hétfő, április 25, 2016

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej



A fiam autista, de nem zseni, szól az alcím, már az elején megadva az alaphangot. Kartali Zsuzsanna önéletleírással átitatott Zsombászati Kézikönyve egyszerre önreflexió, leszámolás a tévhitekkel, és egy anya aggódása a nem átlagos gyerekéért. 

Mi történik akkor, ha egy családba megszületik a várva várt első utód, ám a dolgok korántsem úgy alakulnak, mint egy tündérmese? Mi történik akkor, ha kiderül, hogy a kisfiú furcsa, más? Mit érez egy anya, ha kiderül a fiáról, hogy autista? Hogyan tovább? Hogyan vezeti be a hétköznapi életbe őt, és a hétköznapi életet a kisfiú fejébe, szokásai közé? Minderre próbál felelni a szerző, aki nem tesz mást, mint elmeséli a küzdelmeit. A harcokat, amiket az intézményrendszerrel vívott, a mindennapos, hatalmas energiákat emésztő taposómalmot, amivel csak egy célja van: megtanítani a gyerekét az önálló életre. Miután, évek küzdelme volt egyáltalán a diagnózisig eljutni, egy nem túl toleráns országban, egy haldokló egészségügyi- és oktatási rendszerben kellene "fejleszteni" a fiút, és sorstársait.

A dolgot nehezítendő, a kisfiú nem zseni. Egy teljes átlagos, 100-as IQ-val rendelkező gyerek, akinek -dacára az autistákat megjelenítő amerikai filmeknek- semmilyen szuperképessége nincs. Nem ad össze fejben sem gyufaszálakat, sem mákszemeket, de nem is tudja kívülről a telefonkönyvet. "Egyszerűen" ő Zsombor, akihez másképpen jutnak el a világ dolgai, és ő is másképpen reagál azokra. Van, amire élesebben reagál, mint az átlag, vagy éppen nem reagál sehogy. Van, ami nagyon a terhére van, és van, ami el sem ér hozzá. 

Miközben a gyerekéről mesél, a szerző szembenéz a saját döntéseivel, az életével is. Azzal, hogy hogyan kezelte a más, az átlagostól eltérő gyereket az apja, és képes volt-e annyira szembenézni a helyzettel, hogy valódi támasza lehessen a feleségének a küzdelemben. Egy olyan országban élünk ugyanis, ahol az így-úgy másmilyen, esetleg sérült gyerekeket többnyire az anyjuk neveli fel, és igen gyakran bele is rokkan. Az apák eltűnnek a képből, elválnak, ha a nem az elképzelt utódot kapják, nem azt, akire büszkék tudnak lenni, és aki jutalomkönyvet kap matekból és tornából is az év végén az iskolában. Ők "nem bírják a terhet", és szó nélkül dobják el a teherré lett gyereket, majd lelkiismeretüket nyugtatandó a gyerektartást azért elutalják havonta, bár azt sem mindig. Az anyáknak ezzel szemben nincs választásuk, tőlük senki nem kérdezi meg, hogy mit bírnak és mit nem, elvégre valakinek gondoskodnia kell a gyerekről. 

Kartali Zsuzsanna is egyedül maradt (egy sajnálatos tragédia folytán) a nehezített pályán, két gyerekkel. A mai napig arra irányul a napi küzdelme, hogy Zsombor megtalálja, majd önállóan elfoglalhassa a helyét a világban, ahol "Elek Tomikával" fog foglalkozni, és a kislánya is boldog legyen. Kiadta ezt a könyvet, küzdelme fontos állomásaként, mely az első ízben megjelenő olyan kötet, ami magyar autista gyerekről szól. A jelenlegi viszonyok között hívja fel a figyelmet az autista honfitársainkra, akik szintén helyet követelnek maguknak a világból. Végre elkezdődött hazánkban is a leszámolás a tabukkal, és a tévhitekkel. Haszna van ennek a kötetnek.

Első mondat:
"-Anyu, mondd meg, hogy mit álmodjak!"

csütörtök, április 21, 2016

Farída Khalaf-Andrea C. Hoffmann: Az Iszlám Állam rabszolgája voltam



Minden háborúnak az ártatlanok a legnagyobb áldozatai. Nem a férfiak, akik harcolni mennek, nem a gazdasági-politikai érdekcsoportok, melyek érdekében történnek a vérontások, és a legkevésbé sem a politikusok, akik kinyilvánítják a hadiállapotot. Így van ez korunk legkevésbé sem szokványos háborújánál is, melyet az Iszlám Állam nevű terrorszervezet kezdeményezett a világ ellen. A vallás köntösébe bújtatva, és azt félremagyarázva, a legkegyetlenebb erőszakot alkalmazva szereztek fegyvereket, pénzt, híveket, olajat és rabszolgákat, hogy harcosoknak képzelhessék magukat, a pofátlanul meggazdagodott vezetőik pedig mindenre képes vallási és politikai vezető képében tetszeleghessenek.

Ez a harc háborúvá nőtte ki magát, és döntött romlásba országokat, emberek millióit kényszerítve otthonuk elhagyására, menekülve a háború, az erőszak, a rablás, és az erőszakos térítések elől. Az egész világrendünk megroppanni látszik a Daesh (Iszlám Állam, azaz a magát államnak hazudó köztörvényes, kegyetlen bűnözői csoportosulás) által keltett hullámok alatt, és ez is volt a céljuk. Elérték, hogy az elfoglalt olajmezőkről elorozott olajat megvegyék tőlük az országok, és a vállalatok, elérték, hogy fegyvereket adjanak el nekik, majd pedig elérték azt is, hogy milliók nyögjék az uralmukat, miközben más milliók, a jobb élet, az emberhez való élet, a túlélés reményében útra keljenek egy másik kontinens felé. A világ egy jelentős része szenvedő, felbolydult méhkassá változott, egy másik része pedig a kiszámíthatatlanság és a terror céltáblájává. Ebben a  felfordulásban, és gyötrelemhullámban ismét elfeledkezni látszik a férfiak uralta világ a nőkről. A gyerekek iránti természetes részvét még mozgatja a közvéleményt, de a nők ismét nem számítanak igazán. Azok a nők, akik minden férfiháborúban megfizetnek: a testükkel, a méltóságukkal, az integritásukkal, a jövőjükkel. A megerőszakolt nők tömegeivel nem sokat törődik a közvélemény. 

Azokkal a gyereklányokkal és fiatal nőkkel, akiket elrabolnak az elfoglalt területekről a bűnbandák, százával és ezrével, majd pedig tárgyak módjára, rabszolgapiacokon értékesítik őket. Emberi lényeket adnak és vesznek ezeken a piacokon, nőket, akiket utána "gazdáik" annyiszor vernek és erőszakolnak meg, ahányszor csak akarnak, amíg rájuk nem unnak, és tovább nem adják őket. Vagy amíg ezek a nők bele nem pusztulnak. Nap, nap után, ezrével zajlik ez. Most is, hogy e sorokat írom, és akkor is, amikor te olvasod ezt, Olvasó!

Ezeknek a nőknek a hangja Farída Khalaf, a jazídi lány, aki szintén erre a sorsra jutott. Elrabolták, megbecstelenítették, brutálisan bántalmazták, számtalan alkalommal. Neki azonban szerencséje, és ereje volt. Többedmagával meg tudott szökni, hogy felkutassa a családját, akikről azt sem tudta, élnek-e vagy halnak. Menekülttáborba került, szerencsésen rátalált néhány családtagjára, majd Németországba települt át, egy, speciálisan ezeknek az áldozatoknak, a megbecstelenített lányok és nők részére fenntartott program részeként. Lakóhelye ma is titkos. Ami életben tartotta a szenvedés hónapjai alatt, az eljött számára: elmesélheti a gyötrelmeit, azon nők hangja lehet, akikért senki nem emel szót, akiket senki nem akar megmenteni. A Boko Haram és Daesh által elrabolt, és örökre tönkretett lányoké, akiken nem csak nemi erőszakot követnek el, hanem a hitük megtagadására is kényszerítik őket. Megölik a lelküket.

Ők abban nőnek fel, hogy ha egy lányt megerőszakolnak, azzal elveszítette a becsületét, olyan szégyen érte, mellyel többé nem lehet megbecsült tagja a közösségnek. Szégyenbe kerül emiatt a családja is, férjhez sem mehet. Íme, az áldozathibáztatásnak egy olyan mértéke és módja, mely miatt a szexrabszolgaságból kimenekült, és kimentett, egykori áldozatok, a közösségük körébe visszatérve, még a menekülttáborban sorban öngyilkosok lesznek. Nem bírnak együtt élni sem az élményekkel, sem a kitaszíttatással, sem a szégyennel.

Ezért páratlan Farída Khalaf kiállása, aki mindezekkel együtt, és mindezek ellenére vállalja  történteket. Hősként áll ki, és ezzel a könyvvel emel szót önmagáért és a sorstársaiért. Valakinek el kell kezdenie. Mindenkinek csatlakoznia kell hozzá. Ezeknek a nőknek tudniuk kell, hogy a világ mellettük áll, hogy nem lesznek elfeledett áldozatai ismét egy férfiharcnak. 

Bring back our girls!
@BringBackOurGirls
Adjátok vissza a lányainkat! 

Első mondat:
"Apa mutatta, hogy álljak: - A bal lábaddal lépj egy kicsit előre, és hajlítsd be kissé a térdedet!"

szerda, április 20, 2016

Váradi Júlia: Saul útja



"A gondolattól a világhírig" kíséri el a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent könyv a legújabb Oscar-díjas magyar filmet. A kötetet éppen ma mutatják be a Holocaust Emlékközpontban, a szerző, Váradi Júlia és a szerkesztő, László Ágnes közreműködésével. 

Ez a gyakorlatilag egy szempillantás alatt összeállt könyv nem sokkal az Oscar-díj átvétele után került ki a könyvpiacra. A korábban már megszületett rádióinterjúkat a szerkesztőnek két hét alatt kellett nyomdakésszé változtatnia, ami -hiába tűnik lehetetlen küldetésnek- mégiscsak sikerült. A Saul útja tartalmilag több, mint egy egyszerű interjúkötet. Az alkotókkal való beszélgetések sora mellett, benne van minden, ami alapján az olvasó megértheti, hogy miért és hogyan. Azaz miért ez a téma foglalkoztatta az alkotókat, s hogyan jött létre a különleges nézőpont, mely azóta díjesőt hozott a stáb tagjainak. A beszélgetések között képeket találunk a forgatásról, valamint olyan felvételeket, melyeket sonderkommandósok készítettek, majd csempésztek ki a haláltáborokból. Ez volt az alap, valamint Nyiszli Miklós: Mengele boncolóorvosa voltam című könyve, ami a túlélő orvos emlékirata. 

Az egyedi nézőpont és annak részletei, melyek miatt díjak sorát kapta a film, már ezer és egy helyen elhangzottak. Leírták, kivesézték sokan, sok helyütt, hogy miért akartak az alkotók belülről ábrázolni egy ilyen szituációt, és miért nem emlékezni akartak, sokkal inkább élővé tenni a történéseket a néző számára. Úgy láttatni, ahogy eddig azt nem akarta, vagy nem merte senki. 

Jó apropót szolgáltatott ez a film annak a máig nem közmegegyezésnek örvendő kérdésnek az újra felvetésére, hogy a Sonderkommando  kollaboránsok csoportja volt-e, vagy pont ugyanolyan áldozatok voltak ők is, mint amilyen a többi fogoly volt. S ha kollaboránsok voltak is valamilyen módon és mértékben,  felróható-e ez egy emberi lénynek egyáltalán? A film azt próbálja meg szemléltetni, hogy mit tettek vagy próbáltak tenni ezek az emberek a túlélésért, az események dokumentálásáért, illetve azért, hogy valamilyen módon akadályozzák, a mondjuk így, üzemszerű működést. 

Amíg pro és kontra érvek vannak ebben, addig az élet szép, véleményem szerint. Jelenti egyfelől, hogy gondolat- és véleményszabadság van, másfelől pedig, hogy párbeszéd van a társadalomban, nem csak aktuálpolitikai kérdésekről, s ez mindig öröm. Amíg ez így van, addig a szellem diktatúrája, és a teljes apátia még nem érkezett el. 

A kötet legérdekesebb interjúja azonban feltétlenül a Vági Zoltán történésszel folytatott beszélgetés. Ő volt a film történész konzulense, és mint ilyen, szolgál nem egy új információval a témában az érdeklődőknek. Ezt az interjút olvassátok el, feleim! Legyen ez az utolsó, amit olvastok ebben a témában, az már elég lesz a képalkotáshoz, a viszony kialakításához a hetvenvalahány évvel ezelőtti eseményekhez. Ha pedig ez a viszony megvan, akkor nyugodtan lehet a jövő felé tekinteni.

Első mondat:
"Nagyon tehetséges és okos vagy."

szombat, április 16, 2016

Frank Schatzing: Breaking News



Olvasó, ki itt belépsz: hagyj fel minden reménnyel! Frank Schatzing a Breaking news-ban is hozta a tőle jól megszokottakat: a hatalmas terjedelmet, az félelmetes kidolgozottságot, és a rengeteg, összegubancolódó szálat. Ezt csak a gyanútlan olvasók miatt sietek leszögezni, már az elején: a Schatzing-szüzek eléggé meg fognak lepődni a könyve olvasása közben. 

Ezúttal felejtsük el a science fictiont, mert a Raj, és a Limit után merőben más vizekre evezett a szerző: ezúttal a huszadik század történelme, a világpolitika és a Közel-Kelet forrongó katlana keveredik egy megbukott haditudósító sorsával. 

A már megszokottak természetesen ezúttal sem maradhatnak el: a terjedelem, az alaposság, és a témának szinte a végletekig történő kivesézése, kérlelhetetlenül kizsigerelve önmagát, s egyben az olvasót is. Olyan kortárs szórakoztató irodalmi szerző, aki alaposabb kutatómunkát végez nála, szerintem egyszerűen nem létezik. Már-már eposzi az a történetmesélési mód és alaposság, amivel végigvezeti Izrael kialakulásának, és történelmének fonalát. Igaz, itt korántsem az egyszerű történelmi váz lehet a cél, sokkal inkább a darázsfészek kialakulásának okai érdekelhették, amikor belekezdett a regény megírásába. Létezik ugyanis egy hely a világon, ahol valószínűleg soha nem lehet béke. Addig nem, ameddig a vallásosok, pro és kontra beleszólnak az olyan profán dolgokba, mint az államok kialakítása, az államhatárok kérdése. A fanatizmus öl: átvitt értelemben lelket, és szított ellenségeskedések, villongások, háborúk révén a testet is. Egy olyan szegletében a világnak, ahol különböző időpontokig visszamenve az időben, különböző urai voltak a földnek, de leginkább egymás mellet kényszerültek élni a zsidók és  a palesztinok, nehézen igazolható valakinek a kizárólagos jogalapja a földre. Főképp akkor, ha belép a vallás, és legalább két nagy hitrendszer szent helyei, gyakorlatilag egymás mellett, egymásra épülve léteznek ott. Pláne, ha a világ lelkiismeret-furdalásból adta oda az akkor zömében valakik által lakott földet másoknak, s ezek a mások mindent meg is tesznek azért, hogy ez így is maradjon: a kész tények elé állítás, és a védekező háború (Ha létezik egyáltalán ilyen. Szerintem nem.) politikáját folytatják a valakikkel szemben. A valakik visszaütnek, mert nem szeretik, ha a mások uralják őket, a korabeli államszervezetük fejletlenségét kihasználva. S minkét oldalról belefolynak a vallási fanatikusok is: íme, a katyvasz. A méhkas, az  őskáosz, a Gordiuszi csomó maga. A zsidó vallási fanatizmus áll szemben az iszlám vallási fanatizmussal: sosem lesz béke, soha nem lesz rend, mert egyik ocsmányabb és hazugabb méreg, mint a másik.

Mindezt, és még annyi minden mást is boncolgat Schatzing, szinte a megszállottak alaposságával, egészen mitológiaivá téve a történetet, mind szerteágazottságában, mind könyörtelenségében. Ő nem az a szerző, aki kíméli a figurát, sokkal inkább az, aki hidegvérrel öl meg karaktereket, akár a vezetett szál, vagy a mondanivaló hangsúlyozása érdekében is. Kíméletlen szerző. Kíméletlen önmagával, a szereplőivel és az olvasóval szemben is. Képes ezerkétszáz oldalból hatszázat annak szentelni, hogy felvázolja a keretet, a körülményeket, a regény világát, s a könyv második felét használja "csak" a történet tényleges kibontakoztatására. Így, szokás szerint, a könyv második felében körülbelül hatszoros a tempó az első részhez képest. Az Egyszeri Olvasó csak kapkodja a fejét, annyi történés zuhan rá hirtelen. 

Az első harmadban nem értettem sem azt, hogy miért a kialakuló Izraelbe helyezte a legújabb regényét, sem pedig azt, hogy miért kell nekem már megint zsidó témájú könyvet olvasni; kevés dolgot unok ennyire mostanában. Aztán persze, fény derült az okokra is. Egy botránnyal bukott haditudósító szerencsétlen visszakapaszkodási kísérlete, s az ostoba igyekezetből fakadó mellényúlásai (akkor sincs spoiler), sehol a világon nem vernének ekkora hullámokat, mint a választott helyszínen. Ekkora lavina sehol nem szakadna a nyakába.  

Így jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor már nem is tudjuk pontosan, hogy történelmi regényt, politikai thrillert, vagy akciókötetet olvasunk-e valójában. A válasz egyszerű: mindhármat, egyszerre. Ennek van alárendelve az olvasó, ennek volt alárendelve az író, hihetetlen önfegyelemről és munka iránti alázatról téve tanúbizonyságot, s ennek vannak alárendelve a karakterek is. Akikből nem kevés van, különféle arab, zsidó és egyéb nemzetiségű neveken, szóval, kösd föl a textilt, Olvasó! Másrészt viszont, nem egy mellékalak olyan alapossággal megrajzolt, hogy szinte lélegzik. Schatzing olyan érzékletesen fest nemcsak karaktereket, hanem érzéseket, képeket is, ami nem hagyja érintetlenül az olvasója lelkét, elméjét. Booklányak volt egy rémálma is miatta, s ez is mutatja, hogy mennyire zseniális íróról beszélünk. Meg persze az, hogy egy újabb zsidó témájú könyv olvasása nem fulladt, csömör okán, méla unalomba. 

Kifejezetten tetszett a szerző párttalansága: ebben a témában ritka, s egyben üdítő, hogy nem akar kampányolni sem egyik, sem másik fél mellett. Nem akar szimpátiát ébreszteni, nem takargat hibákat, nem relativizálja az eseményeket, nem fed el erényeket. Mesterien kever fikciót valósággal, határozott kézzel vezetve az olvasóját az ismét kiváló stílusban megírt történeten át. Kimond olyan igazságokat is, amit mások nem mernek, megvilágít olyan szemszögből is, melyből nem szokás: az elfogulatlan mesélő, mintegy mellékesen, számos idézendő mondatot ejt el. Olyat, amit manapság megfogadni több, mint üdvözítő lenne. Mielőtt elfelejtem: az epilógus pedig kifejezetten remek. 

"A megbocsátás nem törli el a múltat, de visszaadja a jövőt."

Nem értékítélet, amit most mondani fogok, de ebből a regényből valóban film fog készülni. Nem úgy, mint az előző kettőből, melyek szintén vászonra kívánkoznak, ám azokat filmre átültetni nagyon költséges lenne. Ebből sokkal könnyebben forgatnak majd egy politikai thrillert, sok-sok akció jelenettel, melyben a fő szál a könyv második fele lesz, utalásokkal , esetleg időugrásokkal az első részre. A téma divatos, jól eltalált szereplőkkel pedig nagyot fog szólni, s ha kérhetem: Sosanát Tilda Swinton játssza majd el! 

Első mondat:
"Magányos Toyota Land Cruiser a végtelen úton."

szerda, március 16, 2016

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve


Vannak a világban keserédes mesék. Olyan történetek, amiken úgy mosolyogsz, hogy közben könnybe lábad a szemed, úgy csavarja meg a szíved a szomorúság, hogy közben önkéntelenül elmosolyodsz. Történetek, amiket olvasva fázol és meleged is van, egyszerre. Mesék, amikről nem tudod eldönteni, hogy felnőtteknek szólnak, gyerekekről, vagy gyerekeknek, felnőttekről. 

Ilyen, néha abszurd, olykor szürreális történet az 'Az elveszett és meglett dolgok könyve', ami legfőképpen a kiszolgáltatottságról beszél. Azokról az állapotokról, amikor kicsit gyöngék, kiszolgáltatottak, elhagyatottak vagyunk: a védendő élethelyzetekről. Az öregségről-öregedésről, a gyermekkorról, a mindannyiunkat a szívünknek kiszolgáltató gyászról. Arról, hogy mit tehet egy kislány, ha egyedül marad? Mit tehet Csak Millie, ha a mamája otthagyja őt egy áruházban, az Irdatlan Bugyik között. Milyen kétségbeesetten igyekszik megvárni, később megtalálni a mamáját, és mit él át közben, amikor teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. Mennyire tud elveszett lenni egy gyerek? Hogyan dolgozza fel a gyászt, és azt, amikor ráébred: a felnőttek hazugok, sőt, akármit is mondanak, mind el fogják őt hagyni egyszer.

Aztán mesél ez a történet Agatha Pantháról, a végtelenül magányos özvegyasszonyról, akinek mizantrópiája emberundorrá fajul, miközben ép eszét monotóniával, és a ráncairól vezetett, igen gondos kimutatással próbálja megőrizni. Mit tehet egy öregedő asszony, aki már ahhoz sem elég fiatal, hogy harcoljon a gravitáció ellen? Erejéből már csak az elmúlás fokozatainak nyilvántartására futja, semmi egyébre.

És persze, ott van még Karl, a gépíró is. Az otthonba berakott, majd onnan megszökött öregember, akinek egyetlen barátja Próbi, a féllábú próbababa. Valaha ő sem volt öreg, és ő sem volt egyedül. 

Mi vár ezekre az emberekre még az életben? Mi lesz a kislánnyal, akinek már huszonhét Halott Dolog van feljegyezve a Halott Dolgok Könyvébe, köztük a papája is? Hogy lesz ebből gyermekkor? Vár-e még valami a két öregre, vagy be kell érniük az elmúlás napjainak számolgatásával? Szerethetnek még ők? Szeretheti őket valaki, vagy akár ők szerethetik önmagukat? Hogyan dolgozzuk fel a gyászt? És az öregséget? Az öregek biztos, hogy csak öregek, és soha nem is voltak mások? Elfedheti-e az életkor a jellemet? Elfeledtetheti-e a személyiséget, önmagunkkal és a világgal is? Mindezekre a kérdésekre keresi a választ Brooke Davis, az elsőkönyves szerző.  Azt, hogy megtalálja-e, és hogy léteznek-e egyáltalán ezekre a kérdésekre válaszok, azt döntsd el te, Olvasó.

Booklány különvéleménye: az eredeti cím jobb volt. 

Első mondat:
"A Legelső Halott Dolog Millie kutyája, Rambo volt."

kedd, március 08, 2016

Bartis Attila: A vége



Bartis Attila legújabb könyve igazán fajsúlyos (és súlyos) darab. Nem csak terjedelme állítja kihívás elé az egyszeri olvasót (végre, végre!), hanem a sajátos szerkezete, és az általa boncolgatott témák súlya is. 

A regény rövid elbeszélések, asszociációk, anekdoták, történetek sorának tűnik, mintha az életére visszaemlékező karakter számolna be egy kíváncsi riporternek az élete fontos dolgairól, vagy diktafonra gyűjtené a visszaemlékezéseket, hogy a végén, azt letisztázva memoárt írhasson belőle. 

Csupa lényeges dologról mesél: szerelemről, forradalomról, szülő-gyermek viszonyról, Trianonról és emberi gyarlóságról. Elnyomásról és apró lázadásokról. Besúgásról. Halálról és unalomról. Istenkeresésről. Teszi ezt időnként olyan súlyosan koppanó mondatokkal, amiket újra és újra el kell olvasni, és amiket, ez nem kétséges, idézni fognak előbb utóbb. 

A könyv főhőse, Szabad András, a fotós, aki megkísérli feldolgozni az életét, miután végigsodródott azon. Vidéki srácként indult, budapesti lakos, majd nemzetközi híresség lett belőle. A regényből azonban végig olybá tűnik, hogy nem hozott egyetlen tudatos döntést sem, pusztán hagyta, hogy használja-lökdösse az élet. Mélyváron született és nőtt föl, apja börtönbe került a forradalom kapcsán, majd édesanyját is elveszítette. Apjával később Budapestre költöztek, együtt éltek annak fájdalmas haláláig. Nők jöttek és mentek az életében, amíg meg nem találta a "feleségét", akivel hosszú időn át tépték egymás húsát, egy se veled, se nélküled kapcsolatban. 

Budapestet írtam többször is, pedig Pestet kellett volna. Egy a regény pesti, a főhős Pesten lízingeli az életét, a pesti utcákon jár, s ha át is téved Budára, abban sincsen sok köszönet. Van azonban más ebben a pesti életben: nagy, tiszta érzések és érzelmek. Szabad András minden érzelmet nagyon kategorikusan él meg: nagyon dühös, nagyon szenved vagy nagyon szerelmes, esetleg nagyon rezignált, de cselekedeteiben annál inkább megengedő, belenyugvó és passzív. 

A legkevésbé sem jellemző rá a régi latinok véleménye, az ő esetében a nomen est omen nem jelet sokat: a legkevésbé sem szabad ember. Sokkal inkább egy tehetetlenül sodródó báb, egy rab, semmint autonóm, szabad ember benyomását kelti. Kissé erőtlen figurának tűnik, aki túl sokat nem tesz sem a boldogságért, sem a karrierjéért. E tekintetben jól illeszkedik a szinte hős nélküli regények sorába, melyek főszereplői is sokkal inkább szereplő, mint irányító alak. Nem hős, csak egy ember, egy az átlagból, aki bevallom, többször dühített. Nem tett semmit, amikor cselekednie kell volna, a pályáján sem lépett előre önerőből, sőt, el sem indult rajta. Lustaság? A Kádár-korszak emberének önsorsrontása? A rendszerrel lepaktálók megalkuvása? Átlagosék gyengesége? Ki tudja. Valószínűleg ez mind, így, együtt. 

Tanulság? Az nincs. Vonja le mindenki maga. Miután elolvasta ezt a regényt. Ezt a szép, és egyben nehéz, ízig-vérig magvetős regényt.

Első mondat:
"Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd."

szerda, február 17, 2016

Colm Tóibín: Mária testamentuma




Colm Tóibín az ellentmondásos anya-gyermek kapcsolatok szerzője, a rendhagyó szülő-gyermek viszonyoké. Írt olyan asszonyokról is, akik nem hisznek a gyerekükben, hogy aztán papírra vesse annak a nőnek a történetét, aki az egyik leghíresebb anya széles e világon. Aki talán szintén nem hitt a fiában, egyszerűen csak szeretni akarta. Viszont ő volt az egyetlen, aki ezt a történetet ebből a szemszögből tudta nézni. 

Megszámlálhatatlan könyvet írtak már az asszonyról, aki a vallásalapítót szülte. A nőről, aki szent lett, mert szűzen fogant. A fiatal anyáról, aki Isten fiát hozta a világra. Az asszonyról, aki jó felesége volt Józsefnek, az ácsnak, aki elhitte, hogy nem bukott lányt vett feleségül. Az anyáról, aki végignézte fia kínhalálát. Az anyáról, aki elveszítette gyermekét.

Azonban nem írtak még soha  a puszta gyászról. Arról, hogy milyen érzés lehet közvetlen közelről megélni mindazt, amire azóta egy világvallást alapítottak: a kínhalált. 

Ez a könyv a fájdalom, az elveszettség, a miértek és egy megtört asszony könyve. Nem szól másról, mint egy anya kudarcáról. Egy anyáéról, aki mellől egyre elsodródott a fia, gyanús társaságba keveredett, és minden igyekezete ellenére sem tudta megmenteni a végtől. Éppen emiatt ennyire élő ez a történet. Gondoljunk csak bele: hány megtört asszony lehet szerte a világban, aki semmi mást nem szeretett volna, mint a gyermekét boldognak látni, vigyázni rá, segíteni neki? Ők most mind egyedül vannak, az önváddal, a fájdalommal, a már soha meg nem válaszolható kérdéseikkel. Nincs másuk, mint a fájdalmuk és az emlékeik, és a "mi lett volna, ha ..?" kísértő réme. Ez az, ami miatt Tóibín könyve ennyire élő, és nem mástól. Nem Jézus anyjának személye teszi különlegessé, ő csak egy a sok közül, primus inter pares, ha úgy jobban tetszik. Az ő története, az ő megszakadt szíve, az ő szenvedéstől megroppant háta az, ami egyediségében is oly általános: a magára maradt asszony, az örökké gyászoló anya históriája. 

Miközben Szűz Mária megkísérel valamit szavakba önteni az átélt eseményekből, az üldöztetésből és a fájdalomból, egy dologban teljesen biztos, abban, hogy ez az egész nem érte meg. Megváltás ide, vallásalapítás oda, egyszerűen nem érte meg átélni a kínt, a fájdalmat, a korai, erőszakos halált. Túl profán lenne mindez? Sokkal inkább emberi, ha egy asszony nem képes szavakba önteni a fia halála felett érzett gyászát. Valószerű. Valószínű.

Egy anya számára gyereke akkor is a gyereke marad, ha feltalálja a rák ellenszerét, pápának választják, ő az Egyesült Államok elnöke vagy maga a Jóisten. Apropó, a Jóisten. Ő is egy anyát kínzott meg Jézus életével. Ide küldte, hogy kínok között elveszejtse, jól ismerjük a történetet. Egy aprócska részletről feledkeztünk el mindannyian (és Ő maga is): az anyáról, aki azt a gyereket szülte. Kétlem, hogy ez rendben lenne így.

Első mondat: 
"Mostanában mindketten gyakrabban jönnek, és látogatásról látogatásra türelmetlenebbek velem meg a világgal."

kedd, február 09, 2016

Fábián Janka: Búzavirág



Igen, Fábián Jankát is olvasok, még mindig. Hogy miért? Azért, mert ahogy azt már leírtam többször is, az ő könyvei olyan űrt pótoltak a magyar irodalmi palettán, amely már régóta betöltetlen volt. A klasszikus, habos-bájos-kedves lányregényekre nagy volt az igény akkor is, amikor ilyesféléket nem jelentettek meg, mert polgári csökevénynek tartották, a bennük oly gyakran ecsetelt értékekkel együtt, úgymint finomság, elegancia, tudás, méltóság, stb. A korszak elmúltával pedig nem jutott eszébe valahogy senkinek a műfajban jeleskedni, egészen addig, amíg meg nem jelentek a Fábián-kötetek. 

A könyvek, amiket olyan könnyű megkedvelni, mert nem akarnak világot megváltani, egyszerűen csak kedvesek a léleknek. Nyújtanak némi békebeli romantikát, a néha kissé egydimenziós szereplőkkel, ami persze, műfaji sajátosság. Ezúton jegyezném meg ismét, hogy erősen proponálnám Jankának a műfajból való újabb, apró kikacsintást, amit az Adél és Alizban már megtett egyszer. Az abban megjelenő, nem teljesen egysíkú, nem kedves-bájos, és a tetteit nem megbánó karaktert, bár megosztotta az olvasóit, igazi üde színfolt volt. Időnként ismét előrukkolhatna ilyesmivel.

Kanyarodjunk azonban vissza a Búzavirághoz, ami az Ághfay-kúriába vezeti el ismét az olvasót, a boldog békeidőkbe, majd az első világháború jelentős csatatereire, végül a két világháború közötti Hollywoodba, ami akkoriban telis-tele volt magyarokkal. Ez a könyv az eddigi legkidolgozottabb, legnagyobb lélegzetű munkája  a szerzőnek, aki láthatóan is szintet lépett, a fehér lapokkal, a könyvjelzővel és a kemény borítóval. Igyekezett felnőni a feladathoz, és sikerült is neki. Való igaz, hogy Booklánynak sokkal jobban tetszettek a korábbi könyvek borítóképei, mert ez a mostani eléggé jellegtelenre sikeredett, de nem lehet mindenkinek megfelelni, mint tudjuk. 

A történet kellően nagyívű és kalandos ahhoz, hogy az olvasó többnek érezze a könyvet egy átlagos kis habcsóknál, hogy véletlenül se vonja magára a giccs ódiumát. Jobban kigondolt a cselekmény, mint eddig valaha. Egészen jópofa csattanóval a végén. Ahogy hallottam, a főhőst sokan valóságosnak hiszik, annál is inkább, hogy mutat némi egyezést a valósággal a történet, de csak igen picit. Filmcímet, amit valóban leforgattak, de másokkal, színészeket és filmes potentátokat látunk megelevenedni a lapokon, akik valóban léteztek. 

A szerző egy dolgot nem tud levetkőzni, mint afféle jó tanárnő: mindig, mindent, részletesen el akar mesélni, amit az adott helyzetről, karakterről megtudott, még akkor is, ha az egy dialógban igen furcsán veszi ki magát. Így születnek az életszerűtlen párbeszédek itt-ott, nyakatekert, fölösleges, adat- vagy tényhalmozó mondatokkal. Kérdés azonban, hogy jogos-e életszerűséget számon kérni egyáltalán ezen a műfajon? Mindenesetre ezen még csiszolnék.

Booklány összességében szerette a Búzavirágot. 

Első mondat:
"Kakaóillat."

kedd, február 02, 2016

Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben



A Magvető Tények és Tanúk sorozatának második része sem kevésbé érdekes választás, mint az első, a Réz Pál visszaemlékezéseit, Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetését tartalmazó kötet. Zimándi Pius István naplója, mely a második világháború alatt született, nagyon különös látlelet. Kezdődik aznap, amikor a németek megszállták az országot, s véget ér egy év múlva. 

Soha nem olvastam még olyan naplót, ami ilyen távolságtartó lett volna a hazája eseményeivel, az őt, saját magát is érintő eseményekkel kapcsolatosan. A premontrei szerzetes naplója egészen kényszeresnek tűnik a tekintetben, hogy mindent, szinte mániákusan rögzíteni akar, mindennek utána akar járni, aminek tud, mindent a saját szemével akar látni. Nem tudom, hogy ez a korszak divatja szerinti naplóírás szokását követi, vagy belső, grafomániás kényszer-e tőle, vagy egyszerűen szerzetesként nem tudta kivel megbeszélni az átélt eseményeket, s így, társ híján, megbeszélés híján, egyszerűen csak rögzítette az eseményeket. És valóban rögzítette, mintha át sem élte volna azokat. Az egyházi rend tagjaként, a világtól elkülönülten élő személyként, nem is lehet rajta számon kérni azt, hogy magára nem mint a társadalom tagja tekint. Sokkal inkább egy kívülálló, aki különleges helyzetéből tekint kifelé, a világra, a szenvedésekre, a háborúra, az emberekre. Talán nehéz ezt megérteni, de ezt a szemszöget nem róhatjuk fel neki, tudja ezt mindenki, aki került már valódi, akár családi kapcsolatba az egyházi rend tagjaival. Ehhez az elkülönülést hangsúlyozó iskolákhoz, a szemináriumhoz képzeljük hozzá a korabeli gondolkodásmódot, s már meg is van az alapállás: a Rend egy sziget, a világ viharában, benne, de mégis elkülönülten. 

Az érzelmi elkülönülés oka, úgy hiszem, ebben keresendő, meg persze Zimándi személyiségében. Talán ő volt érzelmileg, mondjuk úgy, sajátságos, ezt már soha nem tudjuk meg. Ami viszont tény, hogy a korabeli keresztény középosztályból szemlélni a tömegeket nem egy azonosulást segítő szemszög. Még akkor sem tudom felróni neki amit leírt, ha gyakran a legkevésbé sem volt szimpatikus a látásmódja, véleménye, ítélete. 

Mindenesetre ez egy páratlan kordokumentum, nem is annyira a korabeli Magyarország történelméről, mert azt elég jól ismerjük, hanem a korabeli emberek gondolkodásmódjáról. Arról, hogy mi segítette a túlélést, hogy hogyan próbálnak az emberek túlélni ép ésszel ilyen szörnyű körülmények között:  jobbára leszegett fejjel vagy önigazoló hazugságokkal. Esetleg félrekapott tekintettel, hiszen a totális zűrzavar és a tomboló világháború közepén talán nem kerül bajba az, aki nem hívja fel magára a figyelmet. Az vesse rájuk az első követ, aki maga is bűntelen. Pontosabban fogalmazva: e sorok írója nem akarja megtudni, hogy hogyan viselkedne hasonló helyzetben, hiszen ahhoz hasonlókat kellene átélnie ...

Mint ahogy azt sem tudom, magam mit és hogyan jegyeztem volna fel akkoriban, s tudtam volna annyira egyértelmű lenni, hogy azt ne lehetne megmagyarázni így vagy úgy. Magam is kiválóan tudok érvelni pro és kontra, ugyanazon dologról, bármikor. Nem akartam értékítéletet látni ebben az írásban, csak a napló írójához közelebb vagy távolabb eső események leírását, így nem is láttam benne azt. Nem akartam jónak vagy rossznak minősíteni az embert, aki lejegyezte ezeket a sorokat, így nem is tettem meg olvasás közben. Akartam benne viszont kordokumentumot látni, egy sajátos szemszöget, egy ritka szempontrendszer, a történelmi tanulmányok kiegészítését, így azt kaptam.

Nem gondolom, hogy ítéletet kellene hozni egy napló valahai szerzője felett, aki egy olyan korban, amikor az egész világ kifordult a négy sarkából, írt egy naplót, a rend viszonylagos biztonságából és izolált szemszögéből, úgy, hogy nem magyarázhatja el, mit, miért, hogyan tartott fontosnak, vagy ítélt kevésbé fontosnak. Írt arról, ami körülötte volt, annyiszor, ahányszor az orra alá dörgölte azt az élet. 

Amit azonban, minden prekoncepciót mellőzve, kétségtelenül kiéreztem a sorokból, az az egyensúlyozás volt, a távolságtartás és az együttérzés között. Hol egyik, hol másik erősödött föl, néhol egyszerre volt jelen mindkettő. Vívódott, talán nem is tudatosan, de vívódott Zimándi Pius azokban az időkben. De ki nem vívódott a második világháború hatodik évében?

Első mondat:
"Este hétkor bejön hozzám Frici, Berci, és Gligor, hogy nagy újság van: a németek megszálltak bennünket."

szombat, január 30, 2016

John Williams: Stoner



Isten ne adja, hogy ebből a könyvből filmet forgassanak! Ha van igazság ezen a bolygón, a Stonert nem teszi tönkre Hollywood azzal, hogy valami patetikus, giccszenéjű hömpölygésre, és egy kora ötvenesre plasztikázott öregemberről készített, közeli felvételekre változtatja át ezt a könyvet. Disznók elé gyöngyöt ... mindenképpen ez lenne belőle. Vannak könyvek, amikből nem csak egyszerűen bűn filmet forgatni, de nem is lehet, mert nem a történések a hangsúlyosak benne, nem a dialógok hordozzák a legfontosabb jelentéstartalmakat, hanem az egyszerűen szépséges elbeszélő részek. 

John Williams könyve olyan méltóságteljes, finom és tartózkodó, amennyire csak egy félszázados regény lehet. Egy regény, ami egyszerre előkerült a múltból, hogy világítótoronyként álljon a sötét éjszakában, hogy oázis legyen  a sivatagban. Annyira erős a kontraszt a mindennapok káosza, a digitális világ őrült tempója, félszavai és emotikonjai, a felületesen üres mindennapok, valamint e között a szöveg között, hogy ez szinte tükörré teszi. Tükörré, ami nem mutat túl szép képet. 

Másfelől, megdöbbentő, hogy mennyire szomjazunk erre az oázisra (nem véletlenül most lett bestseller a Stoner), hogy kiszállhassunk ebből az őrületből, amit manapság életnek hazudunk, és elmerüljünk valamiben, ami szép, lassú folyású és valódi. Olyannyira az, hogy az olvasó óhatatlanul önreflexióra kényszerül általa, szembesül az élete döntéseivel, azok valódi súlyával, és igen, sajnos azzal is, hogy nem leszünk mindannyian hősök. Nem hagyunk mind nyomot, bár mindannyian azt hisszük, így lesz. A legtöbb ember élete úgy múlik el, mintha nem is létezett volna: nem hajt végre nagy tetteket, nem alkot maradandót, nem boldog különösebben,  és sajnos, a sérelmei miatt sem vehet elégtételt. Az élet, a Sors, az Isten sem segít neki ebben. A valóságban a rosszak is járhatnak jól, a jók is rosszul,  és nem mindig áll helyre az egyensúly.

A távolság, ami a mai kor sztárkultusza, és e könyv mindennapi főszereplője között feszül, még erősebbé teszi a mondanivalót. Ma, amikor mindenki híres lehet 15 percre, mindenki egyre hangosabb, különcebb és más akar lenni, miközben William Stoner csak egy a sok közül. Nem él érdekes életet, nem akar kitűnni, nem hoz mindig jó döntéseket, sőt, néha döntéseket sem hoz, egyszerűen csak leél egy életet. Cseppben a tenger az ő sorsa, kicsit mindannyian benne vagyunk.

Williams egy olyan életutat vetett papírra, amit nem szokás: az átlagos ember átlagos életét, aki csak főszereplője, de semmiképpen nem főhőse a saját életének, vagy a róla szóló könyvnek. Ez a főhős nélküli könyv olyan mély, tiszta és erős szöveg, amiben a legnagyobb orosz realisták ereje bújik meg, azok drámaisága nélkül. Következetesen szomorú, mindennemű giccset vagy pátoszt nélkülözve.

Olyan regény, amit Booklány nem tudott letenni, és ez nem csak egy üres szólam.  A legritkább esetekben, évente talán egyszer fordul elő, hogy olyan szöveg akad a kezembe, ami ébren tart. Stoner élete nem hagyott nyugodni. Talán a remény az, ami nem eresztett, hogy jobbra fordul a sorsa, talán a hit, hogy tud helyes döntést hozni, talán a néma párbeszéd az íróval, hogy ne hozza a karakterét ilyen helyzetbe, vagy legalább ne hagyja benne ...

Az elejétől a végéig a melankólia és a tiszta szomorúság határmezsgyéjén egyensúlyozva nem tett mást a szerző, semmint megírta az irodalom, és a tanítás egyik legszebb himnuszát. Egy olyan sors szemüvegén át, ami csak abban lehetett teljes, akkor is, ha nem volt kiemelkedő, mert végig menedéket nyújtott, és egyedül ez segített túlélni az életet.

 Stonernek tulajdonképpen jó élete volt. Éppen ettől ilyen szomorú ez az egész.

Első mondat:
"1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt."

szerda, január 27, 2016

Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára



Pontosan így akarok Szerb Antalra emlékezni. Így akarom megmutatni másoknak a kivételes humorát, stílusérzékét, intelligenciáját, íráskészségét. Ezzel a könyvvel akarom megmutatni mindenkinek, aki még nem olvasott tőle semmit, hogy az egyik legkiválóbb magyar szerzőt olvasni jó, sőt, kell is. 

A Budapesti kalauz Marslakók számára egyszerre korrajz és várostérkép, abból az időből, amikor még kalapban jártak az emberek, amikor még rendszeresen sétáltak a Dunakorzón, és fizetni kellett padokért. Még megvolt valami a valahai dicsőségből, és kétszáz pengő fixszel a boldogságunk is kész volt. Budapest tudott magázódni, és csak a prolik tegezték egymást, akik Újpesten laktak. De a Tabánban, a Margitszigeten, a Lánchídon, a Belvárosban szinte párizsi volt a hangulat és az elegancia. Minden más volt még, a gazdasági világválság már messze járt, a világháború pedig még messze volt. Karádyt játszottak a mozik. Ebben a korban Szerb Antal  egyszerre idegenvezetőjéül szegődött egy Marslakónak, aki a Bristolban vett ki szobát, és körbevezette Budapesten. Fontos, hogy nem külföldiről, hanem másik bolygó szülöttjéről van szó itt, mert így egy teljesen idegennek mutathatja be a legfontosabb helyeket. A Dunát, aminek két partja van, mint a folyóknak általában, a Lánchidat, ami annyira hosszú, hogy óhatatlanul szerelmes lesz a sétapartnerébe az ember, amíg elér egyik végéből a másikig, a Halászbástyát, ami giccs, de gyönyörű, a Józsefvárost, ami egy az egyben albérletbe kiadó, a Tabánt, ami úgy van, hogy tulajdonképpen nincs is, és még annyi minden, a szerzőnek fontos részletet!

Van valami békebeli, valami keserédes szépség ebben a rövidke, humoros kötetben. Annyi minden leveszett azóta abból a korból, annyi minden fontos szokás, hangulat, viszonyrendszer és szabály lett az enyészeté azóta! A huszadik század második felének diktatúrája módszeresen pusztította el az akkor még létező finomságnak szinte az írmagját is. 

Kiváló ötlet volt korabeli fotókkal illusztrálni ezt a rövidke írást, amivel tulajdonképpen a kiváló Szerb Antal tisztelgett szeretett városa előtt. A nagy magyar író és a nagy magyar fotóarchívum, a Fortepan frigyéből tökéletes gyermek született.  Teljes képet ad a korabeli viszonyokról, és elmerenghetünk azon, hogy mennyi minden változott azóta, és mennyit veszítettünk mindezek elpusztításával. Nemkülönben tiszteleghetünk Szerb Antal előtt magunk is, de nem csak a mai napon. 

Amire emlékezünk, az még nem veszett el örökre. Receptre írnám fel mindenkinek, ha tehetném, tél végére, keserűség és leszegett fej ellen. 

Első mondat:
"A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát, és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost."

hétfő, január 25, 2016

Réz Pál: Bokáig pezsgőben



Nem szabad a bálványokhoz nyúlni, mert a kezeden marad az aranyozás, ezt régóta tudjuk, mi, akik írunk, akik művészek között élünk. Sokkal jobb megőrizni egy kis távolságtartást, egy kis pátoszt a művészemberek körül, mert ha kiderül, hogy X operaénekes egy műveletlen tuskó, Y színésznek testszaga van, és Z író privátim a legunalmasabb figura, akivel valaha találkoztunk, akkor oda a műélvezet. Többé nem tudunk olyan élvezettel elmerülni az előadásban vagy az olvasásban, többé nem tudjuk majd a személyes tapasztalatokat leválasztani a műélvezetről. Ahhoz pedig kevesen vagyunk eléggé nemes lelkek, hogy őszintén tudjuk csodálni W gyerekverő művészt a (teszem azt) zenei tehetségéért. 

Ám van az a szint, amikor félre kell tenni az efféle skrupulusokat, egy magasabb cél érdekében. Ilyen a Réz Pál és Parti Nagy Lajos nevével fémjelzett Bokáig pezsgőben című hangos memoárkötet is. Egy sokat megélt ember, nagy idők és nagy szerzők tanúja, valamint egy kiváló kérdező könyve ez, ahol a kérdező is sokkal inkább beszélgetőpartner, egyenrangú társ, semmint egyszerű riporterféleség. 

Ez a könyv egyszerre sajtótörténeti és irodalomtörténeti jelentőségű. Évtizedeken ível át, miközben mesél a magyar irodalom huszadik századi történelméről, alakjairól, s mindannak a második feléről. Nem csupán anekdotacsokor ez, bár annak sem lenne utolsó. Sokkal több annál. Bemutatja  a múlt század második felének kiadói viszonyait, írók, költők, újságírók boldogulásán, döntésein, sorsán keresztül. Nem dogmatikus, nem is tudna az lenni. Szubjektív beszámoló ezekről az évtizedekről, Réz Pál szemüvegén át szűrve. Nem csupán nagy idők tanúja, hanem a nagy idők alakítója is volt ő.

Az újraindított Tények és Tanúk sorozathoz keresve sem találhatott volna jobb indítókötetet a Magvető Kiadó. Mindamellett, hogy remekül kiegészíti a korszak történelméről, irodalmáról és újságírásáról már meglévő ismereteinket, egészen jó szórakoztató könyv is egyben. Remek stílusban ül és mesél. Biztosan furcsállod majd, olvasó, ha azt mondom, hogy
letehetetlen könyv ez, pedig így van. Egyszerre komoly és szórakoztató, tényszerű és szubjektív, komor és esendő, melankolikus és csattanós, emberi vonásokat társít az irodalmi tablóképek, meg a nagyívű, jelentőségteljes kijelentések mellé. Esendő emberként mutatja be azokat az esendő embereket, akik történetesen nem átallottak írni ezt-azt életük során. 

Ez egy Fontos Könyv. Olvassák, olvassátok, minél többen! A címhez pedig gratulálnom kell annak, akit illet. Nem csupán az elmúlt év egyik legjobb húzása volt ezt választani, de a könyv elolvasása után egyszerre ezer színnel, érzéssel és élettel telik meg ez a két szó. Zseniális. 

Első mondat:
"1992. november 13-án, pénteken Réz Pál lakásában ülünk a Jászai Mari téren, Budapesten."

csütörtök, január 21, 2016

Csiffáry Gabriella: Szétrajzás



A híres magyar emigránsok kézikönyve egy igazán szép kötet. Szép küllemében, a beszédes és finom, Csöllei Balázs által tervezett borító, és  az elegáns tördelés miatt. Nemkülönben szép tartalmában, mert olyan emberek életútját köti csokorba, akik maradandót alkottak a saját területükön.

Tudósok, színészek, filmesek portréit kötötte össze, egy csokorba Csiffáry Gabriella,  nem kis kutatómunkával. Írhatnám, hogy arcképcsarnoka ez azoknak, akikre büszkék vagyunk, de ez nem lenne igaz. Minden farizeusságot nélkülözve ez a kötet csokorba fogja mindazokat, akiknek javarészt el kellett menniük ahhoz, hogy maradandót alkossanak, vagy kiteljesíthessék a munkásságukat. Azokról az emberekről mesél, akik a saját bőrükön tapasztalhatták meg az évszázados magyar átkot: el kell menned innen, hogy nagy lehess. Vagy halj meg és nagy leszel, mondja Hobo. Igaza van, ez a másik út, de ez sem mindig kecsegtet sikerrel ... 

Az igazán nagyoknak (minimális kivétellel) el kellett távolodniuk, nem is annyira az országtól, mint inkább a magyarok tömegeitől. A hátuk mögött kellet hagyniuk mindazt, ami kerékkötő volt (és van) ebben az országban: gondolati, intézményi vagy emberi szinten. Ki kell mondanunk: ha a körülöttük lévő magyarok létszáma elért volna egy bizonyos, kritikus tömeget, nem lehettek volna sikeresek. Túl provinciális, túl röghöz kötött, túl nehézkes, túl negatív, túlzottan ártó volt számukra ez az ország, hiszen sokan nem kalandvágyból indultak neki, ám kalandvágyból szinte egyikük sem tért vissza. Nem véletlenül. 

Olyanok ezek az életrajzok, mint megannyi világító bélyeg a történelmünk testén, és nem lehetünk arra büszkék, hogy sok esetben nem hagytuk őket itt naggyá lenni. Senki sem lehet próféta a saját hazájában, de hogy sikeres se lehessen ilyen sok, kiváló tehetség, az fundamentális problémákról mesél. Ahelyett, hogy belemerevednénk az ellenkezésbe, a nemekbe, az csakazértsemekebe meg a lustaságba, hogy mindezek ellen küzdjünk, talán el kellene gondolkodnunk. Sajnálom (nem), turbómagyarok, de így van. Gondolkodnunk kellene mindazon, hogy mi az, ami miatt nem itt találta (találja?)  meg számítását ez a sok, kiváló elme, tehetséges ember. Tanulnunk kellene azoktól az országoktól, ahová ők áramlanak, hogy aztán azt a nemzetet tegyék naggyá, holott ezt is tehetnék. Jó ez nekünk? Biztos, hogy nem. Tudunk rajta változtatni? Félek, hogy már nem.

Ezt a nagyon elgondolkodtató arcképcsarnokot, mely szinte enciklopédikus igényű és szerkesztettségű, minden gondolkodó embernek ajánlom. Nem csak azért, hogy beleshessen a Nobel-díjas tudósok vagy a színészek iskolai bizonyítványaiba, bár az is tagadhatatlanul érdekes szórakozás. Leginkább az önéletrajzi részletek, a visszaemlékezések miatt élvezetes olvasmány a könyv, persze, mint ebben a kötetben is látszik, Ignotust ebben a műfajban kevesen tudják felülmúlni. 

Booklány szerette. Nehéz szívvel, keserédes mosollyal, viszont nagyon. 

szerda, január 20, 2016

Lana Millan: Átkozott Hannah Brown



Új könyv a habkönnyű, vicces-romantikus, lazulós, nem gondolkodós palettán, Lana Millan tollából. Róla nem tudjuk kicsoda, annyit tudunk, hogy magyar, hiszen a kötet, dacára az angliai helyszínnek és a szerzői (ál)névnek, nem tartalmaz utalást sem a fordító személyére.

Igazából még a karácsonyi szezonra jelentette meg a kiadó, de a karácsonyi időszak egyben az is, amikor Booklány képtelen két hónap alatt 140 darab könyvet elolvasni. Írni még csak-csak tudnék róluk ennyi idő alatt (évek, meg a rutin), de egyedül ebben a blogban nem folyamodom ilyesféle kegyes hazugságokhoz. Hagyjuk azt meg az élet kötelező részeinek, valamint  a hanyatló nyugat ópiumának ...

Ez egy nagyon vicces könyv, némi Helen Fielding-hatással, sőt, a humora kifejezetten Bridget Jones-utánérzés. Humorérzéke, az van neki. Könnyed, nem izzadtságszagú, laza: abból a fajtából, amin már nem érződik, hogy ezzel birkózott meg a legnehezebben a szerző. Könnyedén viccesnek lenni az egyik legnehezebb feladat, pláne írásban. Előnyére válik, hogy -néhány helytől eltekintve- nincs sem túlírva, sem túlfogalmazva. Ellenben benne van minden, amit a mirőlálmodikalány'-tematika hordoz: szinglisors, vicces barátnők, erősen jelen lévő családi hagyaték, randik, csetlés-botlás, álompasi, sőt, jósnő is, mintegy bónuszként. Amíg nem kezdtem el a fordító neve után kutatni, addig észre sem vettem, hogy magyar a szerző, ami ebben a műfajban erős dicséretnek van szánva, kéretik úgy is venni, kedves Sötétben Lappangó Szerző. 

A szexjeleneteket azonban nem értettem. Ebben a mélységben fölöslegesek és szájbarágósak, olyan kifejezésekkel tarkítva, mint "maradéktalanul kielégíteni". A könnyed kikapcsolódáshoz némi finom erotika illik, nem ez a fajta részletesség. Öncélú részlet és ki is lóg a könyvből.  Ezen eléggé csodálkoztam, mert az író láthatólag jól kitanulta a műfajt, pontosan tudja, mit kell papírra vetnie a sikerhez, és milyen arányban kell vegyíteni az eltérő  karaktereket, jeleneteket. Meg a misztikumot a karácsonyvárással. Tökéletes pozicionálása a regénynek, jó időzítés a téli szezon elejére. Kigondolt munka. 

Kedves darab, ami -tévedés ne essék-, nem a kedvenc műfajomból való. Van annyira jó, hogy kapjon esélyt a következőkre a szerző, de nem annyira jó, hogy maradandó élményt nyújtson. Kikapcsolni kíván és nem elgondolkodtatni. Igazából az, ami: szórakoztató irodalom. Annak pedig nem is rossz. 

Első mondat:
"Hajnali három óra."



csütörtök, január 14, 2016

Kati Hiekkapelto: Kolibri



Annyira, de annyira szeretem az északi irodalmat! Komolyan, Olvasó. Szeretem a színeiket, a hangulataikat, a történeteiket, a lelkületüket, sőt, még az ízeiket is. Éppen ezért nem tetszik, már nekem sem, amit most olvasni fogsz, amit kénytelen vagyok leírni. Csak őszintén, "harag és elfogultság nélkül". Mint mindig.

Adott ez a finn krimi, amiben nem is egy, hanem két, igen bonyolult esettel kell már az elején megbirkóznia a nyomozóknak. Egy, a futópályán közvetlen közelről fejbe lőtt fiatal nő gyilkosát keresik, s ezzel párhuzamosan, rejtélyes segélykérés is befut hozzájuk. A telefonáló egy kurd kamaszlány, egy bevándorló, aki arról beszél, hogy a saját családja akarja meggyilkolni. Az már az első perctől érezhető, hogy a két történetnek köze van egymáshoz,  sőt, a harmadik, később bekövetkező, brutális gyilkosságnak is. 

A nyomozócsoport legfiatalabb tagja, egy bizonyos Anna Fekete áll a történet középpontjában, aki bevándorló balkániként, szerbiai magyarként kell helyt álljon, természetesen idegengyűlölő társa oldalán. Különös aktualitása van a könyv ezen rétegének, talán nem venné jól ki magát, ha elkezdenék a társadalmunk legalább felére mutogatni, így nem is teszem (csak gondolom, hogy egyszer visszanyal a fagyi, gyerekek). Mindenesetre érdekes látni, hogy európaiként is simán lehet valaki idegen, sötét bőrű, koszos, más kultúrájú, csökkent értelmű stb. egy rasszista szemében. Trianoni utalások, a magyar huszadik századi történelem ismerete külföldi szerzőnél olyan ritka mint a fehér holló. Valahogy nem találják elég érdekesnek, azt hiszem. 

Minden adott tehát ahhoz, hogy ez a különösen aktuális regény magával ragadjon és el se eresszen. Csak sajnos, ez nem történik meg. Egyrészt azért nem, mert az író túlzásokba esett az időjárással. Értem én, hogy érzékeltetnie kell a finn időjárási viszonyokat, mint alaphangulatot, de ez, a könyvben használt mérték túllő a célon. Mint egy mezőgazdasági szemle, olyan a folyamatos beszámoló arról, hogy éppen hány fok van s esik-e vagy sem. 

Másfelől a fordítás. Nagyon nem tetszett. Nem volt egységes stílusa, nyelvezete, sokszor magyartalan kifejezéseket használt, slendrián volt, tévesztett, oda nem illő vagy a jelentést a legkisebb mértékben fedő szinonimával dolgozott a fordító. Egyes pontokon pedig kifejezetten tükörfordítás íze volt a dolognak. 

Ha a szerző ír még krimit, azt mindezzel együtt el fogom olvasni, mert megérdemel még egy esélyt. Az alapvetései kifejezetten jók, a történet izgalmas, mondanivalója is van, azonban Booklány szerint még nem eléggé kiforrott. Nem tudok mindent szeretni.

Első mondat:
"Aznap éjjel Álommanó a Gestapo bérencének állt."

szombat, január 09, 2016

Jonas Jonasson: Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)



Úgy döntöttem, nem árulok zsákbamacskát, Olvasó: már most, az elején meg kell tudnod az igazat. Igen, Jonas Jonasson még mindig kétségkívül a legviccesebb kortárs író. Nem fogyott el a harmadik könyvre sem a lendülete, ami csak egyet jelenthet: egy valódi tálentummal gazdagodott az irodalom akkor, amikor megjelent az azóta filmre is vitt 'A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt'.

Szeretnék skandináv lenni, különösen akkor, amikor Jonassont olvasok! Van valami végtelenül megnyugtató abban a nyugodt, derűs, gáncs nélküli humorban, amire csak ők képesek. Azon nemzetek lakói, akik soha nem vették magukat túl komolyan, ezért bármikor hajlandóak egy jót nevetni, akár önmagukon is. Megnyugtató az a kiegyensúlyozottság, aminek a birtokában bármikor, akár önmagukon is képesek nevetni anélkül, hogy félnének a következményektől. Hiszen jól tudják: nincsenek következmények. Nincs gáncs, nem értékelődnek ettől le (sőt, inkább fel), nem kell azonnal védekezésbe vagy agresszióba fordulniuk, és igen, sokkal kevésbé lesznek tele keserű ránccal, meg életmódbetegséggel, mint a magyarok. Van valami szívmelengető abban, ahogy a szerző, miközben édesapjának dedikálja a regényt, elejt egy utalást benne a saját, eléggé fantáziátlan nevére, amit ugye, a szüleitől kapott. 

Ebben a könyvben három nagyon fontos szereplő van: Gyilkos Anders, a csekély értelmű gyilkos, Johanna Kjellander, az újszerű utakra kalandozó lelkésznő, valamint Per Persson, a recepciós. Bár mindannyian nincsenek minden részlettel tökéletesen tisztában, mégis közös vállalkozásba kezdenek: egyházat alapítanak, a könnyű élet, a rengeteg pénz és némi adakozás, no meg egy kis úrvacsora reményében. Ebbe keveredik bele a morcos templomi gondnok, a gróf és a grófnő, meg a fél svéd alvilág, s ebből kerekedik egy olyan történet, amin annyira és annyit nevettem, az éjszaka közepén, hangosan, mint annak idején a Rejtő-könyvek olvasása közben. Rejtő Jenő életműve pedig az abszolút, felhőtlen, tökéletesen eltalált és időzített humor ideája, mint tudjuk. 

Egy szó, mint száz: Jonas Jonasson a svéd Rejtő Jenő, és Booklány nagyon reméli, hogy hosszú éveken át írja még a könyveit, azon a bizonyos szigeten, kisfia és csirkéi társaságában. 

A legjobb azonban az, hogy ez a könyv okos. Nem átall kipellengérezni olyan jelenségeket, melyek tabunak számítanak, főleg a kevésbé nyitott társadalmakban: a karizmatikus egyházakat, azok dogmáit, igéit és funkcionáriusait, az állami hivatalok működését és az ügyintézési nehézségeket. Teszi mindezt üdítően könnyedén, ironikusan, a szarkazmus eszközét is gyakran felhasználva, de egy percig sem cinikusan vagy keserűen. Arányérzékből és intelligenciából jelest érdemel.

Kúnos László fordító pedig remekelt, mint azt tőle megszokhattuk. Egyetlen kifejezéssel nem értettem csak egyet a kötetben: jobb szeretem a közösségi média, mint a szociális média kifejezést használni, de ez kizárólag ízlés dolga,  és semmiképpen nem hiba.

Első mondat:
"A férfi, akinek életében hamarosan megjelenik a halál és az erőszak, és akinek életét tolvajok és banditák népesítik be, ábrándozva álldogált Svédország egyik legsivárabb szállodájának recepciós pultja mögött."

kedd, január 05, 2016

Márkus András: Paraszttartók kézikönyve



Vannak azok a  könyvek -szép számmal-, amik előre bocsátanak valamit, hogy megteremtsék a megfelelő hangulatot vagy jó irányba terelgessék az Egyszeri Olvasó gondolatait, megalapozzák a hangulatát. Namármost', ezeket a könyveket Booklány nem szokta szeretni, mert majd ő maga eldönti, hogy mit, mikor, hogyan és egyáltalán ... 

Innen nyerni nálam nehéz, de az esély adott: egyszerűen eleve magasabb lécet kell átugrani az Egyszeri Szerzőnek. Az Egyszeri Szerző jelen esetben Márkus András, akit felületesen ismertem korábbról, de semmi különös viszonyulásom nem volt hozzá. Leginkább csak az érdekelt, hogy vajon mire föl a védekezés, már az első lapon? Miért kell előrebocsátani, hogy  a szerző semmiképpen nem a jelen s a közelmúlt közéletére reflektál? Mi a félelem oka?

Aztán olvasás közben rájöttem a titokra. Ez a könyv a jelen és a közelmúlt közéletére reflektál. Szól a semmiből jött, jól helyezkedő senkikről, akik vagyonokat nyal ... azaz kaparnak ki maguknak, az oligarcháinkról, a maffiavezéreinkről és a sleppjükről, a politikusok publikus (de főleg a kicsit még takargatott) gazdagodásáról, mindarról, amit az intézményesített lopás szült ide hirtelen: a ne kérdezze senki, honnan lenne ennek a prolinak ennyi pénze hirtelen-nemzedékéről. De ami sokkal fontosabb: egy jelenségről szól,  egy jelenségre reflektál. Az egyre hierarchizálódó közéletünkről mesél, a sarkpontokról, amik egyre osztják és egyben egymás fölé is emelik a társadalom egyes csoportjait: a szegények fölé a gazdagokat, a nők fölé a férfiakat, a gyerekek fölé a hivatalokat, az ép eszűek fölé az urámbátyám-világ bokacsattogtatóit, az bármit is érők fölé a bajuszokat és a szalonnáci muncikat és képviselő barátaikat. 

A megosztottságról és a megosztottság filozófiájáról beszél a könyv, az egyetlen épkézláb eszközzel, ahogyan lehet (és ahogyan mindig is kellene) beszélni róla: a humor eszközeivel. Mindig mondom, hogy egyes -mondjuk úgy-, valaha volt és jelenkori vezetőket úgy kellene kezelni, ahogy azt érdemlik: nemes egyszerűséggel ki kellene (kellett volna) őket röhögni. Teli szájjal, gúnyosan, ahogyan az egy hagymázas álmokat kergető, önjelölt, munkakerülő, váteszfétises ugribugri senkinek az kijár, s mehet minden rögtön normálisan tovább. nem komolyan venni az ilyet soha, nem beállni a sorba, felvenni a szóhasználatot, hagyni, hogy irányítsa a gondolatokat, a közbeszédet vagy a dolgok menetét. Ugyanis, minden ellenkező látszat vagy híresztelés ellenére, aki előtt mikrofon s aki mögött slepp van, az még nem Valaki, Akinek Joga Van Irányítani a Tömegeket. Ahhoz azért több kell, elvtársak. És ez az, amiben jó ez a könyv: egyes pontokon úgy röhögsz (nem, semmiképpen nem nevetsz) a huszadik, huszonegyedik századon, hogy a könnyed is kicsordul, Olvasó. Röhögsz a magad és a szüleid teremtette világon, kínodban, nyüszítve, hangosan. Legalább reagálsz valamit ahelyett, hogy a tévét bámulod, behúzott nyakkal. Ez az első lépés a gondolkodó emberi lét felé.

Ami azonban egyáltalán nem tetszett, az az egyes pontokon megjelenő naturalitás. Persze, ez egy írói eszköz, de túllőtt a célon a szerző itt-ott, kontraproduktívvá  vált, emiatt nem esett jól olvasni egyes részeket. De legalább hatott, ami több, mint a nyomtatott ipar nagyobb része elmondhat magáról. A vadhajtások pedig (jó esetben), előbb-utóbb eltűnnek. Vagy nem. 

A borítót pediglen nem értem. 


Első mondat:
"Ágyam hatalmas, Indiából hozatott drága selyem borítja."