengesége? Ki tudja. Valószínűleg ez mind, így, együtt. 

Tanulság? Az nincs. Vonja le mindenki maga. Miután elolvasta ezt a regényt. Ezt a szép, és egyben nehéz, ízig-vérig magvetős regényt.

Első mondat:
"Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd."

szerda, február 17, 2016

Colm Tóibín: Mária testamentuma




Colm Tóibín az ellentmondásos anya-gyermek kapcsolatok szerzője, a rendhagyó szülő-gyermek viszonyoké. Írt olyan asszonyokról is, akik nem hisznek a gyerekükben, hogy aztán papírra vesse annak a nőnek a történetét, aki az egyik leghíresebb anya széles e világon. Aki talán szintén nem hitt a fiában, egyszerűen csak szeretni akarta. Viszont ő volt az egyetlen, aki ezt a történetet ebből a szemszögből tudta nézni. 

Megszámlálhatatlan könyvet írtak már az asszonyról, aki a vallásalapítót szülte. A nőről, aki szent lett, mert szűzen fogant. A fiatal anyáról, aki Isten fiát hozta a világra. Az asszonyról, aki jó felesége volt Józsefnek, az ácsnak, aki elhitte, hogy nem bukott lányt vett feleségül. Az anyáról, aki végignézte fia kínhalálát. Az anyáról, aki elveszítette gyermekét.

Azonban nem írtak még soha  a puszta gyászról. Arról, hogy milyen érzés lehet közvetlen közelről megélni mindazt, amire azóta egy világvallást alapítottak: a kínhalált. 

Ez a könyv a fájdalom, az elveszettség, a miértek és egy megtört asszony könyve. Nem szól másról, mint egy anya kudarcáról. Egy anyáéról, aki mellől egyre elsodródott a fia, gyanús társaságba keveredett, és minden igyekezete ellenére sem tudta megmenteni a végtől. Éppen emiatt ennyire élő ez a történet. Gondoljunk csak bele: hány megtört asszony lehet szerte a világban, aki semmi mást nem szeretett volna, mint a gyermekét boldognak látni, vigyázni rá, segíteni neki? Ők most mind egyedül vannak, az önváddal, a fájdalommal, a már soha meg nem válaszolható kérdéseikkel. Nincs másuk, mint a fájdalmuk és az emlékeik, és a "mi lett volna, ha ..?" kísértő réme. Ez az, ami miatt Tóibín könyve ennyire élő, és nem mástól. Nem Jézus anyjának személye teszi különlegessé, ő csak egy a sok közül, primus inter pares, ha úgy jobban tetszik. Az ő története, az ő megszakadt szíve, az ő szenvedéstől megroppant háta az, ami egyediségében is oly általános: a magára maradt asszony, az örökké gyászoló anya históriája. 

Miközben Szűz Mária megkísérel valamit szavakba önteni az átélt eseményekből, az üldöztetésből és a fájdalomból, egy dologban teljesen biztos, abban, hogy ez az egész nem érte meg. Megváltás ide, vallásalapítás oda, egyszerűen nem érte meg átélni a kínt, a fájdalmat, a korai, erőszakos halált. Túl profán lenne mindez? Sokkal inkább emberi, ha egy asszony nem képes szavakba önteni a fia halála felett érzett gyászát. Valószerű. Valószínű.

Egy anya számára gyereke akkor is a gyereke marad, ha feltalálja a rák ellenszerét, pápának választják, ő az Egyesült Államok elnöke vagy maga a Jóisten. Apropó, a Jóisten. Ő is egy anyát kínzott meg Jézus életével. Ide küldte, hogy kínok között elveszejtse, jól ismerjük a történetet. Egy aprócska részletről feledkeztünk el mindannyian (és Ő maga is): az anyáról, aki azt a gyereket szülte. Kétlem, hogy ez rendben lenne így.

Első mondat: 
"Mostanában mindketten gyakrabban jönnek, és látogatásról látogatásra türelmetlenebbek velem meg a világgal."